A Császár útja (44.) – Húsz év álom

Húsz év. Életből kevés, Forma–1-ből rengeteg. Michael Schumacher karrierjéről lévén szó, igazi ünnep – az egész F1-é. Schumi napra pontosan ma húsz éve, 1991. augusztus 25-én rajtolt el először a királykategóriában, az úton, mely oda vezetett, hogy végül maga lett a kategória királya. Hogy ezen évfordulót éppen azon a pályán ünnepli, amelyen álomszerű utazása elkezdődött, persze nem véletlen: Schumi és Spa közös története egy karrier teljes történetét is elmeséli egyben. Az ő kapcsolatuk ugyanis szenvedélyekkel teli végtelen románc, sorsuk pedig szétválaszthatatlanul összefonódott. Hisz még a nevük is majdnem egyezik! Csupán egy „-chumacher” a különbség…

Friss lágy tavaszi szellő hömpölyög végig az Ardennek dimbes-dombos, érzékien kanyargó utcáin – a megújulás fuvallatával bizsergetve a spái pálya bokszutcájában figyelőket. Megújulást hozó tavaszi szellő augusztusban?! Nos, igen, egy erőteljes és határozott fuvallat, melyet a Jordan csapat 32-es rajtszámú autója hagy maga mögött, miután az elszáguld a célegyenesben. Vezetőjét Michael Schumachernek hívják, csupán 22 éves – két évvel több, mint a számára most még teljesen új világban eltöltött majdani évei száma –, s egy szintén zsenge, minden tekintetben „zöld” autó volánja mögött ül. Életében másodjára, alig öt nappal azután, hogy sikeresen teljesítette első vizsgáját, Silverstone-ban kápráztatva el a Jordan csapat alkalmazottait. Hogy mindez egy új kezdet, nem kérdés. Ám hogy pontosan minek is a kezdete, az – mint ahogy lenni szokott – a jelenlévők számára még a legkevésbé sem lehet nyilvánvaló… Hogy egy új karrieré, azt persze biztosan tudják, hogy valami különlegesé, azt pedig sejtik. Ám hogy egy új korszak megszületéséé… nos, ahhoz hogy mindez letisztuljon előttük, legalább 20 évnek kell eltelnie. Vagy pontosan annyinak…

Ám ez most még a jövő zenéje. A jelenét ugyanis a zöld Jordanben dübörgő Ford-motor szolgáltatja, mely pár hónappal korábban egy éppen olyan véletlen folytán került a mélyzöld kasztni alá, mint amilyennel jelenlegi sofőrje az ülés szíjainak szorításába. (A Ford-szerződés egy ebédszünetben történt szerencsés találkozás eredménye volt Gary Anderson főtervező, Andy Green futómű specialista illetve Bernard Fergusson Cosworth-alkalmazott között; Schumacher pedig a ’taxisblokád’ kifejezést sajátosan újraértelmező Bertrand Gachot „börtöntöltelékké” válásával került Eddie Jordanék látókörébe.)  Ráadásul nem ez az egyetlen hasonlóság a gép és ember között, sorsuk forgatókönyvét mintha egyazon kéz írta volna. Mindketten a semmiből jöttek, ám szűkös lehetőségeik ellenére (vagy éppen amiatt…) mindketten a lehető legtöbbet tudták kihozni a rendelkezésre állóból, némi tehetséggel, kreativitással vagy éppen hozzáállásbeli különbséggel, nagyobb figyelemmel ellensúlyozva hátrányos helyzetüket. Mit sem törődve a külsőségekkel és az azok miatt kétkedővé váló tekintetekkel, melyek kísérték őket debütálásuk idején, amikor mindketten normális ruha nélküli árvagyerekként mutatkoztak be az F1 előtt. (Míg a Jordan 191-es – szponzori megállapodás híján – díszes zöld ruhája nélkül, puszta szénszálas-feketén teljesítette első köreit John Watsonnal, Schumi ugyanezt Silverstone-ban Watson egyik régi, Spában pedig csapattársa, Andrea de Cesaris egyik kölcsönvett és átragasztott overáljában tette…)

Sorstársak, nem is kérdés!

A kölcsönoverál, melyre felragasztották az újonc nevét - Sumacker, Schumacer... ööö, nos nem volt egyszerű!

Csoda-e hát, hogy ilyen hamar egymásra találtak? Sőt, véletlen-e egyáltalán, hogy e két hasonló sors külön útjai most ilyen formában keresztezik egymást? Amint az a zöld csodagép végigsüvít a spái célegyenesen, egyértelművé válik, hogy rokon lelkek találtak egymásra. Az óra pereg, 1:51,212-nél áll meg. Mindez ekkor az 5. helyet jelenti, mely az edzés végére a 8-as, majd Riccardo Patrese büntetése miatt a 7-es számra vált át. Messze felülmúlva a várakozásokat – no meg a tapasztalt csapattárs, Andrea de Cesaris idejét (1:51,986). Mindezt lényegében egyetlen körrel, mely az első volt a szombati időmérő edzésen, s csupán azért volt ilyen „lassú”, mert gazdája biztonsági körnek szánta a biztos kvalifikáció érdekében. Ezt csupán azért nem követte jobb idő, mert második próbálkozásakor a Buszmegálló-kanyarban komoly forgalomba keveredett a német (4 autó volt előtte), aztán pedig technikai problémák is hátráltatták őt. Elégedetlenségre így sem volt oka, helyezése kimondottan jó volt, előzetes célját pedig (kvalifikálni magát) messze túlszárnyalta.

Hogy ezt milyen természetességgel tette, az persze többeknek feltűnt. Mérnökei a csapatmegbeszélésen megrökönyödött döbbenettel szembesültek azzal, hogy a de Cesaris által emlegetett gondok a kocsival egyszerűen is megoldhatók, mivel Michael Schumacher úgy jutott túl rajtuk, hogy valójában egy szót sem szólt róla senkinek. Csak ment, tapasztalt, elemzett, próbálkozott, és bevált. Nem csoda, hogy olasz csapattársa az időmérő után ugyancsak sokkos állapotban ült a garázs végében, egy újabb időmérőre áhítozva, melyen bebizonyíthatja magának, hogy veresége csak rémálom volt.

Pedig valóság volt, mégpedig álomszerű! Az a megújulást hozó friss tavaszi szellő ekkor már szinte úrrá lett az Ardenneken, levegőjével árasztva el annak minden szegletét. Mégis, a jelenlévők közül csupán kevesen vehették észre ezt. Pedig láthattuk, hogy jelekből nem volt hiány. Ott volt még az Alain Prosttal való incidens is az edzésen, mely során a javítani igyekvő Schumacher kis híján üközött a gyorskörére készülő, s emiatt lassú ferrarissal. Ez akkor még csupán egy versenybírói elbeszélgetést eredményezett („Tudja Ön ki volt a másik versenyző? Alain Prost! Ne játsszon az ördöggel, egy ilyen emberrel szemben egy újoncnak tiszteletet kell mutatnia.” – emlékszik vissza Ian Phillips), valójában viszont ez koránt sem a tiszteletlenségről szólt, sokkal inkább a korszakváltás természetességéről, melyet Schumacher szemléletével és higgadtságával hozott az F1-be – a vezetés és a munkamódszer terén egyaránt. A folyamat elindult, s fokozatosan hívta fel a figyelmet arra, hogy az évek óta megkövült, s ezáltal természetesnek hitt viszonyok cseppet sem magától értetődőek, legfőképp pedig nem változatlanok. Schumacher már ekkor helyet követelt magának a nagyok között – igaz még csupán a pályán.

Ahol süvítésével a gyors, ritmusos kanyarokban, megtestesült a harmónia fogalma, a versenyző, a gép és a helyszín hármasának mágikus erejű együttállása. Márpedig az ilyesmikből csodák születnek!

*

Ezúttal sem volt másként. A mostani 1991. augusztus 25-én, a vasárnapi rajt mindent betöltő zajában elrejtőzve kelt életre, s valahol az Eau-Rouge-t követő szakasz egyik fája alatt, a szalagkorlát mögött bújt el. Egészen addig, míg meg nem látott egy zöldruhás fiatal kölyköt, aki szomorkodva nézte végig, ahogy csapattársa a második helyen a technikai gondokkal bajlódó Sennát üldözi az újonc csapat első győzelméért. Az ifjú Michael pontosan azt érezte, amit érzett a rajt után, melynél az ötödik majd hatodik helyre sorolt be – újoncként a bajnokok közé –, vagy az Eau-Rouge-ban küzdve, melyet alig néhány ismerkedő kör után már padlógázzal vett az edzéseken: esélye volt a legnagyobbakkal versenyezni. S hogy ezen esély elúszott, arról ő tehetett a legkevésbé, mivel a domb tetején kimúló kuplung hibás működésére ő már a délelőtti bemelegítésen is figyelmeztette mérnökeit, akik a pénzhiány miatt nem cserélhették ki az újonc alkatrészét. De Cesaris mennybe megy – gondolhatta ekkor, s mindig a tökéletességet kereső énje kimondottan csalódott volt. Fűtötte őt a becsvágy, mivel tudta, érezte, hogy az eddig álomnak vélt Forma–1-re koránt sem olyan alkalmatlan, mint amilyennek előtte hitte magát. Most viszont ott állt a pálya szélén, nem messze élettelen autójától, s legszívesebben ordított volna az elszalasztott lehetőség miatt. Tulajdonképpen még nem is versenyzett a Forma–1-ben, mikor máris elege lett belőle.

Forgalomban. Schumacher második gyorskörét többek között Alain Prost hiúsította meg. Vajon milyen idő lett volna belőle?

Gondolatai és érzései kusza hálójába gabalyodva lassan úrrá lett rajta hely szelleme. Szemei elé a szalagkorlát rejtekéből előmerészkedő homályos ködfelhők sorakoztak, s hirtelen egy másik helyen találta magát. Pontosabban a helyszín még mindig Spa volt, de a pálya széléről a bokszutca mögötti lakóautók árnyékába került, két zöldruhás ember társaságában. Az egyik csapatfőnöke, Eddie Jordan volt, a másik a csapatmenedzser, Ian Phillips. Heves gesztikulálásukat látva az ifjú német csak halkan odaköszönt nekik, ám ők nem reagáltak. Hiába lépett közel hozzájuk, valójában láthatatlannak érezte magát. A két férfi róla beszélt: ígéretes teljesítményéről és jövőjéről. Megemlítették a Benetton és Tom Walkinshaw nevét, szó esett a Fordról és egy Yamaha-szerződésről, valamint Jochen Neerpasch-ról, a Mercedes-program vezetőjéről, akit felettébb arrogánsnak és számítónak neveznek. Michael semmi sem ért. Összegek és érdekek repkednek, a háttérben folyó őrült játszmák rajzolódnak ki, melyek egyre nyilvánvalóbb tárgyát ő maga képezi. Egy csiszolatlan gyémánt, melynek fénye valósággal elbódítja, megvakítja a kincset megkaparintani kívánókat.

Schumi nem érti mindezt, ő ezen háttérbeli helyezkedésekről semmit sem tudott eddig, ám látva, hogy puszta személye, pályán mutatott – számára teljesen természetes – munkája milyen hatást gyakorol az őt körülvevő emberekre, megrémül. Saját hatásától, melyről koránt sem hiszi, hogy ilyen nagy port kavarhat. Hisz ő csak egy egyszerű újonc, aki nem csinál mást, mint becsülettel, legjobb tudása szerint végzi a dolgát. Most pedig három márka (Jordan, Benetton, Mercedes) érte folyó ádáz küzdelmeiről hall, ami ledöbbenti őt. Zavarában úgy dönt, inkább távozik.

Amikor kinyitja a lakókamion ajtaját, sötétszürke köd fogadja, melytől eleinte semmit sem lát. Aztán e felhők hirtelen eloszlanak, s az égből köszönnek vissza rá. Schumi körülnéz, és meglepve tapasztalja, hogy a pálya célegyenesében áll egy szalagkorlát mögött. Két sárga-zöld autó száguld el mellette, a hátsóban ülő sisakjának festése szinte megegyezik az övével. Fogalma sincsen, hová csöppenhetett. A következő körben ismét megjelenik a két sárga-zöld autó, a hátsó a bokszba hajt slick gumikért. Elsőre őrültnek gondolja a benne ülő sofőrt, elvégre a pálya még csupa víz. Ám miután pár kör elteltével a többiek is sorra követik példáját, elismerően csettint: az ismeretlen versenyző húzása merész és kifizetődő volt. Már csak emiatt is neki kezd el szurkolni. Pedig a mezőnyben felismeri Mansellt és Sennát is, akik ezúttal a követőbojt alkotják. A verseny végletekig izgalmassá válik, a sárga-zöld kocsi előtt megnyílik a lehetőség: akár meg is nyerheti a versenyt, mégpedig esélytelenül, a nagy bajnokokat legyőzve. Egyetlen zseniális taktikai húzással, mely számára és a vetélytársaknak is szokatlannak, őrültségnek tűnt, valamint a nagyokat idéző briliáns vezetéssel, mely az alapot adta neki ezen taktika sikerre viteléhez. A pálya szélén álló Michael sosem gondolta volna, hogy az a fajta alapos, mindenre kiterjedő figyelem, mellyel amúgy ő maga is rendelkezik már, ennyire fajsúlyos lehet, ennyi pluszt jelenthet adott helyzetekben, melyek éppen ennek eredményeként dőlhetnek el javára. A látottakból hamar levonja a tanulságot: bár a versenyzés látszólag gyorsaságról szól, a győzelem sorsa nem csupán a pályán futott köridőkön múlik, a stratégia terén ugyanolyan szükség van a tökéletes munkára, mint a volán mögött. 

Az utolsó kör következik, s a hangosbemondó motorzajon átszűrődő hangfoszlányaiból mintha saját nevét vélné összerakni: „Michael Schumacher első győzelme”. Micsoda?! Michael a leintést követően azonnal a dobogó felé veszi az irányt, hogy meggyőződjön az illető kilétéről. Közben a kommentátor az 1992-es világbajnokságról beszél, ő pedig egyre kevésbé érti, miként ugorhatott egy évet előre az időben. Mire a dobogó alá ér, már javában zajlik a pezsgőzés. Látja Mansellt, amint sárgaruhás kollégáját ünnepli elismerően, aki éppen háttal áll a közönségnek. Mire Michael az arcát is látná, a dobogóról locsolt pezsgőből neki is kijut: éppen az arcába.

Amikor szájában a győzelem ízével újra kinyitja szemét, ismét másik helyen találja magát. Egy légkondicionált szobában, ahol egy monitoron éppen a nemrég véget ért verseny eredményhirdetését ismétlik. Ám Michael figyelmét ekkor más események vonják el. A háttérben a német himnuszt játszák, ő viszont egy már ismerős szoba felé veszi az irányt. A helyiségben nagy a tömörülés – még nagyobb a káosz. Monitorok, mappák, dokumentumok. A székeken pedig versenybírók és a Benetton csapat képviselői foglalnak helyet. Hevesen vitatkoznak. A technikai szabályokról, milliméterekről. Michael hamar rájön: ez a versenybírák szobája, melyet már jól ismer a Prost-eset miatt. Nemrég járt itt ő is, és nincsenek jó emlékei. Valójában azt a helyzetet éppen úgy nem értette, mint a mostanit: még első F1-es versenyén sem volt túl, de máris szembesülnie kellett azzal, hogy ebben a világban a névnek komoly súlya van, holott ő meg volt győződve róla, hogy egy embert mindig munkájának minősége és tettei, minősítik leginkább. Nem tetszett neki, hogy Prostot csupán amiatt kellett elengednie, mert Prostnak hívják, és háromszoros világbajnok, az pedig még úgy se, hogy a szikla szilárdnak hitt igazságot ilyen érvek és szempontok alapján hajlítják ide-oda.



"Gondolatom szappanbuboréki. Csillogók, mint odafenn az égi"



Míg ezen gondolkodik, a szoba egyik tévéjén sokadjára is lejátszanak egy megprödülést. Egy kék-zöld autó – a szobában lévők egyenruhája alapján Benetton – kissé túlfut a rázókövön a Stavelot előtt, hátsó kerekével éppen csak a fűre hajt, majd egy 360 fokos fordulatot követően folytatja a versenyt. A Benettont képviselő szakemberek ezzel a felvétellel igyekeznek meggyőzni a hajthatatlan bírákat arról, hogy autójuk fenéklemezéről ekkor kopott le pár milliméter a magas rázókő miatt, így ha elveszik pályán megszerzett győzelmüket, azt igazságtalanul teszik. Michael a szoba sarkából figyeli az eseményeket, s értetlen fejcsóválással, kiábrándultan nyugtázza, hogy a Forma–1-nek jóval szervesebb részét képezi a versenybírákkal való veszekedés, a politika, mint azt újonci naivitásával gondolta. Ezen kívül arra is rá kellett döbbenjen, hogy a nemrég saját bőrén is megtapasztalt eljárásmód, melyben név alapján ítélkeznek, az ellenkező irányban is megfigyelhető: egy sikeres ember nevének súlya nem csupán előnyt, hanem komoly többletterhet is jelent, mely súly sokszor elképesztő mélységekbe is ránthatja viselőjét.

Michaelnek máris elege van az F1 ezen arcából. Úgy dönt, inkább a pályán a helye. Feje telis tele van kavaró gondolatokkal, a hirtelen nyakába zúdult számtalan esemény hatásával. Most már látta a Forma–1 mindkét oldalát: tudja, hogy a versenyzés jóval összetettebb, mint azt előtte gondolta, hogy a siker jóval többről szól, mint a gázpedál tövig taposásáról, s hogy ezen siker sokszor éppen oly keserű a pálya mellett, mint amilyen édes a pályán és a dobogó tetején. Kissé elbizonytalanodik, s újra azt érzi, ez a közeg nem neki való. Hiába tanulta meg hamar kezelni azt a hatalmas erőt, amelyet egy F1-es autó magában rejt, az autón kívül rá váró erőket irányíthatatlannak érzi. Amint séta közben ezen mélázik, hirtelen esni kezd. Gyorsan egy fa alá húzódik, s miután körülnéz, megpillantja a Les Combes kanyart, valamint az azt felvezető hosszú egyenest. Hirtelen mennydörgés hallatszik. Schumi a kövér szürke felhőkre pillant, majd a dörgés hangja hirtelen V10-es motorzajra kezdi el emlékeztetni. Az egyenes elején két kék-fehér autó jelenik meg. A hátsón esőgumi, az elsőn a még vizes pálya ellenére is slickek. A hátsó támadásba lendül. Kibújik a szélárnyékból, s vészesen közeleg a jobbos kanyar féktávja. „Ez a csata már rég eldőlt.” – gondolja Michael, ám ekkor valami rendellenesre lesz figyelmes. Az elől haladó kocsi sofőrje szemmel láthatóan nem ismeri a vereség fogalmát: ellenmondást nem tűrő féktávot vesz, határozottan tartja a külső ívet, mely a következő balosban belsővé változik. Ellenfele megzavarodik, elbizonytalanodik e váratlan határozottság láttán. Miként Michael is a pálya szélén, hiszen azelőtt még sosem látott olyat, hogy valaki egy ennyire egyértelmű szituációban, vizes pályán, száraz abroncsokkal sem törődik bele sorsába, s küzd – ráadásul sikeresen. Lehetetlen ezek szerint nem létezik, fel nem adni pedig kifizetődő. A csata persze a pálya további részén is folyik. A hátul haladó autó egyre idegesebb, mivel ellenfele mellett egyszerűen nincs elég helye előzni, holott másodpercekkel gyorsabb nála. A Benettonban ülő fickó remekül használja ki az ide-oda cikázó kanyarokat. Versenyző és pálya valósággal együtt lélegzik, igazi művészetté emelve a védekezést. Michaelt lenyűgözik a látottak: rádöbben arra, hogy a versenyzésnek a gyorsaság és a látványos előzések mellett számos további szépsége van, melyek közül a védekezést is lehetséges legalább olyan magas fokon űzni, mint a támadást. Sőt, talán utóbbi még nehezebb is, mivel ez már egy jóval magasabb szint, melyen eggyé kell válnod a pályával, előre kell látnod az eseményeket, ráadásul olvasnod kell ellenfeled minden gondolatát, melyhez mindössze az ösztöneid és két aprócska tükör szolgál segítségül.

A verseny valósággal hömpölyög, Michael pedig minden pillanatát árgus szemmel figyeli. A végén a Benettonos srác győz, mégpedig a 16. helyről rajtolva. A nemrég még elbizonytalanodott Michael pedig újra bizonyságot nyer: az ilyen pillanatokért megéri elviselni a pályán kívüli megpróbáltatásokat is.

Az eső viszont újra rákezd, ő pedig fedett helyet keres. Pálya belső szakaszán indul el, s a Rivage utáni szakaszhoz lyukad ki. Ekkor ismét autóhangot hall. A távolban magas esőfüggönyt pillant meg, mely egyre közeledik hozzá. Ekkor meglát bennük egy ezüstszürke kocsit, melynek fényezése régi sportautós járgányára emlékezteti. Mögötte pedig vörös foltként egy Ferrari villan fel a vízpermetben. Összeütköztek! Az elől haladó kocsi hirtelen a lassított, a hátsó pedig nem vette észre őt és egyszerűen belérohant. Három kerékkel evickél tovább a gyors kanyarokon. Michael előtt hamar összeáll a kép: egy balul sikerült lekörözés szemtanúja volt, mely egy biztosnak hitt győzelmet hiúsított meg. Gyorsan a bokszutcába siet, ahol nagy a tömörülés a Ferrari és a McLaren csapatok garázsa körül. A fotóriporterek mind odasereglettek, s egymás mögött arról beszélnek, hogy a baleset akár a ferraris versenyző bajnoki címébe is kerülhet. „Tényleg csak ennyin múlna? Tényleg emberi sorsokat, életeket változtathat meg egy ilyen buta és jelentéktelennek tűnő hiba is?” – kérdezi magától Michael, miközben a Ferrari csapat motorhome-ja felé veszi az irányt.

Bent meglepően nagy a nyugalom, ami egy ilyen eset után igencsak váratlan Michael számára. A vendégek a kivetítőt nézik, ám azon már egy időmérő edzést közvetítenek. Az esőben egy teljesen más kinézetű Ferrari száguld: ideje az első helyre rangsorolja. Hátra van viszont még sok autó, az eső pedig közben eláll. Egy kék Renault ki is használja, a pálya javulását, és megveri a ferrarist. Ám a többieknek ez nem sikerül. A csapat motorhome-jában hatalmas az elégedettség: bár nem nyertek, versenyzőjük esőben mutatott teljesítményéről szuperlatívuszokban beszélnek. Az egyikőjük megemlíti az FIA nevét, s azt bizonygatja társának, hogy hiába alkottak kimondottan versenyzőjük és csapatuk elleni szabályokat, hiába ez a végtelenül igazságtalan időmérős szisztéma, mely minden egyes versenyen őket, a legjobb munkát végzőket sújtja, most ismét megmutatták a világnak, miért ők a legjobbak. „Olaszos temperamentum – távol áll tőlem” – gondolja Michael, de azért úgy dönt, meglátogatja a csapat garázsát is.

Visszapillantás a jövőbe...

Mikor odaér, máris gyanús neki valami. A kis helyiségből hatalmas ricsaj hallatszik, melynél talán csak az ott felgyülemlő tömeg tűnik nagyobbnak. „Bajnokok, bajnokok” – hallatszik a rigmus, miközben mindenki a hetes számot mutogatja és emlegeti. A pályára áramló tömeg láttán hamar kiderül, hogy a verseny már véget ért. Szinte minden második emberen vörös póló és sapka, kezükben pedig német zászlók lobognak. A bokszutcában német nyelven beszélő riporterek hada tömörül, mind rekordokról beszélnek, és egy szupersztárról, aki valóságos földrengésként rázta meg a Forma–1 világát, megmozgatva annak minden résztvevőjét. Most minden róla szól, pedig valami finn kölyök nyert. Az egyik német – meglehetősen fura inget viselő – riporter éppen arról beszél élő adásban, hogy kedvencük egy „nagy bummot” indított el hazájukban, melynek köszönhetően mára igazi F1-nagyhatalommá váltak, számos fiatal tehetséggel, utánpótlás-sorozattal, sok-sok pénzzel, melynek köszönhetően a mostani nagy sikerek reményei szerint még hosszú éveken át folytatódnak – ha más nem, új tehetségek által.

Michael valósággal földbe gyökeredzik. Ekkor döbben rá, hogy ez a hatalmas felfordulás mind egyetlen ember, egyetlen versenyző miatt van. Hirtelen megvilágosodik előtte, hogy az általa választott szakmában sikeresnek lenni mekkora felelősség. Hogy a győzelmek és bajnoki címek birtokában az emberből példakép válik, személye egyszerre lesz üzlet és milliók szeretetének tárgya – vagyis végletesen tárgyias, mégis oly emberi. Ez a fajta kettősség ismét megrémíti őt, s megfogalmazódik benne a kérdés: „Vajon pusztán szenvedélyből, felelősség és nyomás nélkül versenyezni, mint egykor a gokartpályákon, nem is lehet a királykategóriában?

Válasz nélkül fordít hátat a színes kavalkádnak, s a célegyenes kiürült lelátója felé veszi az irányt. Egy ideig ücsörög magában, a látottakat összegezve magában. Azon elmélkedik, ennyi sok év alatt mekkorát változott az a sportág, amivel ő még csak most ismerkedik, mennyire mások lettek az autók, s mennyire mások a benne ülő versenyzők. Az Eau Rouge-t, melyet ő annyira tisztel, s melynek padlógázos teljesítéséhez minden bátorságát össze kell szednie, a mostaniak már cseppet sem félik, csupán lazán átsuhannak rajta, mintha ott sem volna. Gondolatmenetét azonban egy tévés stáb látványa szakítja meg, melyre a célegyenesben lesz figyelmes. A riporter még a beállásokat beszéli meg az operatőrrel, kezében a felvétel forgatókönyvével, melynek fejlécén a következő adatok látszanak: Belga Nagydíj előzetes, 2011. augusztus 25. A kamera forog, a riporter pedig Michael Schumacherről beszél. Páratlan pályafutását állítja szembe sok nehézséget hozó jelenével, megemlítve pár fiatal versenyző nevét is: Vettel, Rosberg, Hamilton, akik ma számára okoznak olyan komoly fejtörést, mint egykor, 20 éve ő Sennának, Mansellnek vagy Prostnak.

„Ezek rólam beszélnek! 42 évesen is a pályán leszek?!” – kiált fel hangos meglepettséggel Michael, majd jobbra nézve meglátja alaposan megőszült csapatfőnökét, Eddie Jordant, a BBC stábjával. „Eddie Jordan szakértőként a tévénél?! Na nem, ez az egész csakis egy álom lehet!” – nevet fel, majd hirtelen hatalmas kiáltozást hall.

*

„Óóó, ez nem igaz!” – zúgolódnak az emberek. „És, ez… ez… de Cesaris kiáll!” – Murray Walker ismerős hangja szól, s az első, amit Michael álmából ébredve meglát, az a tévéképernyőn füstölgő motorral a pálya szélére húzódó csapattársa, Andrea de Cesaris. Álmára gondolva csak mosolyog egy nagyot, s őrült képzelgésnek gondolva, azonnal el is felejti azt. Fejében újra a régi gondolatok kavarognak, de most már biztosan tudja, hogy ezt a versenyt ő sem nyerhette volna meg. Túl „kicsi”, túl éretlen még ehhez. Ez némi megnyugvással tölti el, és elégedetté teszi őt, magabiztossá a jövőt illetően, mivel pontosan érzi, ha ezt a versenyt még nem is volt módjában megnyerni, annak is eljön majd az ideje. Csupán sok-sok munkára, alapos odafigyelésre, tudatosságra kell törekednie, mellyel képes kihozni a benne rejlő tehetség maximumát. A nap végén még vár rá egy verseny utáni nyilatkozat az újságírók előtt, majd elhagyja az élete első F1-es versenyének otthont adó pályát.

Álmára már mit sem emlékezve, mivel az oly távol áll a valóságtól, s oly hihetetlen eseményeket sorakoztatott fel, amelyek nemhogy húsz évbe, de egy emberi életbe is nehezen lennének belesűríthetők. Nélkülözve minden realitást, a megvalósulás minden aprócska esélyét.

Vagy mégsem? Most, 1991. augusztus 25-én mindez lehetetlen álomnak tűnik, amely bőven túllép még az emberi fantázia határain is. Persze az ifjú Michael Schumacher nemrég még arról sem mert álmodozni, hogy egyszer az F1-es mezőny tagja lesz, most pedig itt volt Spában, egy álomszerű pályán, egy álomszerű bemutatkozással, a valóságban is megélve megálmodni sem mert álmát…

Fáradt őszi szellő hömpölyög végig az Ardennek dimbes-dombos, érzékien kanyargó utcáin – az elmúlás fuvallatával söpörve végig a régi idők, az elmúlt versenyek nyomait viselő aszfaltot. Rajta még ott pihennek az égett guminyomok és felhordott kavicstörmelékek, ám Spa zöld vidéke már nem a mai napra gondol vissza, hanem a jövőbe tekint. A majdani emlékezetes versenyekre, győzelmekre és vereségekre, az előzésekre, taktikázásokra és vitákra, a számtalan szabályváltozásra, az autók átalakulására, a mezőny kicserélődésére. Mintha a pálya már pontosan tudná, hogy amint felvirrad az új nap, ő maga már sosem lesz ugyanaz a helyszín, ami eddig volt. Neve ugyanis e naptól örökké összefonódott egy másik névvel, s kettejük együttesen arra hivatottak, hogy képviseljék az állandóságot és időtlenséget, az idők által folyton formált és változtatott F1-világban.

Kerek 20 év. Egy páratlan karrierből még ez is kevés, ám a számtalan élménnyel mérhetetlenül sok. Valóságos volt, mégis álomszerű. S az még ma is, a középmezőnyben szenvedve, ifjú tehetségek által kóstolgatva. Mégpedig éppen súlya, hosszúsága és feloszthatatlan, egybefüggő egészsége, kereksége miatt.

Egy versenyző, egy pálya, egy szám. Egy bámulatos karrier. Egy álomszerű történet. Michael Schumacher, KÖSZÖNJÜK!

Az új kor rajtja előtt

A Császár útja (43.) – 2006 vs. 2011: több mint déjà vu

Bevallom, az én hibám volt! Pedig nem akartam mást, mint kihasználni az alkalmat, amelyről azt hittem, már soha többé nem fog eljönni, s élőben végigkövetni Michael Schumacher egy Forma–1-es hétvégéjét. Amikor ezt először tettem, hasonló volt a helyzet: akkor sem tudtam előre, vajon lesz-e még lehetőségem rá, ha az ideit kihagyom. Az akkori verseny kissé balul sült el. A mostani meg… nos, a mostani még „balulabbul”. Hála nekem…

Amikor péntek délelőtt először elszáguldott a szemem előtt, lényegében nem volt benne semmi különleges. Aztán amikor már ki tudja, hányadszor láttam őt elsuhanni, éppen ez vált benne különlegessé. Láttam azt a vörös sisakot, amit öt évvel ezelőtt is, láttam a kezeket, amik épp oly lazán markolták, tekerték a kormányt, mint akkor, és ez a világ legtermészetesebb pillanatképének tűnt: Schumi az F1-es pályán, pontosan ugyanúgy, mint egykor. Azok a dolgok, amik amúgy a két időpont különbségét adják, mellékes „háttérzajjá” degradálódtak, amiknek semmi jelentőségük a lényeg mellett. Az autó színe vagy versenyképessége, a sisak alatti ráncok mélyebb volta, a kesztyűk különböző mozgása és a pályán száguldó ellenfelek életkora egyaránt elhalványodott e tény mellett.

Pedig a pálya falain túl egy egykoron méregdrága, óriási Schumacher-zászló immáron többszörösen leértékelve, 1500 forintért is megvehető, a lelátókon figyelő sapkák vöröse már más versenyzőkért rikít, s az egykor valóságos hadsereggé tömörülő népes drukkerhad mára erősen felhígult. E halovány háttér egyes elemei az idő múlására figyelmeztetnek. Az előtér  látványának viszont semmi köze az időhöz, tudniillik Schumit F1-es autóban ülve, F1-es pályán látni időtlen jelenség.

Ez az érzés talán azért is volt bennem, mert ezúttal nem érkeztem olyan magas elvárásokkal a Ringre, mint 2006-ban, életemben először. Akkor a bajnoki küzdelemről szólt minden – most a tisztes pontszerzés volt a cél. A várakozás sem volt oly nagy: egy jó versenyt és jó szórakozást vártam, győzelem és kiemelkedő teljesítmény helyett. Ezek mellett pedig máris érthető az a fajta nyugalom, amellyel végignéztem, hogy kedvenc versenyzőm egész hétvégén a középmezőnyben tanyázik. Az eset azt mutatja, hogy nem én változtam, hanem csak az elvárásaim igazodtak a világ változásához. Nem szurkoltam kevésbé a „hétszeresnek”, egyszerűen csak az a fajta tűz hiányzott belőlem, amit az olyan sikerek és lehetőségek tartanak mindig maximális hőfokon, mint a 2006-os futamgyőzelmek és a bajnoki cím megszerzésének esélye. Ennek hiánya miatt csökkent le úgy a Schumi-zászlók ára és száma a pálya mellett, ez hígította fel úgy a még ma is népes drukkersereget, s ez tett oly higgadttá engem is a lelátón. 

Az idő múlása – bár három napra a nyakamba akaszkodott súlyos testével – hirtelen cseppet sem kezdett zavarni, mivel pontosan tudtam, éreztem (hisz átéltem), hogy egyetlen szikra is elég lenne annak a tűznek a felélesztéséhez, mely mindent megváltoztatna. Rá kellett döbbennem, hogy mi, szurkolók valójában ugyanazt éljük át, amit kedvencünk: egykor hangos lelkesedésünk a sikerek híján épp úgy észrevétlenségbe süppedt, mint bajnokunk a mezőnyben. Csendben szorítunk neki, néha fel-fellobbanva, egy-egy csatától vagy időmérőkörtől szívroham közeli állapotba kerülve, de ez az érzés nem olyan stabil és állandó, mint mondjuk 2006-ban volt. Akárcsak Schumacher maga. Lehet, hogy nála is csupán ugyanezen tűz hiányzik? Lehet, hogy benne ugyanúgy megvan az az időtől független valami a régmúltból, ami a szurkolójában is?

Ami elmúlt, és ami megmaradt

Schumacher kissé lecsúszik az utolsó kanyar ívéről, majd némi túlerőltetéssel enyhítve kocsija bizonytalanságán, kigyorsít. Egyik körben szélesebben, a másikban szűkebben fordul – szemmel láthatóan próbára teszi a kanyart. No meg kocsiját. A pénteki első szabadedzésen vagyunk, s míg Schumi a fenti műveleteket végzi, csapattársa higgadtan, de jóval következetesebben fordul a célegyenesre – mindig ugyanazt a meglehetősen szűk ívet választva. Az embernek olyan érzése támad, hogy míg Nicónak máris van egy kényelmes, viszonylag pontos alapbeállítása, addig Schumi jóval távolabbról indítja a hétvégéjét.

Míg a délelőtt még szemmel láthatóan a próbálgatás időszaka, délutánra már inkább az adatgyűjtés kerül előtérbe: egy nagyjából belőtt irány a beállítások terén, s jöhet a gumik kiértékelése teli tankkal, hosszabb etapokon. Szombaton pedig eljön a könnyű kocsik ideje is, a beállításokat a pontosítani, majd véglegesíteni kell. A kocsik nyilvánvalóan egyre inkább olyanná válnak, amilyennek vezetőjük érezni szeretné őket, mégis, a különbség Schumacher és Rosberg között ezen időszakban egyre csak nő – mégpedig majdhogy nem lineárisan… Hogy a Mercedes két versenyzője más-más irányba tart, egyre nyilvánvalóbb. Így történhetett meg, hogy a pénteki próbálgatásokkal teli első edzésen látott egytizedes „alig-differencia” az időmérő végére majd’ nyolctizedre duzzadt. (Megjegyzendő, hogy ez csak a legjobb körökre vonatkozik. Ha viszont megnézzük az egyes alkalmak – szabadedzések és időmérő – átlagköreit, azok következetességét, azt láthatjuk, Schumi e téren felülmúlta csapattársát. Mindez pedig megmutatja a két versenyző beállítások terén követett filozófiája közti különbségeket is: nem véletlenül nyílt szét az olló közöttük az időmérőn az utóbbi időben, s az sem véletlen, hogy Schumi már egy ideje jobb versenytempót mutat Rosbergnél.)

Schumacher a nehéz kezdés után belejött: ezúttal is jobb versenytempót ment csapattársánál

Az időmérő után a szurkoló egyfelől csalódott, hiszen kedvence ismét kikapott csapattársától, ráadásul nem is kevéssel, másfelől viszont higgadt, elvégre ez csak a már megszokott idei tendencia, amely alaposan alábbvette elvárásait.

Micsoda különbség a 2006-os eseményekhez képest! Akkor Schumacher volt a pole pozíció elsőszámú várományosa, s ha egy (azóta is érthetetlennek tűnő) két másodperces büntetés nem piszkít bele a képbe, nyilván meg is szerezte volna azt. Micsoda különbség! Míg öt évvel ezelőtt Schumit káprázó szemekkel, áll-leesve figyeltem, ahogy élete talán egyik legnagyobb időmérőjét futja, addig most azt kellett látnom, hogy reménytelenül megy egy időt, csak hogy legyen mivel megszerezni a 9. helyet. Utolsó Ferraris évében egy olyan kört rajzolt a magyar pályára, amellyel még a büntetés ellenére is volt esélye a 10-be jutásra: 1:18,875 mp. Nem hivatalos idő, de aki látta, sosem felejti el, miként született. Egy lehetetlen helyzetben, melyben Schumi – mit sem törődve a javítás reménytelenségével – dacból feszegette a határokat, egyre jobb és jobb köröket futva, nem ismerve a hiba és a vereség fogalmait – mint egykor, abban a 19 körben, azon a 98-as versenyen… A küzdelem végül szélmalomharcnak bizonyult, ám az az idő, melyet vetélytársai még csak megközelíteni sem voltak képesek (Alonso is fél másodpercet kapott), győztessé téve őt ebben a vesztett helyzetben is. Ehhez képest most ott volt az az utolsó kör a Q3-ban, mely tompa volt, szenvedős és lassú. Ott volt az a vesztett helyzet, melyből ezúttal nem volt kiút, miként nem volt dacolás, sem erőn feletti teljesítmény sem. Ahogy emlékezetes pillanat sem, amit évek múltán is emlegetünk majd, mely ráirányítja a figyelmet a sportág egyik legnagyobbjára, önmagában magyarázva e jelző miértjét.

Most eszünkbe sem jut hasonló jelző. Micsoda különbség, milyen nagy szakadék tátong 2006 és 2011 között. Magam is érzem a lelátón. Magamon, tudniillik az öt évvel ezelőtt jelentkező felfokozott pulzusszám most csak a Q2 idején köszön be hozzám régi ismerősként, amikor Schumi az utolsó pillanatra hagyja leggyorsabb körét. Aztán máris továbbáll. Pedig 2006-ban még be is költözött hozzám három napra – most csupán annyit tudatott velem, még létezik…

No de Schumi legalább bejutott a fináléba… Ahol aztán a végeredményt látva csak enyhe csalódottság, ám annál feltűnőbb higgadtság jelentkezett nálam: azt kaptam, amire számítani lehetett. És éppen a csalódottság enyhe volta, a higgadtság beletörődő közönye, vagyis az intenzitástól és szélsőségektől mentes érzelmek azok, amik a két eddigi helyszínen megtekintett F1-es hétvégémet megkülönböztették egymástól.

Akkor most temetnem kellene Schumachert? Ez a hatalmas szakadék, melyre minden létező apróság ordítva hívja fel a figyelmemet, olyannyira áthidalhatatlan, hogy azt a bizonyos régi élményt már többé soha vissza sem kaphatom? 2006 végleg a múlté lenne?

Koránt sincs így. Tudniillik az akkori Schumacher is folyamatosan jelen volt a Hungaroringen. Még a kiábrándító eredményt hozó időmérőn is. Például az első részében, amikor a „keményebb lágy” gumin száguldott – mégpedig úgy, ahogyan a hétvége folyamán addig még nem. Hasonló magabiztossággal fordulva az utolsó kanyarra, mint öt évvel korábban annál az 1:18-as körnél, mert autója végre lehetővé tette számára, hogy úgy nyomja, ahogyan akarja, azon az íven, amelyiken akarja. Az eredmény: egy (pontosabban kettő is volt) ritmusos, agresszív kör, mellyel ráadásul csapattársát is sikerült megvernie. Később aztán jöttek a lágyabb keverékek, és a Mercedes hirtelen újra csúszkálni kezdett, tolta az orrát, inogott és ellenszegült lovasának. Ám hiába a szenvedés, a régi Schumacher bizony még ma is fel-felvillan a pályán, s ezzel egy időben szurkolói énünk is fel-fellobban azzal a régi intenzitással, amellyel a 2006-os krimit is végigizgulta.

A baj csupán annyi, hogy ez a villanás Schuminál és nálunk is csak villanás, nem pedig stabilan lobogó fényes láng…

A problémát tehát nem az jelenti, hogy 2006 immáron teljesen a múlté, sokkal inkább az, hogy még ma is jelen van, de csak foszlányokban. Ezen villanások pedig egyúttal tartják bennünk a reményt, amolyan őrlángként jelezve nekünk: a tűz még mindig él. Amikor a szurkoló – szintén egy-egy villanás erejéig – a régi időkre emlékeztető bizsergést érez az ereiben, az ugyanezen őrláng fénye miatt van.

Persze ezt a fényt csak időnként egy-egy pillanatra látjuk, Schumi visszatérése óta, így joggal hihetjük azt, hogy 2006 reménytelenül elveszett. Ha pedig maga 2006 jön el hozzánk, hogy erre figyelmeztessen, akkor meg pláne!

Tudniillik a vasárnapi versenyen aztán újra láthattunk egy-egy ilyen villanást, az események fura alakulása miatt viszont e régi időkre emlékeztető pillanatokról a múlt és jelen különbözőségére terelődött a hangsúly…

Sokatmondó párhuzamok

Amikor útnak indultam a Hungaroringre, még csupán viccelődtem rajta, ám a vasárnapi esőben ázva már kevésbé volt kedvem nevetni rajta. A 2006-os Magyar Nagydíj első esős magyar versenyeként vonult be a történelemkönyvekbe, az enyémbe viszont életem első F1-es versenyeként.  Amikor öt éve többórás ácsorgás közben a hátamon végigguruló hideg esőcseppeket számoltam, bőven volt időm mérgelődni például azon, hogy miért éppen akkor esik a Hungaroring felett, amikor én egyszer az életben ott vagyok, s hogy az elmúlt húsz évben, amikor nem voltam ott, miért volt mindig jó idő… Nyilván miattam.

Az ember persze mindezt nem gondolja komolyan, s hogy mennyire így van, azt az idei odaút során megejtett viccelődés bizonyítja: „Ha én F1-re megyek, tuti az esőfutam – még a Ringen is.” Na ja, csak vicc…

Az, hogy életem első és második élőben végigkövetett F1-es hétvégém forgatókönyve lényegében megegyezett, újra elbizonytalanított. Nézzük csak! Félresikerült időmérő, esős vasárnap, jó rajt hátulról a vizes pályán, szenvedés az első körökben a gumik miatt, Alonso előzése, fokozatos hátracsúszás, reményvesztés, majd feltámadás a száradó pályán – végül egy kiesés és Button-győzelem… Nos, biztosan csak véletlen. Vagy lehet, hogy szólnom kéne Jensnek, hátha elintéz nekem egy örökös bérletet a Ringre? Szerintem egy próbát megérne!

Persze 2006-os és a 2011-es hétvégék közötti számtalan párhuzam elsősorban csak előttem rajzolódott ki olyan élesen, a kettő között – mint azt fentebb már láthattuk – valójában hatalmas különbségek voltak. És most itt volt előttem ez a már-már sablonszerűen mindkét alkalomra ráhúzható „vázlat”, mely éppen az azonos körülmények formájában tolta szinte a képembe az összehasonlítás lehetőségét. Sőt, ez már nem is lehetőség, inkább kényszer! Két azonos képen nyilván sokkal szembetűnőbbek az eltérések, én ezen összevetés során mégis inkább a számos hasonlóságra csodálkoztam rá. Ahhoz persze, hogy ezeket részletezzem, magát a versenyt is részletezni vagyok kénytelen. Felkavaró lesz – mondhatnám, de annyira nem is… Majd meglátják!

Úgy, mint rég – avagy 2006 újratöltve…

Ott volt például a szenzációs rajt. Ahogy a két Mercedes elkapta a jelzést, aztán helyezkedett, ahogy Schumi az első kanyarban legyorsulta a két tévelygő Ferrarit, majd támadni kezdte Rosberget, ugyanazt a reményteljes érzést indította el bennem, amit az öt évvel ezelőtti rajt. Gyors előretörés, a rossz rajthely semmissé tétele – Schumi képes rá! Kár, hogy ez az öröm ugyanaddig tartott, mint a múltbeli – s az azt követő események is ugyanabban az irányban haladtak… Amikor a „Mansell-kanyar” előtt és után Schuminak még reális esélye volt Rosberg megelőzésére, optimista énünk nem láthatta még a bajt – arra a párharc borított leplet. Aztán mikor e párharc másik szereplője, Nico levágta a sikánt, és némi előnyre tett szert Schumival szemben, a támadási pozíció megszűnt, Rosberg pedig magával rántotta leplét is, így bajnokunkat ott találtuk a meztelen valóság közepén: autója ide-oda csúszkált és jóval lassabb volt a mögötte haladókénál (valójában Rosbergénél is). A sikán után Alonso máris támadott, a megcsúszó Mercedes valahogy mégis előtte maradt. Aztán jött a 11-es kanyar, ahol a ferraris ismét sikertelenül próbálkozott, ám a helyzet ugyanolyan vesztettnek tűnt, mint a 2006-os verseny ugyanezen szakaszában. Jómagam nem hittem el, hogy ismét átélhetem ugyanazt, ám amikor láttam Schumit az utolsó kanyarban a széles védekező ívre hajtani, már pontosan tudtam: minden ott folytatódik, ahol 2006ban abbamaradt. Akkor az elején szintén Alonso előzött könnyedén, majd csapattársa – nehezebben. Talán csak annyi volt az eltérés, hogy Schumacher alatt a Mercedes most annyira szenvedett, hogy a spanyol már azelőtt el tudott menni mellette, hogy az a nagy csúszkálás közepette fel tudta volna venni a „védekező alapállást”… Ezután aztán jött Massa, ahogy egykor Fisichella, és bár Michael egy ideig ugyanolyan rutinosan védekezve állta a sarat ellene, mint öt éve az olasz majd de la Rosa és Heidfeld ellen. A csata persze ezúttal is már annak megkezdése előtt eldőlt. (és mint látni fogjuk, az Alonso csapattársával való ütközés most sem maradt el…) Schumit aztán Mark Webber is lehagyta, és lassan jócskán leszakadt az éltől, és csapattársától is.

Schumi kihasználta a külső ív előnyét, és remek rajttal tette semmissé szombati eredményét

E reménytelen helyzetben ott ültem arra gondolva, hogy másodjára is ugyanazt a csalódást keltő versenyt kell átéljem. Aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy a 2006-os verseny miatti kiábrándult keserűségem az idő múlásával egyre inkább jóérzéssé nemesedett, mivel a rossz eredmények mögött egy idő után megláttam az értékeket. Például a már említett feledhetetlen időmérő köröket, vagy a futamon bemutatott könyörtelen védekezéseket, amik az ellenfeleket őrületbe kergették, a szurkoló szívét pedig valóságos műalkotásként dobogtatták meg. Elkezdtem hát keresni a fogódzókat – s ezúttal is a „védőmunkában” találtam meg őket.

Ehhez persze az adott alapot, hogy a kezdeti kínlódás után Schumi magára talált: az esős etap közepétől állandósult a Rosberghez viszonyított különbség, köridői javultak, mi több, Rosbergénél is jobbak lettek. Mindez bizonyítja, hogy a gyenge kezdést valóban a Schumi által verseny után említett alacsony guminyomás okozta. Az eset tanulságos: amikor a rajt előtt kinyílt a bokszutca, a mezőny menői azonnal kiáramlottak, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsenek a pálya állapotáról. Rosberg vagy épp Vettel például három kört is megtettek, míg Schuminak nyoma sem volt. Talán a parc fermé nyitását igyekeztek kihasználni, hogy az előző napon csúnyán elrontott beállításokon változtassanak amennyit lehet, talán csak elaludtak, de tény, Schumi későn jött ki próbakörére és egyetlen forduló után máris a rajtrácsra gurult. Lehet, hogy ez az egyetlen próbakör kevés volt, vagy csak félrevezette őket, és amiatt választottak túl alacsony guminyomást, gyorsan felszáradó pályában reménykedve?

Ugyan lehet, hogy a verseny elején hátrányt jelentő probléma az etap végére kifizetődő előny lett, ennek szerencsés voltát túlzás lenne emlegetni. Való igaz ugyan, hogy a választott guminyomás éppen kapóra jött Michaelnek, mert ennek hála köztes gumija még annak ellenére sem kopott el teljesen, hogy három körrel tovább kellett szolgálnia, mint az ideális lett volna; ugyanakkor a túlóra talán éppen amiatt volt szükséges, mert az elején a gumi problémát jelentett. A kerpeni gyenge kezdése ugyanis a csapaton belüli hátrányosabb taktikát is maga után vonta, s ez csak még nagyobb hátránnyá duzzadt, amikor a csapat az előnyösebb stratégiával is hibázott. Rosberget tudni illik egy körrel később hívták be, Schuminál e hiba ára dupla akkora volt.

Veszített is egy helyet Paul Direstával szemben, amiért már csak amiatt is kár, hogy az ezt követő szárazgumis etapja mind a skóténál, mind Rosbergénél erősebb volt (ld. a átlagköröket összesítő táblázatot). Schumi fokozatosan zárkózott fel rájuk, s lényegében ugyanúgy feltámadóban volt, mint 2006-ban. A különbséget csupán autója versenyképessége jelentette, melyet mi sem bizonyít jobban, mint Felipe Massa megjelenése a visszapillantóban…

Az átlagkörök azt mutatják, Schumacher előtt adott volt a lehetőség egy jó szereplésre

És ekkor jött velem szemben a fogódzó, melybe kapaszkodva újra hinni kezdtem: talán még tisztességes eredménnyé fordítható a vesztettnek tűnő helyzet. Schumi az első ütések után a második menetben magára talált – autója végre alapot adott hozzá. Ezúttal is a széles ívet kereste az utolsó kanyarban, és most végre működött a dolog! Hirtelen megelevenedett a régi Schumacher, aki a teljesen felszáradt pályán ronggyá kopott gumikon is képes volt maga mögött tartani a másodpercekkel gyorsabb (szárazgumin lévő) de la Rosát – mégpedig hosszú körökön át! Most valami hasonlót tett Felipe Massával, jól lehet kicsiben, nem dobogós helyezésért.

Schumi remekül tartotta Felipét - egészen a második kiállásáig...

Ekkor mindez még csupán arra adott reményt, hogy ez a verseny talán mégsem lesz olyan rossz, mint amilyennek indult, és a 2006-os végkimenetelnél valamennyire jobbat kapok – netán valamiféle kárpótlást az akkori peches élményért… Nos, kis ideig úgy tűnt, minden sínen van: Schumi jó tempójának és végre jól ütemezett kerékcseréinek hála, nemcsak Direstától vette vissza az őt megillető pozíciót, de hirtelen Rosberg elé is ugrott. Tempóját látva ekkor, nem is tűnt irreálisnak az előzetesen reálisan kitűzött cél, mely elégedetté tett volna, Schumi legyőzheti csapattársát.

Csakhogy ezen a hullámvasúton ezúttal sem volt feljebb: jött a zuhanás, és én nem élveztem. A pálya hátsó szakaszán láttam fel- majd eltűnni Massát, Schumi viszont sehol se volt. A ferrari előtűnt a fás részből, előtte senki, mögötte pedig egy Torro Rosso… Már ekkor tudtam, 2006 újra megismétlődött. A bokszkiállásnál éreztem, hogy Massával szoros lesz, a kivetítőn látott incidens pedig ugyanolyan törést okozott lelkesedésemben, mint amilyet öt éve Fisichella Schumi vezetőszárnyán – az az ütközés is szinte fájt.

Nem volt visszaút. Schumacher versenye egy váltóhiba miatt ezután véget ért, én pedig életem második versenyén épp oly csalódott közönnyel néztem végig Jenson Button győzelmét, mint a legelsőt…

A vég. 2006-hoz hasonlóan ezúttal sem láthattam Schumachert áthajtani a célon

Úgy mint rég – avagy Schumacher újratöltve?

2006-os csalódottságomat később megszépítette az idő, és Schumacher azt követő visszavonulása. Megértettem, hogy bár az a hétvége cseppet sem volt pozitívnak nevezhető valójában számtalan olyan pluszt adott egy Schumi-szurkolónak, amilyet egy győzelem talán sosem mutatott volna meg. Miután az idei Magyar Nagydíjról hasonló csalódottsággal távoztam a múltból tanulva ezúttal is az apró pozitívumokat kezdtem el keresni. Az eredmény kicsit meglepő, és kicsit megnyugtató. Hiába ugyanis a két Magyar Nagydíjam közötti számtalan különbség mely furcsa mód pont a körülmények hasonlósága miatt rajzolódott ki olyan élesen, hiába tűnnek ezen különbségek (melyeket elsősorban az idő múlása okozott) olyan meghatározónak és mindent elrontónak, ezen nagy eltéréseknél most valahogy mégis sokkal hangsúlyosabbnak tűnnek a kicsiny hasonlóságok. Schumi régi önmagát idéző villanásai a pályán, az ezek miatt érzett régi lelkesedés, pillanatnyi fellobbanásai, a kudarc miatt érzett csalódottság, a pályán, az autóban látott ugyanolyan vörös sisak mind-mind függetlenek ezen különbségektől, s ezáltal az idő múlásától is.

Amikor a futamot követően először olvastam a Schumacher (azóta kacsának minősült) visszavonulásáról, elsőre meg voltam győződve a hír hamis voltáról. Mégpedig éppen azok miatt, amiket a Ringen éreztem és átéltem. Persze később magam is elbizonytalanodtam, ám e bizonytalanság is csak azért volt, mert a lelátón megélt érzések és a Schumi szájába adott szavak szembe mentek egymással. Akkor persze felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy ennyire rosszul éreztem? Most, hogy már tudjuk, hogy a „hétszeres” jövőre is marad, magam is megbizonyosodtam arról, hogy a szurkoló hozzáállása és a versenyző sorsa közötti hasonlóságok nem a véletlen művei, sokkal inkább ok-okozati összefüggések. Hogy a szurkoló saját bőrén folyamatosan érzi a múlt jelenlétét – még ha csak pillanatokra is –, nem véletlen, hanem bizonyíték a múlt jelenlétére. Mert a szurkolói szív nem hazudik.

Mindezek ismeretében bátran merem állítani, hogy 1500 forintos zászlók ide, híguló drukkerhad oda, a régi Schumacher nem „elmúlt”, csupán elbújt az idő múlása által okozott különbözőségek tengerében. Amikor Montrealban kis híján dobogót szerzett, már egy teljes versenyre is visszatért, s bár az elmúlt időben nehezen észrevehető, jelenlétére mégis figyelmeztetnek bizonyos jelek. Hiába a mostanság hanyatló időmérős teljesítmény, az elmúlt hat versenyből ötön látott, Rosbergénél jobb versenytempó erre figyelmeztet.

Ahogyan teszi azt a 2006-ossal megszólalásig hasonló idei Magyar Nagydíj is. Igen, valóban félresikerült ám ezen tanulságok miatt úgy vélem, depresszióra semmi ok, Schumi itt van, s ha türelmesek leszünk, hamarosan régi énjét láthatjuk viszont (ezzel persze nem azt állítom, hogy földbe döngöli Britney-t, és újra bajnokságokat nyer, hiszen az idők mégiscsak változnak, csupán annyit, hogy a mostaninál versenyképesebb lesz), ha kellően türelmesek leszünk és hallgatunk szurkolói ösztöneinkre.

Amúgy is, a legutóbbi peches verseny bizonyítottan az én hibám! Bocsánat érte minden Schumi-szurkolótól, nem volt szándékos, én csak újra látni akartam az utoljára 2006-ban látott Schumachert.

Helyenként láttam is, mégpedig ugyanazt, és ez megnyugtatott… Reméljük jövőre még többet fogjuk látni – ha más nem, én tévén keresztül, hogy ne vegyem szerencséjét harmadszorra is. Ugyan miért kedveskednék Jensonnak? Neki már úgyis kijutott a jóból…

Hiába a híresztelések, Michael még nem készül búcsúzni