Csillag – körön kívül (1. rész): Zavar az adásban

„Elhatároztam, hogy a szezon végén befejezem a karrieremet.” Michael Schumacher az idény végén visszavonul – másodjára, s immáron végleg. Persze hat évvel ezelőtt is így volt, aztán mégis meggondolta magát, ám most a távozás módja és körülményei teljesen mások voltak. A Ferraritól ünnepelt bajnokként, a csapat vezéreként búcsúzott, a Mercedest viszont sikerek nélkül, a hátsó ajtón hagyja el. A főbejárat előtt nyújtózó vörös szőnyeg ugyanis más lábnyomát várta már, így előtte kattant a zár. Anélkül, hogy befejezhette volna küldetését, s még azelőtt, hogy elmondhatta volna véleményét, kimondhatta volna végső szavát… De vajon miként jutottak idáig? Mennyire küldték és mennyire akart menni? Mi zajlott a háttérben? Lett volna másik út is? Minisorozatunkban az ehhez hasonló kérdések egész sorát vetjük fel, válaszokat és összefüggéseket keresünk, megpendítve egy-két tágabb gondolat húrját is. A bevezető részben a történet kapcsán felmerülő számos ellentmondás és furcsaság bemutatásával annak járunk utána, létezett-e a mindkét oldal részéről cáfolt ellentét csapat és versenyző között.

„Az utóbbi hónapokban már nem voltam többé biztos abban, hogy a szükséges energiámat és motivációmat még további egy vagy két évre át tudom vinni – az pedig nem az én stílusom, hogy olyasmit csinálok, amiről nem vagyok száz százalékosan meggyőződve.  Emiatt hezitáltam olyan sokáig az elhatározásommal. A mai döntésemmel úgy érzem, megszabadultam ezektől a kétségektől. A végén nem csupán versenyezni akartam, de a győzelmekért küzdeni – márpedig a vezetési kedv köztudottan a versenyképességből táplálkozik.”

Október 4., csütörtök. A helyszín a Mercedes motorhome-ja valahol a szuzukai versenypálya bokszutcája mögött. Michael Schumacher papírra összeszedett gondolatait, illetve hivatalos álláspontját ismerteti az összegyűlt újságírók előtt. Fáradtságról, megrendült motivációról és sajátos helyzetéről beszél. Mint mondja, elfáradt az elmúlt három évben, s úgy érzi, a sportág már nem ad számára annyit, hogy megérje miatta benne maradni.

Ezzel egyúttal hosszú hetek és hónapok őrlődéseinek végére is pontot tesz. Miként e három idény középmezőnyben való vergődését is lezárja, amely egy győzelmekhez szokott, és győzelmekben bízó hétszeres világbajnokot már természetesen nem tud kielégíteni, s amely mára újra teljességgel kifacsarta őt.

Ez az élet rendje – mondhatnánk erre… ha a történet harmonikus szövetén nem látnánk oda nem illő repedéseket, mindenbe beleakadó, kilógó szálakat, a felszínén pedig nem lennének éppen oda nem illésük miatt kirívó apró foltocskák…

Persze a történet lényegének igazságát ezen „anyaghibák” koránt sem kérdőjelezik meg, az viszont cseppet sem lényegtelen, milyen kontextusban olvassuk végig azt. Egy történet értelmezésének ugyanis az apró részletek külön irányokat szabhatnak, így ha elsikkadnak a felszín alatt, némiképp akár félre is vezethetik olvasójukat – elhitetve velük, hogy valóban CSAK a motivációról szólt a mese.

Michael Schumacherének legalábbis nem pusztán egy megfáradt, s emiatt újra visszavonuló bajnok a főszereplője. Ha így lenne, akkor eleve egy a 2006-oshoz hasonló körítéssel adta volna hírül a világnak döntését – aktuális sikeressége pedig nem a bejelentés módját, legfeljebb csak helyszínét (a dobogó utáni sajtótájékoztató helyett a motorhome), valamint az érdeklődés mértékét befolyásolhatta volna.

Csakhogy a szuzukai események merőben eltértek a hat évvel ezelőtt Monzában látottaktól. A legfőbb különbség az volt, hogy míg a végleges döntést akkor valóban ő mondta ki, addig ezúttal már mindenki azelőtt tisztában volt Michael Schumacher mercedeses karrierjének végével, hogy a német egyetlen szót is szólt volna ezzel kapcsolatban.

Szokatlan eljárásmód. A Mercedes ugyanis már egy héttel korábban bejelentette, hogy a Lewis Hamilton–Nico Rosberg párossal vág neki a 2013-as bajnokságnak. Magyarán szólva Schumacher Szuzuka előtt nem arról döntött, hogy nem folytatja a három éve megkezdett kalandját, hanem csupán arról, ha már az véget ért, más csapatnál sem kíván versenyezni többet. Ráadásul ha megnézzük, milyen lehetőségei voltak rá, ez a döntés ugyancsak joggal tűnhet kissé kényszerűnek. A Ferrarinál tulajdonképpen semmi esélye sem volt, nem is jutott tovább puszta érdeklődésnél. A Sauber és a Force India viszont feltehetően reális opció lett volna – csakhogy e két privát, középmezőnybe tartozó gárda a részsikereik ellenére sem nyújthatott perspektívát egy olyan bajnok számára, aki éppen az effajta középszerűség elöl menekülve került bele helyzetébe.

Miről árulkodnak a jelek?

Schumacher sajtótájékoztatóján az egyik legfőbb figyelemfelkeltő oda-nem-illőséget a papírról történő felolvasás jelentette. A német nyilván nem akart hibázni, mindent a legnagyobb alapossággal, a legokosabb módon megfogalmazva akart elmondani, ezért Sabine Kehmmel már előre megírták „a” szöveget. Mintha mindent megtettek volna azért, hogy Schumi bejelentésében minden benne legyen, mégpedig úgy, hogy abból semmiféle – az előző hét találgatásai szerint létező – közte és csapata között fennálló ellentét, csalódottság és kényszer ne érződjön.

De vajon volt-e ilyesmi egyáltalán?

Bár a felek azóta is állítják, nem, és bár semmi okunk kétségbe vonni szavaikat, az azért nagyon is egyértelmű, hogy már teljes harmóniáról sem beszélhetünk.

A felolvasás szokatlansága árulkodó – miként számos további részlet is. Például ahogy Schumacher a bejelentést megelőzően egy egész héten át hallgatott. Csupán két megnyilvánulással adott életjelet magáról ez idő alatt: a Hamilton leigazolásának hírére kiadott hivatalos (értsd: kötelező, semmitmondó, művi) közleménnyel; valamint a csapat számára minden verseny előtt leadott, (s ugyanilyen értelemben) hivatalos szuzukai előzetesével. Lényeges információt természetesen egyik szöveg sem tartalmazott, csupán a megszokott fordulatokat, ködösen és diplomatikusan.

Hogy mi volt a célja ezzel a hallgatással, nem nehéz kitalálni (hasonló, mint a papírra rögzített szöveggel): elejét akarta venni a média felfokozott érdeklődésének, az újabb és újabb találgatásoknak; valamint – egészen végső döntéséig – késleltetni akarta a hivatalos állásfoglalást, amit ekkor már elkerülhetetlenül elvártak tőle.

Ez viszont csupán a következménye volt egy korábbi furcsaságnak, mégpedig a Mercedes csapat szeptember 28-án, sajátos módon történt bejelentésének. A gárda közleményében annyi állt, három évre szerződtették Lewis Hamiltont, mégpedig Nico Rosberg mellé. Michael Schumacherről csakis azért esett szó, mert jelenleg még a Mercedes versenyzője, s emiatt meg kellett említeni, hogy 2013-ra értelemszerűen nem maradt számára hely. Akkoriban többen meg is jegyezték ezzel kapcsolatban, a csapat elegánsabb módját is választhatta volna Schumacher elbúcsúztatásának…

Teljességgel igazuk volt. Tudniillik hiába írta alá már a szerződést Lewis Hamilton, a hivatalos bejelentéssel attól még megvárhatták volna Schumacher végső szavát, hogy a versenyzőváltást aztán egyetlen sajtótájékoztató keretében, kulturált módon közöljék a nyilvánossággal. Az idő ekkor már nem sürgetett, jövőjük pedig végre biztossá vált, tehát semmi okuk nem volt az azonnal bejelentésre.

Hogy nem így történt, abban viszont komoly szerepe volt a csapat kommunikációs csetlés-botlásának. Ross Brawn utóbb elárulta, a bejelentés hirtelen jött és némiképp a kényszer szülte, Lewis Hamilton pedig kihangsúlyozta, minél hamarabb közölni akarta jelenlegi csapatával a végleges döntését, mert így akart sportszerűen elköszönni a McLarentől. Tény, a bejelentés napján elsőként a wokingi csapat lépett: világgá kürtölték, hogy Jenson Button mellé leigazolták Sergio Perezt a Saubertől. Innentől nem volt visszaút a Mercedes számára: többé már nem volt titok a titok, egyértelművé vált, hogy Hamilton hozzájuk igazolt, s ha ezt nem erősítik meg, magukból csinálnak bolondot. Michael Schumachert viszont nem vonhatták bele a folyamatba, mert ő ekkor még mindig nem hozta meg döntését.

Más kérdés, hogy akarták-e még ekkor belevonni egyáltalán, illetve körön belülinek számított-e még a német ebben az időben, s érdekelt-e bárkit is még, milyen irányú lesz az a bizonyos döntés…

Michael Schumacher ezt követően pár napig még hezitált arról, mihez kezdjen, a végső elhatározását pedig a Japán Nagydíj előtti kedden hozta meg. Érdekesség viszont, hogy csapatát erről úgymond hivatalosan csupán közvetlenül a csütörtöki sajtótájékoztató előtt értesítette, amely eseményt eredetileg teljesen másként terveztek szervezői. Norbert Haug viszont egyedül maradt meglepettségével. Utóbb ugyanis kiderült, volt, akinek Schumacher már korábban is elárulta, mire készül – csakhogy privát emberként. „Engem pár nappal előtte értesítettek Michael döntéséről. Előtte már volt lehetőségünk beszélgetni, így felkészültem rá. Amikor kiállt a nyilvánosság elé, már ismertem az okokat.” – nyilatkozta Jean Todt. „Csütörtökön meglehetősen későn érkeztem a helyszínre. Michael beszélni akart velem, és én tudtam, hogy valamit meg akar osztani. Bizonyos beszélgetéseinkből már kirajzolódott számomra, hogy nagy valószínűséggel vissza fog vonulni, de szüksége volt még egy kis gondolkodási időre.” – mondta Ross Brawn.

A két ferraris barát szavaiból két dolog világosan kitűnik: 1. Schumachert már a Hamilton-bejelentés előtt is igencsak foglalkoztatta a visszavonulás gondolata; 2. nekik a döntéséről is hamarabb beszámolt, mint bárki másnak – beleértve saját csapata kulcsfiguráit is!

Ez utóbbi – kiegészülve a már említett papírról történő felolvasással, az egyhetes hallgatással, valamint a Hamilton-bejelentés körülményeivel – pedig még inkább elgondolkodtató.

Vajon Schumacher ennyire nem bízott már Norbert Haugban és a Mercedesben, hogy kvázi megkerülte a hivatalos utat bejelentésével? Ennyire értéktelen volt már a versenyző és csapata között fennálló hivatalos kapcsolat? Miért érezte úgy a német, hogy Ross Brawn mellett még egy Jean Todttal való beszélgetés is fontosabb számára, mint a csapattal való nyílt tárgyalás? Hogy Todtban és Brawnban megbízott, az múltjukat és jelenlegi viszonyukat ismerve nem kérdés. De vajon mennyire bízott még saját csapatában, és csapata mennyire bízott benne?

Az efféle ellentmondásokból, furcsaságokból cseppet sem meglepő, hogy oly sokan feltételezték: a Mercedes és Schumacher eltávolodott egymástól. Mindez ráadásul kölcsönös volt, hiszen míg a Mercedes a Hamilton-döntés bejelentésénél hányt fittyet Schumacher véleményére, addig ő saját visszavonulásának kinyilatkoztatásánál hagyta ki a Mercedest a játékból. Márpedig ez egy a kettejük kommunikációjában fennálló működési zavarra derít fényt. Mintha a felek már nem hogy meghallani nem akarták volna egymást, de már annak sem érezték szükségét, hogy egyáltalán beszéljenek a másikhoz.

De vajon miként jutottak ideáig?

Hogy az eltávolodás melyik fél részéről indult, „a tyúk vagy a tojás” esete, a kettő minden bizonnyal egymást erősítette. Az viszont bizonyos, hogy mindez csupán egy hosszas, hónapokon át tartó folyamat végkifejlete volt, mely ponton már mindkét fél inkább kifelé kacsingatott kapcsolatukból.

Ellenszegülés – súlyos következménnyel

Az első komoly jelekre már nyár elején felfigyelhettünk – mégpedig egy meglehetősen szokatlan kommunikációs gubanc formájában. Ez volt az első alkalom, hogy felszínre bukott egy a háttérben meglévő nézet/érdekellentét.

Július 4-én Ross Brawn egy szurkolói fórumon vett részt Grove-ban, ahol természetesen Schumacher jövőjéről is kérdezték őt. Válasza határozott volt, konkrét időpontokról beszélt. „A következő hat hétben át kell gondolnunk, mit akarunk csinálni jövőre. Ez a legfontosabb döntés, mivel ezt követően tudjuk majd meg, körül kell-e néznünk máshol, vagy a jelenlegi versenyzőinkkel folytatjuk. Még nem beszéltünk konkrétabban a helyzetről, de tudjuk, hogy ennek hamarosan meg kell történnie. Nyáron meghozzuk a döntést.”

Ám épp, hogy a szurkoló elkönyvelhette, a nyári szünetben (augusztus közepén-végén) feltehetően megszületik a döntés, Michael Schumacher másnap Brawnénak szögesen ellentmondó nyilatkozatot tett. „Mindig mondtam, hogy egy megfelelő időpontban összeülünk majd. Ez valamikor bekövetkezik, de most úgy áll a helyzet, hogy október előtt biztosan nem születik és nem születhet döntés.”

A nyilatkoztatok közti ellentmondás már akkoriban is kisebb port kavart a médiában, és rávilágított arra a fő ellentétre, amely mentén a Schumacher–Mercedes kapcsolat előbb meglazult, majd pedig megszakadt. Brawnék határidőt szabtak Schumachernek, aki viszont tartotta magát azon követeléséhez, hogy időt szeretne hagyni magának a döntéshez. A német makacssága feltehetően kiverte a biztosítékot Stuttgartban, és beindított egy folyamatot, aminek a végét aztán csak a szeptember 28-i bejelentéssel ismerhettük meg.

Erre utal Norbert Haug másnapi (július 6.) reakciója is. A Mercedes sportigazgatója előbb igyekszik elsimítani a két nyilatkozat közti ellentmondást: „A helyzet az, hogy nyugodtan össze kell ülnünk. Ross azt mondta csupán, hogy a nyári szünetig meg kell határoznunk az első irányokat.” – korrigálta Brawn szavait. Aztán próbálja elejét venni a média találgatásainak: „Azt terjesztik, hogy ez Michael választása. De Michael az első, aki aláírja, hogy nekünk csapatként kell megegyeznünk. Egy csapat vagyunk, konstruktívan viszonyulunk egymáshoz. Itt nincs szó pókerjátszmáról a szerződés körül.” Végül pedig nyomatékosításával finoman üzen Schumachernek is, a jövőről nem ő, hanem a csapat együtt dönt. „Nagyon fontos, hogy ez a közös döntésről szól.” Haug egyúttal viszont el is árulja magát. Amikor a döntés idejéről kérdezik, a következőképpen válaszol: „Még csak nyolc versenyen vagyunk túl, miért ne várhatnánk tizenkét futamot, hogy lássuk, merre tartunk?”

A kérdés nem költői volt. De még csak nem is kérdés. A szóban forgó verseny a Belga Nagydíj volt, az első futam a Brawn által emlegetett hat hetet követően… Ahogy Brawn szavaiból kitűnt, úgy most tehát Haugé is megerősítette: a Mercedes bizony határidőt szabott Schumachernek, aki viszont továbbra sem volt hajlandó elfogadni azt.

Két hét múlva a sajtóban aztán szárnyra kapott egy olyan hír, miszerint a nagy bejelentésre Belgiumban vagy Monzában kerülhet sor. Mindez szintén egybevág a fenti utalásokkal. A múlt miatt mindkét helyszín ideális kulissza Schumi számára, Spában ráadásul 300. nagydíjhétvégéjét is ünnepli egyúttal. E spekulációra Norbert Haug július 19-i kijelentése szolgált alapul: „Meg fogjuk tárgyalni a kérdést, erre még mindig van időnk. Még csupán kilenc versenyen vagyunk túl. Michael és mi tizenkét-tizenhárom verseny után már egyaránt többet tudunk majd. Van még időnk. Ahogy Ross mondta már, lesz egy megbeszélés Michael és a csapat között, aztán meghozzuk a közös döntésünket.” Újabb jel a Mercedes által szabott határidő létére, ám mintha a konkrét időpontot immáron hajlandóak lennének egy-két héttel kitolni. Talán a Mercedes itt még hajlott a kompromisszumra Schumacherrel?

Haug ezenkívül még kiemelte az újságíróknak, mielőtt találgatni kezdenének, biztosítja őket arról, hogy továbbra is Schumachert tekintik elsőszámú jelöltjüknek: „Előbb Michaellel beszélünk, addig nincs alapja a spekulációknak. Önök persze spekulálhatnak, azt úgyis szeretik. De én nem vágyom erre.”

Ma már tudjuk, a Mercedes végül éppen Spában egyeztetett az addig csak előkészített szerződés részleteiről Lewis Hamiltonnal, vagyis a csapat nem volt hajlandó várni bajnokára, Schumacher pedig valóban kicsúszott a határidőből. Sabine Kehm már Hamilton leigazolásának bejelentését követően elárulta, a csapat a német határozatlansága miatt volt kénytelen más alternatívát keresni, vagy ha úgy tetszik – feltehetően a júliusi nyílt ellenszegülés miatt igencsak dühösen – nem volt hajlandó igazodni hozzá.

Látni fogjuk viszont, hogy ez nem teljesen igaz így, hiszen az angollal való spái tárgyalásnak bőven voltak előzményei, a folyamat pedig már jóval korábban elindult. Miként az is világos, hogy a történet nem csupán kettő, hanem jóval több síkon mozgott, számos érdek ütközött egymással, mely csatában a hét csillag végül kevésnek bizonyult az eggyel szemben…

„Azt gondolom, Lewis sikerében nekem is lenne részem” (Welt-interjú, 2. rész)

Azt mondja, nem zavarná Lewis Hamilton sikere, mi több, együtt örülne neki csapatával. Michael Schumacher a Welt interjújának második részében beszél a csapatépítésben betöltött szerepéről, magánéletéről, személyiségének és sportágának alakulásáról, és elárulja, mit jelent számára a szurkolók boldog arca.

Nincs olyan igénye, hogy a hátralévő négy versenyen még egyszer nyomot hagyjon a Forma–1-en?

Schumacher: Azt hiszem, már eléggé rányomtam a bélyegemet a Forma–1-re. Most még egyszer száz százalékot adok majd, és ki tudja, talán találunk valami apróságot, ami visszahoz minket a végén a dobogós helyekért való harcba. A dolgok persze nem feltétlenül ebbe az irányba haladnak, de a remény hal meg utoljára.

Kivel beszélte meg a versenyzői karrierjének befejezését érintő kérdéseket?

Schumacher: Rinfried Pohllal, egy nagyon régi és nagyon fontos ismerősömmel szoktam ilyesmikről beszélgetni. Már több, mint 80 éves, és én nagyon bölcsnek tartom őt. Korábban azt is vele beszéltem meg, hogy egyáltalán visszatérjek-e. A legfontosabb tanácsadóm persze természetesen a feleségem, de az édesapám és néhány barátom is idetartozik még. Az ilyen beszélgetésekből mindig kikristályosodik egy érzés arról, melyik döntés lenne a legjobb.

Egy ilyen nap után úgy megy az ember lefeküdni, hogy tudja, holnap el fogja mondani?

Schumacher: Az ilyesmi mindig érlelődik. Ezt nem hasra ütésszerűen dönti el az ember.

Tanácsolná a sportolóknak úgy általában, hogy a pályafutásuk végeztével egyszer újra visszatérjenek?

Schumacher: A mi sportunkban szerencsére lehetséges ez, számomra idézőjelben sikerült is. De egy focista a negyvenes évei közepén már biztosan nem tud a Bajnokok Ligájában játszani, ha korábban három évet kihagyott előtte.

És a személyiség fejlődése szempontjából?

Schumacher: Bizonyára számítana. Saját példákon éltem meg, amikor a Forma–1-ben reménytelenül hátul voltam. Megkapni, hogy ez már többé nem éri meg, természetesen negatív élmény. Emiatt senkit sem bíztatnék arra, hogy próbálja meg még egyszer, és kísértse meg a szerencséjét.

Mondták Önnek, hogy jobb lenne abbahagyni?

Schumacher: Nem.

Amikor 2006-ban bejelentette visszavonulását, még három verseny volt hátra a szezonból, akkoriban Fernando Alonsóval harcolt a bajnoki címért. Idén még hat versenye volt búcsúzni, de sehol sem állnak az összetettben. Nem jutott eszébe soha, hogy most azonnal feláll?

Schumahcher: Nem, soha. Ezért vannak a szerződések, de amúgy sem lenne az én stílusom valamit idő előtt abbahagyni.

Milyen szempontból volt felszabadító a visszavonulása bejelentése?

Schumacher: Ne gondoljon semmi extrémre.  Az első visszavonulásomat sokkal intenzívebben éltem meg. Akkoriban az egész szezon arról szólt, mikor hagyom abba. Most sokkal többen várták azt, hogy folytatom. A Mercedes részéről egyértelművé tették, hogy továbbra is velem szeretnének dolgozni. Sok lehetőségem volt, de az egyre rosszabb tapasztalatok miatt inkább így döntöttem.

Továbbra is fog sportolni?

Schumacher: Egyértelműen kevesebbet edzek majd, mint eddig. Ha a szezon véget ér, először is semmit sem fogok csinálni a regenerálódáson kívül – ahogy azt korábban az elmúlt években is tettem. De természetesen nem tartozom a fotelben üldögélő emberek közé. A sport része az életemnek, és minden lehetőséget ki fogok használni rá.

A Forma–1 nagyságai, mint Eddie Jordan vagy Flavio Briatore adrenalin-függőként ábrázolják. Illene ez Önre, ha a felesége most egy lovat venne Önnek?

Schumacher: Sok ember beszél sok mindent, de e legtöbb rólam teszi és nem velem. Briatore ült már valaha versenyautóban? Nem hinném. Az embereknek fogalma sincs rólam.

Mennyire örül annak, hogy hamarosan megszabadul a Forma–1 tökéletesen bevilágított porondja által jelentett felfordulástól?

Schumacher: Természetesen ez sokszor elég megterhelő, de én mindig egész jól boldogultam vele. Ez hozzátartozik.

Egy élsportoló, mint Ön tud egyáltalán teljesen visszavonult magánéletet élni?

Schumacher: A döntésünk, hogy az életünk középpontját Svájcba helyeztük át, sokat segített ebben. Ott nem sokat kell aggódnunk a magánéletünk miatt.

Nem nyomasztja Önt a hírnév terhe?

Schumacher: Eleinte igen, de ez természetesen előnyös is lehet, például amikor az elmúlt három évben nem ment olyan jól. A felhajtás már nem olyan nagy. Ilyen tekintetben már kevesebb problémát okoz, mint korábban.

Tehát a három mercedeses év sikertelensége mégis hozott valami jót is.

Schumacher: Ez mindenképpen így van, minden kicsit a helyére billent, és már nem vagyok állandóan nagyító alatt.

Milyen tekintetben hagyott nyomott a Mercedesen?

Schumacher: Sajnos mindig csak a felszínes statisztikákról és a pontokról beszélnek. A múltban három éven át teljesen újjáépítettük a mérnöki gárdánkat és átszerveztük azt. Azt hiszem, a jövőben alkalmasak leszünk jó autók építésére. Remélem, 2013-ban ezt igazolni is tudja majd a Mercedes.

Lewis Hamilton fog profitálni az Ön munájából?

Schumacher: Nem ebből indulnék ki. Nem vagyok én tervező, sem aerodinamikus, de azt gondolom, én is hozzájárultam ahhoz, hogy a csapat továbbfejlődött.

Mit gondolna, ha a következő év elején a foteljében ülve azt látná, hogy Hamilton a Mercedes-sapkájában pezsgőt locsol a dobogóról?

Schumacher: Először is szükségem lesz ehhez egy vasárnap délutánra, amit olyan helyen töltök el, ahol van egy tévé, ami közvetíti a versenyt. (nevet) Persze néha meg fogom nézni a versenyeket, de biztosan nem mindet. És ha Lewis tényleg ott fent állna, örülnék neki és a csapatnak is. Azt gondolom, koccinthatnék, mivel az ő sikerében nekem is lenne némi részem.

Mit gondol: a Mercedes illik az extrovertált és eddig irányíthatatlan Hamiltonhoz, aki ebben az évben megint sok pályán kívüli cselekedetével került fel a címlapokra?

Schumacher: Ehhez túl kevéssé ismerem Lewist. Arra alapozva, ami a médiában áll, nem szívesen alkotok képet róla. Személyesen viszont még nemigen ismertük meg egymást, szóval majd meglátjuk.

Sokan mondják, hogy a második karrierje vereségei sokkal emberibbé tették a korábban megközelíthetetlen és robotszerű Schumachert. Aláírja ezt?

Schumacher: Igen is, nem is. Emberként még mindig ugyanaz vagyok, mint korábban, de megtanultam nyitottabbnak lenni, és nem kételkedni a nehéz helyzetekben, sokkal inkább megérteni azokat. Ez egyfajta lazaságot adott számomra, amit az emberek megéreztek. Viszont ettől még nem lettem más ember. Én csak levettem a szemellenzőt, amit korábban a paddockban viseltem. Még most sem tudok bárkinek rendelkezésére állni és meginni vele egy kávét, de már nem olyan súlyos a helyzet, mint korábban. De van még valami, ami szintén eltűnt azóta.

Micsoda?

Schumacher: Akkoriban a Forma–1 egy nagy bummon ment keresztül. Ez azóta megszünt –  mindenekelőtt Európában, de a világ más tájain is. Gazdaságilag nehéz időket élünk, és ez érezhető. Kevesebb ember jön ki a pályákra, mert jobban kell figyelniük rá, mire költik a pénzüket. A ferraris időszakomban ez sokkal erőteljesebb volt, mára viszont egyértelműen csillapodott.

Sokan mondják, hogy a visszavonulásával egyfajta vákuum keletkezik majd.

Schumacher: Igen, ezt már én is hallottam. De valamit rosszul csináltam volna, ha ez másképp lenne.

Sebastian Vettel ki tudja majd tölteni tartósan ezt az űrt?

Schumacher: Nem csupán Sebastian Vettelünk van, hanem még sok német versenyzőnk. Sebastian természetesen vezérfigura. Azt hiszem, idén is elhozza majd a címet, legalábbis igen jó kilátásai vannak erre. Hosszabb távon pedig ő lehet Németországban a Mister Forma–1.

Aztán pedig jön, ami Öntől is olyan sok energiát vett el: felhajtás, időbeosztás, média. Figyelmeztette őt előtte?

Schumacher: Ez olyan mellékhatás, amin nem lehet változtatni. Aki a Forma–1-be jön, számolnia kell ezzel. És ahogy már mondtam, ez már nem olyan extrém, mint korábban, ráadásul több versenyzőn oszlik meg egyszerre.

A sok pénz, amit Ön és a kollégái keresnek egyfajta fájdalomdíj ezért?

Schumacher: Ez így túl banális kijelentés. Természetesen megvannak a jó oldalai. Az emberek által ünnepelve lenni, akik osztoznak a szenvedélyedben, remek érzés. Természetesen vannak pillanatok, amikor inkább nyugalmat keresne az ember. De hogy fájdalomdíj lenne, azt nem mondanám. Ez inkább jutalom azért, hogy mindenkit lelkesítünk.

Magánrepülővel repül, hotelekben lakik és a bokszutcába csak nagyon kevesek jutnak el. Most őszintén: mennyire szoros még a kapcsolata a normális emberekkel, akik a Forma–1-es lelátón ülnek?

Schumacher: Ha befejezem a versenyt, és a tiszteletkörben boldog arcokat látok, az elég intenzív kapcsolatnak számít. Az emberek jönnek és támogatnak valakit, mert tisztelik és szurkolnak neki. Pozitívan viseltetnek irányunkban. Már csak ezért is boldognak tarthatnak minket.

„Látni akartam, képesek leszünk-e még egyszer támadni” (Interjú Michael Schumacherrel)

Újabb terjedelmes interjú jelent meg Michael Schumacherrel visszavonulása kapcsán, ezúttal a Welt am Sonntag című német lapban. Bár a kérdések egy része ismétlődik, a beszélgetés így is számos érdekességgel szolgál számunkra. Megismerhetünk például pár hasonlóságot Schumacher és Felix Baumgartner között, képet kaphatunk arról, miként viszonyul a német második karrierje sikertelenségéhez, de abba is beavat minket, mennyire várja már a Forma–1 utáni életet, amellyel konkrét céljai ugyan még nemigen vannak, mégsem jelenti számára a teljes ismeretlent. Az interjú eredetiét Axel Springer készítette.

Schumacher úr, mond Önnek valamit a Felix Baumgartner név?

Schumacher: Igen, rémlik. Baumgartner, Baumgartner… Segítene egy kicsit?

Ő az az osztrák férfi, aki múlt hétvégén 39 ezer méter magasról ugrott ki ejtőernyővel.

Schumacher: Persze, igaz! Az egészet végignéztem, még az időjárás miatti huzavonát is. Csak gratulálni tudok Baumgartner úrnak ahhoz, amit elért.

Mit gondolt, amikor hallott róla? „Hű, elismerés a bátorságáért!” Vagy „mekkora egy őrült”?

Schumacher: Nem tartom őt őrültnek, sőt! Azt gondolom, ez nagyon is kontrollált akció volt. Ha ezt nem veszem figyelembe, egy amerikai több mint harminc évvel ezelőtt (valójában 52 évvel ezelőtt – a szerk.) csinált hasonló ugrást, 33 kilométer magasból. Számára olyan technika állt csupán rendelkezésre, ami koránt sem volt annyira kifinomult, mint a mai. Persze a mostani is nagy merészség volt, de nem olyan aránytalanul nagy.

Baumgartner éppen 43 évesen fejezte be a karrierjét, miután már mindent elért a sportágában. Egész életében az újabb adrenalinlöketeket kereste, és a sztratoszférából való ugrásával minden fontos rekordot ő tart a szakágában. Lát még további párhuzamokat kettejük között?

Schumacher: Nos, ha arra céloz, esetemben nem jöhet szóba egy ugrás a világmindenségből. Egyúttal szeretnék tisztába tenni egy alapvető félreértést. Mi, versenyzők nem az adrenalinlöketeket keressük folyton. Az autóversenyzés természetesen elvisz minket a fizikai határainkig, de ez a focistáknál és más sportolóknál sincs másképp. De mi következetesen megtartjuk az irányítást. Természetesen vannak rendkívüli pillanatok, amiknél az adrenalin is szerepet kap, például ha az autó tönkre megy vagy veszélyes előzést mutatunk be. A silverstone-i balesetemnél például a becsapódás előtt tele volt adrenalinnal a vérem, mert kicsúszott a kontroll a kezemből.

Tehát az adrenalinlöket negatív a versenyző számára?

Schumacher: Nem keressük, mert általában akkor valami nem stimmel. Ehelyett mi megpróbáljuk megtalálni és megtartani az autó és ember közötti tökéletes szimbiózist. Számunkra ez adja a boldogságérzést.

És az elmúlt három évben hányszor érezte ezt?

Schumacher: Nem tudom. Csak annyit mondhatok, hogy 2009-ben nem azért tértem vissza, hogy csak körözgessek. A szenvedélyem hajtott, és természetesen sikereket is akartam. Az alapok akkoriban jónak tűntek: a csapat éppen világbajnok lett, aztán jött a Mercedes mint nagy név, és én… ez az egész nagyon jónak tűnt. Azt gondoltuk, ha az egyes részeket összeadjuk, elöl leszünk. A végén viszont nem sikerült – ma már tudjuk. A feladatot viszont így is nagyon élveztem.

Mennyiben sértette Önt a sok kritika – a média részéről is –, ami a visszatérése óta Önre zúdult?

Schumacher: Meg lehet tanulni kijönni ezzel. Vannak olyan emberek, akik az én nevemmel próbálnak a címlapokra kerülni. Ha ezt megérti az ember, sokkal könnyebb figyelmen kívül hagyni őket. A szuzukai sajtótájékoztatóra, amin bejelentettem a visszavonulásomat, ezért akartam fehér bottal bemenni, ezzel utalva a kérdésekre, miszerint szemüvegre lenne szükségem, vagy farkasvakságom van, meg ilyesmik. Komolyra fordítva a szót: az ilyesmiken mindig csak nevetni tudok. A szemeim makulátlanul működnek.

Ezen a sajtótájékoztatón azt mondta, megtanult veszíteni. Miért kell megtanulnia egy embernek veszíteni?

Schumacher: Természetesen már azelőtt is veszítettem és akkor is jól viseltem azt, de az elmúlt három év ilyen tekintetben sokkal extrémebb volt. Az eredmények elmaradtak, mi pedig állandó kritikák alatt álltunk. Az ilyesmi nyomot hagy. Segít továbbfejleszteni a nézőpontokat, valamint megállít és elgondolkodtat. Ez pedig általánosságban tovább vitt, és az én személyiségem fejlesztésében is segített.   

Azóta a nap óta mi változott meg az életében?

Schumacher: Jobban várom már az ezt követő időszakot. A küldetésem véget ért, tehát elégedetten térhetek vissza a normális életembe, amit az első visszavonulásom után is annyira élveztem már. Nagyon mozgalmas életem van, talán több csúcsponttal, mint hullámvölggyel. De azt hiszem, sportolóként csak egy bizonyos ideig létezhet az ember a legmagasabb szinten. És ezt az időszakot én már így is hosszabbra nyújtottam, mint legtöbben. (nevet) Most emelt fővel hagyom el a Forma–1-et.

Azt mondja, pályafutása vége egy lépés a szabadság felé.

Schumacher: Teljes mértékben. Az első, 2006-os visszavonulásom utáni években nagyon szép dolgokat tapasztaltam meg és rájöttem, hogy elég hobbim van. Mindenekelőtt a családommal eltöltött több időnek örülök. Hányszor előfordul, hogy a feleségemnek lovagló edzése van, amire én nem tudok menni, mert éppen versenyen vagyok! Ez az utóbbi időben egyre inkább bosszantott.

Akkoriban jobban kijött önmagával, mint manapság?

Schumacher: Nem. Az egy szabad döntés volt, mert a Ferrari akkoriban életfogytig tartó szerződést ajánlott. Akkoriban is tiszta volt a lelkiismeretem, ahogy ma is az. Azt persze kicsit sajnálom, hogy a siker ezúttal elmaradt.

Japánban és Dél-Koreában tizenegyedik illetve tizenharmadik lett. Mennyire idegesíti ez Önt?

Schumacher: Merész gondolat lenne azt hinni, hogy a kocsi gyorsabbá válik a visszavonulásom bejelentése hatására. (nevet) Egyszerűen nem vagyunk alkalmasak arra jelenleg, hogy saját erőből a legjobb helyekért küzdjünk. Természetesen remélem, hogy a következő négy futamon ez megváltozik, de ez inkább csak remény, mintsem előrejelzés.

Megérti azokat az embereket, akik úgy vélik, ez a befejezés méltatlan Önhöz?

Schumacher: Ha valakinek ennyire szűk a látásmódja, csak tessék. De ezt nem ilyen szemmel kell nézni. Mi versenyzőként függünk az autónktól. Hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy terveztük, éppúgy az én hibám is, ahogy a csapaté. Fontos viszont, hogy tisztában legyek önmagammal. Bele kell néznem a tükörbe, és el kell tudnom mondani magamról, hogy mindent beleadtam. És ezt el is mondhatom.

Miként tekint előre november 25-ére, Brazíliára, ahol az utolsó Forma–1-es versenyét futja majd?

Schumacher: Különleges verseny lenne, ha valami összejönne még rajta. Ez mégiscsak az utolsó versenyem lesz, ami természetesen különleges, de nem összevethető a 2006-os befejezéssel. Akkoriban olyan autóm volt, amivel nyerni tudtam, akkoriban a bajnokságért küzdöttem. Ebben az évben más a helyzet, ami csökkenti az örömömet.

Mark Webber, aki a 36 évével szintén közelít karrierje végéhez, azt mondta, valósággal fél a naptól, amikor úgy kel majd fel, hogy már nem a következő verseny határozza meg az élete alakulását. Önben is van ilyen félelem?

Schumacher: Nincs, máskülönben nem is így döntöttem volna. Nyugodtan tekintek előre.

Miből vette észre, hogy „az akkumulátorjai már a vörös sávban vannak”, hogyan kerültek oda?

Schumacher: Egy ilyen Forma–1-es évad nagyon sok energiába kerül. Az embernek hihetetlen terheket kell cipelnie azért, hogy száz százalékot tudjon nyújtani. A gondolataid ilyenkor a hét hét napjának huszonnégy órájában azon járnak, miként válhatna még gyorsabbá. A versenyzés egy versenyhétvégén ilyen tekintetben szinte a legegyszerűbb része ennek a szakmának. Örülök, hogy ennek vége.

Akkor miért tért vissza 2009-ben?

Schumacher: A Ferraritól való visszavonulásomat követően elég hamar rájöttem, hogy ezek az akkumulátorok könnyen feltölthetők. Nagyon sokat jelentett ebben a három évben, hogy már nem kell állandóan a munkára koncentrálnom. Amióta újra itt vagyok, az energiám fokozatosan eltűnt. Persze még mindig elég arra, hogy száz százalékos teljesítményt nyújtsak, de feltettem magamnak a kérdést, elég lesz-e még további egy-két évre.

A válasza pedig nem volt.

Schumacher: Természetesen könnyebb, ha a sikerek hullámait lovagolja az ember. Akkor sokkal gyorsabban visszajön a lendület. A siker nagyon fontos motivációt jelent. Hihetetlen segítség abban, hogy újra kedvet kapjunk. Ezért is hagytam magamnak olyan sok időt a döntéssel. Látni akartam, képesek leszünk-e még egyszer támadni. 2009-ben eredetileg amúgy is csak két évre akartam visszatérni. Azt gondoltam, ennyi idő elég lesz az újabb bajnoki cím eléréséhez.

Ennek ellenére hároméves szerződést írt alá.

Schumacher: Mert a Mercedes erre kért. Mindig voltak opcióim, bármikor kiszállhattam volna. De mégis kitartottam. Nem szokásom bedobni a törölközőt.

Lehetséges, hogy ha valamikor ismét feltöltődnek az akkumulátorai, harmadszor is feláll és visszatér a Forma–1-be?

Schumacher: Elég biztos vagyok abban, hogy a mostani visszavonulásom örökre szól. Második visszatérés nem lesz már.

Mindkét karrierjében euró milliókat keresett, többet, mint bármelyik sportoló. Tudja, mennyit gyűjtött össze az évek alatt?

Schumacher: Ne aggódjon, tisztában vagyok az egyenlegemmel, és magam felelek az anyagi helyzetemért.

Milyen jelentősége van a pénznek az Ön számára?

Schumacher: Függetlenséget és bizonyos fokú szabadságot jelent – a jövőre nézve, és a korábban a szüleimmel együtt átéltek tekintetében is. Voltak telek, amik igen nehezek voltak. Nem tudtunk gokartokat kölcsönözni, mert hó állt a pályán, és akkoriban igencsak szűkösen éltünk. Ezeket az időket tudatosan éltem meg. A szabadság, hogy segítsd és támogasd az embereket és ilyen szempontból ne legyen problémád, számomra rendkívül fontos.

Michael Schumacher is keresi az akciókat?

Schumacher: Esetemben sincs másképp, mint másoknál. Nem adok ki pénzt olyan dolgokra, amikről nem hiszem, hogy nem érik meg az értéküket. Nem szívesen dobálom ki a pénzt az ablakon.

2006-ban azt mondta, a szabadidejében mindenképpen szeretne bálnákkal úszni. Sikerült?

Schumacher: Igen, már többször is. A legszebb élményem a Maldív-szigeteken volt egy cetcápával. Feledhetetlen élmény volt.

És mi fogja izgatni ezúttal az utolsó versenye után?

Schumacher: Szívesen csinálnék egy repülési engedélyt. Ez persze csak egy ötlet, nem pedig kész terv. Amúgy pedig hagyom, hogy csak jöjjenek a jövő újabb kalandjai.

„Legbelül, tudat alatt már hónapok óta tudtam, hogy felkészültem a nyugdíjra.” (Interjú Michael Schumacherrel)

Michael Schumacher először beszél hosszabb interjú keretein belül visszavonulásának hátteréről, a döntését megelőző érzéseiről, gondolatairól és nehézségeiről. Ebből kiderül, a német valóban belefáradt az elmúlt három év sikertelenségébe és a sportággal járó nehézségekbe. Az alábbi beszélgetés a Frankfurter Allgemeine Zeitung szombati  (október 13.) számában jelent meg, a kérdező Michael Wittershagen volt.

Milyen sofőr az utakon?

Szívesen vezetek gyorsan, de betartom a közlekedési szabályokat, és megpróbálok kicsit vigyázni a többi emberre. Egyik-másik gyakran akar Michael Schumachert játszani az utakon.

Örül, hogy hamarosan már nem csak Mercedest kell vezetnie?

Miért? El kell ismerni, hogy nincs sok autó, amit jobb lenne vezetni. A Mercedes kiváló autókat kínál a közlekedéshez, amiket élvezek vezetni.

És a versenypályán?

Örülök a nyugállománynak – ahogy én ezt szívesen nevezem. Azt gondolom, a körülményeket figyelembe véve helyes döntést hoztam.

Kicsit úgy érezhettük, inkább kényszerítették a visszavonulásra. Így van ez?

Nem. A Mercedes illetékesei mindig hangsúlyozták, hogy a szezon után is szívesen dolgoznának velem tovább. Ez viszont nem egy, hanem két évről szólt. Ez számomra igen nehéz volt, mert már egyetlen további év is nehéznek tűnt. Legbelül, tudat alatt már hónapok óta tudtam, hogy felkészültem a nyugdíjra. A feraris időkben úgy távoztam, hogy saját magam hoztam döntést, a Mercedes mostani döntése viszont nem kedvezett nekem. De őszintén szólva, ha Lewis Hamilton nyerni tud a Mercedesszel, akkor le kell őt szerződtetni. Én magam is pont ezt tettem volna, mivel ő volt a legjobb választás.

Említette, hogy az akkumulátorai már ismét a vörös sávba kerültek. Miben mutatkozik ez meg?

Ez sok apróságból áll össze: az utazás, családtól való távollét, egy akárhol lévő hotelben való gubbasztás, ahol nem is feltétlenül szeretnék lenni… Természetesen szép hotelekben lakunk, igazán kivételes helyzetben vagyunk és jól is érezzük magunkat, de számomra nem létezik jobb, mint otthon lenni. Ez ugyanis szabadságot jelent nekem, és ezt újra élvezni akarom. Az utóbbi időkben újra és újra előjöttek olyan pillanatok, amelyekben be kellett osztanom az energiámat, és amelyek során alaposan át kellett gondolnom a helyzetet és önmagamat is, hogy aztán a pályán meglegyen bennem a szükséges erő. Félreértés ne essék, megvolt! Még most is pontosan tudom, mi kell ahhoz, hogy száz százalékot nyújtsak, de az utóbbi hónapokban voltak idők, amikor nem foglalkoztam a Forma–1-gyel, és nem akartam előkészülni a következő nagydíjra.

A teljesítménygörbéje ugyanakkor felfelé mutat: idén először vezet csapaton belül az edzéseket tekintve Nico Rosberggel szemben. Nem sajnálja, hogy ez a tendencia nem folytatódhat tovább?

Ellenkezőleg. Azt sajnálnám, ha úgy éreztem volna, mennem kell. Az jó dolog, ha az emberek azt gondolják, kár, hogy visszavonulok. Ez mégiscsak klassz, hogy elhagyom a Forma–1-et, és az emberek többsége, de mindenekelőtt én magam is azon a véleményen vagyunk, hogy még mindig az élvonalba tartozom. Nico biztosan nem egy kontár, ő az egyik legerősebb csapattársam volt. Szóval emelt fővel távozhatok.

91 versenyt nyert a Forma–-ben, mit jelentett volna Önnek a 92.?

A csapat számára fontos volt, hogy egyáltalán nyerjen valamelyikünk – és ez Nicónak sikerült is Sanghajban. Én kezdettől fogva azt mondtam, hogy mindegy, melyikünk nyer először a Mercedesnek. Természetesen szép lett volna győzni, de végül is semmi sem változott, ez sem elégített volna ki igazán. Ezt csak a bajnokság adta volna meg. Ez volt a célom a visszatérésemkor – egy győzelem csupán egy apró csepp lett volna a tengerben.

És az már számított volna, hét vagy nyolc bajnoki címe van?

Mindenképpen. Akkor ugyanis nem 91 vagy 92 győzelemről beszélgetnénk, hanem még hozzájött volna pár. De ebben a sportban nem csak egy dologtól függünk. Ismerem a saját adataimat, tudom, mit csináltam rosszul vagy helyesen, és ebből látható, hogy még mindig tudom tartani a lépést a többi gyors fiúval.

Az egykori bajnokcsapat Brawn GP, a rekordbajnok Schumacher, az elitmárka Mercedes – a projekt 2010-ben sokat ígérően indult. Miért maradtak mégis igazi siker nélkül eddig?

Na igen, ha tudnánk erre a választ… Három év alatt a bajnoki címre esélyessé akartuk tenni a Mercedest, de én legbelül úgy éreztem, akár hamarabb is sikerülhet. Tény, hogy ez nem sikerült. Időnként győzelemre esélyesek voltunk, de aztán a többiek gyorsabban fejlesztettek, és újra visszaestünk. Ennek okait még meg kell találnunk.

Megbánta a visszatérését?

Semmiképp sem. Az életem azelőtt is rendben volt, és most is rendben van. Ez a három év sokat adott számomra. Más szemszögből éltem meg a Forma–1-et, és személyesen is továbbfejlődtem. Másként viszonyultam az emberekhez, közelebb engedtem őket és intenzívebben éltem meg mindent. A későbbi életemhez ez hihetetlenül fontos lesz. Korábban más voltam, de állandóan nagyító alatt álltam, állandóan nyomás alatt voltam, amiket én helyeztem magamra. Ezért akkoriban nem tudtam kiengedni. Ma már nyitottabb és pihentebb vagyok, képes vagyok már elengedni és sokkal szabadabbnak érzem magam.

Azt mondja, megtanult veszíteni.

Előtte is tudtam már, de ma egy egészen másfajta nyugalmat érzek magamban, mivel sok élettapasztalatom van, és ezzel természetesen függetlenebb is vagyok. Emiatt jöttem ki olyan jól az elmúlt három év vereségeivel, ha egyáltalán ezt annak akarjuk hívni. Számomra ez egy fontos tapasztalat. Győzni és mindenkit két vállra fektetni egyszerű helyzet. Veszíteni és sokaktól kritikát kapni, ez igazán belevésődik az emberbe. Talán sokan ezáltal újra felfedeztek, vagy csak most ismertek meg és fel igazán.

Sokan azt is kritizálták, hogy túl öreg, rosszak már a szemei. Ezek közömbösen hagyják?

Természetesen komolyan veszem őket, és egyáltalán nem hagynak hidegen. De felnőtt vagyok és kellően tapasztalt ahhoz, hogy tudjam, mikor vegyem ezeket magamra és mikor ne. És mindenekelőtt azt is tudom, ki mikor és mennyire nyilatkozik megalapozottan. Ha valaki kritikusan értékel, és tudok ebből valamit tanulni, akkor szívesen elfogadom. Mások viszont a nevemmel akarnak a címlapokra kerülni, amivel nem azonosulok. Tény, hogy rendszeresen járok szemvizsgálatra, mert természetesen az én koromban már fontos az ellenőrzés. Valamikor el kezd romlani az ember látása, ez természetes, de nálam hál’ istennek még nem ez a helyzet. Még nagyon is felismerem a számokat a mobilomon, és a távolságot is fel tudom mérni. Nincsenek korlátaim a fittségemmel.

Miként tekint vissza az 1991-ben kezdett Forma–1-es karrierjére?

Azt hiszem, hogy büszke lehetek. Természetesen volt, amit másként is csinálhattam volna, és nyilván szívesen lettem volna sikeres a Mercdesszel. De szomorkodjak és elégedetlenkedjek emiatt? Nem, én mindig száz százalékban odatettem magam, és mindent beleadtam abba, amit csináltam.

Emlékszik még minden győzelmére?

Ezt gyakran kérdezik tőlem. A monzai időmérő előtt a versenymérnököm, Jock Clear azt mondta nekem: „Emlékszel egyáltalán mind a háromszáz versenyedre?” Én erre azt feleltem: „Te Jocky, még a győzelmeimre sem tudok emlékezni!” Ő ekkor rám nézett, majd azt mondta: „Igazad van, abból is volt pár!” A csúcsot viszont mindig is Szuzuka jelenti 2000-ből, az első bajnokságom a Ferrarival. A vébé viszont csak az egyik, mivel a verseny még intenzívebb volt. Ott egyfajta áramlást éreztem, minden klappolt, egy pillanatra sem akadtam meg. Ha elmész a határokig és a lehetőségeid végéig mész, az maga a megélt tökéletesség. Ez az érzés leírhatatlan, és egész idő alatt ezért dolgozol a mérnökökkel és szerelőkkel. A Mercedesnél viszont sajnos csak ritkán éltem ezt át, a Ferrarinál lényegesen gyakrabban. Egy versenyzőnek ez jelenti a teljes boldogságot.

Karrierje első felében hétszer volt világbajnok, de csak kétszer választották meg „Az Év Sportolójának” Nem érezte úgy, hogy nem kedvelik?

A sajnálatot nagyon könnyű megkapni, az irigységért viszont nagyon keményen meg kell dolgozni. Elég sok példa van a sportban arra, hogy a sorozatban nyerők kevésbé élvezik az emberek szimpátiáját, azok viszont sokkal inkább, akik elbuknak, de harcolnak. Nálam is ez a helyzet: én is azoknak szurkolok, akik nem egészen sikeresek, akik egy kicsit mindig alulmaradnak, mivel nekik az ember mindig azt kívánja, legyenek szerencsésebbek.

Ez azt jelenti, hogy az első visszavonulásáig Ön inkább az FC Bayern München volt, míg most inkább az 1. FC Köln?

Mondhatnánk – de a Köln most már sajnos nem az első osztályban játszik.

Tudja, mennyi pénzt keresett eddig?

Természetesen igen.

És?

Eleget.

Feltehetően Ön Németország legjobban fizetett sportolója. Mit jelent Önnek a pénz?

Függetlenséget – számomra és a családnak, valamint a következő generációk számára. Meg tudom becsülni ezt a kiváltságot, és egyáltalán nem tartom ezt természetesnek. Egyszerű körülmények között nőttem fel, mégsem szenvedtem hiányt semmiben. Ezalatt persze nem az anyagi dolgokat értem, hanem hogy családként elégedettek voltunk. Pontosan tudom, milyen nehéz volt ez a szüleimnek, és éppen ezért a legszebb dolgok egyike az, hogy amikor hazatérek, visszaadhatok ebből valamennyit. Számomra mindig is fontos lesz ez a fajta szabadság.

Ön adrenalinfüggő?

Nem, nem az adrenalin hajt. Az adrenalin csak az olyan éles pillanatokban áramlik végig a testemen, mint amikor csak kevés választ el attól, hogy elszálljak, egy nehéz előzésnél, ami még a jobbik eset – de ezek kivételek. A pályán a többit a gyakorlat adja, amit még mindig nagyon élvezek. Ha egy kocsit elviszek a határaiig, akkor nem egy szikla szélén állok, nem kötéltáncolok egy mély szakadék fölött. A versenyzést én uralom és irányítom, abban nincs semmiféle veszély.

Nem tart attól a felesége, hogy a jövőben ismét motorversenyezik majd? Az valószínűleg még veszélyesebb lenne, mint pár további év a Forma–1-ben.

Ez így igaz. De levontam a tanulságot, és ez annyit jelent, hogy nem versenyzem többé motorral, ahogy korábban tettem. Természetesen nagyon élveztem, és abból is sokat tanultam. Többek között felismertem, hogy őrültség volt olyan későn elkezdeni versenyezni. Erre többé nincs szükségem.

De vitorlázni sem fog a Genfi-tavon, nemde?

Nem, az inkább az édesapámra jellemző. Nekem szükségem van bizonyos mozgalmasságra az életemben.

Van már terve a Forma–1 utáni időkre?

Nincs, de ez is az újfajta szabadsághoz tartozik. A tervem az, hogy nincs tervem. 

A Császár útja (64.) – Láthatatlanul

Megtörtént a nagy bejelentés: még hat futam és végleg vége. Michael Schumacher pontot tett a hónapok óta húzódó találgatások – és a három éve tartó várakozás végére. Miután a Mercedesnél végleg bezárult előtte a jövő ajtaja, nem kért az egyéb lehetőségekből sem. Utolsó Japán Nagydíja pedig tökéletes képet festett arról, miként is juthatott idáig második karrierjének története.

Ha valaki csupán a bejelentés előtt öt perccel tudja meg, mire is készül saját alkalmazottja, az elárul pár dolgot a kollegiális kapcsolatukról. Norbert Haug márpedig így járt múlt csütörtökön – s mint kiderült, ő volt az egyetlen. Schumacher ugyanis Ross Brawnt már a helyszínre érkezésekor értesítette döntéséről, sőt, korábbi csapatfőnöke, Jean Todt is már napokkal ezelőtt tisztában volt azzal, mire készül Schumacher. Vagyis a hozzá valóban közel állók előtt nyílt lapokkal játszott. Bennük ugyanis megbízott. Mindebből nagyjából az is kiderül, mi minden történhetett a háttérben, ki milyen szerepet játszott ebben a kusza és szomorú történetben. Miként az is, hogy érinthették az elmúlt hetek-hónapok Michael Schumachert.

A reflektorfény ekkor még rá irányult.

A bejelentés hangulata és formája, valamint a kerpeni legenda viselkedése a paddockban többeket is elgondolkodtatott azon, vajon az elmúlt hetek történéseivel a fejben miként lehet volán mögé ülni és jól teljesíteni egy csapatban, amely a jövőben már nem számít rá.

A péntek válasza aztán csattanósra sikerült: és azt a Mercedes okozta a Spoon gumifalában. Hogy Schumacher figyelmetlenségének mennyi köze volt az előző napok eseményeihez, persze nem szabad túlmisztifikálni. Mert bár – miként a szingapúri ütközésnél – nem kizárt, hogy a lélektani háttér valóban kihatással volt a bajnok teljesítményére, azt azért nem árt hozzátenni, hogy olyan versenyzőről beszélünk, aki édesanyja halála után pár órával is képes volt hibátlan vezetéssel futamot nyerni. (Más kérdés, hogy a 2003-as eset versenypályán kívüli nehézségekről szólt, miközben a mostanihoz ugyebár elég sok köze van a csapatának…) Másfelől pedig a kicsúszás pénteken történt, így nem volt különösebb jelentősége. Schumacher egyszerűen a határokat próbálgatta, s miközben a minél jobb kanyarcsúcspontra fókuszált, megcsípte a füvet. Ez akár egy hosszabbításról szóló bejelentést követően is megtörténhetett volna vele. Így persze lényegesen érdekesebbé vált.

Akárhogy is, a csattanás mintegy ébresztő pofonként hatott Schumacherre, aki a hétvége további felében – bejelentés ide, lelki megpróbáltatások oda – már végig koncentrált volt és hiba nélkül vezetett. S mindez jelezte egyúttal azt is, mire számíthatunk tőle élete utolsó öt versenyhétvégéjén. Ugyanarra, mint amit első karrierje végén Interlagosban láttunk tőle: önfeledt, mindenféle nyomás és tét alól felszabadult, bizonyításvágytól fűtött versenyzésre, amelynek igyekszik minden apró örömét kiélvezni.

Csak ez ezúttal kevésbé lesz látványos. Mondhatni, észrevétlen marad.

A tétnélküliség motiváló ereje

A helyzet ugyanis alapvetően különbözik az öt évvel ezelőttitől. Schumachert jelenleg számos korlát tartja fogva, melyek szorítását Japánban ráadásul még egy tíz rajthelyes büntetés is súlyosbította.

Ami egyébként alapvetően formálta át egész hétvégéje programját. Egy ideig úgy tűnt, ez már a pénteki első lépések irányát is befolyásolja. Michael Schumacher ugyanis a gyakorlások során egy alacsonyabb leszorító erőt termelő hátsó szárnyat tett próbára, amelynek hatását leginkább a pálya utolsó szektorában érhettük tetten. Míg az első két szakaszon (és különösen a sok irányváltást igénylő elsőben) jócskán elmaradtak részidői az élcsapatokétól, addig a gyors egyenest tartalmazó harmadik részen pariban volt velük. Mercedese végsebessége ekkor a legmagasabb volt a mezőnyben, 312 km/óra; miközben a meredekebb szárnnyal köröző csapattárs csupán 306 km/óra körüli tempót ért el. Na igen, ha valaki a mezőny végéről akar előretörni vasárnap, a nehezen előzhető Szuzukában elkél számára a nagy végsebesség… – gondolhattuk volna ekkor.

Csakhogy az említett hátsó szárny szombatra lekerült a 7-es rajtszámú autóról, s azt a Rosbergén munkálkodó változat váltotta. Az ok igen egyszerű: Schumi ugyan valóban sokat nyert az első változattal az egyenesekben, s ez bizonyára komoly segítség lett volna neki vasárnapra (például Daniel Ricciardo ellen), ám az első és a középső szektorban olyan komoly időhátrányt hozott számára az ezzel elveszített leszorító erő, hogy végül kompromisszumos megoldásra kényszerültek. Schumi legmagasabb végsebessége a szombati időmérőn már csupán 309 km/óra volt, ami ugyan még mindig elég volt a vonatkozó lista hetedik helyére, ám már koránt sem volt kiemelkedő.

A látottak tökéletes illusztrációt adtak a Mercedes helyzetéről, mely három éve jellemzi őket. Kezükben van egy eszköz (jelen esetben a dupla DRS), amellyel egy adott területen (végsebesség/leszorító erő arány, illetve időmérők) kiemelkedhetnek a mezőnyből, ám mivel más területeken (aerodinamikai hatékonyság, kevés leszorító erőt termelő kocsi, gyors gumikopás, kipufogó megoldás) alaposan le vannak maradva, arra kényszerülnek, hogy egyetlen erényüket a fűnyíró-elv alapján szorítsák vissza – mintegy egyéb gyengeségeik kompenzálásáért. Pontosabban nem kényszerülnek, csupán ezt az utat választják ahelyett, hogy a gyengébb területeket az erények minél erőteljesebb kidomborítása mellett próbálnák meg javítani (mint tette azt például idén a McLaren, amely év elején ugyancsak küzdött a gumikkal). Így történhetett meg, hogy az év elején az első két-három sorra szinte biztos bérlettel rendelkező csapatnak mára a tízbe jutásért is vért kell izzadnia; miként az is, hogy a rendelkezésre álló végsebességet aztán nem tudták kihasználni ellenfeleik ellen vasárnap.

Persze hogy a brackley-iek évek óta inkább a tüneti kezelésektől várják a teljes gyógyulást, nem újdonság. Miként az sem, hogy emiatt általában versenyzőik szenvednek hátrányt leginkább. Isten hozott, Lewis…!

A helyzetet tovább nehezíti, hogy a csapat új fejlesztései, amelyeket elvileg éppen a meglévő problémák javítására vetettek be, továbbra sem hozzák a várt eredményt. Ezen viszont cseppet sem szabad csodálkozni. Ross Brawn és Nico Rosberg ugyanis Szuzukában elég egyértelműen kijelentette, hogy csapatuk már elsősorban 2013-ra készül velük. Az idei fejlesztések – Coanda-kipufogóstul és DRS-estül – tehát már a W04-es autó tartozékai, az utolsó hat-hét verseny pedig nem több puszta tesztnél, amelynek végeredménye emiatt lényegében mindegy. A csapat az elmúlt három évben jó egy szezonnyi lemaradást halmozott fel ugyanis a kipufogógázok hasznosítása terén – köszönhetően annak, hogy 2010-ben és 2011-ben is külön utakon kezdték az évet, és miután végül mégis áttértek a többiek által választott megoldásra, komoly problémákkal szembesültek –, amit idén, vagyis a teljes újrakezdés előtt hátralévő időben igyekeznek csökkenteni. Emiatt késett ennyi ideig az új kipufogó bevetése, aminek elsődleges célja tehát elsősorban nem is a W03 gyorsabbá tétele, hanem pusztán a rendszer sajátosságainak feltérképezése. Csoda-e, hogy Michael Schumacher annyit bizonytalankodott döntésével? Elvárható volt-e tőle, hogy biztos legyen dolgában és száz százalékban motivált legyen egy olyan gárdánál, amelyet évről évre az efféle tét nélküliség jellemez?

Mostani hozzáállásuk egyébként jól jelzi, a Mercedes mennyire nem kér már a sikertelen múltból/jelenből, sokkal inkább a jövőre irányítja tekintetét. És ez nem csupán autójuk teljesítményére, de versenyzőjükre is igaz… Nem véletlen tehát Lewis Hamilton nagyfokú érdeklődése a McLaren kipufogójával kapcsolatos adatai iránt: ő feltehetően már kapcsolatban áll jövő évi csapatával, és pontosan tudja, min is dolgoznak jelenleg Brackley-ben.

Michael Schumacher számára dicsőséges búcsúelőadást tartani tehát meglehetősen nehéz lehet úgy, hogy a színház dolgozói valójában már egy jövő évi darabon dolgoznak.

Szivárvány szürkében

Szuzukában ráadásul további nehézséget jelentett számára Szingapúrból hozott büntetése, ami igen sajátossá tette szombati időmérőjét is. Miután autója teljesítménye a legjobb esetben is csak arra lehetett elég, hogy az első tízbe jusson, egyértelmű volt, hogy Schumi másnap mindenképpen a mezőny legvégéről fog indulni. Stratégiáját ennek megfelelően már korán megalkották – előkészítésébe belevéve az időmérőt is.

Schumacherék előtt tulajdonképpen két lehetőség volt: 1. ki sem mennek a pályára az időmérőn, megspórolva ezzel minden gumijukat; 2. a lehető legjobb eredménnyel megpróbálnak legalább a három kiscsapat elé kerülni a módosított rajtrácson, miközben a másnapi stratégiához elegendő gumit is spórolnak. Miután az első lehetőség komoly hátránya az lett volna, hogy Schumacher elveszíti a felkészüléshez és a beállítások tökéletesítésére alkalmas utolsó lehetőséget, utóbbi mellett döntött. Ami még akkor is jó választás volt, ha tudjuk, végül a 23. rajtkockát kapta, amit amúgy egyetlen mért kör nélkül is elérhetett volna.

Az időmérőn ennek megfelelően a Hétszeresnek fordulónként egyetlen gyorskörrel kellett továbbjutnia. Az első meglehetősen izgalmasra sikerült. Az utolsó utáni pillanatig halogatta, s végül éppen csak összejött. Már ekkor látszott, autója meglehetősen nehezen melegíti fel a keményebb keveréket, ami egyúttal jele volt annak, hogy a versenyre lőtték be autóját. A második körben aztán ugyancsak két melegítő kört követően vágott neki a mindent eldöntő fordulónak – ismét az utolsó pillanatban, ezúttal viszont komoly forgalom által hátráltatva.

A furcsa helyzet és a nehézségek ellenére Schumacher viszont nem ingott meg. Bár a kamerák csupán apró pályaelhagyását és kiesését mutatták, a háttérben taktikusan és dinamikusan teljesítette időmérőjét, amely végén még úgy is könnyedén verte csapattársát, hogy valójában koránt sem futott tökéletes kört. Az edzés után nem véletlenül hangoztatta, elérhető lett volna számára a top tíz, mivel Hamilton (ki más?) mögött úgy két tizedet bukott. Ha pedig nincs a büntetése, s nem csupán egy-egy próbálkozása és elhasználható gumi szettje lett volna, feltehetően még jobban odaver Rosbergnek.

Így viszont remek teljesítménye láthatatlan maradt.

Csakúgy, mint vasárnap, amikor szombati taktikázásának köszönhetően úgy vághatott neki a versenynek, hogy valamennyi etapját teljesen új abroncsokon teljesítheti, ami Szuzukában komoly előny, mivel ott a boksztaktika valamivel jobb lehetőséget kínál az előrelépésre, mint maga a vonalvezetés.

Michael Schumacher végül igen erős versenyt futott Japánban. E kijelentés meglehetősen furcsának tűnhet annak ismeretében, hogy a német csupán a 11. helyen végzett Szuzukában, s hogy a futam majd’ kétórás közvetítéséből mindösszesen úgy másfél-két percnyi szerep jutott neki. Ráadásul ezen rövid idő nagy része is arról szól, miként nem tud megelőzni többszöri próbálkozás után egy Toro Rossóban ülő újoncot.

Mindez hű képet mutat Schumi helyzetéről: ő manapság csak akkor válik már érdekessé, ha hibázik, nulla pontja pedig azt sugallja, valóban nem is méltó ennél nagyobb figyelemre. Szuzukában például annak ellenére volt észrevétlen, hogy kimondottan jól mentek dolgai. Ennek persze két fő oka volt: büntetése és gyenge autója. Vagyis ugyanazon tényezők, amelyek miatt egész mercedeses korszaka szürkének és átlagosnak tűnik. A kettő között persze megvan az összefüggés. Mert bár való igaz, hogy Schumacher visszatérése óta többet hibázik, mint előtte, ennek okát elsősorban éppen az jelenti, hogy a középmezőnyben senyved. Mert hogy hány ütközése volt a három év alatt a Petrovokkal és Sennákkal, mind láttuk. De vajon hogy lehet az, hogy bár ezen évek alatt számos alkalma volt megküzdeni a konkrét élmezőny tagjaival, Vettelbe, Hamiltonba és Alonsóba sosem rohant bele hátulról, miként Button, Webber vagy Räikkönen kerekével sem verte le első szárnyát egyszer sem?

A válasz a motivációban keresendő. Jean Alesi Szuzukában lényegre tapintott, amikor úgy fogalmazott: „Michael már nem ugyanazzal a hozzáállással versenyzett, mint a fiatalok, akik minden áron nyerni akarnak.” Hogy a győzelem iránti éhség az életkorral változik, teljesen természetes. Fontos azonban kiegészíteni a francia mondatát: a mindenáron való győzni akarás nem csupán a korral, de a múltbéli sikerekkel is lankadhat. Schumachernek márpedig akad belőle bőven, így nem csoda, ha a középmezőny átlagosságában már nem hozza őt lázba egy-egy küzdelem… az utolsó pontszerző helyért.

Aki viszont látta őt Hamilton ellen védekezni tavaly Monzában, pole-kört futni Monacóban, vagy nagyokat csatázni Räikkönennel Spában, azt is láthatta, hogy a legkevésbé sem szenved hiányt a győzelem iránti motivációban. Csak éppen bizonyos tényezők – mint a rossz autóval való állandó szenvedés és a dobogóra való esélytelenség tétnélkülisége – meglehetősen kevés teret engedtek kibontakozására.

A hiány jelenléte

A szuzukai események pedig újra megmutatták ezt.  Schumi a 23. helyről rajtolt – a többségtől eltérő taktikával, kemény keveréken. Az alábbi táblázat az egyes versenyzők átlagköreit összesíti. Ebből kiderül, Schumacher a tízedik leggyorsabb volt Japánban, ami csupán eggyel jobb a valóságban megszerzett helyénél. Lemaradása ugyanakkor mindössze három tized a hetedik Hülkenbergtől, ami azt mutatja, adott esetben (kevesebb forgalomban autózás és jobb rajthely) a hetedik hely lehetett volna a maximum számára. Túlságosan tehát büntetése ellenére sem teljesített alul: a Mercedes jelen pillanatban jó indulattal is csak a hatodik legerősebb autónak nevezhető jelenleg – az év elején még vert Ferrarin kívül a szezon első szakaszában alig előttük álló Lotus, valamint a Sauber is elhúzott tőlük mára, ami hűen tükrözi, merre tart a csapat…

Ha az általában csalóka átlagköröket etaponkénti bontásban is megvizsgáljuk, képet kaphatunk Schumacher stratégiájáról is, amely – mint látni fogjuk – tulajdonképpen ugyancsak jól működött. Az első, végül tizenhét körös szakaszban Schumi hátrányban volt: a többséggel ellentétben kemény keveréken indult, ami tempóelőnyt jelentett ellenfeleinek. Ennek megfelelően ez az etapja gyengén sikerült. Ráadásul nem is tudta kihozni belőle a maximumot, mivel hamar forgalomba került. Előtte Paul di Restát ugyanis feltartotta a Heikki Kovalainent megelőzni képtelen Jean-Eric Vergne. Schumi nem bocsátkozott csatába, inkább kivárt. Di Resta a 16. körben állt ki első cseréjére, ám Vergne továbbra is kint maradt – feltartva a mercedesest. Schumiék azonnal reagáltak, és a 17. körben kereket cseréltek. Az első etapja ezzel csupán két-három körrel nyúlt hosszabbra a lágy keveréken indulókénál, ráadásul a forgalom miatt abból nem sikerült a lehető legtöbbet kiautóznia.

Schumacher etapjainak átlagköreit a vele ellentétes gumitaktikán (lágy–lágy–kemény) futó Pastor Maldonadóéhoz érdemes hasonlítani. A második harmadban mindkét versenyző lágy keveréken futott, ráadásul kiállásuk között is csupán egy kör eltérés volt, ezért a venezuelai egy tizeddel gyorsabb átlaga viszonyítási alapot jelenthet. Maldonado az első etapban kilenctizedet nyert a gyorsabb gumik által jelentett előnyével, míg Schumacher az utolsóban ugyanezen előnyből csupán hattizedet. Vagyis a német a lehetségesnél lassabb első etapot teljesített, illetve utolsó etapjából sem hozta ki a maximális lehetőségeket – Ricciardóval való csatája miatt.

A futam alakulása alapján viszont nem állítható, hogy versenye eredményesebb lett volna egy lágy keverékkel indított taktikával, mivel az akkori forgalomban így még nagyobb lett volna idővesztesége, ráadásul a verseny hajrájában használt kemény abroncsok nem tették volna lehetővé azt a dinamikus felzárkózást, amit így láthattunk a Hétszerestől. Schumi utolsó kiállását követően tudniillik tíz másodperces hátrányban volt Daniel Ricciardóval szemben – amit tíz kör alatt képes volt ledolgozni.

Előzésre azonban már nem volt módja, miután az ausztrál csapata utasítására remekül használta ki autója magas végsebességét, valamint KERS-ét. Utóbbinak köszönhetően Schumacher rendre csak az egyenes végén, már a végsebesség elérésekor került támadó közelségbe, s miután Ricciardo védte a belső ívet, esélytelen volt vele szemben. Az ausztrál a futamot követően nem is győzött lelkendezni: „A verseny végén Michaelt tartottam magam mögött. Különösen elégedetté tett, hogy megnyertem ezt a párharcot. Mindig kemény, ha egy csatában a lassabb kocsi a tiéd, de a bokszfalról érkező jótanácsokkal – mikor használjam a KERS-t a védekezésnél, amikor a DRS-zónába érek – sikerült. A közös munkánk a csapattal sokat fejlődött, és nagyon elégedett vagyok azzal, ahogyan nyomás alatt versenyeztem. Nem minden nap fordul elő, hogy egy hétszeres bajnok van mögötted, és a tény miatt, hogy csak pár versenye van hátra, még szebb hogy egy ellene vívott párharcot írhatok a naplómba!”

Michael Schumacher végül tehát egy 11. hellyel, pont nélkül búcsúzott egyik kedvenc pályájától – a helyszíntől, amelyen egykor megannyi világraszóló sikerét aratta. Távoli idők egyre távolabbi sikereit. Az a 27. körben Paul di Resta ellen bemutatott kőkemény előzés az első kanyarban viszont jelezte, ezen sikereket nem csupán az eltelt évek távolították el tőlünk ennyire. A hétvégén csapattársa tempóját magabiztos könnyedséggel felülmúló Schumacher ugyanis már számtalanszor igazolta, bőven lenne még keresnivalója a jelenkor hihetetlenül színvonalasnak tartott mezőnyében – még 43 évesen, többet hibázva, megváltozott hozzáállással is.

Mégis eljött a búcsú ideje.

Hogy a rekordbajnok végül úgy döntött, szögre akasztja a piros bukósisakot, tulajdonképpen nem volt váratlan lépés. Csapata teljesítményét és előállt helyzetét tekintve sem. Hamilton szerződtetésének bejelentésével egyetlen esélye a Sauber csapat volt, amely bár idén egyre inkább agyba-főbe veri a Mercedest, kiscsapat lévén nem sok perspektívát kínál a jövőbeni futamgyőzelmekért való harcokhoz. Ahogy a Mercedes sem kínált az utóbbi időben. Márpedig a 43 éves bajnok számára már csak ez lenne perspektíva. Az elmúlt három év alatt bizakodott már eleget, kapott ígéretet bőven, miként kemény kritikákat is. És ebből éppen elég volt számára ennyi. Számos villanása, ravasz taktikussága és megalkuvást nem tűrő versenyzése is csupán pár perces szerepre volt már csak elegendő a közvetítésekben, melyek éppúgy nem adták ezáltal vissza hűen valós képességeit és teljesítményét, mint az őt végül láthatatlanná és kevésbé érdekessé tévő eredményei.

Miközben ő évről évre nagyot fejlődött, s a szívét-lelkét pályára tette, csapata odáig jutott, hogy két éve még biztos negyedik erőből mára a konstruktőri bajnokság ötödik helyéért küzd – mégpedig egyre inkább a gyengébb félnek tűnve. Csak emlékeztetőül: az év elején a konkrét és határozott célkitűzés a harmadik hely volt…

Csoda-e ezek után, ha Schumacher elbizonytalanodott a folytatást illetően? Amikor az ember a tőle telhető legjobb munkát elvégezve is csupán egy zöldfülűvel való küzdelmet és nulla pontot könyvelhet el jutalmul, talán nem meglepő, hogy a győzeleméhsége ellenére is elmegy az étvágya a folytatástól. A Hétszeres ennél többet érdemelt volna – Szuzukában és a mercedeses korszakában egyaránt.

A mostani átlagos hétvége alapján elsőre talán észre sem vehető, ám Schumacher távozása óriási pazarlás – miként az elmúlt három év is az volt a Mercedes részéről. Az idei Japán Nagydíjon ugyanis csupán láthatatlan volt – jövőre viszont már nem is lesz ott. Miközben idén Sebastian Vettelt és Fernando Alonsót mutatja a kamera, ő öt verseny erejéig ugyan még mellékszerepében, észrevétlenül is teszi dolgát – aztán viszont örökre eltűnik. Ám emiatt jövőre sem a közvetítés, sem a bajnoki csata nem mutat majd merőben eltérő képet. A különbséget csupán az fogja jelenteni, hogy míg most tudatunkban ott a gondolat, hogy ő, a sportág valaha volt egyik legnagyobbja is valahol a pályán van, addig jövőre csupán a mögötte tátongó űrt érezhetjük majd utána.

Vajon a következő Japán Nagydíjon ki pótolja majd a kőkemény, hamisítatlanul schumacheri villanásokat, amit most di Resta ellen láthattunk? Ki hozza majd ki – a középmezőnyben is – az ellenfelekből a legjobbjukat, színvonalas ütközetekkel, és ki lelkesíti, tanítja majd meg a Daniel Ricciardo-féle zöldfülűket saját képességeikre és korlátaikra, valamint hogy mit jelent az igazi, vérbeli versenyzés?