„Interlagos kerek befejezése a
karrieremnek, mivel ott mindenkit magával ragad a Forma–1. Élvezem a szurkolók
lelkesedését, a helyszín pedig egyszerűen egy nagy múlttal bíró pálya, ami
mindig alkalmat ad az izgalmas versenyekhez, hiszen a vonalvezetése sok akciót
garantál. Számomra ráadásul előhozza Ayrton emlékét is. A Forma–1-től való
búcsú talán kevésbé lesz érzelmes számomra, mint 2006-ban, mivel akkoriban
harcban voltam a bajnoki címért, s akkor emiatt mindent intenzívebben éltem
meg. Ezúttal inkább több figyelmet fordítok majd magára az elköszönésre, amit
remélhetőleg meg is tudok majd ízesíteni kicsit. Álomszerű éveket töltöttem a
Forma–1-ben, nagy támogatást kaptam a szurkolóktól, a világ minden tájáról – és
ezt ezúton szeretném nyomatékosan megköszönni nekik. Legszívesebben persze egy
szép versennyel búcsúznék, amiért – biztosra veszem – mindent meg is fogunk
tenni.”
Az utolsó futamelőzetes.
Hivatalos, mint az összes. Számos
kötelező elemet tartalmaz – s néhány kényszeroptimizmust is belesűrített. Ez az
elvárás, ez a megszokás: külsőleg mosolyogni és nyugodtnak mutatkozni
függetlenül attól, legbelül mit érez az ember.
Ő most azt mondja, jóval
kevesebbet, mint hat évvel ezelőtt. Sivárságot? Fáradtságot? Céltalanságot?
A Szingapúr óta eltelt idő
javarészt e fogalmak körül forgott. Miután biztossá vált, hogy a nagy kalandnak
egyik pillanatról a másikra vége, hirtelen minden megszakadt: nem volt már
értelme a tesztelésnek, nem számított már az eredmény, sem pedig a várakozás
vagy a jövő. Csupán a vágyakozás maradt – a jó eredményre, melyet három éve kisgyerekként
áhít, s melyért három éven át vért izzadva dolgozott lehajtott fővel.
Tűrte a támadásokat, a
megpróbáltatásokat, állta a pofonokat, s az újabb és újabb csalódásokat.
Kitartott, várt és remélt.
Fejlődött. Sokat, mert képes volt
tanulni. Saját és mások hibáiból, az élettől, a sorstól, a megváltozott
világtól. Ő képes volt rá…
Ez a három év valósággal
elszáguldott előttünk – anélkül, hogy egyáltalán észrevettük volna. Hallottuk
visító hangját a távolból, vártuk, hogy dobhártyát szaggatva ér elénk, s
szívünket remegtetve tör egyre nagyobb és nagyobb magasságokba… de aztán mégsem
érkezett meg.
A történetnek megvolt a
bevezetése, elkezdett kibontakozni a cselekmény, az izgatottság fokozódott, a
várakozás visszafogta a lélegzetet is… ám a tetőpont előtt hirtelen beszakadt
alattunk a talaj – s egyből a megoldásnál találtuk magunkat. A szomorú
megoldásnál.
Katarzis nélkül.
Nem helyes ez így! Ez az utolsó
futamelőzetes másról kéne szóljon! A szép búcsút őszintén kellene várni, a
reménynek, ami három éven át önmagát táplálta, pedig kellene még tudnia mire
támaszkodni.
De nincs többé fogódzó.
A csapat köszönetet mond az
elmúlt időszakért. Dicsér, méltat, és mosolyogva búcsúzik – érzelmesen. Legalábbis
a felszín felett. A mélyben viszont tudjuk, nincs alapja a mosolynak, a dicsérő
szavak pedig nem hozzák vissza a három elvesztegetett évet. Az érzelmek pedig…
nos, azok – mint a fenti utolsó futamelőzetes mutatja – ugyancsak
visszafogottak.
A csapat számára Szingapúr óta már
csak a jövő létezik. Michael Schumacher számára viszont Szingapúr óta nem
létezik a jövő. Miközben a Mercedest már egy pillanatig sem érdekli a jelen,
Michael Schumacher számára csakis ez jelenti az életet. Amitől immáron éppen ezen
ellentmondás miatt nem várhat – s nem is vár – már semmit.
Semmit.
Talán egy tisztes pontszerzést.
Hat futam, soha nem látott hosszúságú ínség után. Talán. A régi kipufogóval,
amivel már év elején bakot lőttek, s amelynek új változatával éppen úgy
kudarcot vallottak, mint az előző két évben mindig. A csapat mindent megtesz az
utolsó előtt, ami tőle telik: visszaszerel egy megbukott eszközt, mert jobb a
még jobban megbukottnál…
Nem furcsa ez? Jövője csak annak
van, aki hosszú idő óta egy helyben áll, míg az állandóan és dinamikusan
fejlődő, mozgásban lévő számára csak a jelen mozdulatlansága és
kilátástalansága marad. A bezárt és egyre szűkebb tér. Meg egy elavult
kipufogó. Az élet őt szorítja korlátok közé, és készteti megállásra, miközben a
mozdulatlan előtt újabb és újabb végtelen teret, lehetőséget nyit meg a
folytatásra.
Újabb próbálkozásokkal, újabb
esélyekkel. Amikből a másik már nem kaphat többet.
Nem furcsa ez? Érzelmes búcsúról
azok az emberek beszélnek, akiket már futamok óta hidegen hagy, lesz-e még egy
utolsó esélye versenyzőlegendájuknak – miközben az, akinek éreznie kéne,
közömbösségről és átlagosságról beszél – az utolsó előtt.
Az utolsó futamelőzetesében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése