A Schumacher-sztori legavatottabb ismerője – interjú Sabine Kehmmel

1994-ben még az is általános kérdés volt, sportnak tekinthető-e egyáltalán a Forma–1. A sorozatot és a német versenyzőt is alig-alig ismerő sportújságírónő végül mégis belecsöppent ebbe a világba. Már kezdeti bizonytalansága idején észrevette, hogy ez a közeg rendkívül érdekes emberi történetek aranybányája – pár évre rá ezek közül az egyik legizgalmasabb aktív részesévé vált. Michael Schumacherrel 1999 óta dolgozik együtt, újságíróból ekkor vált az ellenoldal, a PR-világ képviselőjévé – egyszerű alkalmazottból pedig igaz baráttá. Miként munkaadója, bizonyos szempontból maga is úttörőként nyitott új távlatokat saját szakmájában, profibb szintre emelve az F1-es sajtósok munkáját, s más nézőpontokat hozva bele. Amikor igent mondott a Willi Weber által neki tett ajánlatra, a legfőbb érve az volt, hogy ezáltal bekerülhet végre az újságíróként mindig csak kívülről szemlélt, nyomozott kulisszák mögé. Döntését sosem bánta meg, számítása pedig bejött: mára a Michael Schumacher-sztori legavatottabb ismerőinek egyikévé vált, s mindeközben egy igaz barátot is talált. A Hétszeresben már az első közös interjú alkalmával megragadta az a fajta alaposság és elhivatottság, amit aztán maga is átvett munkája során. Ő a nő, aki minden interjúnál ott áll a hátterében, a védőpajzs, aki megóvja Schumachert a sajtó mindent elsöprő támadáshullámaitól, a támasz, akire minden helyzetben számíthatott, a sajtós, a menedzser. Ő Sabine Kehm, aki a Motorsport-total-nak adott hosszú interjújában munkájáról, a Schumacherrel való kapcsolatáról, annak kezdeteiről mesélt, elárulta miért féltette a németet 2006-os utolsó versenye előtt, miként látja pártfogoltja mercedeses karrierjét, s mennyi minden változott F1-es tevékenykedésének majd’ húsz éve alatt. Az interjú eredetije december 18-án jelent meg, a beszélgetést Christian Nimmervoll vezette.

Emlékszik még rá, mikor hallotta először a Michael Schumacher nevet?

Kehm: Sportújságíró voltam. A lapom, a Die Welt ezer év után először ismét szeretett volna valakit egy Forma–1-es versenyre küldeni, ami a szerkesztőség férfi tagjainak nehezére esett, hiszen a Forma–1 akkoriban nem volt menő téma Németországban. A Die Welt amúgy is olyan lap volt, amely nem foglalkozott sokat a motorsporttal, mivel ők azt őrült szponzorsportnak tekintették, amelyben életeket tesznek kockára – hogy drasztikusan fogalmazzak. Aztán hirtelen itt volt ez a Michael Schumacher, aki már két-három versenyt nyert, és a szezon első versenyein aratott győzelmei után hirtelen egy világbajnoki küzdelem közepén találta magát. Ez probléma elé állította a Die Weltet, hiszen hirtelen olyan érzésük támadt, hogy ezt a sportágat nem lehet továbbra is mellőzni. A kollégák közül senki sem akarta ezt csinálni – ebből is látszik, mennyit változtak az idők! Engem választottak ki végül arra, hogy elutazzam a Német Nagydíjra.

Melyik évben volt mindez?

Kehm: 1994-ben, az első évben, amikor Michael a bajnokságért harcolt. Már Imolába is el kellett volna utaznom, de végül hál’ istennek gyorsan lemondtuk. Azért mondom, hogy hál’ istennek, mert akkor életem első F1-es versenyén mindjárt két halálesettel találkoztam volna – és azt hiszem, akkor sosem folytattam volna a Forma–1-ben.

Ez azt jelentette, hogy a Forma–1 ezen imolai halálesetek után nem volt népszerű téma, amit senki sem akart igazán. Jól emlékszem még a legendás tévéadásra, a ’Der heiße Stuhlra’ (Forró szék) Niki Laudával, amiben nagyon érzelmesen és tüzesen vitáztak arról, be kellene tiltani a Forma–1-et.

Kehm: És nem csak a halálesetek miatt. Michael az első győzelmeit 1992-ben és 1993-ban szerezte meg, de a Forma–1-et akkoriban sok újság egyáltalán nem ismerte el valódi sportként.  Erről is komoly nyilvános vita folyt.

Ha a tapasztalt kollégák közül senki sem akart a Forma–1-re menni, miért Ön ment?

Kehm: Fiatal szerkesztő voltam, ezért szívesen vállaltam olyan témát, amiben még egyetlen régi munkatárs sem volt jártas. De azt is be kell ismernem, hogy akkoriban igazán kevés fogalmam volt erről. 1994-ben, Hockenheimbe elég nagy mellénnyel utaztam, mivel nem tudtam semmit arról, miként kéne nekikezdeni. Elég fiatal voltam és nő, amire a sport akkoriban még egyáltalán nem volt felkészülve. Viszont már az első félóra után éreztem, hogy ez kiváló újságírói terep, ami rendkívül érdekelt – kevésbé a technikai, sokkal inkább az emberi oldala. Az volt a benyomásom, hogy a paddock televan érdekes arcokkal – és ezáltal sok-sok történettel.

Már azelőtt is ismerte Michaelt?

Kehm: Ez volt az első alkalom, hogy érintkeztem Michaellel, hiszen a hétvége fő történetét természetesen Michael Schumacher jelentette. De egyáltalán nem ismertem őt, és teljesen semlegesen, előítéletektől mentesen érkeztem a sportba.

Hány Forma–1-es versenyt látott már akkoriban élőben, illetve a tévében?

Kehm: Élőben egyet sem, mivel Hockenheim volt a legelső Forma–1-es versenyem. A tévében sacc per kábé – mivel akkoriban nemigen volt közvetítés a Forma–1-ről – talán hármat. Nem voltam nagy értője a motorsportnak, hogy úgy mondjam, inkább csak egy sportújságíró, aki lelkesen foglalkozik minden sportággal. Tehát érdekelt, de nem ez volt a fő sportágam. Főként teniszről és futballról írtam. A foci amúgy is nagy volt, a tenisz pedig Becker és Graf által vált azzá akkoriban.

Hogy zajlott az első személyes találkozása Michaellel? Még emlékszik rá?

Kehm: Igen, természetesen emlékszem. Akkoriban – ahogy ma is – ott voltak a sajtótájékoztatók, vagyis az olyan események, amelyeken összeülhettünk a versenyzőkkel. Az első találkozások teljesen normálisak voltak: ott ültem a sajtótájékoztatókon, mint minden más kolléga. Néztem a főhőst, mind minden más kolléga is, és a legtöbb közülük, aki majd ott van, már akkoriban is jelenvolt.

Akkoriban elképzelhetőnek tűnt, hogy Ön ezzel az emberrel más szinten dolgozzon együtt?

Kehm: Nem. Ez sosem volt célom, az ötlet sem vetődött fel bennem. Nagyon ambiciózus sportújságírónő, és egyáltalán, újságírónő voltam, nem is tudtam elképzelni, hogy mással foglalkozzak.

És milyen apropóból került közelebbi kapcsolatba is vele először?

Kehm: Az első alkalom, amikor közelebb kerültem hozzá, egy nagy interjúnál volt, a legelsőnél, amit a Die Weltnek vele készítettem. Még ma is pontosan emlékszem: Mugellóban történt, egy teszt alkalmával. Leültünk enni, és nekikezdtünk ennek az interjúnak. A mondata közepén aztán nyílt az ajtó, és Michael egyik mérnöke lépett be rajta. Azt mondta: „Sajnálom, meg kell szakítanom a beszélgetést. Michael, van itt pár adat, amit nemigen tudunk értelmezni. Nem vagyunk biztosak abban, hogy honnan jöttek. Szükségünk lenne még rád három körre, hogy megértsük ezeket az adatokat.” Ő felállt, felhúzta az overálját, kifutott, megtett három kört, és újra visszajött a terembe, ahol az interjút csináltuk. Leült, újra levette az overált, és befejezte a mondandóját. Ez volt az első alkalom, amikor azt mondtam magamban, „Hű!”, mivel láthattam az elképesztő koncentrációs képességét. Akkoriban az volt az érzésem, jobban kezében tartja az interjút, mint én. A második interjúnál, amit vele csináltam, ennek megfelelően már igencsak felkészültem. Azt hiszem – anélkül, hogy erről valaha is beszélgettünk volna –, ez azon pillanatok egyike volt, amikor ő is másként figyelt fel rám. Ez a második interjú hosszú volt, mivel hirtelen tönkrement az autója – ezek még azok az idők voltak, amikor az ilyesmi gyakoribb volt a teszteken. Valódi ütésváltás lett belőle, mivel igen jól felfegyverkeztem. Gyanítom, hogy ez tetszett neki.

És miként vette fel Önnel a kapcsolatot, hogy sajtósként csatlakozzon a csapatához? Egy telefon volt, vagy személyes beszélgetés, hirtelen jött vagy érdeklődött?

Kehm: Ezzel talán eloszlathatok egy mesét, amit már régóta tartja magát, nevezetesen, hogy amiatt kérdezte meg, vállalnám-e ezt a munkát, mert egy különösen jó cikket írtam Michaelről, ami nagyon tetszett Corinnának.  Ezt a változatot már kétszer, háromszor is olvastam. Utoljára, amikor egy interjút adtam egy újságírónak, elmeséltem, hogy ez egyáltalán nem így történt, teljesen téves. Ennek ellenére viszont így írta meg, mert a történet jól csengett. Ennek ellenére viszont nem igaz.

Akkor hogy volt valójában?

Kehm: Michael 1999-es silverstone-i lábtörésének időszaka a médiában egy hisztérikus időszak volt. A német és olasz médiumok valósággal epekedtek az információkért, és voltak meglehetősen csúnya történetek is a Ferrari környékén az olasz média részéről. Elődömet, Heiner Buchingert emiatt nem marasztalták. Aztán Willi Weber felhívott, de érthetően nem rontott egyből ajtóstul a házba, de a szándéka egyértelműen az volt, hogy engem ajánljon Michaelnek erre a munkára. Először úgy tett, mintha Ralfnak kéne dolgoznom, talán mert félt attól, hogy ebből is sztori lesz. Elhivatott újságíró voltam, és elsőre meg is mondtam, hogy nem akarom ezt csinálni. Aztán a beszélgetés előrehaladtával egyértelművé vált számomra, hogy egyáltalán nem Ralfról, hanem Michaelről van szó. Willi egyre csak azt hajtogatta, legalább gondoljam át, és végül így is tettem – annak ellenére, hogy egyáltalán nem akartam átállni a PR-oldalra. Dehát újságíróként mindig ismerni akarjuk a kulisszák mögött zajló eseményeket, és ezzel most itt volt az esélyem, hogy meglássam a valóságot. Ez 1999 végén volt. Michael lábtörését követő első versenyére Malajziában került sor. A paddockban vártam rá pár kollégával, aztán ő kijött egy mérnökökkel való megbeszélésről, és odaállított hozzánk. Emlékszem, akkoriban azt gondoltam, szokatlan, hogy megáll a paddock közepén. Valójában csak öt percig tartott, mivel annyi fotós gyűlt össze, hogy már nem lehetett beszélgetni. Pár perccel később a felesége, Corinna is odajött, és ő is ott maradt. Kedvesnek találtam, hogy hirtelen mindenki beszélgetni akart velem, de talán valójában inkább csak tapogatózni szerettek volna, anélkül, hogy ez nekem feltűnjön.

Megbánta valaha is az évek folyamán ezt a döntését?

Kehm: Sohasem bántam meg. Már önmagában az a tény, hogy milyen régóta együttdolgozunk, is megmutatja ezt. Michael mindig tisztelettel kezelt engem. Mondjuk úgy, valóban nagyon elhivatott újságíró voltam, és eleinte elgondolkodtam azon, visszamenjek-e az újságíráshoz. Az első két-három év nehéz volt számomra, de aztán egyre szerteágazóbb feladataim lettek. Egy bizonyos ponton túl annyira belefolytam, hogy egyre érdekesebbé vált számomra ez a munka.

Miként változott meg Michaellel való viszonya az évek alatt?

Kehm: Természetesen fejlődött, egy puszta munkakapcsolatból egyre inkább baráti kapcsolattá alakult. De közben továbbra is munkakapcsolatban vagyunk. Ez nem úgy megy, hogy barátként összeülünk, és összedobunk különböző dolgokat. Együtt dolgozunk, ő a főnököm – privát szinten pedig a barátom. És azon vagyunk, hogy ez így is maradjon. Azt hiszem, hatalmas előny, ha bizonyos dolgokat semlegesen tudunk szemlélni, és nem baráti nézőpontból. Azt gondolom, mindig hasznos volt, hogy sosem veszítettem el ezt a fajta újságírói szemléletmódomat, ezzel ugyanis meg tudtam ítélni az újságírókat és a nyilvánosságot is. Természetesen vannak helyzetek, amikor különbözik a véleményünk. Az a jó Michaelben, hogy – annak ellenére, hogy talán megtehetné, hogy nem teszi – szívesen hallgat mások véleményére. Hogy mindig követi-e őket, az persze már más lapra tartozik – még akkor is, ha ezt kimagaslóan gyakran teszi. De egyértelműen abból indul ki, „Ez az a terület, amelyen még jobb is lehetnél, és ha te úgy véled, ez így jobb lenne, akkor csináljuk így.” Ez nem csupán a mérnököknél, de az én munkám esetében is így van. Mindig is becsültem benne, hogy nem áll úgy ellent a tanácsoknak, mint sokan, akik hozzá hasonló helyzetben vannak. Michael nagyon is hallgat az emberek véleményére, és csak eztán választja meg saját útját. Az évek során persze súrlódások is voltak, de jó, hogy ezek nem térítették le az útról.

Az nehéz helyzet, ha Ön más véleményen van, mint Michael, aki végül is a főnöke. Voltak ennek ellenére helyzetek, ahol az orra alá dörgölte a véleményét?

Kehm: Természetesen voltak véleménykülönbségek bizonyos tervekben és módszerekben. De a véleménykülönbséget szó szerint értem: különböző nézetek a párbeszéd során. Sosem ordibáltunk hangosan vagy effélék, ez nem is jellemző rá, ahogy rám sem. Michael mindent meghallgat, célirányosan kérdez rá dolgokra, és ha aztán úgy érzi, megalapozott és átgondolt egy felvetés, gond nélkül elfogadja a másfajta véleményt. Csak egyetlen eset volt, ami rázósabb volt. Remélem, megérti, hogy nem akarom konkrétabban vázolni, de ez olyan helyzet volt, amikor azt is mondtuk, talán nem dolgozunk tovább együtt. Aztán magától odajött hozzám, és fantasztikusan oldotta meg a kérdést. Lenyűgözött, mivel nem kellett volna ezt tennie. Ez az eset talán még inkább összekovácsolt minket.

Az ilyesmit ismerhetjük a családi tragédiákból, amelyek során a családtagok még inkább összetartanak. A hasonlat talán merész, de alapvetően hasonló a helyzet, nemde?

Kehm: Pontosan, még ha valóban merész is ez példa.

Be tudná határolni legalább időben ezt az esetet?

Kehm: Ez két-három év elteltével történt, az első években, a ferraris időszak elején.

Az aktív Forma–1-es pályafutása időközben véget ért. Hányszor találkoztak személyesen

Kehm: Michaellel a Sao Paulói szezonzárót követő hetet az USA-ban töltötték Corinnával, egy Reining-show-n, Oklahomában. Az első decemberi hét óta ismét itt van, és azóta szinte minden nap látjuk egymást. Gyakran jár megbeszélésekre az irodába, mivel még mindig sok ügyet kell tisztáznunk. Aztán volt egy karácsonyi ünnepség és szponzori események, mint például a Le Castellet-i motoros nap, vagy Race of Champions. Karácsonyig meglehetősen zsúfolt a program, de jövőre jobb lesz. Megpróbáljuk a januárt és a februárt is szabadon tartani, amennyire lehetséges – még ha ez nem is teljesen lehetséges. Már most három szponzori fellépésünk van ezen időszakra, de amúgy próbáljuk nem betáblázni ezt az időszakot. A visszavonulás után bizonyára visszább vehetünk majd.

Azt hihetnénk, egy ilyen hosszú pályafutás után most végre pár hétig lógathatja a lábát, és semmit sem kell csinálnia.

Kehm: Ezt azért nem teheti meg. Nem jegelhetjük az összes partneri kapcsolatunkat fél évig. Ráadásul ezt élvezi is. Michael olyan ember, aki a szponzorokat inkább partnernek tekinti. Ha belemegy egy ilyen partnerségbe, szívesen bele is folyik. Meg kell mondjam, hogy igen kreatív és jó ötletei vannak. Élvezi, hogy ötleteket adhat. Ott van például az Audemars-Piguet-óra. A tervező gyakran jött az irodába, sokszor is beszélgettünk vele erről. Michael eközben nagyon lelkes volt.

Nyilván nem fogja elárulni, miként alakulnak a jövőbeni tervei, de megszületett már egyáltalán a döntés arról, mit csinál mostantól?

Kehm: Azt gondolom, ez a fajta várakozás nem helyes. Michael nem azért hagyta abba a Forma–1-et, hogy aztán a hét hét napjának mind a 24 órájában más témákkal foglalkozzon. Ő nem akar már semmit ugyanilyen erőbedobással csinálni, tehát nem fog egyből olyan dolgokba beleugrani, mint mondjuk egy szezon egy másik motorsport kategóriában. Ez szóba sem került nála. Nem tervezte sosem, hogy visszavonul, és mindenféle átmenet nélkül új dolgokba kezd. Hogy időben valaha is ugyanígy dolgozzon, ahogy most egy F1-es szezonban, ami meglehetősen időigényes, kérdésesnek találom. Teljesen más dolgokat csinál majd, olyan projektekbe kezd, amikkel új területeket fedezhet fel. Tárgyalunk különféle emberekkel, és ezek a tárgyalások a jövő év elején biztosan intenzívebbé válnak majd. Hogy ezeket a terveket aztán megvalósítjuk-e, majd meglátjuk. Most viszont jóval több időnk van erre. Az elmúlt három évben sok minden elsikkadt. Októberben és novemberben például a Forma–1-es versenyek miatt hat napot sem töltöttem el az irodában. Így pedig képtelenség új ötleteken dolgozni.

Michael feltehetően mostantól élvezni fogja, hogy nem kell a nyilvánosság előtt élnie, de el tudja Ön képzelni, hogy ez a fajta nyilvánosság hiányozni fog majd neki egyszer?

Kehm: Szerintem ő olyan ember, akinek ez nem fog hiányozni. Viszont a munkamorálja és a profi é hatékony beállítottsága, intelligenciája miatt tudja, hogy nem lenne hasznos, ha hosszabb időre teljesen kivonulna a nyilvánosságból. Különösen a partnerei miatt. Természetesen pontosan tisztában van médiaértékével.

Az olvasók közül sokan úgy ismerik Önt, mint a nő a tévéinterjúk hátteréből, a nő a diktafonnal. Sok újságíró akadéknak tartja Önt, annak ellenére is, hogy korábban maga is újságíró volt. Nehéz volt összebarátkozni ezzel a szereppel?

Kehm: Teljesen megértem, hogy sokan így látnak. Nem is szégyellem bevallani, hogy a munkám nagy részét valóban az teszi ki, hogy amolyan szűrő vagyok, és egy kicsit ütköző is. Ekkora médiafigyelem mellett ez elengedhetetlen, nem is lehet másként csinálni ezt – ahogy azt Britta (Britta Roeske, Sebastian Vettel sajtósa – a szerk.) is tapasztalhatja már pár éve. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Michael Schumacher a ferraris évek alatt tulajdonképpen az egyetlen témát jelentette a Forma–1-ben. Ma több bajnok van a mezőnyben, akkoriban viszont minden csakis körülötte forgott. A férfi, aki oly sok éven át folyamatosan a bajnoki címért küzdött – az ilyesmi sosem fordult még elő a sportban. A média is köré épült fel. Itt márpedig lehetetlen, hogy mindent helyesen csinálj, de nem szabad alábecsülni a média mentális hatásait sem. Állandó figyelem középpontjában vagy, minden szem, mindig és minden csupán egyetlen emberre irányul. Ez valóban extrém módon megterhelő – testileg is. Egy Forma–1-es hétvégére nagyjából négyszáz újságírót akkreditálnak, és ők mind akarnak egy részt ebből az emberből. Ezt a fajta aránytalanságot képtelenség leküzdeni. Gyakran az én feladatom volt arról gondoskodni, hogy a lehető legzavartalanabbul végezhesse a munkáját. Minden figyelemelterelés megbontja a koncentrációt, és ha a bajnokságért küzdesz, annak van elsőbbsége.

Le tudná írni konkrétabban, mi volt annyira megterhelő ebben az Ön szemszögéből?

Kehm: Egy példa: a legelső esemény, amikor Michaellel dolgoztam, a Madonna di Campiglióban megtartott sínapokon volt. Emlékszem, akkoriban nagyon fáradt voltam, mivel egész idő alatt úgy éreztem, versenyeznem kell, védekeznem kell, hárítanom kell. Állandóan lökdöstek, és mindig valamilyen embertömegben kellett tülekednem, amely mindig rám startoltak, holott egyáltalán nem engem akartak. Ez azt is jelentette, hogy akit ők akartak, annak mindez még ennél is sokkal intenzívebb kellett hogy legyen. Ezt egyáltalán nem szabad tehát lebecsülni. A munkám egy másik területe a PR volt, vagyis az imázs alakítása. Teljesen megértem, hogy bizonyos újságírók nagyon elégedetlenek voltak velem, de mások talán kevésbé. Szerettem volna elérni, hogy Michael olyan médiumokban is szerepeljen, amik nem annyira Forma–1-központúak, és ez akkoriban egyáltalán nem volt szokás. A többség számára akkoriban talán bizonyos tekintetben fontosabb volt egy véleményformáló médiumban szerepelni, nem pedig a szakmédiában. Ott pedig meglehetősen ellentétes irányú az érdeklődés. Korábban például sokat vitáztunk a Bilddel, mivel nagyon elégedetlenek voltak, mert nem kerülhettek olyan közel hozzánk. Akkor azt kellett mondjam, „függetlenül attól, hogy emberileg jól megértjük egymást, nagyon különböző embereknek dolgozunk.”

Megegyeztek akkoriban olyan jelekről Michaellel, amiket akkor használt, amikor egy interjú során olyasmit mondott, ami később hátrányára fordítható?

Kehm: Igen, természetesen! Hogy az elmúlt három évben már a teljes menedzsmentet átvettem, annak éppen az volt az oka, hogy mindig jelenvoltam ezeken az eseményeken, és emiatt Michael azt mondta: „Te, szeretném, ha előtte röviden eligazítasz. Megszoktam már, hogy mindig ott vagy velem.” Az volt a jó abban, hogy újságíró voltam, hogy egy verseny után mindig elmondhattam neki: „Vigyázz, ez a fő téma, légy óvatos, milyen irányba mész, különben ezt és ezt hozzák ki belőle.” Természetesen magam is ezt csináltam egykor, hisz ez volt a munkám. Ezek egyszerű dolgok voltak: pillantások, fejmozgások, olykor a lábunkkal is szívesen jeleztünk. Már tudta, mi mit jelent.

Szeretnék még a háttérben álló diktafonos nő képénél maradni, mivel az olvasók leginkább így ismerik. Akkoriban még meglehetősen ritka volt mindez. Hogy jött az ötlet, hogy profi szintre emeli?

Kehm: Olykor nevethetnékem támad, amikor manapság látom a PR-embereket ezekkel a mikrofonokkal odaállni. Nem is tudom én terjesztettem-e el ezt, vagy már volt ilyen korábban is. Nálam ennek két oka volt. Amikor még újságíró voltam, Michael pedig a Ferrarinál nagy téma volt, a nyomtatott sajtóban nem nehezen boldogultam Michael idézeteivel. Ugyanez ment az olasz médiában is, akik naponta nagyon sokat tudósítottak a Ferrarival kapcsolatban, így számukra nagyon értékes volt minden egyes mondat. Én nagyon is át tudtam érezni ezt. Amikor elkezdtem Michaelnek dolgozni, az első dolog, ami eszembe jutott az volt, hogy meg kell próbálnom rengeteg információval ellátni őket, hogy ne az ujjukból szopják azokat. Tehát a szolgáltatásom lényege az volt, hogy mindig összeültünk, és mindent lefordítottam nekik, amit Michael a német médiumoknak mondott, így sok anyaguk lett, és nem érezték úgy, hogy a németek előnyösebb helyzetben vannak. A másik előnye a felvételeknek az volt, hogy mindig tudtam bizonyítani, mit mondott valójában Michael. Ez azért volt fontos, mert mindig a média figyelmének középpontjában állt, és sokan helyezték mérlegre a szavait és kifejezéseit, ami során sokszor rosszul idézték őt. Én ezzel meg tudtam akadályozni mindezt.

A Forma–1 résztvevőit minden szezon előtt egyfajta optimizmus jellemzi. Milyen hangulatban készült Michael az utolsó szezonja előtt? Valóban hitt benne, hogy 2012 meghozza végre az áttörést a Mercedesnek?

Kehm: A tél folyamán mindig folyamatosan informálódunk, miként festenek a szélcsatornai adatok vagy az egész szimuláció. És ezek meglehetősen ígéretesek voltak. Télen valóban hittük, hogy komoly előrelépést tehetünk az autóval. Az első versenyek Valenciáig aztán meg is erősítették mindezt.

Michael nagyon elkötelezett volt a Mercedes iránt, viszont két meglehetősen sikertelen év volt mögötte velük. Aztán jött Sanghaj és Nico Rosberg megnyerte a csapat első versenyét. Természetes, hogy Michael azt mondta, örül a csapat miatt, de egy sportoló részéről érthető lenne, ha a szíve mélyén kis fájdalmat érzett volna…

Kehm: Érdemes az egész helyzetet nagyobb távlatokban szemlélni. Ez már a harmadik év volt, az előző két év meglehetősen fáradságos és unalmas volt. Emiatt minden csapattag éhezett már a sikerélményre, és Michael amiatt volt boldog, a csapat végre elérte ezt a mérföldkövet. Az persze egyértelmű, hogy szívesebben nyerte volna meg maga a versenyt, ezt el kell ismerni. A legfájóbb viszont, hogy ez minden bizonnyal kettős győzelem lett volna, ha a bokszkiállásnál nem történik meg az a hiba. Az autó ugyanis ezen a hétvégén egyszerűen tökéletes volt. Michael ezen szakaszban ráadásul kiválóan tartotta a második helyét.

Mi jelentette az utolsó Forma–1-es évben az érzelmi csúcspontot?

Kehm: Ha mindenképpen választani kellene, akkor a monacói pole lenne az – inkább, mint a valenciai dobogó. Ugyanakkor ez volt az érzelmi mélypont is, mivel Michael a büntetése miatt nem használhatta ki a pole előnyeit. Mindannyian tudjuk, mi történik, ha valaki a pole-ból  indul Monacóban (vagy úgy egyáltalán) – főleg akkora tapasztalattal, mint Michael.

Michael a Mercedesnél versenyezte végig karrierje utolsó évét, a legnagyobb sikereit viszont a Ferrarival érte el. Mennyire szoros a kapocs a Mercedes márka iránt?

Kehm: Ezeket nem lehet összevetni egymással – más idők, más világok és más történetek. A ferraris időszak hihetetlenül hosszú és sikeres volt. Eleinte nehéz volt, ami viszont talán még élvezetesebbé tette azt. Ha valaki ebből képes sikertörténetet alakítani, miközben ilyen komoly összhang alakul ki, az valóban egészen különleges történet. Ezzel Michael is mindig tisztában volt, és a mély kötödése a Ferrarihoz emiatt mindig is megmarad. Mindeközben viszont mindig kötődött a Mercedeshez is, mégpedig az első évei, a kezdetek miatt. Nem szabad elfelejteni, honnan indult Michael. Az első fizetős szerződését versenyzőként a Mercedestől kapta. Egy olyan embernek, aki ilyen nehézkes körülmények között indult el, mindez nagyon fontos mérföldkő.

El tudja képzelni, hogy 15 év múlva a motorsport történetében mégis inkább Ferrari-versenyzőként emlegetik majd?

Kehm: Biztos vagyok abban, hogy visszatekintve főként a ferraris időkről fognak majd beszélni inkább. Ez egyedülálló történet volt. Része a motorsport történetének, amit nem is lehet kitörölni onnan. Tizennégy év a Ferrarival, tizenegy versenyzőként – már önmagában ez is őrületesen hosszú. Rekorderedmények, Forma–1 minden szobában – és minden csupa piros. A mercedeses időkben sajnos nem volt mód ilyen sikereket ünnepelni. De ahogy már említettem, a Mercedes-kötődés szintén nagyon szoros, és inkább a kezdetekben gyökerezik. Ezenkívül pedig része a német motorsport történetének is.

Karrierjének egy szintén fontos szakasza a súlyos motorbaleset is, Cartagenában. Akkor ott volt a pályán?

Kehm: Nem voltam ott, ez csupán egy teszt volt. Az első hívás – ahogy lenni szokott – egy újságírótól érkezett. A második pedig a fizikoterapeutánktól, aki ott volt.

Akkor már nyilván szoros barátság is fűzte Michaelhez. Ha ilyen hívást kap valaki, félti a barátját?

Kehm: Természetesen elsőre a félelem fut át rajtunk, mivel az újságírók sokszor komolyabbnak írják le a dolgokat, mint amilyenek. Természetesen ilyenkor arra gondolsz: „Úristen!”. Azt is be kell vallanom, hogy Michael utolsó ferraris versenye előtt is féltem 2006-ban Brazíliában, mivel arra gondoltam: „Ember, eddig azt az egy lábtörést leszámítva minden egész jól ment – remélem, már nem is fog semmi történni.” Ez olyasmi, mint síelésnél az utolsó lesiklásnál jellemző jelenség. Akkoriban Cartagenában is így volt. Azonnal felvettem a kapcsolatot a fizikóterapeutánkkal és az orvosunkkal, így aztán végig elég jól képben voltam. Michael aztán haza is repült, és akkor arra gondoltam, hogy nem lehet annyira nagy a baj, ha repülni engedik.

Mi ilyen helyzetekben a profi eljárásmód? Miről beszélt, mit csinált, kiket kellett felhívnia? Mik voltak az első lépései, miután megtudta, mi történt?

Kehm: Először is ha nem vagyunk jelen a helyszínen, megpróbálunk a lehető leggyorsabban és legpontosabban informálódni. Beszéltem telefonon Corinnával, a motorcsapat főnökével, a fizikoterapeutával és a Schuberth embereivel, hogy a lehető legpontosabb képet rakjuk össze arról, mi is történt – hogy aztán tudjuk, miként is lépjünk fel hivatalosan a nyilvánosság előtt. Ez a probléma elég gyakori. Talán másként is elmagyarázhatom ezt. Sok évvel ezelőtt Michaelnek volt egy balesete egy monzai teszten. Ez meglehetősen súlyos baleset volt a csúcssebességű pályán. Egy hírügynökség azt írta, „Michael Schumacher balesetet szenvedett egy monzai teszten.” (a Kehm által említett kifejezés a német nyelvben félreérthető, súlyos, halálos baleseteknél is használják – a szerk.) Ezt a szót választották akkor, és ez e legrosszabb asszociációkhoz és komoly nyugtalansághoz vezetett. Én jelenvoltam ezen a teszten és valóban komoly kicsúszás volt. Michael pár percig az autója mellett ült, és próbálta összeszedni magát. Aztán viszont visszahozták, és leült a motorhome-ba enni. Teljesen rendben volt. Én izgatott hívásokat fogadtam a világ minden tájáról, mindenki azt gondolta, hogy tévés csoportot küldenek a különkiadásukhoz. Csak annyit mondtam nekik, „Ácsi, egyáltalán nem volt ez olyan szörnyű eset, mint amilyennek beállították!”. Mindezzel csak annyit akarok mondani, gyakran sokkal rosszabbnak hat a beszámoló, mint amilyen valójában. Persze nem akarom lekicsinyelni a történteket, csupán azt próbálom leírni, milyen az, amikor az izgatottság a képbe kerül. Emiatt is van szükség arra, hogy ha nem vagyunk a helyszínen, előbb egy reális képet alkossunk, hogy aztán ehhez mérten reagálhassunk. Persze én sem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna. És aztán meg kell próbálni megfékezni az izgatottságot.

Mennyi idő telik el ilyen esetekben a baleset megtörténése és az első újságírói hívás között? Az internet, a Twitter és társai miatt manapság minden villámgyorssá vált.

Kehm: Az utóbbi időben valóban rendkívül extrémmé vált ez. Dolgoztam még azokban az időkben is, amikor még mobil sem igen volt, nemhogy  Twitter. Azokban az időkben, amikor a mobil már elterjedt, azt mondanám, egy fél óra telt el. A Twitter és a Facebook világában már-már azonos időben zajlik minden. És ez igen megnehezíti a dolgunkat, mivel előbb mindig információkat kell gyűjteni, de ugyanakkor már jönnek is a hívások. És aztán nem tudod, mit kéne mondanod az embereknek, akik pedig természetesen mind azt hiszik, hogy titkolni akarsz valamit. Gyakran viszont mindez amiatt van, mert még te magad sem rendelkezel teljes képpel és nincs az irányításod alatt minden ahhoz, hogy hiteles dolgokat adj tovább. Az újságírók sokszor túl türelmetlenek, és sokszor nem értik, hogy előbb nekünk is profi formába kell önteni a dolgokat.

Zárásként egy teljesen más téma. Elmondta, Michael milyen jól képes alkalmazkodni különböző dolgokhoz, és időnként játszik a svájci harmadik ligában. Ön szerint profi futballista is lehetett volna belőle?

Kehm: Hogy úgy mondjam, ahhoz nem játszik elég jól. Nagyon jól focizik amatőr szinten, de profiként? Nem. Ha három vagy négyévesen kezdte volna, ahogy a gokarttal is tette, akkor talán, de nem vagyok egy nagy biomechanikus, hogy megítéljem, lehetséges lett-e volna mindez. Mondjuk tehát azt, amit Michael csinál – és ezt csodálom benne nagyon –, rendkívül nagy elánnal és pontossággal csinálja. És emellett mindig nagyon élvezi is, amiből pedig ez a hihetetlen érdeklődés ered, amivel tovább képes fejlődni. Nagyon jó kérdéseket tesz fel, és ezek által gyorsan rálel a dolgok lényegére. Ha valaki minden témát ennyire darabjaira szed, mindent nagyon magas szinten akar és fog csinálni. Ezt a western lovaglásnál is látom rajta, amit eleinte Corinna kedvéért próbált ki párszor. Időközben már igazán jó lett benne! Minden, amit tesz, ilyen lendülettel teszi és ilyen hihetetlen érdeklődéssel, intelligenciával. Ezért ilyen jó ebben is.

És még egy legutolsó kérdés. Hol fogja nyomon követni a 2013-as Forma–1-es idénynyitót, és Michael társaságában lesz ez?

Kehm: Ezt jelenleg bármennyire szeretném, sem tudom megmondani.

„Michael mindig tartja a szavát” (Interjú Marc Surerrel, Michael Schumacherről)

Visszatérését mindig is hibának tartotta, s ezen véleményét sosem palástolta. Nem szabad viszont bedőlnünk az egykor F1-ben versenyző svájci, Marc Surer kritikáinak, ő nagyon is sokra tartja Michael Schumachert. Amikor kártékonynak nevezi az elmúlt három évet, valójában a Hétszeres rekordjai által felépített csodálatos szobrát félti leginkább, amit időközben kikezdett az idő vasfoga. Az alábbi, Christian Nimmervoll által készített interjú a Motorsport-total.com nevű német portálon jelent meg, s elsősorban a mercedeses három év negatív és pozitív vonatkozásait járja körül. Megspékelve egy érdekes személyes történettel.

Marc, szerinted milyen mérleget vonhatunk a második Michael Schumacherről?

Surer: Szerintem a visszatérés hiba volt, ezt már elejétől fogva mondogatom. Közben aztán ehhez kaptam némi támogatást Berine Ecclestone-tól is. (nevet) Hogy milyen személyes vonatkozásai vannak, nem tudom megítélni, sportszempontból nézve viszont mindenképpen hiba volt visszajönni, mivel így bebizonyosodott a legyőzhetetlen Michael Schumacherről, hogy legyőzhető.

Gondolod, hogy a motorsporttörténetben a félresikerült visszatérés marad meg inkább a ferraris aranyévek helyett?

Surer: Azt gondolom, hogy ez a visszatéréstől függ. A fiatal generáció, akik gyerekként csodálták Schumachert, most ellene versenyezhettek, és láthatták, hogy ő sem földönkívüli. Ilyen tekintetben bizonyára lesz hatása a visszatérés okozta károknak, de egy biztos: a sikerei mindenképpen örökérvényűek maradnak, ő pedig minden idők legsikeresebbje. Ezt a státuszát nem fogja egyhamar elveszíteni.

Csapatsorrend és csapatutasítások már Schumacher előtt is voltak, elég csak Sennára és Bergerre gondolni a McLarennél. De senkinél sem volt ennyire erős ez a sorrend, nemde?

Surer: Jól mondod, mások is csinálták már ezt, semmi kérdés. Az egyetlen ellenpélda Senna és Prost vagy még korábban Reutemann és Jones esete volt. A Williams lemondott a csapatsorrend lehetőségéről, mert számukra a konstruktőri bajnokság volt az elsődleges. Aztán pedig jött a nevető harmadik, Nelson Piquet. Vagyis vannak itt negatív példák is, amik a csapat hibás döntését mutatják. Én nem gondolom helytelennek, ha valaki a jobb versenyzőjére épít. A siker végül úgyis mindig megerősíti, hogy helyes döntés volt.

Az ő karrierjében sok ellentmondásos eset is volt: Adelaide, 1994-ben; Jerez, 1997-ben; a Rascasse, 2006-ban – hogy csak néhányat említsünk. Maga is elismerte interjúiban, hogy követett el hibákat, de teljesen nyíltan sosem kért bocsánatot. Ez amolyan szégyenfolt Michael Schumacher neve mellett?

Surer: Ezt egészében kell szemlélni. Sok határeset volt, de láthattuk, hogy Michael minden áron nyerni akart. Ez jellemezte egész karrierjét. Hogy ebből nem jött ki mindig szépen, rendben, de talán éppen ez volt a sikerének receptje: minden eszközzel küzdeni. És ennek általában meg is lett az eredménye – leszámítva talán 1997-et Villeneuve-vel szemben, ahol minden pontját elvették.

Belekényszerítették ebbe a kompromisszumok nélküliségbe? Stewart generációja új szintet képviselt, aztán jött Lauda, aztán Senna, aki minden nap tíz kilométert futott a strandon. Nem lehet, hogy Michael Schumacher esetében ez a könyörtelenség jelentette az egyetlen járatlan utat, ami lehetővé tette, hogy kiemelkedjen?

Surer: Maradjunk inkább annyiban, hogy ez a stílusának része volt.

A 2012-es az utolsó és bizonyára a legjobb volt visszatérése három éve közül. Egyetértesz?

Surer: Igen. Idén sokkal jobbnak tűnt az autóban, ez egyértelműen látszott. A teljesítménye egyértelműen jobb volt, mint a múltban – és mindig Nico Rosberghez kell persze viszonyítani őt. A monacói pole-köre egyértelműen a csúcspont volt. Sajnos utána viszont az autóját hátramenetbe kapcsolták…

A végén mutatott formája alapján befér szerinted a mezőny legjobb öt versenyzője közé?

Surer: Nem hiszem. A Forma–1 a fiataloké. Jól versenyzett, újra és újra örömet okozott nekünk a küzdőszellemével, de egyszerűen úgy látom, hogy a Forma–1 a fiataloknak való. A visszatérése a sportnak emiatt is tett jót: megmutatta, mennyire jók is a mai versenyzők.

Ide tartozik az is, hogy Sebastian Vettel manapság ugyanazt csinálja, amit korábban Michael Schumacher, csak éppen pár évvel fiatalabban?

Surer: Igen is, nem is. Ők ugyanis eltérő módon érték el mindezt. A Forma–1 nagyon bonyolult lett, ezek a gumik, a sok apró részlet… itt mindent jól kell csinálni. Egyszerűen úgy látom, hogy a különböző korosztályok másként viszonyulnak ehhez a helyzethez. Akár nevezhetjük őket számítógépes generációnak is, akiket nagyban támogat a csapatuk. Az már-már őrület, amikor halljuk mennyi útmutatást kapnak! Korábban a versenyzők döntöttek arról, miként vezetnek, ma a bokszfal. Ez egy teljesen más korszak, ezt el kell fogadnunk.

Mi volt a Te legnagyobb Schumi-élményed?

Surer: 1996-ban versenyeztem ellene gokarttal a Martin Schleyer Csarnokban, Stuttgartban. Az egy kerékpárpálya volt, meglehetősen gyors egy gokartnak. Enyém volt a pole, ő volt a második. Aztán odajött hozzám, és azt mondta: „Te, Marc, ne menj annyira, mert jó műsort kell csinálnunk a közönségnek.” Ekkor kételkedni kezdtem. Azt mondta: „Aki elöl megy, mindig visszavesz kicsit, hogy a másik megelőzhesse őt szélárnyékból.” Volt ott egy döntött kanyar, ahonnan elég nagy sebességgel jöhettünk ki a szélárnyékban. Vezettem, aztán két kör után hagytam őt elmenni. A következő körben ő vette el a gázt. Nyitva hagyta az ajtót, hogy megelőzhessem! Először azt gondoltam, csak azért mondja, mert győzni akar, de végül betartotta a szavát és teljesen sportszerű volt. Azóta nagyon tisztelem őt – és azt hiszem, ő is engem –, hogy ilyesmit csinálhattunk együtt. Már régen volt, de számomra meghatározó élmény volt tudni, hogy Michael tartja a szavát.

Ez azt is jelenti, hogy Te nyerted meg a versenyt?

Surer: Nem. Egy fiatal Forma–3-as versenyző, Wolf Henzler nyert, aki mindkettőnket legyőzött. Elkapott minket, mivel természetesen neki nem kellett tartania magát ehhez a megállapodáshoz.

A Surer által említett stuttgarti gokart rendezvény második versenye:

 

Egy elmaradt írás

Az utóbbi időben – talán a visszavonulás miatt – többen, többször érdeklődtek arról, mi lett A Császár útja által kitalált, a(z egykori) Mercedes AMG Klubbal közösen végigvitt ’A nagy Schumi-levél’ akcióval. Az utolsó verseny előtt itt az idő, hogy törlesszük egy régi adósságunkat!

2012. február 20-án hirdettük meg, 2012. április 15-én zártuk le a nagyszabású akciót, amelynek célja a magyar Schumacher-rajongók megmozgatása, és lelkesedésük annak tárgyához, vagyis a hétszeres világbajnokhoz való eljuttatása volt. Március 3-án remélt, de mégsem várt levél érkezett A Császár útja blog e-mailfiókjába: Sabine Kehm, Schumacher menedzsere kezdeményezésünk támogatásáról biztosított minket, s pár kedves szóval üzent a magyar Schumi-rajongóknak.

Az üzenetküldés majd’ két hónapja alatt összesen több mint kétszáz üzenet érkezett, amelyeket az akció végeztével négyfős stábunk igyekezett rendszerezni, német és angol nyelvre fordítani.  Aztán pedig megkezdődött a levél könyvvé való átformálása, a tervezés és kivitelezés időszaka.

Sok munka, a vártnál is több után a könyv végre elnyerte végső formáját, és május 11-én, a Spanyol Nagydíj péntekjén postáztuk azt Schumacher menedzsmentje, az MS Office – Sabine Kehm által megerősített – svájci címére.

Hogy akkoriban nem számoltunk be részletesen az akció végső fázisáról – egyéb történések mellett – annak eredménye volt, hogy az általunk küldött csomagról nem kaptunk visszajelzést, sem Sabine Kehmtől, sem Michael Schumachertől.

A július végi Magyar Nagydíj viszont újabb lehetőséget nyújtott számunkra ahhoz, hogy megbizonyosodhassunk arról, könyvünk célt ért. A nagydíj csütörtökjén megtartott bokszutca-látogatást és a vele egybekötött versenyzői autogramosztást kihasználva egyik lelkes és szerencsés szurkolótársunk, támogatónk, Vígh Gréta személyesen nyújtotta át Schumachernek a könyvünket, aki mosolyogva megköszönte azt.

A történet ezzel véget, a magyar szurkolók ajándéka pedig vélt ért.

Az elkészült könyv (a képek kattintással nagyíthatók):

 

Három év ajándék

Talán borzasztóan peches volt, talán olykor kínszenvedős, talán csak kevés sikert hozott, s szinte semennyi nagy sikert – de ez a három év így is ajándék volt. Hogy miért?

Michael Schumacher mindig is megosztotta az embereket: intenzív érzelmeket váltott ki belőlük – sikereivel és kudarcaival egyaránt –, mégpedig minden elképzelhető irányút.

Megmozgatja az embereket. Talán már verhetőnek és emberinek tűnik, talán sikertelensége kiöregedettnek láttatja őt egyesek szemében – ám ez az egy semmit sem változott az elmúlt húsz év során.

Talán nem éppen Norbert Haugot idézni a legillőbb Michael Schumacher utolsó nagydíjhétvégéje előtt, ám a német ezúttal frappánsan összefoglalta Schumacher elmúlt három évben tapasztalt megítélésének ingadozását: „Három éve sokan azt kérdezték, képes-e még rá. Most viszont már azt kérdezik, miért távozik.”

Mindez nem véletlen. Azzal, hogy Michael Schumacher előtt nincsen már jövő, visszavonulása pedig kimondott tény, a teher mellett a tét is elillant válláról – s mindez magával rántotta az elvárásokat is. A versenyző neve mellől pedig hirtelen eltűntek a statisztikák, a táblázatok, a figyelem pedig az emberre és annak tetteire irányult. Ott pedig van mit becsülni.

Ennek eredménye, hogy Mario Andretti olyan tiszteletteljesen nyilatkozott a német kitartásáról, s hogy a csütörtöki sajtótájékoztatón a két bajnoki éllovas is csak dicsérni tudta a Hétszerest, kalapot emelve pályafutása előtt.

Mindez jól mutatja, a Schumacher névnek még ma is súlya van. Ezt korábban – tévesen – talán a sikerességéből eredeztethették, valójában viszont teljesen máshonnét ered. Michael Schumacher nem amiatt mozgat meg mindenkit ilyen intenzíven, mert sikeres vagy – mint utóbb – sikertelen, s nem amiatt számít a sporttörténet nagyságának, mert rendkívüli eredményeket ért el. Éppen ellenkezőleg: azért vált sikeressé és rendkívülivé, mert benne van a nagyság, s azért számít érdekesnek sikertelensége, mert az e nagysága ellenére esendőnek és átlagosnak mutatja őt előttünk.

A kulcsot tehát az ember jelenti – mindkét oldal és mindkét pályafutás esetében. Azokat ugyanis az ebben az emberben rejlő erő köti össze, egységgé. Ez az erő adja Michael Schumacher érdekességét is, amire aztán minden esetben rárakódik a külsőségek felszínes, ám igen olvadékony és képlékeny máza, amit mindig a körülményekhez igazodva színeznek és formálnak – hol ilyen, hol olyan irányba.

Hazája sportsajtója nemrégiben Sportlegendává választotta őt. „Eddig is az volt!” – vágja rá magától értetődően a szurkoló, anélkül, hogy egy pillanatig is elmerülne e jelző jelentésének mélységeiben. S ezzel egyúttal – tudat alatt ­– a kitüntetés jelentőségét is alaposan „hétköznaposítja”. Nem az ő hibája ez. Sokkal inkább a Haug által idézett kérdések megalkotóié és hangoztatóié.

Abu-dzabi győzelmét követően egy hazai hírportál meglehetősen meredek, mégis szinte fel sem tűnő jelzővel illette a győztes Kimi Räikkönen túlbuzgó versenymérnökének szánt üzenetét: „a legendás rádióüzenet.” És mindezt alig egy-két nappal annak elhangzása után! Legendás?! No de mégis, mire fel? Mert hogy emlékezetes, vicces, érdekes… na de legendás? Mintha egy frissen kinyitó egyetlen boltot máris üzletláncnak nyilvánítanának, egy újszülöttnek pedig megelőlegeznék a diplomát – mondván okosnak tűnik…

Abban a világban, ahol a kereskedelmi tévék már egy alig két évet megélt műsorukat legendaként reklámozzák, vagy ahol már eleve legendákat keresnek és gyártanak futószalagon, rájuk sütve e jelzőt még azelőtt, hogy bármit is letettek volna az asztalra, persze mindez legkevésbé sem számít kirívónak. A média, a reklámok és egyáltalán a mindennapi nyelvhasználat ugyanis valósággal belénk sulykolja, hogy a „jó” és az „érdekes” jelző már túlságosan hétköznapiak, s ezáltal nem elég kirívóak, figyelemfelkeltők.

Minél nagyobb ugyanis a hangzavar, annál hangosabb kiáltással lehet csak kitűnni belőle.

Hogy ez a fajta sulykolás mennyire is eredményes, s az ordibálás mennyire hangos már, a minap egy hasonlóan elgondolkodtató szurkolói hozzászólás ébresztett rá, egy fiatal versenyzőről szóló cikk alatt: „ha valóban legendává akar válni…”

Legendává AKAR válni? Ez manapság már életcél egy sportoló, s elvárás annak szurkolói részéről?

Egy Lewis Hamiltonhoz hasonló ifjú tehetségnél talán igen. Ő azzal a céllal érkezett a Mercedeshez, hogy ugyanúgy „felépítse önmagát” csapatával, mint egykor Michael Schumacher tette azt a Ferrarival. Ám valahányszor kiemeli ezen jövőbeli tervét, szemében azzal a becsvágyó, tettre kész csillogással, valójában nem csupán eltökéltségéről tesz tanúbizonyságot – de egyúttal azt is előrevetíti, hogy sosem fog a hétszeres rekordbajnok nyomába érni. Mégpedig azért, mert neki fogalma sincs arról, hogy Schumacher valójában teljesen mást csinált akkor. S mert belőle hiányzik valami, ami elődjében megvan.

És amíg meg nem tanulja, hogy a lényeget sosem a felszín cukormáza, hanem az alatta megbúvó mélység hordozza magában – szóljanak bár mellette majd a számok, miként szóltak az elmúlt három évben Nico Rosberg mellett –, ugyanúgy nem fog rájönni arra, mi is az valójában, ahogy a „legendás” jelzőt ide-odadobálók sincsenek tisztában vele, mivel is dobálóznak pontosan.

Pedig a válasz pofonegyszerű: Michael Schumacher a világ zajából nem annak túlordításával, hanem éppen csendességével tűnt ki. Ő ugyanis soha sem akart legendává válni, egyszerűen csak azzá vált. De nem a szó mai semmitmondó és közhelyes, hanem a legnemesebb értelmében!

És nem azért, mert bármit is tett ezért – hanem mert semmit sem ezért tett! Hanem puszta meggyőződésből, kötelességből. No meg saját céljának elérése érdekében – ami teljesen más jelleget öltött, mint holmi hírnév és sikerhajszolás.

Ő csupán saját határainak feszegetéséért, azok egyre kijjebb tolásáért, valamint a tökéletes munka elvégzéséért küzdött mind a húsz év alatt. A sok siker, számos bajnoki cím és rekord mind csupán hozzácsapódott ehhez az útja során: ha úgy tetszik a munka mellékterméke, vonzata volt.

A legenda szó tudniillik minden esetben tetteket, s nem pedig eredményeket jelöl. Erejét pedig abból az erőből meríti, amely kivívta magának e megjelölést, nem pedig a küzdelem során elért eredményekből.

No meg a hatásból, amelyet ez az erő gyakorol a jelenre – de legfőképpen az utókorra.

Márpedig Michael Schumacher – függetlenül sikerességétől – mai napig megkerülhetetlenül hat ránk!

A legendává válás emiatt sem lehet soha jelen idejű, sem pedig rövidtávú – a jelzőt pedig emiatt nem lehet odaítélni, sem megszerezni. Tudniillik az csak úgy jön magától – ahogy a sikerek is, a megfelelő hozzáállás és alázat hozadékaként.

A nagyság hozza és hordozza magával.

És bár a megnevezést rá lehet aggatni bármire, miként a valós tulajdonostól is meg lehet azt vonni, a mögötte megbúvó nagyságon, különlegességen és hatáson mindez semennyit sem változtat. Az ott van ugyanis egy rossz eredmény, egy elkövetett hiba, egy szívig hatoló kritika, de még az elmúlt három év után és ellenére is – nevezzük bárhogyan.

Mi leginkább embernek hívnánk.

Talán borzasztóan peches volt, talán olykor kínszenvedős, talán csak kevés sikert hozott, s szinte semennyi nagy sikert – de mivel ez az ember itt volt, ez a három év valóban ajándék volt. Mégpedig különlegesen nagy ajándék. Ami hatott ránk, nyomot hagyott bennünk – örök időkre.

És minél közelebb kerülünk ezen a három év végéhez, ez a hatás annál nagyobb és erőteljesebbnek tűnik. Valójában viszont mindig is ekkora volt, legfeljebb nem vettük észre.

Nem véletlenül. Michael Schumacher visszavonulása csendként hívja fel a világ figyelmét saját ordító hangerejére, lehalkítva, majd elnémítva azt. És az így előállt csendben hirtelen szépnek és fontosnak hat az a mindvégig ott lévő, de eddig zajtól elnyomott csendes-lágy dallam.

Amely vasárnap délután aztán örökre véget ér.