Schumacher szemtől szemben Damon Hill-lel (interjú)

Úgy döntöttünk, próbára tesszük időgépünk prototípusát, s a szerkezetbe ülve visszalépünk egy kicsit a régmúltba. A „célállomás” 1999 lett, a rövid McLaren-uralom második esztendeje, valamint a sárga Jordan-autók nagy éve, amely során Heinz-Harald Frentzen révén három futamot nyertek, s még a bajnokságra is volt esélyük. Michael Schumacher túlvan kettős lábtörése és hathetes kihagyása óta első versenyén, az F1 történetének első Maláj Nagydíján, amelyet csak azért nem nyert meg fölényesen, mert Eddie Irvine-t próbálta hozzásegíteni első bajnoki címéhez. A következő megméretésre Japánban került aztán sor, ahol végül az ír elbukott – Schumi viszont szintén második lett. Hogy mi jött ezután, azt mindenki tudja, de hogy mi zajlott a szuzukai hétvége pénteki edzései után? Nos, ennek felidézéséhez van szükség az időgépünkre! Indulhatunk?

Az alábbi rendhagyó interjú 1999 októberében készült, a szuzukai Japán Nagydíj pénteki napján. Majd’ 14 év távlatából olvasva is számos érdekességgel bír, s egyúttal megmutatja, hogy Michael Schumacher nem csupán a pályán, de azon kívül, elvei és értékrendje világában is rendkívül következetes. Talán F1-es karrierjének végének dátumát rosszul lőtte be, ám gondolkodásmódja a generációk harcáról, a fiatalság törvényszerű előretöréséről, valamint a folytatás értelméről tökéletesen megegyezik a jó tíz évvel későbbi Michael által követett elgondolásokkal. Még ferrarisként, a nagy sikerkorszak előtt azt mondja, versenyezni nem az eredményekért, sokkal inkább a belső elégedettség érzéséért érdemes. Akkor talán még maga sem gondolta volna, hogy egyszer egy hároméves új karrierrel bizonyítja saját szavai igazságát… Az alábbi beszélgetés mindenesetre kétségkívül sajátos vetülettel bír Schumacher elmúlt mercedeses karrierjére nézve is. Az F1 Racing angol kiadásának 2000-es évi januári számában megjelent interjút az egykori rivális, az éppen az említett Japán Nagydíjon visszavonuló Damon Hill, valamint a lap akkori főszerkesztője, Matt Bishop készítették.

Hill: Még sosem csináltam interjút korábban, szóval remélem, kibírható lesz.

Schumacher: Interjút csinálsz velem? Én azt hittem, csak beszélgetni fogunk.

Hill: Nos, felteszek pár kérdést, de Matt (Bishop, az F1Racing akkori főszerkesztője – a szerk.) is itt van szükség esetére, ha esetleg harccá fajulna a helyzet. (nevet)

Schumacher: Kérlek, Damon, ne harcoljunk! (nevet)

Hill: Oké, első kérdés. Milyen érzés, hogy egy másik versenyző interjúvol meg?

Schumacher: Egy kicsit furcsa. De ez olyan, mint amikor a Jochen Masshoz hasonló egykori versenyzők kezdenek el a médiában dolgozni. Kissé tehát furcsa.

Hill: Mint tudod, ez lesz az én utolsó versenyem…

Schumacher: Ne mondd, folytatni fogod, nemde?

Hill: Nem hiszel nekem? Nos, tényleg ez lesz az utolsó Forma–1-es futamom. Gyanítom, hogy téged valamivel hosszabb ideig látunk majd még versenyezni. Mit gondolsz, meddig fogod folytatni? Van bármiféle célod, amit el akarsz érni, és ami után meghozod a döntésed?

Schumacher: Te mióta tudod, hogy abbahagyod?

Hill: Nos, azt hiszem, ezúttal én vagyok a kérdező, Michael! (hangosan nevet) De komolyra fordítva a szót, tudat alatt mindig is azt gondoltam, hogy negyven lesz a határ.

Schumacher: Igen? De az év elején is biztos voltál abban, hogy ez lesz az utolsó szezonod?

Hill: Nem, meg akartam várni, miként megy majd. Úgy vélem, számomra a versenyképesség volt a fő szempont. Szerintem nálad is ez a helyzet – hiszen azért versenyzel, hogy nyerj. Amíg pedig képes vagy erre, folytatni akarod.

Schumacher: Nyerni? Vagy inkább elégedettnek lenni azzal, amit csinálsz? Olykor olyan autód van, amivel nem nyerhetsz, de ennek ellenére is jónak érzed magad a csapattársadhoz képest vagy egyáltalán. Ha így van, addig rendben van.

Hill: Igen.

Schumacher: De volt más okod is a befejezésre, mint például a család?

Hill: Neked is van családod.

Schumacher: Igen, nekem is van családom, de én nem látok elég indokot arra, hogy azt mondjam, már csak egy-két évig csinálom ezt. Nem tudom. Pár éve azt mondtam, további öt évig csinálom még, de arra is emlékszem, amikor kezdőként azt mondtam, csak három-négy évig folytatom, aztán abbahagyom. Most pedig már majd’ tíz éve itt vagyok… ez mindaddig rendben van, amíg élvezed, és amíg jól mennek a dolgaid. De nem gondolom, hogy negyvenéves koromig itt akarok maradni! (nevet)

Hill: Odakint valahol már ott van az új Michael Schumacher. Valahol ott leselkedik az árnyékban. Amikor te a Forma–1-be érkeztél, Ayrtonról szólt minden. Az ilyesmi az összes bajnokkal megtörténik, aki halmozza a sikereket. Milyen érdekes lenne hasonlót látni újra. Elvégre most meglehetősen dominálsz az F1-ben.

Schumacher: Hm. Nos, ez egy új tapasztalat lenne számomra, hiszen a karrierem során mindig én voltam a fiatalabb, aki az öregek ellen harcolt és megpróbálta legyőzni őket. És elég sikeres is voltam. Talán ha jön egy új fiatal, az valóban újszerű lesz számomra. Viszont sosem szerettem az olyan összehasonlításokat, hogy „az új Schumacher”, meg „az új Senna”, mivel ha egy új arc bukkan fel, az egyben új fejezetet is jelent. Ő egy független, önálló személyiség lesz, aki maga csinálja meg majd a saját nevét. Ez egy nap bizonyára meg is történik. Az apám mindig azt mondta nekem: „Ha ez megtörténik, jobban teszed, ha abbahagyod”, mivel szerinte ez veszélyes lehet már. Szerintem igaza van, hiszen ilyenkor megpróbálod továbbfeszegetni a határaidat, hogy tartani tudd a tempót. És ez valóban veszélyes lehet.

Hill: Édesapád fontos személy a karrieredben?

Schumacher: Ha a részleteket nézzük, nem annyira, összességében viszont igen. Azért mondom, hogy alaposan nézve nem annyira, mivel egy kívülálló számára elég nehéz nyomon követni, mit is csinálunk pontosan. Ő viszont kívülről szemléli az egész karrieremet, és elmondja a véleményét. Az előbb említett véleményével például végső soron igaza van. És ő mindig ennyire realista. Viszont mindig meghagyta számomra a döntés szabadságát, hogy a saját utamat járhassam, összességében pedig jó ötleteket és tanácsokat adott ehhez.

Hill: Ha jól tudom, van egy gokartpályája is, igaz ez?

Schumacher: Igen.

Hill: Ennek köszönheted, hogy a sport részese lettél?

Schumacher: Alapvetően nem a miénk volt. Elég szegények voltunk, amikor pedig tízéves voltam, nem is volt elég pénzünk arra, hogy folytassuk a gokartozást. Aztán elkezdtünk ezt a gokartbérléses üzletet, aminek a tulajdonosa a klub volt. Csupán három éve van saját gokartpályánk.

Hill: De édesapád már elég korán fellelkesített, nem igaz?

Schumacher: Az én apám nem az a tipikus motorsportos apuka, vagyis nem olyan ember, aki mindig imádta a motorsportot, versenyekre járt és mindig nézte a tévében a futamokat. Egyáltalán nem. Ő inkább építőmester volt, aki imádott barkácsolgatni. Szeretett babrálni a garázsban és hasonlók. Egy napon aztán úgy döntött, átépíti a gokartomat – egy gyerek gokartot, amit sosem használtam –, fog egy régi motorkerékpárt, aminek a motorját pedig beleépíti. Szóval így történt, nem pedig azért, mert mindig is szerette volna, hogy olyanná váljak, amilyen ma vagyok. Egyszerűen csak szórakoztunk egyet, apa a fiával, amolyan hobbiként.

Hill: Igen, ez érdekes. Nagyon alaposan figyeltelek téged az évek során, különösen F1-es karrierem korai szakaszában. A magabiztosságod már kívülről is egyértelműen látható, és ezt gyakran arroganciának titulálják. Engem viszont leginkább az nyűgözött le, hogy ebből a magabiztosságból táplálkozik a hited önmagadban. Karriered mely szakaszában kezdted azt hinni, hogy bárkit, mindenkit legyőzhetsz? Vagy valójában sosem gondoltál ilyesmire?

Schumacher: Nem, nem igazán gondoltam ilyet. Nem is vagyok annyira magabiztos, mint amilyennek talán hiszel. Nem minden tekintetben. Nagyon gyakran kérdőjelezem meg önmagamat. Ha a dolgok rosszul alakulnak, mindig magamban kezdek kételkedni elsőként. Aztán nagyon keményen próbálkozom – ezt sosem adom fel. Személy szerint tehát nem hiszem, hogy annyira magabiztos lennék, mint amilyennek kívülről látnak. És hogy mi a helyzet a riválisokkal, nem is tudom. Nem tudom, ők mennyire magabiztosak. Nem tudnám megmondani.

Hill: A kulcsmomentumokban viszont… nem ismerlek téged a versenypályán kívüli környezetben, de a versenyeken meglehetősen rejtélyes tudsz lenni. Nem látjuk, mit érzel, amikor a pályán vagy.

Schumacher: Ez elég nehéz is lenne a sisakkal, nem? (nevet)

Hill: Ez igaz.

Schumacher: Igen, de komolyra fordítva a szót, tudod, mit akarnak az újságírók leginkább látni tőlünk? Mindenekelőtt érzelmeket. Nézd meg Häkkinent most! Emberi volt és érzelmes Monzában, aztán mit műveltek vele az újságírók? Nem minden újságíró, de néhányan. Megszorongatták őt! És mit próbálsz ilyenkor tenni? Meg kell találnod az egyensúlyt, egy középutat, amely során nem mutatod ki az érzelmeidet a külvilág felé. Mégpedig azért, mert ha megteszed, az sokszor inkább árt neked. Profik vagyunk, ami azt jelenti, hogy olykor nem úgy cselekszünk, mint az emberek, és mint ahogy természetes lenne. Sajnos manapság az újságírók kis része még akkor is rossz hírré és történetté alakít mindent, ha éppen jó hírekről és történetekről van szó. Tehát védened kell önmagad. És közülünk mindenki ezt teszi bizonyos mértékig.

Hill: Értem, amit mondasz. Nem nyerhetsz mindig, de nekem az az érzésem, te versenyzőként nagyon profi vagy. A sport viszont az emberi oldal iránti érdeklődésről szól. A védjegyeddé vált már, hogy amikor a dobogóra lépsz, a magasba ugrasz, majd mutatod az egyest a kezeddel – még ha csak második is lettél. Én meg ilyenkor azt mondom magamnak: „Ő második lett! Mégis mi a fenét csinál? Én nyerem meg a versenyt!” (nevet)

Schumacher: Igen, gyakran van így.

Hill: Igen, de láthatod, hogy ilyenkor is kimutatod az érzelmeidet, nemde? Legalábbis valahányszor jónak ítéled meg kimutatni azokat a nyilvánosság előtt.

Schumacher. Talán nem teljesen pontosan válaszoltam meg a kérdésedet, mert egy bizonyos helyzetben valóban megmutatom magamat. Személy szerint elég stabil ember vagyok, nincsenek nagy hullámhegyeim és hullámvölgyeim. Emiatt is tűnhet úgy, hogy az érzelmeim nem túl drámaiak – legalábbis nem annyira drámaiak, mint amilyennek talán látni szeretnék. Ahhoz, hogy ez így legyen, valóban nagy dolgoknak kell történnie. Sokszor láthattad már – ahogyan fogalmaztál – a védjegyemet, láthattál izgatottnak, bosszúsnak és még sok minden másnak is. Erre a legjobb példa Spa volt tavaly. Szerencsére viszont nem gyakran vagyok ilyen. És ez pedig azért van, mert meglehetősen stabil teljesítményt nyújtok, ráadásul nincs is szükségem az ilyen extrém érzelmekre – ahogy mondjuk a popsztároknak vagy a mozicsillagoknak.

Hill: Értem. Van bármiféle törekvés benned egyes autósportos rekordok megdöntésére, mint amilyen például a legtöbb bajnoki cím? Mint tudod, Prost négyszer nyert, Fangio ötször. Ez motivál téged?

Schumacher: Van jelentősége, de nem ez az elsődleges szempont. A legfontosabb, hogy bajnok legyek a Ferrarival. Aztán ha már megvan ez, talán egyszer mondhatod, „már kétszer is megcsináltam”. Ha pedig már harmadszor is nyertél, talán azt mondod magadnak, még többször nyerhetsz. De számomra nem ez a legfontosabb, majd lesz, ahogy lesz.

Hill: És mi lesz, ha Eddie (Irvine) ezen a hétvégén megnyeri a bajnokságot? Úgy tekintenél rá, mint aki elrabolta előled azt a trófeát, amire magad is vágytál?

Schumacher: Talán igen. De ha így alakul, talán mondhatom majd, hogy legalább már két és fél bajnoki címem van. (hangosan nevet)

Hill: Nos, nem hiszem, hogy fél bajnoki címeket is osztogatnak, Michael…

Schumacher: Talán egy szeletet csak kaphatok majd Eddie bajnoki címéből! De komolyra fordítva a szót, bizonyára valóban éreznék némi csalódottságot. Elvégre olyan régóta szerettem volna elérni mindezt a Ferrarinak. De mindenki tudja, miért nem sikerült, ezért együtt tudnék élni ezzel. Ha a saját hibám miatt nem értem volna el, talán sokkal nehezebb lenne számomra.

Hill: Volt már, hogy úgy érezted, jó lenne kipróbálni, hogy a csapattársad is elsőszámú a csapaton belül?

Schumacher: Ezt a történetet szerintem teljesen rosszul értelmezi a külvilág. Sosem volt olyan csapattársam, akinek ne lett volna lehetősége legyőzni engem és ugyanolyan bánásmódot kapni, mint én. Az én elveim szerint viszont a csapatnak a gyorsabb versenyzőt kell támogatnia, mivel ez a legrövidebb út a bajnoki cím felé. Velem pontosan ez történt. Emiatt is igazoltam a Ferrarihoz. Láthattad, hogy segítettem Eddie-nek Malajziában a bajnokság miatt, mivel az én elveim szerint így helyes. Most pedig Eddie élvez minden elsőszámú kiváltságot, Malajziában és itt is. Tehát szó nincs arról, hogy lelassítom a csapattársaimat azzal, hogy szólok a csapatnak, „nem adhatjátok meg neki ugyanazt a gyors autót”. Nem ez a helyzet. Mindenkinek ugyanazok voltak a lehetőségei, mint nekem, de mivel az együtt töltött idő 95 százalékában én voltam a gyorsabb, úgy tűnhet, hogy a csapattársaim nem részesülnek egyenlő bánásmódban. Ez viszont nem igaz.

Hill: Oké, vegyük példának a Williamst. Mi lett volna, ha náluk versenyzel? Amikor ott voltam Alain Prost mellett, egyértelműen a második számú versenyző voltam, de a teljes szezonon át ugyanazt a technikát kaptam, mint ő. Ez valóban így van a Ferrarinál is?

Schumacher: Nézd, igen. Alapvetően Eddie és az én autóm most is ugyanolyan. És bármely csapatnál is voltam, az esetek 95 százalékában egyformák voltak az autóink. Persze vannak időszakok, amikor valami újdonságot próbálunk ki, és hogy felgyorsítsuk a folyamatot, csak az egyik autót építjük át vagy az egyik motort, és hogy ezt melyik versenyző kapja, elég egyértelmű szerintem: a gyorsabb, vagy legalábbis aki a bajnokságért küzd. Biztos vagyok benne, hogy a Williamsnél is ez lett volna a helyzet. Miként abban is biztos vagyok, hogy a Williamsnél jelenleg is vannak dolgok, amiket csak egy autón próbálnak ki, mégpedig a gyorsabb versenyző autóján. Szerintem ez teljesen normális gyakorlat, amit mi magunk is követünk.

Hill: Igen, rendben…

Schumacher: Bocsánat, Damon, hogy félbeszakítalak, de emlékezz csak vissza, Johnny (Herbert) mennyit kritizálta a Benettont, amiért az nem bánt vele egyenlően. Ez nem volt jogos részéről. Nagyon nem. Ő ugyanis ugyanazokat a lehetőségeket kapta meg, egyszerűen csak nem volt képes kihasználni őket.

Hill: Oké. Szóval nem árulod el? Nem feded fel, miként tudsz mindenkinél gyorsabb lenni?

Schumacher: Miként tudott Ayrton Senna gyorsabb lenni a csapattársainál? Miként tudnám ezt megválaszolni?

Hill: A vezetési stílusra célzok. Hogy írnád le a saját stílusodat?

Schumacher: Ez szerintem sokkal inkább egy módszer, mintsem egy stílus. Szerintem a sebességfölényem az eddigi csapattársaimhoz képest – elvégre csak velük tudom valóban összehasonlítani magam – leginkább abból ered, mennyit hozok ki a lehetőségeimből. Szerintem sosem a nyers tempó a legfontosabb, sokkal inkább az, miként teljesítesz a benned lévő teljesítményhez mérten. És nekem ez mindig is jól ment. Nagyon együtt kell dolgoznod a csapattal, valamint maximalizálni a lehetőségeket.

Hill: Most Szuzukában vagyunk. Tudnál adni pár tippet? (nevet)

Schumacher: Vezess gyorsabban! (hangosan nevet)

Hill: De most komolyan: a stílusod az évek során mintha változott volna – legalábbis én így érzem. Ezzel tisztában vagy?

Schumacher: Ó, igen. Természetesen.

Hill: Úgy vélem, ha megnéznénk egy fedélzeti kamerás felvételt a benettonos időszakodból, azt látnánk, hogy percenként hatezer kormánymozdulatot végzel! Nagyon sokat dolgoztál az autóban, de mára mintha kissé lenyugodtál volna.

Schumacher: Ez igaz, de megmondom, mi volt ennek az oka. Emlékszel még arra, miután elhagytam a Benettont, és Alesi, valamint Berger először ültek az autójukba? Emlékszel, milyen sokszor csúsztak ki?

Hill: Igen, emlékszem.

Schumacher: Nos, ha valaha is vezetted volna azt az autót, Damon, tudnád, miért így vezettem. Az az autó egészen hihetetlen volt. Nagyon nehéz volt vezetni, annyira ki volt hegyezve. És csak akkor volt igazán gyors, ha a határon vezetted. Mára rengeteget fejlődött az aerodinamika, az autók, és ezáltal az eddig általam vezetett autók is sokkal stabilabbak lettek. És ez a jelenkor minden autójára érvényes. Szerintem a te Jordaned is igen stabilnak tűnik – legalábbis arra alapozva, amit a fedélzeti kamerás felvételeken látok.

(Az ajtón egy Ferrari-mérnök lép be, Schumachert hívja)

Schumacher: Mennem kell? Még két perc? Rendben. Szóval alapvetően valóban változtattam a vezetési stílusomon, de ez a rendelkezésemre álló technikának köszönhető. Alapvetően én csupán hozzáidomultam ezekhez.

Hill: Rendben, már fogytán az időnk. Mit is kéne még kérdeznem tőled?

Schumacher: Van még valami, amiről beszélni szeretnél? Talán, hogy mi történt veled ma. (Hill a szabadedzés során kicsúszott a pályáról.)

Hill: Velem?

Schumacher: Igen.

Hill: Ez most nem rólam szól, Michael, már megmondtam neked az elején! (nevet)

Schumacher: Nem, de ez egy normál kicsúszás volt? Vagy volt valami mechanikai problémád?

Hill: Nos, ööö, az autó nem volt valami jó.

Schumacher: Nem?

Hill: Legalábbis számomra nem. Komoly volt a probléma.

Schumacher: És mi a helyzet a mostani szezonnal az előzőhöz képest? A tapadás terén szerintem nincs olyan nagy különbség. (Az első abroncsokon 1999-ben az előző évhez képest eggyel több, négy barázda volt, ami csökkentette a tapadást) Szóval, mitől…

Hill: …nem találom az autó megfelelő egyensúlyát. Legalábbis nem mindig. Nem olyan, amilyennek szeretném. Viszont ez felvet egy jó kérdést. Én még elmondhatom magamról, hogy vezettem aktív felfüggesztéssel, hatalmas slick gumikon, meg hasonlók – ahogyan te is. Számodra van olyan időszak, aminek az autóit igazán szeretted vezetni? Olyan autókat, amik jobbak voltak a többinél, amik jobban feküdtek neked?

Schumacher: Igen, természetesen. Az aktív felfüggesztéses autókat. Ezeket ugyanis kompromisszumok nélkül állíthattad. Most rengeteg kompromisszumot kell kötnöd a beállítások terén, ami igen bonyolulttá teszi az egészet. Ez valódi kihívást jelent, de én nem különösebben kedvelem ezt.

Hill: Igazad van.

Schumacher: Az aktív felfüggesztéses autók nagyon jók voltak. – ráadásul még ott volt a kipörgésgátló is.

Hill: Ezeket kombinálva milyen típusú Forma–1-es autót vezetnél legszívesebben? Javasolnád például a slick gumikat?

Schumacher: Igen, előnyben részesíteném a nagyobb tapadást.

Hill: Én is így vagyok ezzel.

Schumacher: Igen, és nem is látom akadályát annak, hogy négy-öt másodperccel gyorsabbak legyünk. Szerintem ezt nagyon könnyen elérhetnénk. És szerintem fizikailag sem lenne nehéz kibírni. Ismerjük a biztonsági problémákat, de látható, az autók manapság is milyen könnyen kirepülnek a pályáról – mégpedig mert olyan kevés tapadásuk van. Szerintem manapság könnyebb is kicsúszni.

Hill: Igen, ebben igazad van.

Schumacher: Igen, és emiatt sem értek száz százalékban egyet azzal, ahogyan a biztonsági kérdéseket kezelik, és szerintem ebben te is egyetértesz velem.

Hill: Nos, nem kedvelem ezeket a gumikat, egyáltalán nem.

Schumacher: És szerinted valóban javított a biztonságon, hogy lassabbak lettünk?

Hill: Én egyszerűen szerettem a slickeket. Én valamiért szerettem érezni a gumikat, amikor kimenetem a felvezető körre. Érezni lehetett, ahogyan nő a tapadás, és azt is, miként változik. Ezek a gumik ezzel szemben annyira tompák.

Schumacher: Igen, itt pedig különösen. Itt valóságos katasztrófa.

Hill: Igen, örülök, hogy egyetértünk! (nevet)

Schumacher: De érdekes, ez mennyire másként hat a különböző emberekre. Vannak bizonyos képességek és tehetségek, amelyek közül mi mindnyájan rendelkezünk valamennyivel. Bizonyos területeken viszont te jobban használod őket, mint más területeken. Azt akarom mondani ezzel, hogy – és te, Damon talán nem hallod ezt olyan szívesen –, talán elérjük azt a kort, amikor már sokkal nehezebb átállni az ilyesmire. Minél idősebb leszel, annál nehezebb ugyanis befogadni az új dolgokat. És talán emiatt is van úgy, hogy idővel mindig a fiatalabbak jönnek, az idősebbek pedig mennek.

Hill: Igen, a fiatalabbak pedig nem is tudják, milyen volt azelőtt, így egyszerűen csak boldogulniuk kell azzal, amijük van. Ez a másik tényező.

Schumacher: Igen, ez is igaz.

(A Ferrari-mérnök ismét benyit a szobába, és óvatosan gesztikulál Schumachernek)

Hill: Utolsó kérdés. Ismered azt a L’Oréal-reklámot? A hajas reklámot, ami azt mondja, „Mert megérdemlem!” Nos, megérdemled? Megéred a pénzed? (nevet)

Schumacher: Ez jó kérdés! (hangosan nevet)

Hill: Meg tudod válaszolni?

Schumacher: Nem, Damon – ezt neked kell megválaszolnod nekem!

Hill: Rendben, dolgozom rajta! Köszönöm a beszélgetést!

Schumacher: Részemről a szerencse!

Eddie Irvine végül nem lett világbajnok 1999-ben. A Japán Nagydíjon esélye sem nyílt Mika Häkkinen megszorongatására, aki mögött Schumacher könnyedén szerezte meg a második helyet. A következő év aztán elhozta a várva várt fordulópontot: beköszöntött a Schumi-korszak.