A ma 50 esztendős
Michael Schumacher nevével gyakran emlegetjük együtt híres álomcsapatát,
mellyel minden rekordot megdöntöttek. Sikereivel a hétszeres bajnok kollégái
pályafutását is meghatározta, volt csapattársainak egész sora tölt be manapság
meghatározó pozíciót az F1-en belül. Egy olyan szellemiség és értékrend diadala
volt ez, mely az egész Forma–1-et új irányba terelte, mércét állítva az új
korszak elé.
 |
| Fotó: michael-schumacher.de |
„Együtt nyerünk, és együtt veszítünk.” A Forma–1-ben gyakran
puffogtatott mondat ez, egy mély tartalommal bíró, gyakori emlegetése miatt
mégis közhelynek ható megállapítás, mely már-már elveszítette az élét. Lewis
Hamilton talán csak a Nico Rosberg 2016-os visszavonulása óta eltelt időszakban
fedezte föl a csapatmunka csodáját, a 2017-ben és 2018-ban látott fejlődése és
formája a legaktuálisabb bizonyítéka annak, mekkora potenciál van benne. De
Sebastian Vettel és a Ferrari tavalyi bukását is említhetnénk, amely éppen a
nem megfelelő csapatmunka eredménye volt leginkább.
„Együtt nyerünk, és együtt veszítünk.” Sokszor a csapatok és
versenyzők médiával való kommunikációja is e mondat köré épül, mert elejét
lehet venni vele annak, hogy a sajtó egy versenyző és a csapata üzengetéséről,
nyílt kritikáikról harsogjon, éket verve közéjük, elvéve a figyelmüket. Mert
tudják, a harmónia a siker alapja.
A csapatban gondolkodás ma alapvetés az F1-ben, a szurkoló
néha okkal érezheti úgy, hogy, a királykategória már nem is a pályán összecsapó
hősök, inkább az óriásira hízott csapatgépezetek játszótere, melyen siker és
kudarc sorsáról az istállók struktúrája, infrastruktúrája és anyagi háttere dönt,
nem az egyéni képességeké. A változás nagy volt két évtized alatt. Korábban (2002,
Spielberg) még világraszóló botrányok kerekedtek egy-egy csapaton belüli
helycsere miatt, manapság gyakran már azt kérik számon a résztvevőkön (2018,
Ferrari), ha nem alkalmaznak a bajnokság szempontjából meghatározó
csapatutasítást. Ma már nem sztártervezők és sztármérnökök képezik az F1-es
csapatok alapegységét, hanem szakértői csoportok és részlegek. Az egyént minden
esetben felülírja a csapat, az gárdák felépítése és megszervezése pedig már
legalább olyan tervezett tudományos folyamatnak számít, mint maga az
autótervezés.
Hogy hogyan jutottunk idáig? A választ Michael Schumacher
jelenti. De persze nem így, egy személyben, hanem a nevével fémjelzett
sikercsapat(ok) és a korszak révén, mely megteremtette az iskolát, amit azóta
minden sikerre vágyó csapat követni igyekszik.
Képkockákra szabdalt emlékezet
Michael Schumacher fő hajtóereje a győzelem iránti
mérhetetlen vágy volt, amely arra sarkallta, hogy a legkisebb részletekre is
odafigyeljen, és ne sajnáljon egyetlen percet sem, amit az autó vagy a csapat
teljesítményének javítására, tesztekre, fejlesztésekre fordíthatott.
A csapatmunka fontosságával először leginkább 1989 végén
szembesülhetett, amikor F3-as versenyzőként a Mercedes kiválasztotta őt, és
Heinz-Harald Frentzen, valamint Karl Wendlinger mellett nevelőprogramjába
emelte. A hosszútávú sportautó-világbajnokság a csapatmunkáról szólt,
versenyzőtársakkal kellett osztozni az autón, és a gépezetként működő csapattal
csakis akkor lehetett sikert elérni, ha minden részlet a helyére kerül, köztük
az ego is.
Schumacher szemléletmódját sikere révén a mérnökök,
fokozatosan pedig az egész F1 is magáévá tette. „Az a fajta pedáns figyelés a részletekre, ami manapság már magától
értetődőnek számít, tőle indult. Ő kezdte ezt, a mérnökök erre építkeztek, és
ezt fejlesztették tovább. Akkoriban nem sok olyan versenyző volt, aki így
dolgozott volna” – mondta benettonos versenymérnöke, Pat Symonds.
„Szakmai szempontból
engem, a mérnököket és az egész F1-et megtanította valamire” – értett egyet
a Schumacher idején a Ferrari csapatmenedzsereként dolgozó Stefano Domenicali. „Próbáljuk meg behunyni a szemünket, és
elképzelni egy szuperlassítást egy körről képkockákra bontva azt! Ő képes volt
erre, hogy lássa, hol lehetne előnyre szert tenni a teljesítmény terén. Különböző
kapcsolókat fejlesztett ki a mérnökökkel, hogy különböző teljesítményekre
legyen képes fékezés közben, a kanyar bejáratánál, a kanyar közepén, a kanyar
kijáratánál, és állíthassa a fékerőegyensúlyt az egyenesben. Ő behunyta a
szemét, és lépésről lépésre megvizsgálta, miben tudna versenyzőként fejlődni,
és miben tudnánk csapatként. Számomra ez volt a leghihetetlenebb dolog, amit a
közös munka során láttam.”
Az F1 manapság túl sok részletre figyel? Meglehet, ám
Schumacher számára ez még egyértelműen egy új sikerreceptet jelentett.
 |
| Fotó: Ferrari |
A Ferrarinál vele csak a tesztcsapat tagjaként együtt
dolgozó Rob Smedley szerint e szemléletmódja miatt figyelt oda a csapat minden
részére is, s ezáltal vűéjatptt a Scuderia „valódi vezérévé”, ahogyan Bernie
Ecclestone emlegette őt. „Manapság a
versenyzők profizmusa rendkívüli, de ő volt a profizmus megtestesítője. Minden
apró részletre odafigyelt, és mindez a csapaton belül is hatott, irányt
mutatott. Nem szabad elfelejtenünk Jean Todtot vagy Ross Brawnt, de mégis ő volt
a csapat vezető ereje, aki Forma–1-et és győzelmet lélegzett, ezzel aludt és
kelt. Jean Todt egy csapatértekezleten nyerő gépezetként jellemezte, és az is
volt, egy nyerőgép, ezt tette folyamatosan.”
Domenicali szerint gyorsan kialakult az egyre szorosabb
kötődés csapat és versenyzője között. „Olyan
karizmatikus volt, hogy több volt egy versenyzőnél. Lépésről lépésre rájött,
hogy az ő szerepe több ennél. Már az
első alkalommal, 1996-ban nagyon összeszedett volt, és már akkor láttad rajta,
miért annyira más, mint a többiek: a tehetsége mellett a munkamódszere miatt.
Eleinte még hűvösebb volt, mert egy másfajta közegből érkezett, de ahogyan
fejlődött a kapcsolatunk, vállalati szempontból úgy lett belőle egy hihetetlen
kapcsolat, ami aztán túl is nyúlt a vállalati szempontokon. Egy csomó időt
töltöttünk együtt a pályán és azon kívül is, együtt mentünk étterembe, együtt
voltunk a csapattal, és nagyszerű hangulatot teremtettünk.”
„Ha a szomszédom lenne, a legjobb barátok lennénk”
Hogy mit jelentett Schumacher számára csapatembernek lenni, azt
számos apró gesztus, ismert és kevésbé ismert anekdota megmutatja a napnyugtába
nyúló gumitesztektől a Német Nagydíjak idején megejtett hagyományos kerpeni
gokartozásokig a szerelőkkel. Benettonos mérnöke, a manapság a Red Bull
csapatmenedzsereként dolgozó Jonathan Wheatley így emlékszik a közös időszakuk
kezdetére: „Amikor Michael hozzánk
került, azonnal összebarátkozott a csapat tagjaival. Mindenkit kézfogással
üdvözölt, és kezdettől fogva érdeklődött a magánéletünk, a családunk iránt is.”
Visszatérésének bejelentése után, 2009 decemberében a
Mercedesnél is hasonlóképpen indított, és egyből a csapat dolgozóival egy
helyen ebédelt. „Ilyet abban a gyárban
még egy versenyző sem tett. Michael számára nem volt nagy dolog, de a fiúkat
alaposan meglepte vele” – mesélte menedzsere, Sabine Kehm.
„Michael sosem
feledkezett meg a sportágunk emberi oldaláról” – erősítette meg Pat
Symonds. „Gyakran egy tál tésztával
jelent meg este a garázsban, és azzal vidította fel a szerelőket. Ott, a
csapata kis zárt világában mindenkivel nyitott volt, mindig lehetett vele
beszélgetni, sosem volt sem elutasító, sem lekezelő nem volt. Ezzel a
csapattársaival szemben is előnyös helyzetbe hozta magát.”
Schumacher valóban hamar megnyerte magának a munkatársakat,
akiket nemcsak hasonlóan alázatossá, szorgalmassá és motiválttá tett, de ki is
hozta belőlük a legjobbat. „A mérnökök
kétségkívül szerették őt. Mindent megtettek érte” – erősítette meg Symonds,
aki szerint a titok az volt, hogy nem sztárként viselkedett velük. „Ez részben annak volt köszönhető, hogy
teljesen normálisan beszélgetett velük. Tudta, hogy már iskolásak-e a
gyerekeik, vagy hogy éppen mi történik otthon.”
Symonds elgondolkodott, vajon egy-egy beszélgetés után
visszavonul-e, és jegyzeteket készít, hogy ennyire felkészült, de arra jutott: „Szerintem ezek ténylegesen érdekelték
Michaelt.”
 |
| Mattia Binottóval, egykori motormérnökével, aki ma már a Ferrari technikai igazgatója (Fotó: michael-schumacher.de) |
Schumachert tehát nem pusztán a győzelem iránti vágy
motiválta arra, hogy mindenkire odafigyeljen, ő jelleméből és neveltetéséből
adódóan ilyen személyiség volt. „Michael
elképesztően jól kijött az emberekkel. Ő a legkedvesebb fickó, akivel ebben a
sportágban valaha találkoztam. Nagyon nagyra tartom őt. A munkatársai nagyon
fontosak voltak számára, mindegyiküket ismerte. Ha szomszédok lettünk volna,
akkor a legjobb barátom lenne” – állította róla Symonds.
Mondja mindezt úgy is, hogy sokan a német szemére vetették
az adelaide-i és jerezi eseteket, melyeknél sportszerűtlenül viselkedett. „Nagy-Britanniában egyáltalán nem volt
valami jó híre, mivel az ellenfele Damon Hill volt. Emiatt inkább ellenségnek
látták őt. Pedig Michael mindenképpen egy szeretetreméltó fickó, egy gondoskodó
ember, aki tudatosan soha nem tett volna olyat senkivel, ami sérülést
okozhatott volna” – védte őt meg Symonds, aki a kisiklásokat azzal
magyarázta, hogy az ember versenyhelyzetben, az autóban ülve megváltozik. „Sosem találkoztam még versenyzővel, aki ne
lett volna más az autóban. Michaelt annyira hajtotta a győzelem iránti vágy,
hogy néha ez háttérbe is szorította a józanészt.”
Domenicali is hasonlóan vélekedett, kiemelve, hogy
Schumacher utólag tudatában volt annak, amikor átlépett egy határt. Ross Brawn Total Competition című könyvében eközben
arról beszélt, Schumacher az említett helyzetekben egy „külön világban volt”.
Jerez után is meg volt róla győződve, hogy Jacques Villeneuve hajtott bele, és
csak azt követően látta be a hibáját, hogy szóltak neki, nézze vissza a felvételeket.
Ezen pályán mutatott kisiklások viszont nem törték meg a
csapat belé vetett bizalmát, a munkatársai szemében a mindennapi munka során
látott figyelmes ember dominált a semmitől sem visszariadó győzelemhajhásszal
szemben.
És ez ahhoz is elég volt, hogy helye és helyzete biztos
legyen a csapatain belül. „Michael
gyakran járt Maranellóban, akkoriban még nem volt tesztkorlátozás. Az efféle
teszteknek alapvető részét képezte a szerelőkkel való asztalitenisz-meccs, majd
utána egy pizzázás este. Nem akart későn a hotelbe menni, ezért engedélyt kért
rá, hogy Enzo Ferrari házában aludjon, ami a fioranói pályán található. Még egy
edzőtermet is berendezett ott, mert edzeni is akart” – mesélte Luca di
Montezemolo a német elhivatottságáról, amivel a FIAT akkori elnökének is
belopta magát a szívébe. „Az ipari
részlegről Gianni Agnelli nagyon kedvelte Schumachert. Mindig azt mondta: »Ez a
német közel áll a szívemhez. Talán egy vagyonunkba kerül, de minden egyes lírát
megér.«”
Egy megtörhetetlen, mindent elsöprő szövetség
A kettős megítélés nem csak emberi oldalról kísérte őt
pályafutása során. Sikerei kapcsán a kritikusok gyakran megjegyzik, hogy mindig
kiváltságos szerepkörben volt csapatainál. Mindez talán igaz is volt, ám
képességei és a csapattársakkal való viszonya nagyban hozzájárult ezen előnyös
helyzet megteremtéséhez. Ezt a csapattársak érezték is. A Benettonnál JJ
Lehtótól Jos Verstappenig és Johnny Herbertig mind úgy vélték, hátrányos
megkülönböztetésben részesülnek. Eddie Irvine szerint ezzel szemben az előnye
nem feltétlenül jelentett egyenlőtlen bánásmódot (még ha nyilvánvaló is volt,
hogy a fejlesztéseknél ő élvezett elsőbbséget). „Sosem kapott jobb technikát, mint a csapattársa, de nagyobb mentális
támogatást igen.” Rubens Barrichello irigykedve figyelte ezt. „Láttam a büszkeséget azon szerelők
szemében, akik az ő autóján dolgoztak. Nálam ugyanezt a csillogást nem lehetett
látni a szemekben.”
Sokan emlegetik úgy Schumachert, mint aki szerződésben
köttette ki munkaadójával az első számú státuszt, ám a rekordbajnok mindig is
állította, hogy sosem szerepelt efféle kitétel a kontraktusaiban. Egy másfajta,
sokatmondó viszont szerepelt – mint azt akkori főnöke, Jean Todt elárulta. „Az első bajnoki címig vezető nehéz idők
tették különlegessé a kapcsolatunkat, az az időszak, amelyben vesztettünk. Nem
sikerült minden elsőre úgy, ahogyan vártuk. Pár technikai hibával több volt,
mint kellett volna, és nagy volt a nyomás, hogy engem menesszenek. Nekem
akkoriban jó volt a viszonyom Michaellel, tiszteltük egymást, de még nem
voltunk barátok. Mindig is az ő főnöke voltam. Amikor viszont az én
helyzetemről beszélt, mindig azt mondta, hogy »Ha Jeannak mennie kell, akkor én
is megyek«. És ténylegesen benne is volt a szerződésében egy kitétel, mely
kimondta, hogy szabaddá válik, ha én elhagyom a Ferrarit. Szóval ezzel segített
nekem.”
 |
| Fotó: michael-schumacher.de |
A másik melletti töretlen kiállás egységet teremtett, amely
oda-vissza működött. „Jerezben 1997-ben,
egyértelműen kicsúszott az irányítás a kezéből” – idézett föl egy fordított
esetet Todt. „Vitákat robbantottunk ki,
és természetesen előfordult, hogy Michael Schumacher is meggyengült. De én
mindig mellette álltam. Megértettem, mennyire fájt neki az autóban, és hogy mit
érzett akkor. Ezzel folyamatosan egyre közelebb kerültünk egymáshoz.”
E véd- és dacszövetség kikezdhetetlenné tette a későbbi
sikercsapatot, mely ellenállóvá vált a külső nyomással és a kritikákkal
szemben, s így rendületlenül mehetett tovább a jónak ítélt úton. A Ferrari
akkori elnöke, Luca di Montezemolo is ebben látta az erejüket. „Manapság mindannyian az elképesztő
sikereire emlékezünk, amit együtt értünk el, de azt sem szabad elfelejteni,
hogy voltak csapások is, és öt évünkbe telt, mire meglett az első bajnoki cím.
Az odáig vezető út tele volt bukásokkal és botrányokkal. Emlékszem, a
Villeneuve-vel történt jerezi, vagy a Coulthard elleni 1998-as belga futam után
az emberek követelték, hogy rúgjuk ki őt. Kirúgni egy Schumachert – értik? Azt
mondták, nem ura az érzelmeinek, számoltassam őt el. El sem tudom elképzelni,
mi lett volna, ha engedek nekik.”
Nem engedett, mert élt a végtelen bizalom, ami nélkül nem
kerülhet a helyére minden láncszem, és nem hozhatja ki magából csapattag a
maximumot. „Mindig mindenben
hagyatkozhattam Michaelre és Jean Todtra. Emellett végignézhettem, ahogyan
Michael előmozdította a fiatal mérnökök fejlődését, akik őt választották
példaképüknek. Egy ízig-vérig csapatember volt, és nem emlékszem olyanra, hogy
valaha is vita lett volna közte és a Ferrari között. Még ha szorosan is fogta a
gyeplőt, Michaelben akkor is volt egy jó adag érzelem, és ő már-már déli
emberré vált nálunk.”
Lábát törte, elbukott, de egy rossz szava nem volt
Schumacher valóban példát mutatott a csapattársaknak az
összetartásból. Amikor 2006-ban Szuzukában, egy futammal a bajnoki finálé előtt
motorhibával esett ki vezető pozícióból, szertefoszlott azon álma, hogy
nyolcszoros bajnokként köszönjön el az F1-től. Egykedvűen tűnődött a kerítés
mögül figyelve a későbbi bajnokot, Fernando Alonsót, ám amikor visszatért a
garázsba, már mosolygott, és egyesével kezet fogott minden csapattaggal. „Azt hittük, nekünk kell majd vigasztalnunk
őt, ehelyett ő vigasztalt bennünket” – idézte fel Todt.
1999-ben egy lábtörés és a miatta kihagyott hat futam
fosztotta meg őt a bajnoki cím elhódításától. Silverstone-i balesete egy
műszaki hiba miatt történt, de sosem tett szemrehányást emiatt. „Soha egy rossz szót nem hallottál tőle a
csapatra” – emelte ki Domenicali. „Hiába
voltak hibák vagy gondok, sosem volt ilyen. Befelé persze megmondta, hogy
valaminek történnie kéne, de kifelé soha. Ott volt a lábtöréssel végződő
silverstone-i balesete. A hiba az volt, hogy nem illesztettünk össze valamit a
féknél, ezért nem volt nyomás a rendszerben. Ez egy hiba volt, de ő a
nyilvánosság előtt sosem említette, soha semmi rosszat nem mondott a csapatra.
És amikor egy ennyire intenzív dolog résztvevője, egy csoport tagja vagy, az
ilyesmi jelenti a különbséget. Ezért állt mögötte az egész csapat és az egész
nemzet.”
És nemcsak a Ferrarinál volt így. 2012-ben a Mercedesnek
időnként egészen ütőképes autója volt, ám Schumachert sorra műszaki hibák
hátráltatták, és a csapat is sokszor csődöt mondott, miközben képtelen volt
úrrá lenni gumigondjain. Egyesek már összeesküvés-elméleteket szőttek, miközben
ő még ebben is csak a fejlődés lehetőségét látta és bizakodott. „Ezek a gesztusok mind kölcsönös
tiszteletet, de mindenekelőtt barátságot eredményeztek” – hívta fel Todt a
figyelmet.
„A Ferrarinál volt két
tesztpályánk, megvolt a pénzünk, de mindenekelőtt ez a nagyszerű csapatunk”
– erősítette meg Brawn az összetartás fontosságát. „Mindannyian építhettünk egymásra, Michael pedig fontos része volt
ennek. Egy tehetséges versenyző volt, de egy igazi csapatjátékos is. Nálunk nem
volt belső politizálás, ha probléma adódott, megbeszéltük, és ez tett bennünket
olyan erőssé.”
 |
| Fotó: michael-schumacher.de |
Ferraris versenymérnöke, Luca Baldisserri szerint Schumacher
nem véletlenül vált vezérré. „Kezében
tartotta a csapatot, elérte, hogy meglegyen a harmónia, és a győztesek útjára
vezette őket. Senki más nem volt képes úgy összetartani egy csapatot, ahogyan
Schumacher. Ő a pályán kívül is egy igazi nagyság volt. Azt az érzést keltette
benned, hogy alkalmazottként alapvető részecskéje vagy a csapat sikerének.
Hetente legalább egyszer felhívott, hogy megkérdezze, egy adott mérnök éppen
mivel foglalkozik, vagy hogy hogy vannak bizonyos mérnökök. Szóval kifejezni
sem tudom, hogy milyen fontos volt Michael mindannyiunk számára.”
Még Sven Krieter, a sisakgyártó Schubert munkatársa is
átérezte, milyen pluszt jelent Schumacher súllyal bíró jelenléte a csapat
számára. „Amikor Michael belépett a
garázsba, mindenki még jobban koncentrált, mint addig. A világ legjobb
versenyzőjének dolgozni különleges volt. Ilyenkor az ember duplán megerőlteti
magát. De Michael is sokat követelt. A legapróbb részletnek is stimmelnie
kellett.”
A garázs másik oldalát is felvillanyozta
Rob Smedley szerint nemcsak saját kollégáit, a csapattársa
oldalán dolgozókat is hajtotta a német lendülete, és ez magától értetődően jött
tőle. „Nem mondanám, hogy Michael valaha
bárkit is noszogatott volna. Ő nem ezt tette, hanem csak mércét tett mindenki
elé, megmutatta, hogy a kiválóság ezen szintjét kell elérni, aztán elvárta,
hogy megoldjuk ezt. Ilyen szempontból tökéletes vállalati vezető volt, csak
éppen közben nagyon gyorsan vezetett autókat.”
„Kívülállóként gyakran
jellemzik őt arrogánsnak azok, akik nem ismerik. Pedig éppen az arrogancia
ellentéte. Hiába lett övé a legtöbb bajnoki cím, Michael megőrizte az alázatosságát.
Nem láttam még embert, aki annyira előtérbe helyezte volna a csapatot, mint ő,
és tisztában lett volna azzal, mennyire fontos a csapatmunka. Tudta, hogy a
csapat a legfontosabb, és ő csak utána jön, hiszen maga is része ennek. Hiába
volt vezető és vezér, és hiába elképzelhető, hogy az egész nélküle meg sem
történt volna, ő megőrizte az alázatosságát és mindig minket helyezett
előtérbe. Még akkor is, amikor hajtott minket. Egyetlen versenyen sem
mulasztott el odamenni a csapat minden tagjához, hogy kezet rázzon vele és
megköszönje a fáradozásait.”
„Még azon emberek
esetében is így volt, akik nem az ő autóján dolgoztak. A ferraris korszakomban
én a másik autónál voltam, Felipénél (Massa), előtte meg a tesztcsapatnál.
Sokszor előfordult, hogy a verseny után két napig nem is láttuk őt, de még ha
dominált is egy versenyen, az első dolga utána az volt, hogy eljött a
tesztcsapathoz, és minden egyes mérnökkel kezet fogott. Beszélgettünk arról,
mivel foglalkozunk éppen a teszten. Egyszerűen nagyszerű volt vele dolgozni, és
amikor olyan vezetőséget kapsz, mint ez a triumvirátus vele, Jeannal és
Ross-szal, az annyira jó volt, hogy nem lőhetett mellé.”
 |
| Fotó: michael-schumacher.de |
Együtt nyerni, és együtt veszíteni. Schumacher csapataival a
szó szoros értelmében csapatsporttá tette az egoistákkal teli Forma–1-et, és új
szintre emelte a csapatmunka fogalmát. „Ez
egy hosszú szerelmi történet” – tekintett vissza ferraris éveikre
Montezemolo. „Michael a Ferrari és az
olasz szurkolók számára is egy hős volt. Mindenféle pályán, mindenféle időjárási
körülmények között nyerni tudott. Ő volt az első versenyző, aki komoly fizikai
felkészülést végzett, és professzionális szemléletmódot honosított meg a
versenyzés világában. Nagyon fontos volt – és ezt mindenki tisztelte is benne –,
hogy nemcsak a szép, hanem a nehéz időkben is képes volt a csapattal dolgozni.
Sok versenyzőt láttunk, aki nagyon erős volt, amikor nyert, és mindenkinek
megköszönte, de amikor nem nyert, azt mondta, hogy az a csapat hibája volt.
Michael mindig támogatott bennünket, és ezt mi és a szurkolók is nagyon
becsülték benne.”
Űrt hagyott hátra, de utat is tört az új generációk előtt
A sok apró gesztusból és a részletekre való odafigyelésből
valami egyedülálló épült föl, mely rekordok sorát hozta Schumacher és csapatai
számára. Brawn már a Benettonnál megtapasztalta ezt. „A pályán hamar kivívta magának a tiszteletet azzal, hogy soha nem
hagyott helyet senkinek, de azt is fontos kiemelni, hogy Michael nem egy
bajnokcsapathoz érkezett, ő alakított bajnokcsapattá minket. Amikor 1994-ben
megvolt az autónk ahhoz, hogy a bajnokságért küzdjünk, ő már készen állt rá. A
csapatszellem volt az egyik fő erőssége. Imádott egy csapat részének lenni.
Tudta, hogy egyedül sosem nyerhet bajnokságot, csakis csapattal.”
Schumacher sikerének titkát Smedley szerint ez, és nem
önmagában a versenyzői kvalitásai jelentették. „Talán nem volt mindig, minden nap ő a leggyorsabb, de ez sokkal
többről szól annál, hogy gyors vagy-e. Ő volt a legkomplettebb, és ő
következetesen gyors volt, mentálisan pedig nagyon erős. El sem hinnéd,
mennyire sok kapacitása maradt az autóban ülve. Gyorsan vezetett, de mellette
karmester is volt, és több mint ezer embert volt képes felvillanyozni. Még azon
embereket is, akik Rubens vagy Felipe autóján dolgoztak. Minket is felvillanyozott
a győzni akarásával.”
Hogy ez mennyire sokat jelentett a Ferrarinak, az igazán a
2006-os távozása, valamint a Schumacher, Brawn, Todt tengely felbomlása után
mutatkozott meg, mely Smedley szerint teljesen felborította a csapat addigi
egyensúlyát. „Akkor teljesen megváltozott
a hangulat. Michael továbbra is részt vett a csapat életében, de nem akarta
igazán elkötelezni magát. Már nem volt olyan, mint amikor még versenyzett, és
napról napra visszajelzéseket adott arról, hol tartunk, merre tartunk, min kell
dolgoznunk, mi miatt ne aggódjunk, és mire figyeljünk helyette. A csapat
dinamikája teljesen más lett, és nem túlzás azt mondani, hogy irányt
veszítettünk nélküle.”
 |
| Fotó: michael-schumacher.de |
Lehet-e nagyobb dicsérete egy csapattagnak annál, mint ha
alig pótolhatónak bizonyul? A Ferrarinál Schumacher óta olyan remek versenyzők
fordultak meg, mint Kimi Räikkönen, Felipe Massa, Fernando Alonso vagy
Sebastian Vettel, ám hiába az előd útmutatása, eredményeit megismételni igazán
egyiküknek sem sikerült, és egyikük sem tudott olyan csapatot maga köré
építeni, mint ő. Ez persze nem csak rajtuk múlt/múlik.
Szemléletmódját, munkamódszerét talán azóta sokan átvették,
és talán tehetségből is jutott páraknak hasonló adag, ez mégis megtartotta
Schumachert egyedinek. „Egy versenyzőnél
alapvető fontosságú a tehetség. Egy nagy versenyző nyerni képes egy átlagos
autóval is. Egy átlagos versenyző talán van olyan szerencsés, hogy világbajnok
lesz egy kiváló autóval. De rossz autóval még egy kiváló versenyző sem tudott
bajnokságot nyerni. Ha pedig egy kiváló versenyződ van és egy átlag fölötti
autód, a kombináció szinte legyőzhetetlen. Nekünk évekig megvolt ez a
Ferrarinál Michael Schumacherrel. Szinte érinthetetlenek voltunk. Számomra
Michael marad minden idők legjobbja. Nemcsak a versenyzői képességei miatt,
hanem azért is, mert meghatározó szerepet játszott a Benetton és a Ferrari
csapatának felépítésében is. Álomszerű volt vele dolgozni. És ő volt az
egyetlen ilyen kaliberű versenyző azok közül, akikkel együtt dolgoztam” –
vonta le a végkövetkeztetést Brawn, elismerve persze elfogultságát Schumacher
iránt, akivel életre szóló barátok is lettek.
Schumacher utolsó interjújában maga is vallott saját újszerű
megközelítésének F1-re gyakorolt hatásáról. „Egyfajta
úttörő voltam a mai generáció számára. Sok versenyző nem értette, hogy nem
pusztán a tehetségen múlik, hanem azon, hogyan dolgozol a csapattal, hogyan
hozod ki a maximális teljesítményt az autóból és a csapatból is. Elmész a végső
határokig, majd kitolod azokat – erről szól a versenyzés. A fiataloknál is ezt
látom: már sokkal felkészültebbek, a versengés magasabb szintre jutott, és
bizonyos szempontból ez büszkeséggel tölt el.”
