A Császár útja (53.) – Szezonzáró két felvonásban

Cseppet sem mindegy, hogy valakinek egy zöldfülűvel vagy egy világbajnokkal kell-e megküzdenie a pályán. A különbség elég egyértelmű: előbbi sokkal nehezebb feladat… Legalábbis Michael Schumacher számára, aki előbb Interlagosban volt kénytelen megtapasztalni egy újonc kölyök túlfűtött lelkesedésének káros mellékhatásait, hogy aztán Düsseldorfban verjen kiszámíthatóbb és magasabb szintet képviselő világbajnokokat. Előbbi kínkeserves szenvedést, utóbbi könnyed élvezetet jelentett a rekordbajnoknak év végére. Ellentmondás? A 2011-es idényben semmiképpen sem! Ez csupán a két arca egy kontrasztokkal és szélsőségekkel teli, ellentmondásos szezonnak, amit most kétrészes mini sorozatban igyekszünk alaposan kivesézni. Kezdjük mindjárt Schumacherrel!

Ütközések, balesetek és balszerencsék miatt érdektelenségbe fulladó kínkeserves körözgetés az egyik oldalon; felhőtlen jókedvet és bizsergető szórakozást jelentő parázs csaták a másikon. Ahogy zárult, olyan volt a teljes 2011-es szezon Michael Schumacher számára. Ráadásul mindez tökéletesen keretbe foglalva: Melbourne-ben Jaime Alguersuari nézett el egy féktávot, s ütött léket Schumacher jobb hátsó kerekén, Interlagosban pedig Bruno Senna tette ugyanezt a bal hátsóval. Csak hogy a szezonnyitó után a szezonzáró érdemi része is rövidre záruljon Schumacher számára!

Az utolsó, valós téttel bíró verseny tehát keserű véget ért, ám vigaszként legalább a tét nélküli küzdelemben kijutott a (rész)sikerből – csak hogy legyen mibe kapaszkodni. Hányszor vonhattunk ilyen mérleget az idei esztendő versenyhétvégéit követően: „Ha nincs az a baleset, a 10. helynél jobb is összejöhetett volna, no de az az előzés, meg az a versenytempó…!” Most, hogy a (verseny)naptár utolsó oldalát is fellapoztunk, elérkezett a végső mérlegelés ideje, és mi ismét hasonló következtetésre kell jussunk.

Ha csupán a „hivatalos” körülményeket nézzük, persze az idény két záróeseményét, a Brazil Nagydíjat és a Race of Championst nem feltétlenül említhetjük egy lapon: míg előbbi a Forma–1-es világbajnokság egyik állomása, addig utóbbi csupán egy autósportot egybegyűjtő, jó hangulatú év végi bulizás. Ha viszont igazán őszinték akarunk lenni, ezek tétje nagyjából azonos volt, sőt, Schumi düsseldorfi hétvégéjét megelőző nyilatkozatai alapján, a címvédés a Nemzetek Kupáján talán nagyobb lázban tartotta őt, mint az utolsó pár F1-es versenye. Ennél sokatmondóbb képet nem is festhetnénk a saját és a Mercedes évéről…

A következő két Császár útja azért ennél bővebb értékelésre törekszik, előbb Schumacher, majd a csapat teljesítményének alapos, de koránt sem teljes kivesézésével.

Elsőként tehát terítéken Schumacher éve, aminek értékeléséhez az említett év végi események teljesen eltérő sajátosságai és közege remek alapot adnak Általuk ugyanis konkrét példák mentén tárhatjuk fel e kétoldalú idény minden kis zegzugát, külön és egymás vonatkozásában is megvizsgálva az időmérős és versenyteljesítményt – ezúttal még elsősorban csak az emberi oldalról közelítve. Vágjunk hát bele, mint Senna a bal hátsóba!

Időmérő

Michael Schumacher Interlagosban is megelégedett a 10. rajthellyel. Az idén már jól megszokott módon ezúttal is mért kör nélkül szállt ki autójából szombaton, mert a taktika mindenekelőtt áll! Olyannyira, hogy még a szabadedzéseken látott bíztató teljesítménye, s autója ezen pályán tapasztalt meglepő versenyképessége is hiába kecsegtette őt,  ezek sem tántorították el taktikájától. Nem úgy Nico Rosberget, aki kihasználva a Mercedes jó formáját, mindeközben két gyorskört is futott, s a hatodik helyre kvalifikálta magát – bizonyítva, hogy a Ferrari megelőzése koránt sem volt elrugaszkodott célkitűzés számukra.

A gumispórolás ezen formája bevett szokás volt Schumachernél 2011-ben, mégpedig két okból: 1. mivel az időmérő jelenti számára a legfőbb gyengepontot, megteheti, hogy taktikázzon; 2. tipikusan rutinos versenyzőkre jellemző szemléletmódja arra sarkallja őt, hogy akár részáldozatok árán is a versenyre összpontosítson – ha úgy tetszik, olykor megelégedjen a kevesebbel is.

Schumacher csapattársával szembeni kvalifikációs mutatója idén 16:3-as arányt mutat, mely több okra, összetevőre vezethető vissza. Mindenekelőtt viszont tegyük kicsit reálisabbá a számokat, s nézzünk mögéjük is! Az interlagosihoz hasonló spórolósdit idén már Barcelonában, Szingapúrban és Szuzukában is láthattunk a némettől. Ez máris négy olyan alkalom, melyek során a két mercedeses lényegében meg sem méretett egymással. Ha ehhez hozzátesszük még a spái első körös kerékleválást, valamint Rosberg monacói és szuzukai balszerencséjét, melyek során szintén elmaradt a valós összecsapás, és még a monzai eltérő taktikát (Nico kemény keveréken futotta gyorskörét) is a listához biggyesztjük, máris tisztességesebb az összevetés. Ebből ugyanis egyfelől kiderül, hogy Schumi mindhárom házon belüli edzésgyőzelme „rendkívüli esemény” eredménye volt, másfelől pedig Rosberg győzelmeinek száma is alaposan lecsökken. Jelenleg 12-0-ra módosíthatjuk az eredményt. A képet tovább pontosítandó tegyük még hozzá, hogy Ausztráliában mindkettejük számos technikai problémával küzdött, Schumacher maláj és kínai edzését pedig egyaránt az elromló DRS tette tönkre; ezen felül Jongnamban és Noidában is rejtélyes vibráció hátráltatta őt; míg Montrealban és Valenciában tulajdonképpen saját könnyelműsége illetve hibái miatt nem kvalifikált csapattársa elé. Ám mielőtt a végén az derülne ki, hogy valójában Schumi volt a jobb minden edzésen, csak nem jött ki neki a lépés, gyorsan vonjuk le a valódi tanulságot: a „hétszeres” számára idén igen sok és sokféle problémát jelentett az időmérő edzés.

Mivel az F1-ről van szó, ahol mindennek megvan a maga – rendszerint borzasztóan összetett – oka ezúttal sem állhatunk meg ezen egyértelmű megállapításnál. Az első okot Nico Rosbergnek hívják. A srác pokoli gyors, időmérőn hibázni meg talán még senki sem látta. Ez már önmagában is egy érv amellett, hogy valaki meg se próbáljon kiállni ellene az amúgy csak kisebb téttel bíró Q3-ban. Rosberg fegyvere ezen kívül fiatalsága, mellyel a bizonyítási vágytól égve képes a lelkét gyorskörről gyorskörre a pályára tenni.

Ez lényegében át is vezet minket a második okhoz: Schumacher életkorához. Amikor idősödésről beszélnek, legtöbben hajlamosak a testi tényezőkre, reflexekre, megkopott gyorsaságra gondolni. A következetesen remek rajtok és reakcióidők, melyeket a Race of Champions-on is nem egyszer megcsodálhattunk, viszont azt mutatják, hogy az életkor valójában elsősorban nem a fizikum, hanem inkább a hozzáállás és gondolkodásmód felől érdekes. Miként az emberi életnek, úgy egy sportoló pályafutásának is megvannak a szakaszai.  Minél idősebb az ember, annál kevésbé képes felpörögni egy-egy gyorskörre, egyre nyugodtabb, egyre megfontoltabb, étvágya egyre inkább a szükséges étkezésekre összpontosul, s ez óhatatlanul a gyorsaság rovására megy. A dinamizmust, a kockáztatást és a határ hajszolását tudniillik egy idő után egyre inkább a fej irányítja a szív helyett. Nem véletlen például, hogy Schumacher meggyőző fölényről is képes volt elbukni Düsseldorfban egyik Button illetve Kristensen elleni csatáját. Ott sem a gyorsasággal volt a baj, sokkal inkább a rutinos hozzáállás bosszulta meg önmagát: minél tapasztaltabb az ember, a meglévő előnyt annál kevésbé igyekszik még tovább növelni, annál könnyebben elégszik meg azzal, amije van, s igyekszik beosztani azt. Aztán vagy elég lesz, vagy nem. Mindez amellett, hogy egy időmérőn valóban lassabbá tesz egy versenyzőt, egyúttal olyan hozzáállásra is sarkallhatja azt, melynek következménye például a gumispóroló garázsban maradás lesz. Ez leginkább habitus kérdése: az ifjú Jean Alesit első Tyrelles Olasz Nagydíján hiába próbálták várakozásra bírni az időmérőn, ő ezzel mit sem törődve azonnal gyorskörre indult. 40 évesen nyilván ő is megfontolná a garázsban maradást. Schumacher ezeket annak tudatában tehette meg, hogy ha próbálkozna, sem feltétlenül tartana előrébb: ő tisztában van azzal, hogy a vasárnapi rajtrács akkor is ugyanolyan marad, ha egy másodperc helyett csupán két századdal marad le az előtte állótól… Márpedig ha csapattársadat Rosbergnek hívják, sokszor még a századmásodperces hátrányért is meg kell izzadni! De vajon érdemes-e, ha másnap egy még nagyobb izzadás vár rád? A rutin óhatatlanul nemmel felel, és ehelyett inkább még több figyelmet fordít a másnapi versenyre. Ráadásul amennyiben az alatta lévő technika ugyancsak választásra kényszeríti (vagy a verseny, vagy az időmérő), a döntés nem is lehet kérdés. Így válhat az időmérő a korral a végletekig kiélezett határhajszolásból egyre inkább a versenybeállítások utolsó simításainak eseményévé. Tíz év múlva Rosberg sem vélekedik majd másképp.

Michael Schumachertől tehát nem várhatjuk már el, az olyan időmérőket, mint mondjuk az 1998-as vagy 2000-es szuzukai, mivel talán már ő sem várja el ezt magától. Ám a mostani interlagosi verseny eseményei (a Sennával való ütközés), valamint a RoC-on elszenvedett vereségek kapcsán felmerül a kérdés: vajon ez a fajta hozzáállás nem teszi olykor túlzottan alacsonyra a lécet? Vajon nem lenne érdemes néha kicsit „éhesebbnek” lenni, és csak azért is nekifutni egy-egy gyorskörnek, hogy ezzel – ha csupán kicsivel is, de – némiképp előnyösebb kiindulási helyzetből vághasson neki egy-egy futamnak? Mert való igaz, a régi gyorsaság már talán kissé megkopott. Na de annyira, hogy feltett kézzel kelljen miatta pályára gurulni szombatonként? Számos jel utal arra, hogy ennek koránt sem kell így lennie.

Verseny

Már az első összecsapásukból is ő húzta a rövidebbet. Amikor Michael Schumacher a rajtot követően a célegyenes külső ívéről hirtelen a lehető legszűkebben támadta az első, balos kanyar rázókövét, máris Bruno Senna Reanult-ja mellett találta magát – a Senna–S-ben… Ez remek lehetőségnek tűnt az újabb rajt utáni pozíciószerzésre, a brazil viszont nem így gondolta: kormányát a Mercedesre húzta, aki ezzel a fűre kényszerült, majd visszavett. Így lett aztán előretörésből visszaesés: Paul di Resta könnyedén kerülte ki Schumachert, aki a 9. helyett a 11. helyen találta magát. Ilyen az, amikor a szombaton könnyelműen átengedett pozíciók nem jönnek vissza azonnal a rajtnál. Az eset tökéletesen megmutatja Schumacher időmérős spórolásainak legfőbb hátulütőjét: bár autója legalább a 7-8. helyre rangsorolná őt, neki a 10. rajtkocka is megfelelt, mivel a neki járó helyezést onnan is elérheti. A probléma ezzel csupán az, hogy általában szerencsejátékkal: van, hogy már a rajtnál visszaveszi, mint tette azt mondjuk Indiában, de van, hogy további hátrányt szenved, mint most Brazíliában. Utóbbinak pedig – látjuk majd – olykor kimondottan komoly következményei lehetnek. Bár Schumi a második kör elején visszavette 10. helyét, a következő körökben viszont Senna határozta meg az ő tempóját is, mivel ekkor még nem tudta megelőzni őt. S bár idői azt mutatták, képes lenne Rosberg tempójára, a szélárnyékban eltöltött körök alatt így is öt másodpercre duzzadt kettejük között a különbség. A cselekvés ideje a 10. kör végén jött el: Schumacher támadópozícióba került, majd látszólag sima előzési manőverbe kezdett. Már lényegében meg is előzte ellenfelét, ám ekkor Bruno Senna „elfelejtett” idejében fékezni… Hiába fordult a kormánya balra, a Reanult egyenes vonalban csúszott kifelé – a Mercedes viszont még a fű előtt megállította. Senna gyermeteg hibáját aztán tovább is tetézte: talán azt akarta bizonyítani, hogy rutintalansága mellé még pökhendi felelőtlenség is társul, bűnbánat helyett integetésbe kezdett. Egy ütközést követően, a kanyar kellős közepén! Csoda-e, hogy másodjára is nekiment a Mercedesnek?! Hogy mennyire elborult az agya, s mennyire nem a vezetésre koncentrált, reakciói egyértelművé tették. Heves kézmozdulata viszont akaratlanul is elgondolkodtatja az embert: ha valaki ilyen helyzetben ennyire eszét veszti, vajon arra is képes, hogy hirtelen bosszúvágyból finoman nekivezesse kocsiját ellenfélből ellenséggé váló társa jobb hátsó keréknek…? A kikockázott felvételeken látható hirtelen irányváltás persze lehetett újabb megcsúszás is… Integetés közben annyi váratlan dolog tud történni!

Az Auto Motor und Sport egyik nemrégiben megjelent cikkéből kiderül, Michael Schumacher tíz ütközésével idén az élen végzett a baleseteket összesítő tabellán. Nem éppen fényes diadal… Ezek egy jelentős részében persze inkább csak áldozat volt, többet viszont csakis magának köszönhetett. Tenni ellenük nyilván csak az utóbbiak esetében tudott volna – legalábbis látszólag. Az időmérőkön való erősebb teljesítménnyel ugyanis az interlagosihoz és jongnamihoz hasonló torpedózásokat is elkerülhette volna. Ha Schumacher szombaton mégis fut egy gyorskört, nagy valószínűséggel megverte volna Bruno Sennát, s ezzel nagyobb esélye lett volna elkerülni őt vasárnap a pályán. Talán a megspórolt szett Pirelli által nyújtott taktikai előny olykor valóban nem olyan kifizetődő, mint egy zöldfülű által jelentett potenciális veszélyforrás elkerülése. Az a garnitúra lágy abroncs ugyanis csak akkor ér valamit, ha van mire felhasználni – most egy brazilnak „hála” viszont nem volt. És a szombaton – nem egyszer tudatosan – összeszedett hátrány nem csupán a középmezőny sűrűje miatt hatványozódik. Van, hogy emiatt olyan küzdelmeket kénytelen megvívni az ember, amik komoly időveszteséggel járnak, vagy éppen ellehetetlenítik az első etapban tervezett gumispórolást (Monaco, Hamiltonnal való csata – korai kerékcsere); van, hogy az ellenfél mögött eltöltött idő egy teljes versenyrészt tönkretesz, olyan időhátrányt hozva, amit jobb esetben is kínkeservek árán tud csak ledolgozni valaki (Dél-Korea, Petrov feltartása miatt többszörösére nőtt a Rosberggel szembeni hátrány); van, hogy az előzetes versenystratégiát új ellenfélhez kell alakítani a sajátos pozíció miatt (Abu-Dzabiban Sutil vált a legfőbb ellenféllé Nico helyett); van úgy, hogy a rosszabb helyezés miatt kapod meg csapatodtól a rosszabb stratégiát, melynél elsődleges szempontul nem a te, hanem a csapattársad helyzete szolgál (késői első csere a Hungaroringen). Számtalan lehetőség, számtalan olyan hatás, mely negatívan befolyásolja a verseny alakulását – s mindez a szombati hátrány miatt. Ezek ismeretében már-már a luxus kategóriája a Brazíliában látott tudatos hátrányszerzés, tudniillik – mint láthattuk – a szombatok ezen pluszhendikep nélkül is okoznak fejtörést Schumachernek.

Hozzáállás

Ha az időmérős teljesítményt fentebb részben az életkorra és az abból adódó sajátos hozzáállásra vezettük vissza, ezen hozzáállásról az interlagosi verseny láttán meg kell állapítanunk, hogy nem mindig előnyös. A rajtoknál, a taktikázásnál és az olyan futamokon, mint amit csapattársa ellen ment Indiában, mindenképp erény, mely sikerre visz, ám mint azt az év számtalan esete mutatja, valójában egy kétélű bárd, mely olykor a gazdáját is megsebzi. És ezen szemléletmód negatív hatásai nem korlátozódnak csak az időmérők záró részében történő taktikázásra. A szingapúri ugratás Sergio Perez autóján, vagy a nürburgringi megpördülés a vizes rázókövön ugyanúgy írható az ebből adódó könnyelműség és figyelmetlenség számlájára. Vajon a „hétszeres” hozzáállása már nem megfelelő?

Mióta visszatért, Michael Schumacher tudatosan lazább és közvetlenebb lett, elvégre az újrakezdés fő oka az élvezet volt. Olyasfajta, mint amit a Race of Champions kevés téttel bíró, mégis kiélezett és presztízst adó küzdelmei jelentenek. Schumi nem véletlenül vesz részt már évek óta ezen eseményen, és mint azt most Düsseldorfban el is mondta, nem kis részben éppen a versenyzés ezen módja és miliője hozta őt vissza az F1-be is. Márpedig ezt egy defekt utáni unalmas és reménytelen körözgetés távolról sem adja meg…

Egy hétszeres világbajnok eredményei és múltja okán persze bőven megteheti, hogy felszabadultan, valóban az élvezet és kihívás miatt legyen még mindig ebben az „üzletben”, ugyanakkor az idei év azt is megmutatta, hogy ez a fajta felszabadultság és lazaság olykor oda is beférkőzik, ahol korábban sosem volt jelen, és ahol valójában nincs is sok hely számára: eredménye pedig az élvezetet nem nyújtó helyzetek félvállról vétele lehet. Amikor tudniillik Schumacher csak azért is keményen védekezik Petrov ellen az isztambuli utolsó kanyarkombinációban, vagy a nürburgringi vizes rázókőig szélesíti a pályát a jobb kigyorsítás miatt, az éppen ezen hanyag lazasága következménye. Schumacher korábban, egy-egy bajnoki csata során sosem engedett volna meg magának olyan manővereket, akkora rizikóvállalást, mint idén egy-két ilyen komoly tét nélküli helyzetben. És bár hibáinak jelentős része önmagában véve kisebb baki volt csupán, azok sorozata (például a Valencia–Silverstone–Nürburgring–Hungaroring kvartett) már igenis súlyos, mivel ilyen módon Schumacher több pontot veszített, mint amennyi a hátránya volt az év végi tabellán (ld. táblázat).

Emellett ráadásul kimondottan peches is volt. Idén 5-ször esett ki, míg csapattársa csupán kétszer, ebből négy önhibáján kívül történt (két ütközés és két technikai hiba), s az időmérőkön is többször hátráltatták technikai gondok, mint Rosberget. Márpedig éppen ezen balszerencsék miatt lett volna különösen fontos az egyéni hibák minimalizálása. Persze Schumacher bizonyára erre azt mondaná, őt ugyan hidegen hagyja, hogy év végén a 7. vagy 8. helyen végez a pontversenyben. És ezzel máris a látszólag megváltozott hozzáállás okához érkeztünk: Schumacher nem a Forma–1-hez viszonyul másképp (ő ma is ugyanaz a precíz, munkamániás, minden részletről tudni akaró ember, aki mindig is volt), csupán az újfajta helyzethez, melynek újdonságát a középmezőny közege és főleg az ott zajló küzdelmek, számára kevéssé komoly tétje jelenti. Ezért a hozzáállás kapcsán a kérdés inkább az, vajon Schumi képes lesz-e a jövőben pontosabb és kevesebb hibát hozó versenyzésre, ha annak tétje már a dobogó és a futamgyőzelem lesz?

A 2011-es esztendő alapján nincs okunk nemmel felelni!

Az idei számos incidens közös vonása, hogy szinte valamennyi középcsapatok középszerű versenyzői ellenében zajlott: Alguersuari, Petrov, Kobajasi, Massa, Perez, Senna. Ez persze egyértelmű, lévén a Mercedes erejéből adódóan velük volt kénytelen küzdeni, ugyanakkor Schumachernek ebben az esztendőben (végre!) nem egyszer kijutott a legjobbak elleni csatából is – Alonsóval, Hamiltonnal, Buttonnal és Webberrel is több ízben összecsapott a pályán –, s hogyhogy nem, ezek mindegyike ütközés nélkül ért véget! Vajon véletlen? Vajon hogy lehet, hogy amikor idén a Race of Championson első alkalommal végre lehetősége nyílik megküzdeni Sebastian Vettellel, Schumacher azonnal képes nagy nyomást gyakorolni rá és legyőzni őt? Talán csak motiváció kérdése az egész? De vajon mitől lenne motiválóbb egy év végi „buliversenyzés” a neves kollégák ellen, mint a valós téttel bíró, világbajnoki pontokért zajló szezonzáró Bruno Senna és társai ellenében? A válasz az élvezeti érték, amiről meg már megállapítottuk, a visszatérés legfőbb oka volt.

Bajnokok között bajnok. Schumi minden tekintetben jobban mutat a legjobbak közt, mint a középmezőnyben

Hogy egy rekordbajnokot igazán csak a legnagyobbak ellen vívott csaták képesek felpörgetni, talán nem meglepő. Elvégre a világ által csodált Hamiltonnal vívni 20 körön át egy gyengébb kocsiban ülve még mindig élvezetesebb, mint Petrov ellen küzdeni a 10. helyért. Ha már mindent megnyertél, utóbbi csatákat elsősorban kötelességből vívod, ezek során nincs mit bizonyítanod; lubickolni viszont inkább az olyan harcokban fogsz csak, amelyeknél – ha már a tét nem is lehet a győzelem – legalább az ellenfeleid a legmagasabb színvonalat képviselik. Ezen apró küzdelmek tétje valóban semmivel nem nagyobb a középmezőnnyel vívottakénál, a különbséget a nívó és a presztízs jelenti. Tönkretenni Alonso versenyét Kínában, a Loews-ben megelőzni Lewis Hamilton, körökön át az őrületbe kergetni őt Monzában, a dobogóért harcolni az eső áztatta Montrealban? Mind-mind azt bizonyítják, hogy életkor ide, kihagyás oda, Schumi még mindig állja a versenyt a legjobbakkal. És éppen ez az, amit ő maga is érez, amit bizonyítani akar visszatértével, és aminek – önmaga és a nyilvánosság előtti – igazolására szüksége van. Az ilyen csaták jelentik hát az igazi motivációt számára, s éppen ezért ezek hozzák vissza leginkább a régi, mindent komolyan vevő, agresszíven és hibátlanul vezető énjét is. Ezért tette oda magát a Nemzetek Kupája hajrájában, s ezért nem vette félvállról a Vettel elleni versenyt sem. Ha már az évzárón csak Kovalainen üldözése jutott neki, most amikor végre az aktuális bajnokkal is megmérethetni magát, persze hogy nem tékozolja el ezt a ritka lehetőséget!

Montrealban számtalan lehetőség volt a hibákra, Schumacher mégis azon kevesek közé tartozott a mezőnyben, aki egyetlen kis megingást sem mutatott. (Az első három helyezett mindegyike követett el hibákat, a kieső nagy nevekről nem is beszélve!) Valenciában ezzel szemben kevés dolgon lehetett elbukni, Schuminak mégis összejött egy elkerülhető ütközés. A kettő eset között hatalmas volt a kockázati különbség, furcsamód a nehezebb feladat megoldása sokkal jobban és könnyedebben sikerült neki. Mégpedig a két eset tétje közti eltérés miatt. És ez pontosan alátámasztja fent vázolt elméletünket a motivációjának és hozzáállásának teljesítményére gyakorolt hatásáról.

Schumachernek amennyiben a jövő évben sikerül minimalizálnia hibái számát, már nem lesz mi elfedje a valóság elől azt a fejlődést sem, amelyen tavaly óta és az idei év folyamán keresztül ment. Idén csupán kevés gond nélküli, tiszta hétvégéje illetve versenye volt, ám azokon (Monza, Szuzuka) remekül teljesített, rendre kihozta kocsijából a maximumot, jó pozíciókat szállított (5-6. helyek sora Spa kezdetével), az év felétől pedig egyértelműen csapattársa fölé nőtt a versenyteljesítmény terén. Már 2011-et is erősebb pozícióból indította a tavalyinál, a valódi áttörést viszont a Kanadai szárnyalás jelentette. Azt követően egyre nyilvánvalóbban rajzolódott ki, hogy a futamokon ő az erősebb mercedeses, ám ezt ekkor még rendre elfedték a buta hibák és balszerencsék miatt haloványabb eredmények. A következő lökést aztán a Belga Nagydíj és a 20 éves jubileum hozta. Új versenymérnököket (Peter Bonnington és Jock Clear) kapott, akik friss fuvallatként új szemléletet is hoztak versenyhétvégéibe, s talán a régmúlt újraélése vagy az érzelmi töltet által adott plusz miatt, de Schumi egyre inkább élvezni kezdte a versenyeket, egyre magabiztosabb és következetesebb lett. Ennek csúcsát az Indiai Nagydíj jelentette, ahol végre mindenféle balszerencse és külső tényező befolyása nélkül, végletekig kiélezett küzdelemben, hátrányból győzhette le csapattársát. De az olaszországi védekezése és a Japánban megszerzett erőn felüli 6. helye is élményszámba ment. Bár az év végi 4-5 versenyhétvége egyre kevésbé volt problémamentes számára, az utolsó két futama pedig kimondottan rosszul alakult, hogy Schumacher 2011-ben végre nevéhez méltó versenyeket is futott (mégpedig nem is egyet), mindenképpen bíztató a jövőre nézve. A legnagyobbakkal való küzdelme, annak színvonala, valamint a RoC-hoz hasonló, látszólag jelentéktelen, tét nélküli, mégis sokatmondó események, csaták pedig mind-mind azt igazolják, hogy az alap még ma is adott számára a sikerekhez – már csupán élni kell ezen lehetőséggel, amihez meg nyilván szükség van a megfelelő háttérre is.

Bajnokok Tornája. Év végi buli ide vagy oda, Vettelt legyőzni mindig jó érzés