A riválisok Schumiról

Ma háromszázadik alkalommal húz sisakot a fejére Michael Schumacher Forma–1-es fellépéshez készülődve. Bár a bajnoki küzdelemben sajnos nem játszik szerepet, a spái hétvége éppen ezért mégis a hely új díszpolgára körül forog. A sportág e három napban kicsit visszatekint a páratlan pályafutásra, emlékezik és tiszteleg. Nem tett másként a német Sport Bild sem: ünneplés gyanánt felkérték Schumi egykori és jelenlegi riválisait, írjanak pár sort e jeles alkalomból. Az alábbiakban a végeredmény olvasható.

Elsőként a legnagyobb ellenfél mondta el gondolatait – mégpedig a tőle megszokott közvetlen, őszinte és emberi hangon. Mégpedig egy olyan rivalizálásról, amelynél színvonalasabbat nemigen látott még a Forma–1. Ifjú suhancként kezdték, felnőttként folytatták, s közben a sportág állócsillagaivá űzték egymást. Azóta mindketten érett férfiak lettek, és múltjukról ehhez méltó módon is beszélnek.

Mika Häkkinen:

Talán Michael Schumacher is hozzájárult ahhoz, hogy már 2001-ben visszavonultam a Forma–1-ből. Ne értsenek félre, de nem volt már több motivációm, mert a nyomás, különösen a Schumacherrel való párharcunkban, annyira nagy volt. Spában, a legendás előzésemnél első alkalommal kellett túllépnem egy határt, amin sosem akartam átlépni. Ha 300 km/óránál a főre kell hajtanod, átlépted ezt a határt. A kettőnk közti küzdelem hatalmas kihívás volt. Ezek igazi harcok voltak a pályán, nagyon kemények. De sosem vezettek balesethez. Nem mondanám, hogy egy úriember volt, de kölcsönösen tiszteltük egymást, ha a kocsik a határon voltak. Piszkos trükkök sosem voltak. Sok szép emlékem van, Michael és én már korán ellenfelekké váltunk. Első alkalommal az 1990-es Német Nagydíj betétfutamán versenyeztünk egymás ellen. Michael a német Forma–3 sztárja volt, én az angol bajnokság vendégpilótájaként indultam. Nyertem, és éreztem, Michael mennyire dühös volt emiatt. Hogy Michael manapság is versenyez, csodálatra méltó. A kérdésekre, amire én nemmel válaszoltam, ő igent mondott. Tudom még? Akarom még? Még mindig remek munkát végez. Annak ellenére is, hogy fárasztó számára a csapattárs Nico Rosberggel egy szinten maradni. Ez is azt mutatja, hogy a fiatal versenyzők hihetetlenül erősek. De számára a motorsport hatalmas szenvedély. Ezért egyszerűen csak hagynunk kell versenyezni őt.

Tipikus angol–német kapcsolat volt az övék. Két teljesen különböző személyiség, két eltérő gondolkodásmód. Sok vita és veszekedés kísérte közös útjukat, olyanok voltak egymásnak, mint a tűz és víz. Az egykori rivális most mégis a tiszteltről beszél

Damon Hill:

Nem nevezném ezt harcnak, inkább versengésnek. Úgy mondanám, intenzíven versengtünk egymással Michaellel. A csúcspont Adelaide volt, 1994-ben. Még ma sem tudom objektíven megítélni ezt a megmozdulást. Ezért aztán rá is hagynám másokra. Egy olyan emberrel szemben buktam el a bajnokságot, aki hét címet nyert, és 300 nagydíjat teljesített. Ez nem szégyen. Michael varázsló volt a volán mögött. Ez legkésőbb 1995-re vált világossá számomra. Mindig a kocsi határain autózott, és ennek ellenére a pályán maradt. Ez letaglózó volt számomra, és odáig vezetett, hogy részben túlmotiváltan mentem bele a párharcainkba. A tiszteletem irányába egyre nagyobb lett. Ezért tapsoltam meg őt, amikor a nürburgringi versenyen egészen hátulról indulva nyert. Akkoriban elvitt engem a saját határaimig, amiket nélküle sosem értem volna el. Emiatt hálás is vagyok neki. Amikor azt hittem, megvan, mindig annál erősebben vágott vissza. A lelkesedése és becsvágya töretlen. Az egyetlen, ami feltűnt számomra, hogy ez már nem az a Michael, aki régen volt. Keményen kell dolgoznia azért, hogy jól teljesítsen. Korábban természetesebb volt a vezetése.

A kakukktojás, aki szeret feltűnősködni. Visszaemlékezésében elsősorban nem az ünnepeltről, hanem önmagáról beszél. A múlt kevéssé ismert részletei mégis új nézőpontot adnak e rég elmúlt ellentétnek. Elgondolkodtató, és elsősorban a beszélőről sokat eláruló mondatok következnek…

Jacques Villeneuve:

Jerez, 1997. Egy egészen különleges előzés volt. Ez hozta meg a bajnoki címet számomra, mert az ütközési kísérletével kiesett a versenyből. Még emlékszem: egyáltalán nem volt hely mellette. És én mégis megpróbáltam. Ma már elárulhatom: az elejétől fogva tudtam, hogy megpróbál kilökni. Miért? Láttam az 1990-es Forma–3-as finálét Makaóban. Ott ugyanezt csinálta Häikkinennel. Ebben a pillanatban ez jutott eszembe. Természetesen a lökése nélkül sosem vettem volna be a kanyart. De egyszerűen arra gondoltam: „Most meglepem őt! Újra megteszi majd, újra ütközik.” Őszintén szólva már a verseny előtt beszéltem erről a csapattal. És aztán tényleg megtette! Nekem jött, és állva maradt a kavicságyban. Tovább tudtam menni. A következő körben láttam őt a fal mellett állni. Akkor arra gondoltam, igen, ez az! Számomra ez vitte a pálmát. Beugrott a vasárnap esti bajnoki partimra. Ez rendben is volt. De aztán fotókat adott a sajtónak kettőnkről, hogy ezzel demonstrálja, barátok vagyunk. Ezt szarnak találtam. Amit ma nyújt, lenyűgöző. Michael most futja a legjobb szezonját visszatérése óta. Jobban vezet, mióta a korábbi mérnökömmel, Jock Clearrel dolgozik együtt.

Egykor példaképe volt, ma már jóbarátja. A jelenlegi csillag mindkét oldalról ismeri Schumachert, s hogy ennyire jó viszonyt ápolnak, önmagáért beszél. A Hétszeres példát mutatott neki, és kitaposta előtte az utat, amelyet ő most már saját elgondolása szerint jár – sikerrel. Számtalan dolgot köszönhet neki, részben erről is elmélkedik.

Sebastian Vettel:

Gratulálok Michael Schumachernek a 300. nagydíjához. Ez egy hihetetlen szám, és hihetetlen akaratról és törekvésről árulkodik. A sikereiről nincs mit mondani, azok magukért beszélnek. Hét bajnoki cím, ez olyan mérce, amit aligha fog elérni bárki. Ezért aztán nem csoda, hogy fiatal gokart versenyzőként Michael Schumacher poszter lógott a szobám falán. Gyerekként Michaelen nőttem föl. Nem csupán az én hősöm volt, hanem szinte minden fiatal német gokartosé. Még jól emlékszem első találkozásunkra: kisfiúként – azt hiszem, tíz éves lehettem, vagy akörül – vettem részt egy versenyen Kerpenben, amit meg is nyertem. Michael adta át nekem a díjat. Később megtanultam őt kollégaként tisztelni. Már Forma–1-es karrierem kezdete óta jókat beszélgetünk egymással. Az ember mindig a saját útját járja, de nyilván figyeltem rá, ha bizonyos témákról beszélgetve egyszerűen elmondta a véleményét. Időközben pedig nagyon jókat szórakoztunk. Michael a visszatérése után sem felejtett el semmit. De a győzelemhez arra képes autóra van szükség. Esetében viszont a visszatérés első éveiben összességében nem volt győztes autója. Voltak helyzetek, az utóbbi időben is, amikor a vele való párharcokban megfigyeltem, hogy egy igen kemény róka ő, aki egyetlen centimétert sem ajándékoz neked, és aki a pályán minden trükköt ismer.

Háromszáz

Háromszáz. Ilyen tempónál fodros tetejű zöld függönnyé mosódnak a fák, a kocsi alatt nyílként suhannak át a szürke aszfalt egybefüggő csíkjai. A horizonton az egyenes sáv összeszűkül, majd elfordul: a kanyar vészesen és egyre nagyobb tempóban közelít – ahogy a fékezés pillanata is.

Háromszáz. Ennyi kilométer megtétele után a már majdnem teljesen kiüresedett tankból az utolsó benzincseppek is a motortérbe kerülnek, pár végső robbanással adva erőt a kerekeknek a hajrához. A fáradt autó szinte súlytalanul rója hátralévő métereit a rázókövek és nagy csaták által megviselt gumikon – magán hordozva az elmúlt másfél óra megpróbáltatásainak égett-poros jelvényeit. E szignál félreérthetetlen a kockás zászló számára, amely a célegyenesben már izgatottan várja, hogy látványos lecsapással véglegesíthesse az előtte elszáguldó kocsik sorrendjét az örökkévalóság számára.

Háromszáz. Ennyi nappal első tesztjét követően már utolsó bevetésén is túlvan a Forma–1-es konstrukció. Az első bizonytalan lépéseket követően egyre kiforrottabbá vált, egyre érettebbé ahhoz, hogy megvívja nagy csatáit. Megszületett, kigördült, fejlődött, és egészen a bajnoki hajrá mindent eldöntő összecsapásáig meg sem állt a száguldásban. Most viszont utolsó köreit is maga mögött hagyta, az őt vezető versenyzővel pedig egyéves pályafutása végére az utolsó pályán megszerzett pontot is kitették. Karrierje bevégeztetett, őt egy múzeumba tolják, a mögötte hagyott kilométerek száguldó izgalmai és megpróbáltatásai pedig a történelemkönyvek lapjain, mozdulatlanul élnek tovább.

Háromszáz. Ennyi nagydíjjal a háta mögött a versenyző hatalmas mérföldkőhöz érkezik. Szép, kerek feliratával ott díszeleg az út szélén, pillanatnyi megállására intve a mindig csak száguldó sofőrt. Az autó fékez, motorja elcsendesülve bocsátja a levegőbe vibráló hevességét. Kattan az öv, ugrik a kormány, a versenyző kiszáll, a sisakrostély felpattan. A mögüle elővillanó szemek az ellenkező irányba tekintenek. A hosszú, nagyon hosszú útra, melyet a gőzölgő kocsiból felszálló forró levegő és a távoli horizont együtt homályosítanak végtelenné. Rögös út volt ez, mely rendkívül változatos tájakon, magas csúcsokon és sötét völgyeken vezetett idáig. Kezdetét a távolba révedő tekintet már csupán emlékeiben látja. Ott viszont olyan élesen, mintha még most is két méterre állna annak startvonalától. Ez az emlékkép állandó útitársként kísérte a versenyzőt végig az úton, folyton emlékeztetve őt arra, hogy a száguldása során elért újabb és újabb mérföldkövek nem csak úgy maguktól suhantak el kocsija mellett: ahhoz, hogy ilyen gyors mozgásba lendüljön, egykor el is kellett indulnia. Mégpedig a célt mindig élesen látó szemmel, a megvalósítást alapos racionalizmussal átgondoló tiszta elmével, és a kezeket magabiztosan irányító lelkes szívvel.

0

Mindez már a nulladik mérföldkőnél jellemezte őt. Pedig az ifjú Michael Schumacher 1991. augusztus 23-án, Spában, élete első F1-es bevetésén még tele volt kételyekkel és bizonytalansággal. Abban ugyan nagyon is biztos volt, mire képes, abban viszont már cseppet sem, vajon mindez mire lesz elég ezen a szinten – az autósportok csúcsán. Ez a kétely tette céljait visszafogottá, őt pedig óvatossá. Az óvatosság pedig végtelen alaposságra és odafigyelésre sarkallta, koncentrációra, mely során a pályán mutatott teljesítmény szempontjából irreleváns dolgokat teljességgel kizárta életéből. Az induló karrierje, tehetsége és a benne rejlő lehetőségek körül kialakult vitákról és veszekedésekről mit sem tudott ekkor.

Csupán beült zöld autójába, beindította a motort, és addig űzte-hajtotta, míg ki nem préselte belőle az utolsó lehetséges ezredmásodperceket.

Mert ez a fiú bizonyítási vággyal is tele volt. Hatalmas szíve már ekkor sem ismert lehetetlent, vágyta a tökéletest, és elérése reményében folyton a határokat kóstolgatta. S bár mindeközben ifjonti lendülete olykor túl is vitte rajta, elkövetett hibáiból rendre képes volt tanulni. Így csiszolódott folyamatosan egyre fényesebbé és kerekebbé.

Tehetsége hihetetlen gyorsasággal tört utat magának, amely tempót gyakran irányítani is nehéz volt. Vad és heves száguldás volt ez, mely során mit sem törődött, sőt dacolt az elé kerülő akadályokkal. Senna? Mansell? Prost? Berger? Patrese? Egy pillanatig sem érdekelte mit takarnak e nevek, ő csupán a megelőzendő autót és a legyőzendő ellenfelet látta. És pontosan ezért volt képes felvenni velük a versenyt. Előbb csak egy gyors körrel, aztán egy pimasz előzéssel, majd egy dobogóval, egy futamgyőzelemmel, végül pedig már a bajnoki címért való küzdelemmel. E hatalmas lendülettel szinte szempillantás alatt felért a csúcsra – anélkül, hogy egy másodpercig is elgondolkodott volna azon, miként jutott oda és mit is jelent ez valójában.

Nem volt megállás. Jöttek az újabb, még magasabb csúcsok, a még gyorsabb körök, a még szebb előzések, a még nagyobb győzelmek, és az újabb bajnokság. Majd az új utak felfedezésének vágya…

100

A következő mérföldkövet, a századikat 1997. szeptember 28-án érte el, a Nürburgringen megrendezett Luxemburgi Nagydíjon. A kék overál pirossá változott, az egyre simább út pedig egyre göröngyösebbé. Ehhez viszont egy felismerés vezetett: a hegycsúcsokat már jól ismerte, de mivel oly gyorsan száguldott föl rájuk, a meredek emelkedőket szinte alig. Így aztán önként vállalta, hogy visszaereszkedik, s egy új, minden addiginál magasabb hegy meghódítását tűzte célul – mégpedig lentről indulva.

Ez a hétvége nehézkesen lépdelt előre. Az ötödik rajtkocka küzdelmes versenyt ígért, a rossz rajt pedig rövidet. Az első kanyar túl szűk volt három autó számára, a vöröset ráadásul éppen az öcs Jordanje találta telibe. Egy kör a középmezőnyben, aztán egy kicsúszás a sikánban, s egy kiesés a sérült felfüggesztés hibája miatt. Bár a bajnokság még nem volt veszve, a hátrány kilenc pontra duzzadt az addig vezetett tabellán. Hiába minden erőfeszítés, az újabb és újabb fölzárkózás, a sors ismét visszalökte őt, hogy két futammal később belehajszolja karrierje legnagyobb hibájába – ezzel mutatva meg neki, hogy nem csupán magas és fényes hegycsúcsok léteznek, de sötét és legalább olyan mély szakadékok is, amik mindig is ott tátongtak a felfelé vezető út mellett.

Az eddig sebesen száguldó versenyző a magasból a mélybe került. Egy világ fordult ellene, a balszerencse is gúnyt űzött vele, hátba támadta, belérúgott, a hamar jött sikerek után így meg kellett tanulnia tűrni a kudarcot és a küzdelem ellenére is elbukni. Majd újra küzdeni és újra elbukni. Legyőznie már nem csupán a vetélytársakat kellett, de egyre több rosszakaróját, az őt üldöző balszerencsét, sőt, sok esetben önmagát is.

Az egyenes útról hatalmas kerülőn találta magát – kiszámíthatatlan kanyarokkal, olykor kitaposatlanul. S a barangolás közben nem volt térkép, azt neki kellett összeraknia, a helyes irányt magának kellett megtalálnia. Olykor saját kárán tanult, olykor az újabb és újabb határok fölfedezésével jutott előre, de ahogy haladt, úgy egyre tisztult a kép. Az út lassan körvonalazódott, s bár néha újra kellett építeni egy-egy leomló szakaszt, a cél egyre világosabban ragyogott fel a végén.

Hogy végül ismét feljusson a csúcsra, ezúttal az egyenesen felfelé vivő aszfalt helyett a meredek és sziklás hegyormon kellett utat találnia. S miután megismerte ezen másik oldalát, már pontosan tudta milyen maga a hegy, aminek csúcsára igyekezett. Képes lett értékelni a magasságot, megtanulta tisztelni – de mindenek előtt azt, mely helyzetek mit kívánnak meg tőle a mászás során.

A kemény küzdelem, a mélység és magasság fölfedezése felvértezte, megerősítette őt. Olyan eszközök, erények és tudás birtokába jutott, amelyek segítségével komplex, kiforrott versenyzővé vált. Az addig nyers tehetséget kézen fogta a tudás, felkarolta és irányítani kezdte. Egy minden korábbinál félelmetesebb páros állt össze ekkor…

200

Ez a páros feltartóztathatatlanul tört előre az újabb mérföldkőhöz, a kétszázadikhoz. 2004. május 9-e, Barcelona. A vörös autó az élről indulva nyer. Övé a leggyorsabb kör, és csupán egyszer, a rajtnál inog meg egy pillanatra. Mindez persze bőven elég a hátulról valósággal kilövő Jarno Trullinak, hogy megelőzze őt, ám a győzelem így sem lehet kérdéses. A legjobb autó, a legjobb csapat és a legjobb taktika mellett nem. A Ferrari és versenyzője elérte a tetőpontot. A szezon ötödik versenyén ötödik győzelmüket aratták, a bajnokságot toronymagasan vezették, megvalósították a tökéletes dominanciát. Érinthetetlenné váltak. Ennél már nincs feljebb.

A csúcsra való visszatérésig összegyűjtött számtalan tanulság kamatozni kezdett. A kőkemény munka meghozta legszebb gyümölcsét, s a szüret igencsak hosszúvá nyúlt. Az évek alatt világossá vált, milyen apróságok és miként hatnak az eredményekre, a felhalmozott ismereteket pedig a folyamatos javításra igyekeztek felhasználni – csapatként. Hátradőlés helyett a hibák kiküszöbölésén dolgoztak tovább. S ha a nagyobb hibák már elkerülték őket, megkeresték a kisebbeket és a még kisebbeket, hogy mindent a lehető legjobbá varázsoljanak. A tökély hajszolása vált fő céljukká. Övék lett a legjobb autó, a leggyorsabb csapat, a legötletesebb taktika és az összes létező rekord. Miután ellenfeleiket már mind faképnél hagyták, saját maguk elvárása vált ellenféllé. És azt is rendre legyőzték. Nem néztek hátra, nem lassítottak, csak mentek előre az úton, újabb és újabb célok felé haladva. Folyamatosan csiszolódtak egyre simábbá, egyre fényesebbé.

A bajnok ideális versenyzővé vált. A leggyorsabbá, a legtaktikusabbá és legrafináltabbá. Tehetsége és tudása eggyé forrva egy magasabb szintre emelkedett, ahol egy-egy akadály átugrásához mindig akkora lendületet vett, amekkorára pontosan szüksége volt, ahol mindig annyira volt gyors, amennyire kellett, és annyira agresszív, amennyit a helyzet megkövetelt. Az első mérföldkőnél, az indulásnál még fékezhetetlen sebesség tökéletesen kezelhetővé és jól irányíthatóvá szelídült – úgy, hogy közben mit sem veszített tempójából és vadságából. A második mérföldkőnél, az újrakezdésnél elsajátított tudás pedig zsigeri rutinná lett – anélkül, hogy könnyelmű megszokássá lustult volna.

Birtokosa pedig új dimenzióba emelkedett – minden csúcsnál magasabbra.

300

Az út hosszú volt, és most elérkezett eddigi legkerekebb és legnagyobb mérföldkövéhez, a háromszázadikhoz. 2012. szeptember 2-án, Spában, ott, ahol az egész kezdődött, most bezárul egy kör. Akkor egy zöldruhás és –fülű, bizonytalan, de bizonyításvágytól fűtött ifjú indult el – s most egy ezüstfehérruhás bölcs, de továbbra is bizonyítani akaró érett ember jutott el olyan messzeségekbe, amely távlatait korábban elképzelni sem tudta, s amit felfogni még most is nehéz.

Ahogyan olvassuk gondolatait a jeles alkalomból vele készített interjúkban, mi is megállunk egy pillanatra. Magunk is visszatekintünk végtelenül hosszú útjára, és megdöbbenünk. Mégpedig hatalmas tudásán, harmonikus nyugalmán és bölcsességén, amellyel saját pályáját, az elmúlt háromszáz nagydíjhétvégéjét szemléli. Amikor jelenlegi fiatal ellenfeleiről kérdezik, szemrebbenés nélkül, őszintén mondja el véleményét, ki miért jó, kinek mit kell még megtanulnia. Szavaiból a mögötte álló út hosszának méreteivel vetekedő tapasztalat érződik. A tudás, amit saját karrierje taníttatott meg vele, s amit ma, érett férfiként oly természetesnek vesz, mint hajdan azokat a zöldfülűként kipréselt másodperctöredékeket, amikkel rutinos társai sem tudtak mit kezdeni.

Ahogyan saját karrierjéről beszél, az ember úgy érzi, pontosan tisztában van azzal, mi miért történt úgy, ahogy. Nincs benne tüske, nem rágódik hibáin, egyszerűen elfogadja magát olyannak, amilyen.

Most, 43 évesen is. Nem tűz ki irreális célokat, nem esik kétségbe a siker elmaradásától, sem a balszerencse-sorozattól. Ő ugyanis a bizonyosságot keresi, s azt az eredményektől függetlenül is érzi – odabent. Mert rátalált egy-egy kívülről nem látható apróságban. Egy ifjú csillag ellen bemutatott előzésben, egy jól összerakott időmérőkörben, egy a titánokat őrületbe kergető sikeres védekezésben, vagy váratlan taktikai furfangban.

Megváltozott. Már nem hajszolja a sikert, számára elég a tudat, hogy képes rá. Lazább lett, és másként tekint az életre. Megismerte a szabadságot, és rájött, versenyezni így is lehet. Élvezetből, az apró örömök megélésével, amiket korábban tán észre sem vett. Vetélytársaival barátkozva, a tét súlyától mentesen. Ahogy egykor önként lelépett a csúcsról, hogy új utakat fedezzen fel magának, és elölről kezdjen mindent, úgy a teljesség megismeréséért most is egy új utat vállalt: kilépett a legyőzhetetlen tökéletes szerepéből és visszaállt a középmezőny átlagosságába. Abba az átlagosságba, amit különleges pályája során folyton hiányolt. Hogy érinthetetlen zseni helyett egyszerű átlagemberként kezeljék, ami mindig is volt.

Persze még vágyik a győzelemre – de koránt sem mindenáron. Hároméves szünete alatt rádöbbent, hogy a versenyző és az ember között nem feltétlenül kell határt húzni – ahogy a pálya és az élet között sem. E két, eddig teljesen elkülönített világ összeengedésével ugyanis olyan szintjét is megtapasztalhatja a versenyzésnek, amelyet eddig nem volt alkalma kiélvezni – de ami mindig is a leginkább vonzotta benne.

Személyisége most vált igazán teljessé, pályafutása pedig kerekké. Bár sokan még ma is fintorognak visszatérésén, mondván, erre semmi szüksége sem volt, mint mondja, ő egyetlen másodpercig sem bánta meg döntését. Mert szüksége volt erre.

Hiszen pont ő hangoztatja mindig: „Ahhoz, hogy jó győztes légy, előbb meg kell tanulnod veszíteni.” Márpedig ez a teljesség tökéletes receptje. Ha valaki, ő biztosan tudja, hiszen ennek igazságát saját bőrén tapasztalta meg és sajátította el karrierje során. A teljességé, aminek vágya visszahozta őt a versenypályákra. És valóban, most talán nem olyan sikeres, mint egykor, de a boldogság szempontjából a siker már nem számít. Ilyen pályafutással a háta mögött már nem.

Háromszáz. Ilyen tempónál talán valóban közeleg a fékezés ideje, ennyi kilométer után talán valóban csak pillanatok választanak el a leintéstől, ennyi eltelt napot követően pedig talán valóban a bajnokság fináléja következik… Mi viszont bízunk abban, hogy van még egy pár méterünk a kanyar előtt, jut még némi idő pár tiszteletkörre, s talán összejöhet még pár szép eredmény a bajnoki trófea kiosztása előtt. Ha másért nem, a hátrahagyott távolságért!

Háromszáz. A mérföldkő, mely ott magaslik, az út szélén e kerek, páros számmal hirdeti egy kerek, de páratlan karrier nagy ünnepét.

Az autó motorja ismét felmordul, a kihűlt kasztnit újra melegség árasztja el. Kattan az öv, pattan a kormány, a versenyző beszáll, a sisakrostély lecsapódik. A mögötte eltűnő szemek előre tekintenek. A hosszú, útra, melyet a sötét plexi és a távoli horizont sem képes elhomályosítani. Rögös út ez, melynek végét a távolba révedő tekintet még csupán elképzeléseiben látja. Ott viszont nagyon is élesen. Ez az elképzelés állandó útitársként kísérte a versenyzőt, folyton emlékeztetve őt arra, hogy a száguldása során hátrahagyott mérföldkövek csupán útjelzők – mégpedig a cél felé vezető hosszú úton. Ami még koránt sem ért véget!

A kocsi füstös gumiszagot hagy maga után, és elviharzik. Magára hagyva egy újabb emlékművet, egy újabb útjelzőt. Mintegy bizonyítékként az utókornak. Hogy mire ismét lesz valaki, aki ilyen távolságokba jut, emlékezzen arra az emberre, aki egykor leállította itt motorját egy pillanatra, s maga is tekintsen vissza az ő általa bejárt útra. Hogy lebegjen előtte példaként annak minden kanyarvétele, kigyorsítása, huppanója, sikere és kudarca.

Michael Schumacher, száguldj tovább szélsebesen utadon, új mérföldköveid, de régi céljaid felé! És ahogy eddig, kísérjen a háromszázon túl is az éles szem, a tiszta elme, és a lelkes szív hármasa – a keresett bizonyosság felé!

Schumacher: A kétkedés nagyon fontos

Schumi közelgő jubileuma alkalmából igencsak felkapott interjúalannyá vált. Ezúttal a német Auto Motor und Sport beszélgetett vele. Mégpedig Spáról, a hungaroringi hibáról, a kétkedés fontosságáról, valamint a jövőről. Utóbbiról konkrétumot továbbra sem árult persze el, ám ez a lebegtetés egyre gyanúsabbnak tűnik. Talán ő már tud valamit...?

 „Ha most nem, mikor? Ha nem itt, mondd, hol és mikor?” – mennyiben igaz ez a Höhner-refrén önre, Spa–Francorchampsra és az Ön 300. Forma–1-es hétvégéjére?

Schumacher: El kell ismerni, meglehetősen. Úgy tűnik, valahogy mindig Spához lyukadunk ki, a karrierem úgymond Spa körül forog. Hogy mosta 300. versenyemre is ott kerül sor, nyilván véletlen, de valahogy mégis várható. Annyi minden történt már itt, az első verseny, az első győzelem, a 2004-es bajnoki cím – ha erre céloz, nyilván jó versenyt akarok itt futni.

Ennyi idő távlatából tud már nevetni a budapesti téves parkolásán?

Schumacher: Egyszerűen nem vettem észre, hogy Kobajasi továbbment, miután besoroltam mögé. Teljes mértékben a rajtprocedúrára összpontosítottam, és aztán miután fölnéztem, a lámpákra.

Még akkor is, ha ennyire függenek a technikától és egy nagy csapat részét képezik, mennyire fontos Önnek az önmagában való kétkedés?

Schumacher: A kétkedés mindig és nagyon fontos. Folyton kételkedem magamban, ez mindig is így volt. Az embernek folyamatosan kérdéseket kell föltennie magának, hogy tanuljon belőlük és továbbfejlődjön. Ez az élet minden területén igaz, és a mi világunkra különösen, hiszen a Forma–1 egyet jelent a továbbfejlődéssel.

Valenciai dobogóját követően hihetetlenül felszabadultnak tűnt. Mennyire erős Önben a győzelem iránti sóvárgás, és mennyire hiányozna Önnek, ha többet már nem érezhetné annak ízét?

Schumacher: Kár lenne érte, ez egyértelmű, még szeretnék sok szép sikert megélni. De az ember nem csupán a győzelemtől kap megerősítést a teljesítményéről. Volt pár pillanatom visszatérésem óta, amik mély megelégedéssel töltöttek el: például ha kihozod a kocsidból a maximumot, még akkor is, ha ez utána nem vezet látható eredményhez. Ezt nehezen lehet közvetíteni a külvilág felé, mert az ilyet kívülről nem lehet felismerni. De az érzés nagyon kellemes.

Bízik abban, hogy 45 évesen is még egyszer Forma–1-es világbajnok lehet?

Schumacher: Ennek nem sok köze van az életkorhoz, és jelenleg sajnos ez a lehetőség nem áll fenn. Ebben az évben már nem harcolhatunk a bajnokságért. Meglátjuk, mit hoz a jövő!

Schumi: Az én legszebb helyem az otthonom!

Az ünnep közeleg. Michael Schumacher a hétvégén Spában 300. nagydíján áll rajthoz. Egy páratlan karrier újabb páratlan mérföldköve. E jeles alkalomból a német Bild interjúsorozatot közölt a Hétszeressel. A második részből megtudhatjuk, Schumi miként vélekedik jelenlegi és múltbéli vetélytársairól; elárulja, melyik a Hétszeres legkedvesebb trófeája; és mennyire ropognak azok a vén csontok egy-egy versenyt követően. De szóba kerül még a Facebook, az euró övezet és Szíria gondjai is; hogy végül érett példát kapjunk a család, az otthon és haza fogalmai közti különbségekről is.

Spában a háromszázadik versenyét teljesíti. Fussuk át még egyszer Forma–1-es tempóban az Ön karrierjét! A legnagyobb ellenfele?

Schumacher: Volt egypár, de csak egyetlen egy maradt egy bizonyos szint felett. Senki mást nem tiszteltem annyira a pályán és azon kívül, mint Mika Häkkinent. Vele mindig távolságtartóan, ésszel és fair módon küzdöttünk.

A legszebb serlege?

Schumacher: Természetesen a világbajnoki trófea.

Van belőle hét.

Schumacher: Igen, persze. De nekem van egy eredeti bajnoki serlegem.

És a többi csak másolat?

Schumacher: Pontosan. A bajnok a végén mindig az eredeti kupát kapja meg, de azt végül mindig vissza kell adnia az FIA-nak. Nekünk viszont szabad másolatot készítenünk. Egyszer, egy gyenge órájában kihúztam Bernie-ből egy ígéretet, hogy megtarthatom az eredetit. Amikor eljött az ideje, először nagyon nem akarta ezt. De annyira akaratos voltam, hogy végül odaadta.

A jelenlegi legjobb versenyző?

Schumacher: Fernando Alonso. Már teljesen kinőtte magát. Vannak olyan időszakok, amikor minden összejön, de az ilyenekért meg kell dolgozni. És ő megtette.

Van még olyasmi, amit egy olyan kétszeres bajnoknak, mint Sebastian Vettel, tudnia kell?

Schumacher: Sebastian nagyszerű figura és nagyszerű versenyző, akinek ellenszélben kell boldogulnia. Ez egy tanulási szakasz. Hogy jó győztes légy, tudni kell veszíteni is. Én tudom, hogy a versenyzők nem szívesen veszítenek, ez alól magam sem vagyok kivétel (nevet), de ez hozzátartozik a fejlődésedhez. Csak akkor fognak tisztelni és tudod élvezni a győzelmet, ha előbb megtanulsz veszíteni. Az élet egy hullámvasút, és ezt el kell fogadni.

Ön 43 éves. Milyen az egészsége? Gyakrabban hasogat?

Schumacher: A ropogós korszakomba érkezem (grimaszol). Egy kicsit fáj elöl, egy kicsit fáj hátul… Nem, szerencsére egészséges vagyok. Az orvosom mindig azt mondja, „szerencséd van”. Egész jóledzett és jó felépítésű vagyok, és talán éppen ez óvott meg a 2009-es motorbalesetemkor is. Különben a sérüléseim talán súlyosabbak lettek volna.

Az eddigi legsúlyosabb balesete volt?

Schumacher: Igen, bizonyos tekintetben. Akkoriban ez nem tudatosult bennem. Azonnal elszálltam, és az ember csak később fogja fel, ez mit is jelent, amikor már a kórházban fekszik.

Sosem ment el félelemmel otthonról?

Schumacher: Még sosem történt velem ilyen.

Visszatérése óta nem volt túl sok szerencséje a Mercedesszel. Még áll a kijelentése, hogy bajnok akar lenni velük?

Schumacher: Az idei évből kiindulva nincs értelme a bajnokságról beszélni. És hogy a következő évben mi történik, még nem világos. Remélem, idén még felkeltjük a figyelmet egy-két alkalommal. Talán újra lesz még egy esős versenyünk is…

Mi foglalkoztatja Önt a Forma–1-en kívül? Az euróval kapcsolatos félelem, az infláció vagy Szíria téma a Schumacher-házban?

Schumacher: Természetesen naprakészek vagyunk arról, mi zajlik a világban. Nyilván nem csak arról beszélünk, ki melyik autóban ül, hanem arról is, miként képzeljük el a jövőt. Elértük, hogy anyagilag függetlenek vagyunk, és ezt olyan sokáig akarjuk megtartani, ameddig lehet. Nem csupán magunk, de a családunk jövője miatt is.

Fent van a Facebookon  vagy a Twitteren?

Schumacher: Nem. Nem ilyen erős a közlési vágy bennem.

Körberepülte már a világot, már mindent látott – hol van a legszebb hely?

Schumacher: Ha reggelente fölkelek és sétálni mehetek az öt kutyámmal, én vagyok a legboldogabb ember. Az én legszebb helyem az otthonom.

És mit jelent számára az otthon? Élt Monacóban, aztán Svájcba költözött. Nagy felbolydulás támadt az Ön kijelentése miatt, miszerint Svájc az Ön otthona.

Schumacher: Úgy gondolom, az emberek sok mindent rosszul értelmezhetnek ezzel kapcsolatban. Svájcban élek, jól érzem magam Svájcban, ott van az életünk központja. Ahol a családom van, ott van az otthonom. Ez azonban nem jelenti azt, hogy emiatt megtagadnám az országot, ahol születtem, ahol a gyermekkoromat töltöttem, ahol a családom és a barátaim élnek. Ha Svájcot is nevezem az otthonomnak, a szívemben még akkor is német vagyok és mindig is az leszek.

Schumi: Egyetlen másodpercre sem bántam meg visszatérésemet

Az ünnep közeleg. Michael Schumacher a hétvégén Spában 300. nagydíján áll rajthoz. Egy páratlan karrier újabb páratlan mérföldköve. E jeles alkalomból a német Bild interjúsorozatot közöl a Hétszeressel. Az első részből kiderül, miért hatnak negatívan a hosszú karrier sikerei a memóriára; megtudhatjuk, Schumi hosszú időn át miért nem ivott alkoholt; miként látja a sportág helyzetét és változásait ennyi tapasztalattal a háta mögött; mi jelenti számára a visszatérés legfőbb értelmét; valamint betekintést nyerhetünk abba is, manapság legszívesebben mivel száguldozik a versenypályán kívül.  

300 verseny, hét bajnoki cím – hol is kezdhetnénk?

Schumacher: …és hol hagyhatnánk abba? És mikor? (nevet) Érdekes, hogy mindenütt ott van Spa: az első versenynél, az első győzelemnél, az első bajnoki címben, ahogy vitatott szituációknál is.

Talán nem is Kerpenben, hanem Spában született?

Schumacher: Versenyzőként biztosan. Tavaly a 20 éves jubileumomat is Spában ünnepeltem. Ez a hely a nappalim, mert annyi minden történt itt velem, és mert annyira jól érzem magam ott.

Háromszáz nagydíjindulásnál képes egyáltalán minden versenyre emlékezni?

Schumacher: Koránt sem…

Legalább minden győzelemre?

Schumacher: Arra sem. Húsz évről beszélünk, így leginkább csak a fénypontok maradnak meg.

És a csínytevések közül mennyi maradt meg?

Schumacher: Azokon hosszasan kell gondolkodnom. Már karrierem kezdetekor ezer százalékban csak a versenyzésre fókuszáltam. Évekig alkoholt sem ittam, mert úgy gondoltam, káros lenne és lassabbá tenne. Egészen addig, míg nem ittam egy sört, és jöttem rá arra, hogy ennek ellenére is képes vagyok győzni!

Mennyiben más ma egy verseny vasárnapja, mint ezelőtt húsz évvel?

Schumacher: Természetesen most már sokkal nagyobb rutinom van, de bizonyos pillanatokban a feszültség és az idegesség is hasonló.

A Forma–1 nagyon sokat változott az Ön háromszáz versenye alatt. Nem kap mostanság túl nagy szerepet a számítógép, és túl kicsit az ember?

Schumacher: Az előrelépéseket mindig jónak tartom. Az élet a fejlődésről szól, számunkra, versenyzőknek ez annyit jelent, hogy gyorsabbak leszünk – és erről szól számunkra az egész. Ami változott, hogy a különbségek kisebbek lettek. Korábban akár egy másodperccel is le tudtam győzni a csapattársamat, de ma csupán pár tizedről szól ez – ha szerencsés vagy.

A versenypályák nézőszáma az egész világon csökken, ahogy a tévékben a nézőszám is. Mire vezeti ezt vissza?

Schumacher: Hogy a versenypályákra kevesebb néző jön ki, nyilván a belépők magas árának köszönhető. Gazdaságilag nehéz időket élünk, és az emberek manapság kétszer is meggondolják, mire költsék a pénzüket. A tévés nézettség? Mennyi nézőnk is volt Hockenheimben?

Átlagban úgy hat millió.

Schumacher: És korábban?

Schumacher fénykorában tízmillió körül.

Schumacher: Akkoriban extrém időket éltünk. Akkor még nem volt egy német Forma–1-es versenyző sem, aki a bajnokságért harcolt volna. Aztán jött egy kis senki Kerpenből, és hirtelen szalonképessé tette a Forma–1-et. Ezekkel a sikerekkel nagy lett a felhajtás, ami aztán viszont ismét alábbhagyott. Azt gondolom, hogy most egy stabil bázisunk van, de már nem fejlődünk tovább.

Hat világbajnok van a mezőnyben, köztük Sebastian Vettel, egy német kétszeres világbajnok!

Schumacher: Igen, de Sebastiannak kicsit talán balszerencséje van, hogy ő a második sikeres német. Wimbledoni győzelmével Boris Becker is első németként idézte elő az első tenisz-bummot, és Michael Stichnél (Wimbledon 1991-es győztese – a szerk.) már teljesen más volt a helyzet.

Lehet köze az egyre nehezebben érthető szabályoknak a Forma–1 iránti lankadó érdeklődéshez? A rajongó talán már nem ismeri annyira ki magát a DRS, KERS, befújt diffúzor és a lágy, szuperlágy, stb. gumiegyveleg között…

Schumacher: De korábban meg ott voltak a kiállások a tankolással, ami aztán később az időmérőre is beszivárgott…

De ezeket legalább láthattuk. Az ilyen technikai dolgokat viszont nem látjuk…

Schumacher: Van viszont nagyon sok előzésünk. Sokkal több az izgalom, mint korábban. És úgy gondolom, a szurkolók jól informálódnak.

Az Ön karrierjében a legnagyobb vágást a hároméves kihagyás jelentette. Mennyire változott meg ebben a három évben az Ön sportról és az életről alkotott képe?

Schumacher: Elsősorban élveztem a szabadságot. Nem kellett mindig az edzésterveken gondolkodni, hogy ehetek-e hasábburgonyát, ihatok-e egy sört. Versenyzőként állandóan magaddal és a Forma–1-gyel foglalkozol, legalábbis én ezt követeltem magamtól. Egyszerűen fel akartam hagyni mindezzel. Csak a Schumacher családi vállalkozással törődtem. Ott is simán összejön egy könnyed nyolcórás munkanap…

Ez úgy hangzik, mintha elégedett lenne azzal, hogy most már nincs annyi teszt, mint korábban.

Schumacher: Abszolút! Olyan körülmények mellett, mint korábban, amikor tízezer tesztkilométert mentem, biztosan nem írtam volna alá még egyszer. Az egyensúlynak meg kell lennie a befektetett munka és a szabadság között, ami időközben nagyon fontos lett számomra.

Milyen volt, amikor visszatért a Forma–1-be? Érzi manapság, hogy nagyobb szimpátia övezi a bokszutcában?

Schumacher: Is-is. Korábban is megvoltak a cimboráim és a kollégák, akikkel kijöttem – és azok is, akikkel nem. Biztosan több ember van, akikkel ma lazább és nyitottabb vagyok, mint korábban. Régebben annyira a középpontban voltam. Minden körülöttem forgott, sokkal több mindenen kellett rajta tartanom a szemem, és ébernek kellett lennem, ki akar az én káromra előnyre szert tenni. Ettől meg akarod védeni magad, és emiatt visszahúzódó leszel. Ez most megváltozott, hiszen már nem dominálok úgy, mint korábban.

Eljön még az idő, amikor újra dominálni fog?

Schumacher: Előbb vagy utóbb, de jó lenne.

Megbánná a visszatérését, ha a második karrierjét győzelem nélkül kellene lezárnia?

Schumacher: Nyilván nagy kár lenne. De mostanáig egyetlen másodpercre sem bántam meg a visszatérésemet. Nagyon szép pillanatok is voltak benne. Pillanatok, amik talán kívülről nem voltak különlegesek, de számomra… én elememben éreztem magam bennük és megerősítve.

Úgy hallottuk, egy további elemet is meghódított, ami az égbe emelte Önt.

Schumacher: Igen, elkezdtem a műrepülést. Ez nagyon érdekel, és valamikor a közeljövőben meg fogom csinálni a repülési engedélyt is – legalábbis kis sportrepülőkre.

A légierőnél már egy Starfightert is kipróbált. Milyen volt?

Schumacher: Lenyűgözött a függőleges helyzet. Ha emelkedsz, pontosan érzed, ahogy a vér kiáramlik a fejedből. Minden elsötétül, a szemek becsukódnak. Ott vagy egy kompressziós ruhában, ami ellentétesen nyom, hogy fent tartsa a vért, de nem vagy messze az ájulástól. Igazán hatásos.

Ez a terhelés hasonlít a Forma–1-es autóból ismertre?

Schumacher: Ott inkább fekszel, és megvan a horizontod. A terhelés teljesen más, ha fékezésnél előre csúszol, vagy egy kanyarban oldalra. A versenypályán megvannak a határaid – az aszfalt jobb és bal oldala –, ott fent viszont végtelen a tér.

Az én Ringem – "Michael minden versenye ajándék"

Négy nap az álmok világában. Amikor szívünket száguldó gépcsodák, dobhártyánkat pedig a több száz lóerő visítása remegteti meg. Amikor orrunkba az égett gumi semmihez sem hasonlítható szaga lopózik be, szemünk pedig egy oly távoli világra tekint le – alig pár méter távolságból. A Magyar Nagydíj már távoli emlék, akik a helyszínen látták, azoknak viszont életre szóló. Michael Schumacher pocsék hétvégéje ellenére is! Élőben látni, integetni és szurkolni a sportág legnagyobbjának ugyanis olyan felemelő érzés, amit a végeredmény okozta keserűség sem nyomhat el. A jobb folytatáshoz ráadásul éppen az efféle belénk égő élményekből meríthetünk erőt. Bár a szurkolók a lelátón színes tömeget alkotnak, történetük mind egyedi és különleges. Minisorozatunkban ezeké a főszerep. Elsőként Tóth Judit meséli el nekünk sajátját.

Előkészületek

Megint eltelt egy év! Igaz nem december 31-e és nem is a születésnapom mondatja ezt velem, hanem az, hogy ismét Forma-1-es világbajnoki versenyhétvége volt Magyarországon. Piros betűs napok nekem ezek a naptárban, s mondhatom azt, hogy mostanában talán már jobban várom, mint a karácsonyt. Hogy miért, azt azoknak, akik ismernek, nem kell megmagyaráznom, azoknak, pedig akik nem, csak annyit, hogy Michael Schumacherrel a mezőnyben megrendezett futam a Hungaroringen egy Schumi rajongónak csak a karácsonyhoz lehet hasonló élmény. Pláne akkor, ha ezt az élményt testközelből, a Ringen szurkolva élheti át, ahogy én!

Már a készülődés is az eseményhez méltó volt. Schumacher iránti rajongásomat valamivel szerettem volna látványosabbá tenni, ezért elhatároztam, hogy készítek ezen alkalomra egy zászlót. Egyedül azonban nem boldogultam vele, de végül nem fogott ki rajtam s időben elkészült. A zászlóra csak annyi került: I ♥ SCHUMI. 

Miután elkészült, nagy örömmel raktam ki a szobámban, természetesen jól látható helyre.

Már csak egyet kellett aludni a csütörtöki bokszutca látogatásig, amikor váratlan, de örömteli dolog történt. Egyik kolléganőm szerdán kora este telefonált, hogy itthon vagyok-e, mert valamit oda kell nekem adnia. Sejtelmem sem volt mi lehet az, így hát mikor a kapunk előtt találkoztunk nagy-nagy meglepetésben volt részem. Ő és még néhány kolléganőm egy a hétvégéhez illő zászlóval leptek meg engem. Nem is nagyon tudtam, hogy köszönjem meg, annyira váratlan volt. Még órákkal később is csak azt mondogattam magamban, hihetetlen milyen fantasztikus kolléganőim vannak. Erre a zászlóra azt írták: GO SCHUMI GO!

A zászlón a felirat kiegészült Schumi logójával, a magyar és német nemzeti színekkel valamint a Mercedes emblémájával, így szerintem igazán jól sikerült. Nekem mindenesetre nagyon tetszett, s így már két zászlóm is volt! Hogy melyiknek milyen szerepet szántam a hétvégén, az hamarosan kiderül…

Csütörtök – boxutca látogatás

Fárasztó, de mégis különleges nap következett. Vonatozás, metrózás, HÉV-ezés majd egy jó hosszú gyaloglás után fél háromra értem a Hungaroring 8-as kapujához, ahol már nagyon-nagyon sokan várták a nyitást. Az idáig vezető fárasztó út után nem esett jól a másfél óra várakozás, de kibírtam. S ha már kibírtam, végre bemehettem, s miután bejutottam semmi más nem járt a fejemben csak az, hogy mielőbb odaérjek Schumi bokszához. Mint minden rajongónak nagy álma, hogy kedvencétől egyszer autogramot kaphasson. Mivel ez nekem már kétszer is Michael boksza előtt sikerült, reménykedtem hát egy újabb szerencsés találkozásban.

A célom tehát a Schumi boksz volt, nem az autogramra váró sor. A boksz előtt nem volt sor és még csak egy-két szurkoló állt ott, mikor odaértem, így az első sorban állva reménykedtem tovább. De hogy a reményeim beteljesülését valamivel erősítsem elővettem az egyik magammal hozott zászlót, majd próbáltam valahogy az ott lévő korlátra teríteni. Közben újabb rajongók, újabb molinóval, zászlóval érkeztek, de azért maradt hely az enyémnek is, amely a GO SCHUMI GO! feliratú volt. Hogy miért? Mert a hétvége kezdetén úgy éreztem Schuminak kell a biztatás és a küzdelem megkezdése előtt ez a kifejezőbb. Valószínűleg másnak is tetszett, mert másnap az egyik közösségi oldalon fedeztem fel magam e zászló mögött állva.

A várakozás közben természetesen sokat fényképeztem, főleg mikor a Mercedes csapat a kerékcseréket gyakorolta, mégpedig Michael autóján. Továbbá időnként a hozzám hasonlóan lelkes rajongókkal „Schumi! Schumi!” kiabálással próbáltuk bajnokunkat a boksza elé csalogatni. MS e napon sajnos nem jött, de a kiabálást még 7 órakor sem hagytuk abba. Valószínűleg ekkor már Ő nem is hallotta, viszont a csapata és az ott lévő más versenyzők szurkolói bizonyára igen! Egyébként sem számít, hogy Schumi halotta vagy sem, mert Schumi nélkül is különleges varázsa van annak, ha az ember ott állhat MS boksza előtt és Őt éltetheti. 

7 óra körül a biztonsági őr, aki odajött szólni, hogy induljunk végre haza, pont azzal érvelt, hogy Schumi nincs, nem jön, nem is fog jönni, nem is hallja, hogy kiabálunk. Valaki azért visszakérdezett: Egy utolsót azért kiabálhatunk, mert hát …? Biztonsági ember: De minek, MS úgyse hallja, így olyan ez, mintha otthon a tévé előtt kiabálnánk! Na, erre én: Ott is szoktam! Jót derült rajta mindenki! Pedig ha tudnák, hogy ez nem vicc volt, hanem a valóság. (Aki nem hiszi, járjon utána, azaz kérdezze meg anyukámat!)

Ezzel a momentummal ért véget e különleges nap, s csak abban bízom, hogy egy év múlva kapok egy újabb esélyt.

Schumi! Jövőre, ha itt leszel, ígérem én is újra ott leszek!

Pénteki szabadedzések

Az előző napi fáradtság nem múlt el nyomtalanul, kis izomlázzal ébredtem, de hát vártak az új élmények a Hungaroringen.

Nagyon szeretem a pénteki napot, mert ilyenkor még nincs izgalom, csak élvezni kell a látványt, a hangokat, a hangulatot. A látványt, a hangokat az autók varázsolják ilyenkor oda a pályára, a hangulatot a szurkolók színes kavalkádja.

Tapasztalt Ringre járóként már a részletekre is tudok figyelni, s tudatosan követem figyelemmel az eseményeket. Az idén ez abban nyilvánult meg leginkább, hogy a lehetőségeimhez képest megpróbáltam MS minden mozdulatára odafigyelni. A bokszban zajló eseményekre volt ez leginkább igaz, mert majdnem Schumi bokszával szemben ültem. Szabad szemmel azért ez nem volt könnyű, de ezért vittem magammal látcsövet. Röviden csak annyit, hogy láthattam mikor Schumi felveszi a sisakját, mint mindig balról beszáll az autójába, mikor a (talán) vezető szerelő jelt ad az indulásra, majd a bokszból való elindulást, végül a visszatérést. Volt, amikor két etap között Michael az autóban ülve várt a folytatásra és az előtte lévő monitort figyelte, de volt olyan is, amikor hosszú percekig a boksz bejáratánál egy-két mérnökkel közösen elemezték az eredményeket. Amikor a pályán rótta a köröket hol a kivetítőn az eredményeket, hol a bokszutca falánál a Schuminak kitett táblát figyeltem. Ez utóbbiból tudtam, hogy hány kört kell az adott etapban teljesítenie. Az eredmény a nap végén: egy hatodik és egy tizedik hely. A tizedik hely a második edzés végén csak egy helyezés, de mindent nem árul el. A tizedik helyet ugyanis még száraz pályán érte el, s miután elég nagy eső volt az (emlékeim szerint) utolsó félórában, nem elég csak a végeredményről szót ejteni. Schumi nem ijedt meg attól, hogy esik az eső, szinte elsőként a pályára gurult. Természetesen nagy ováció fogadta. Annyira nem ijedt meg, hogy nem is az esős pályára való gumikkal, hanem egy intermediate (úgynevezett köztes) gumi szettel vágott bele. Az esős edzés Németországban egy hete rossz véget ért, s csak reménykedtem, nem történik meg ugyanaz újra. Éppen azt mondogattam magamban, csak nehogy összetörje a Mercedest, amikor… Hát igen, a kaland megint csak a falban ért véget. Bosszantó, de mit lehet tenni, Ő legalább megpróbálta. Később kimerészkedtek a többiek is, volt ugyan csúszkálás, de mások már nem a pálya szélén végezték. A száraz pályán elért eredmények nem változtak, s már ekkor látszott, hogy ez a hétvége a mclarenes Lewis Hamiltoné lehet.

A bosszantó hiba után végül mégis néhány örömteli pillanat következett, s erről a szabadedzés után maga Schumi gondoskodott. Jónéhány néző az edzés leintését követően azonnal elhagyta a tribünt, de én és még sokan mások is maradtunk. Én arra vártam, hogy Schumi autóját a tréler visszahozza a bokszba és várhatóan azzal együtt Michael is visszaérkezik. A várakozásaim beigazolódtak. Néhány percet kellett csak várni, s a tréler megjelent a bokszutca bejáratánál, majd ahol lehetett megállt. A szárnyaszegett Mercedest már láttam, s pár pillanattal később már Schumit is felfedeztem. Az örömteli pillanatok ekkor következtek. MS a bokszutcában elindult a Mercedes garázsa felé, így volt lehetőségünk üdvözölni Őt. Kiabálásunkkal és integetésünkkel elértük a célunkat, Michael többször is visszaintegetett nekünk.

A 6. és a 10. hely mire lesz elég, azt ekkor még nem tudtam. Sok jóra nem számítottam, de a nap végén mégis boldog voltam, mert Michael visszaintegetett.

Szombat – 17.

A szombati nap kisebb izgalommal kezdődött, de nem a pályán és Schuminak sem volt köze hozzá. A történet egy nappal korábban kezdődött, amikor különböző emléktárgyakat, pólót s egyebeket vásároltam. Hol máshol, mint a kimondottan csak a Michael Schumacher relikviákat árusító pavilonban. Többször visszatértem ehhez a pavilonhoz, s az utolsó vásárlásom alakalmával ott felejtettem a bankkártyámat. Csak másnap reggel egy bank automatánál szembesültem azzal, hogy nincs meg a kártyám. Igazából biztos voltam benne, hogy hol hagytam, de azért a végső bizonyosságig kicsit izgultam. Szerencsére úgy volt, ahogy gondoltam. A fiatalember, akivel már évek óta ismerősként üdvözöljük egymást a Hungaroringen, azzal fogadott, hogy ott felejtettem a kártyám, s ők vártak már előző nap is.

Miután a kártyám megkerült (s valójában el sem veszett), nyugodtan indultam a helyemre, most már valódi izgalmakra várva.

Schumiék a harmadik szabadedzést egy hosszabb 13 körös etappal kezdték, kemény keverékű abroncsokkal. Eddig sem nagyon bíztam a jó eredményben, de ekkor már nagyon látszott, hogy ezen a pályán lassú a Mercedes. 19-20. helyen autóztak, Rosberg sem ment ugyanis jobban. Talán majd a lágy keverékű abroncsok segítenek – gondoltam. Schumi 17. helye a végén még ebbéli reményeimet is eloszlatták. Úgy véltem, itt csak a csoda vagy az eső segíthet, mert így még a Q2-be is nehéz lesz bejutni.

Nem sokat tévedtem. Az időmérőn MS talán simábban, mint gondoltam ugyan bejutott a Q2-be, de ott végül csak 17. lett. Rosberg 13. helye is azt bizonyította, hogy itt valóban kevés az a teljesítmény, ami a Mercedesből kijön. Így a nem túl reménytkeltő 17. hely után már csak egy vasárnapi kiadós esőért fohászkodtam.

Az időmérőt végül, ahogy várni lehetett Hamilton megnyerte, s mind a Lotus Grosjeannal, mind a Red Bull Vettellel erősnek tűnt. Räikkönen 5. helye a várttól talán elmaradt, de az esélyei megmaradtak, s még a ferrarisok is bízhattak leginkább Alonsóban, ő a 6. helyen zárt.

Vasárnap a futam napja

Elérkezett hát a futam napja!

A rajt előtt azonban még volt egy esemény, amire megint csak nagyon készültem. Zászlóval, dudával, fényképezőgéppel, látcsővel felszerelkezve vártam a versenyzői parádét. Vasárnap az I ♥ SCHUMI zászlót vittem magammal, jelezve, hogy MS rajtolhat akár az utolsó helyről, kieshet akár az összes versenyen, én kitartok mellette, mindvégig.

Mikor elindult a versenyzőkkel teli kamion, gyorsan csináltam egy-két fényképet, hogy aztán ezt a zászlót lobogtathassam. Remélem Michael is látta! A dudálás sem maradt el, mert Schumit látva a kivetítőn, azt nem lehetett kihagyni.

A parádé után már nem sok idő volt a rajtig, így egyre csak nőtt bennem a feszültség. Emlékeztetőül: Schumi a 17. helyről indult, azaz indult volna! De mi történt a rajnál? Valószínűleg évekig fogják még emlegetni a start eseményeit, s nem véletlenül.

Schumi és a többiek is rendben, időben elhagyták a bokszokat, majd néhány bemelegítő kör után a bokszutcán áthaladva elfoglalták a helyüket. A magyar himnuszra, a rajtrács meg is telt, már felálltak a vívó felek. Próbáltam Schumit követni, de messze volt, s a tömegben hiába kerestem. Csak mikor a szerelők, vendégek elhagyták az aszfaltcsíkot, akkor tűnt fel ismét.

Elindult a felvezető kör, természetesen a közönség feszülten, állva figyelte, s már nagyon várta a rajtot. Körbeért a mezőny, s most már tényleg jöhetett a rajt. Ekkor következett viszont egy olyan esemény, amit majd sokszor fogunk még emlegetni, és amit még én magam sem értettem. Ott és akkor, fogalmam sem volt ugyanis mi a helyzet, csak azt láttam, hogy Schumi nem tud elindulni. Csak arra gondoltam, ha itt most feladja, én hazamegyek. Kétségbeesetten leültem a helyemre, s próbáltam összeszedni magam. Azt sem fogtam fel akkor, hogy a versenyigazgató újabb felvezető körre küldte el a versenyzőket, de tudat alatt mégis csak érzékeltem ezt, mert a kör végén azért én is készültem az igazi rajtra. Halottam ugyanis közben, hogy Michael elhalad a bokszutcában előttünk, s a boksz kijáratához igyekszik. Senki, és semmi más nem érdekelt innentől kezdve, csak Schumi, így talán egyedüliként a szurkolók közül nem a rajtot, hanem Schumit figyeltem. Ez azt jelenti, hogy a mellettem álló nézők jobbra, én pedig a bokszkijáratot figyelve, balra néztem.

Annyit így utólag már tudok, hogy MS a 17. hely helyett érthetetlen módon a 19. helyre állt be a felvezető kör végén, majd a motor túlmelegedése okán leállította azt. Ezért kezdődött újra a teljes rajtceremónia, ezért indult Schumi a bokszutcából. A rossz rajthelyre nem találtam magyarázatot azóta sem, Schumitól is csak egy mondatot olvastam erről, mely szerint ő azt hitte, hogy jó helyen áll. Talán egyszer majd megtudjuk.

A verseny a továbbiakban sem alakult jól a számára, de ez engem egyáltalán nem érdekelt. Az első körében a zászlóval a kezemben kiabáltam, hogy gyerünk Schumi, ne add fel, majd amíg csak versenyben volt tapsolva, kiabálva szurkoltam neki. Kiabáltam én mindent: Hajrá Schumi! Mindent bele! Ne add fel! Menj, menj, menj! És így tovább. Ahol én ültem ez talán furcsának tűnt, de én ilyen vagyok. Sőt még most sem nagyon értem, hogy lehet úgy nézni egy versenyt, mintha otthon a fotelben ülnénk. Talán azért van ez, mert én a tévé előtt sem tudok nyugodtan a fotelben, csendben ülve szurkolni.

MS végül az 58. vagy 59. körben kiállt. Hogy milyen versenye volt? Ő maga ezt nyilatkozta a verseny végén: „Ez ma nyilvánvalóan egy olyan verseny volt, amire nem akarsz majd sokáig emlékezni. A motorom hőmérséklete nagyon magas volt a rajt előtt, így amikor megláttam a sárga lámpákat azonnal leállítottam azt Ezt követően a bokszutcából rajtoltam és összeszedtem egy büntetést, valamint egy defektet is. Így mindent összevetve a futam eleje nem volt valami kellemes. Semmi sem akart összeállni. Nem állt rendelkezésünkre az összes telemetriai adat a rajt előtt és a túlmelegedés alatt, azért végül úgy döntöttünk, hogy nem kockáztatunk további károkat a következő futamra és befejezem a versenyt. Most a szünet és Spa előtt még ellenőriznünk kell az autót. Szeretném elfelejteni ezt a hétvégét, de vannak ilyenek, így el kell fogadnom a történteket. De biztos vagyok benne, hogy a következő futamon erősebbek leszünk.” (Forrás: Formula.hu)

A dobogósokat, Hamiltont, Raikkonent, Grosjeant megtapsoltam, majd elindultam hazafelé. Vigasztalásul még vettem két Schumacheres kitűzőt, de számomra ezzel véget ért a 27. Magyar Nagydíj.

Az eredmény ellenére nagyon jól éreztem magam. S mint már írtam legyen Michael az utolsó, essen ki akár minden versenyen, nem számít, én kitartok, mert olyan élmény őt versenyezni látni, amiért mindent elkövetek, csak, hogy láthassam. Mert ha nem is karácsonyi, de ajándék nekem minden egyes versenye.

Az ellenfelekről valamint a Mercedes jövőjéről kevés szó esett vagy egyáltalán meg sem említettem. Schumi-rajongóként a többi versenyző teljesítményének értékelését, a Mercedes jövőjéről szóló elemzést meghagynám inkább a nálam hozzáértőbb szakértőknek, újságíróknak.

Végül inkább arról, hogy a magyar verseny után öt hét szünet kezdődött a Forma–1-ben. Vajon, hogy lehet ezt kibírni, kérdezi magától most bizonyára sok-sok F1-, illetve Schumi-rajongó. Nekem Schumi-rajongónak is túl hosszú ez a szünet, de kibírtam már ennél hosszabbat is. (Schumi nélkül 3 évet az F1-ben!) Mert hát hiába a többi sztár, hiába a hébe-hóba Schumiról megjelenő cikkek, semmi sem pótolhatja azt a lelkiállapotot, azt az érzést, amit egy Schumacherrel a mezőnyben megrendezett F1-es nagydíj jelent nekem. Na, jó azért az olimpián a magyarok aranyérmei pótolják ezt az érzést!

Remélem, ez a néhány hét segít a Mercedesnek összeszednie magát, Schumi is kipiheni magát (és ezt a nehézségekkel teli fél évadot), és újult erővel vágnak neki a szezon második felének. Ha ez így lesz, akkor van remény arra, hogy az idén majd további sikereket ünnepeljek együtt Schumival.  Legközelebb például Schumacher 300. versenyén Spában, ahol oly sok sikert megélt már!

Hajrá Schumi!