„Már látom, mennyire jelentéktelen dolog a Forma–1. Mikor
odakerülsz, persze még azt hiszed, ez a világ legfontosabb dolga. De aztán ha
kilépsz ebből a közegből, rájössz, hogy ez egyáltalán nem is fontos.”
A korábbi
csapattárs Eddie Irvine teljesen más kontextusban nyilatkozott nemrég eképpen a
Forma–1-ről – most mégis egyet kell értenünk vele. Eljött a 2013-as év utolsó
napja, ám ami az előző 362-ben történt, azt tulajdonképpen az utolsó három
teljességgel súlytalanná tette. Ebben a három napban ugyanis el kellett
távolodnunk a világtól, amelyben eddig éltünk, s rá kellett ébrednünk arra,
hogy az életben sokkal, de sokkal fontosabb dolgok is léteznek a leggyorsabb
köridőknél, az újabb és újabb megszerzett pontoknál, győzelmeknél, bajnoki
címeknél.
Például az élet
maga.
Michael Schumacher
sokakkal megküzdött már a versenypályán, legtöbbjüket le is győzte. Sok nagy
eredményt elért élete során, számos sikert, korábban nem látott magasságokat,
az egész világ által nagyra tartott rekordokat – most viszont olyan küzdelemre
kényszerült, amire eddig még soha. Itt nem a Q3-ba jutás, vagy éppen a bajnoki
cím a tét, hanem hogy egyáltalán lesz-e tovább.
Szilveszter este
van, ám az önfeledt nevetgélésnek, szórakozásnak és ünneplésnek nyoma sincs.
Helyette sápadó arc mered a sötétben fényt árasztó monitorra, várva az újabb
híreket, kapaszkodva a reménybe, s a legvégsőkig nem eresztve azt. A mellkast
szinte szétfeszíti a tehetetlen aggodalom. Olyan hatalmas erővel, amely akár még
az idő kerekét is képes lenne visszafordítani, csak hogy semmissé tegye azt a totális
balszerencse által előidézett pár pillanatot – mégsem tehet semmit, bennragadt,
feszít és nyomaszt.
De vajon valóban
nem tehetünk semmit azért, hogy ez a rémálom véget érjen? Létezhet az, hogy a
világ minden táján érzett intenzív tenniakarás menthetetlenül visszapattanjon a
tehetetlenség áthatolhatatlan, szenvtelen kőfalán, s a felszabaduló energiák csak
úgy elhaljanak rajta?
Talán jelen
pillanatban a világbajnoki címek, a győzelmek és rekordok valóban az élet értéktelen
és jelentéktelen hozadékainak tűnnek. Ám ha Michael Schumacher valamire megtanított
minket az elmúlt húsz esztendőben általuk, az volt, hogy lehetetlen nem létezik,
a küzdeni akarással pedig minden akadály legyőzhető. Hogy ma ennyi ember
szomorkodik az ünnepnek nevezett Szilveszter estéjén, hogy ilyen sokan
aggódnak, imádkoznak és szorítanak a német bajnokért, az mind ezen erő
létezésének bizonyítéka. Igen, egyetlen ember is lehet annyira erős, hogy megváltoztassa
a világ egy szeletét – miért ne sikerülhetne ugyanez fordítva is? Miért ne
érhetnének akkor célt az imák, a tehetetlenség börtönébe zárt tenniakarás, a
közös akarat?
A német Sport
Bild munkatársa, Bianca Garloff találóan fogalmazott, amikor azt írta: „Michael
Schumacher reményt ajándékozott az embereknek. Minden második hétvégén, márciustól
egészen októberig. Inspirált minket, érzelmeket keltett bennünk, megmozgatott
minket. Mégpedig azért, mert a versenyt jobban szerette az egészségnél, az
izgalmat jobban a biztonságnál, a kockázatot pedig a nyugalomnál. Ez teszi az
igaz harcost. Az olyan harcosokat, mint Michael Schumacher, aki most élete
legnagyobb csatáját vívja.”
Az igaz szurkolót
pedig az, hogy mindennél jobban szereti harcosát, aki hatással volt rá,
alakította világról alkotott képét, szemléletmódját, s ezen keresztül egész
életét. És aki reményt adott neki hosszú éveken át. Most rajtunk a sor, nekünk
kell táplálni a reményt, visszaadni a kölcsönkapott ajándékot, s valahogyan
erőt adni, utat mutatni neki az élethez.
Szomorú Szilveszter
a mostani. Az ünnepi hangulatnak nyoma sincs, a tehetetlenség mindent
szétfeszítő nyomásától szabadulni pedig képtelenség. Mi mégsem adjuk fel. Gondolatban most is Michael
Schumacherrel és családjával vagyunk, s őrizzük a remény lángját, mely – tőle
tudjuk – sosem aludhat el…
