Noha balesetük és sérülésük merőben eltért, az egykori vetélytárs
Robert Kubica pontosan tudja, milyen nehéz időszakot élhet át most a múlt év
végén síbalesetet szenvedő Michael Schumacher családja. A Bild által vele
készített interjúban a lengyel erről, valamint az emberélet törékenységéről
beszélt.
Miként élte meg a Schumacherrel történteket?
Robert Kubica: Amikor hallottam, sokkolt a hír. Nagyon remélem,
hogy a lehető legjobban jön ki ebből a borzalmas dologból. Ezt kívánom neki, a
családjának és a barátainak.
Ön a balesetet követően szintén küzdött az életéért. Beszélt a
hozzátartozóival arról, miként élte meg ezt az időszakot?
Kubica: Igen, sokat beszéltünk róla, miután már túljutottam a
legrosszabbon. A családom minden napját bizonytalanságban élte, és csak
reménykedtek abban, hogy jó híreket kapnak. Nem csak az én életem változott meg
azóta. A családomé sem ugyanolyan, mint volt.
Ezt hogy érti?
Kubica: Hozzájuk képest egész jól éltem meg ezt. Újra és újra
megműtöttek, de sosem fogtam fel igazán, mivel ahhoz túl erős gyógyszereket
kaptam. Különösen az elején. Természetesen voltak fájdalmaim, amikor elmúlt a
gyógyszer hatása – és elhihetik, ezt sokszor átéltem. De az idő nagy részében
csak szundikáltam. Anélkül haladt az idő, hogy én tisztában lettem volna azzal,
mennyire súlyosak a sérüléseim. Ők viszont nem tudtak mit tenni, azt
leszámítva, hogy vártak, és imádkoztak, hogy felépüljek. Mindannyian az
orvosoktól függtünk, a sorsunk viszont isten kezében volt. Szerintem az ilyen
időszakokban a családtagok szenvednek a legtöbbet, Michael esetében is így van.
Lehet tanulni az ilyen nehéz időkben bármit is?
Kubica: Igen. Én például megtanultam, hogy minden napnak a lehető
legpozitívabban vágjak neki. Ez a hozzáállás idővel nagyon megerősített, és a
családommal is így volt. Az ilyen bonyolult sérüléseknél nehéz diagnózist
állítani. Az egész csupa bizonytalanság. Lényegében a remény és a pozitív
szemléletmód az egyetlen, ami marad ilyenkor.
Ön szerint vannak párhuzamok a saját és Schumacher helyzete között?
Kubica: Különböző balesetekről beszélünk, és teljesen más
sérüléseim voltak, mint Michaelnek. Ennek ellenére vannak közös pontok. Mindkét
eset megmutatja, mennyire törékeny az élet. Az ember sosem tudhatja, mi
történik holnap, vagy egyszer, akár a következő órában. Az ilyen balesetek
megtörténnek. És ez rossz volt nekem és Michaelnek is. Azt azonban nem szabad
elfelejtenünk, hogy minden nap emberek tucatjával történik hasonló. Ezekről
viszont nemigen beszélnek, mivel nem hírességekről van szó. Pedig az ő életük
is teljesen megváltozhat egy szempillantás alatt.
Együtt ünnepelték az első
dobogóját a Nürburgringen, majd pár héttel később a vállára emelete őt
Törökországban az első győzelmét követően is, végül pedig szorosan átölelte
akkor is, amikor életében először nyert hazai közönsége előtt Interlagosban.
Michael Schumacher és Felipe Massa már 2006-ban sem csak szimpla csapattársak
voltak. Máig élénken él bennem a kép a 2006-os hockenheimi délutánról: az abban
az évben egyből a mélyvízbe, azaz a Ferrari ülésébe ugró Massa a második helyen
halad, közvetlenül Schumi szélárnyékában, és úgy követi a német minden
mozdulatát, mintha kottát olvasna. A siker kottáját. Pontosan látta, hogy egy
nagy bajnok miként osztja be erejét, mikor hajtja meg, s mikor kíméli a
technikát, valamint hogy a győzelem nem pusztán a gyorsaság függvénye. Hogy aztán
az év hátralévő részében ő maga is több győzelmet és pole pozíciót szerzett, nem
a véletlen, hanem ezen tanulás eredménye volt.
Miként az is, hogy Schumi
visszavonulását követően hiába a frissen érkező Kimi Räikkönennek adták át a
német helyét, hosszabb távon Massa lépett barátja örökébe. Ő volt az, akiben
jobban bíztak, és akit jobban szerettek csapattársai – mert tudta, hogy
alázattal és a társak iránti tisztelettel, kedvességgel lehet előrébb jutni
csupán. Hogy 2008-ban kis híján bajnok lett, nem kis mértékben Schumacher
mentormunkájának eredménye.
2009-ben, azt követően, hogy azon
a borzalmas július végi délutánon a brazil súlyos fejsérüléssel kórházba
került, majd napokig kómában feküdt, Schumi azonnal hazánkba utazott, hogy
meglátogassa, támogassa barátját, akit csak fogadott öccseként szokott
emlegetni. Most az ő élete került veszélybe – s Massa szintén ott ült a kórházi
ágy mellett, hogy erőt adjon barátjának. Az idénynyitó Ausztrál Nagydíj
hétvégéjén a Bild am Sonntagnak adott
interjújában elárulta, hamarosan újra meglátogatja Schumit, akinek monogramját
egész hétvégén ott viselte a sisakján, akiért nap mint nap imádkozik, s akinek
gyógyulásában továbbra is töretlenül hisz.
Hisz, mert ő azon a hockenheimi
délutánon testközelből láthatta: a németnél jobban senki sem ismeri jobban a
siker, a győzelem titkát.
Gondol az új szezon első versenyének vasárnapján is Michael
Schumacherre?
Felipe Massa: Nagyon gyakran. Mindegy, milyen gyors az autónk, az
élet fontos dolgairól nem szabad megfeledkeznünk. Most távol tőlem egy nagyon
jó barátom az életéért küzd. Minden nap imádkoznunk kell, hogy Michael
felébredjen.
Pár héttel ezelőtt ön járt Grenoble-ben Schuminál a kórházban, és azt
mondta neki, fel kell ébrednie…
Massa: Igen, ez megindító volt. Mihelyst az időm engedi, újra
meglátogatom őt. Michael és én nagyon jó barátok vagyunk, nagyon sok mindenen
mentünk keresztül együtt. Ő egy meghatározó személy volt számomra a Forma–1-es
karrierem kezdetén, tizenkét évvel ezelőtt. Mindig együtt voltunk. Michael
tanított nekem mindent, hogy miként boldogulhatok az emberekkel és az autóval.
Nagyon sok mindent ellestem tőle, és örökké hálás leszek neki az együtt eltöltött
időkért. Nem szabad feladnunk a reményt, hogy egyszer újra egészséges lesz. Még
akkor sem, ha már régóta fekszik kómában.
Mit tanult ebből a sorscsapásból?
Massa: Michael balesete megmutatja mindenki számára, milyen gyorsan
megváltozhatnak a dolgok az életben. Az ember el sem akarja hinni, hogy vele
megtörténhetnek ilyen borzalmas dolgok. Ez viszont nem így van, mindenkivel
történhet rossz! Pár másodperc alatt végigpereg az életed a fejedben. A 2009-es
budapesti balesetem óta sokkal többre tartom az életet, mint előtte. Minden
szép pillanatot ki kell használnod, mert nagyon hamar elillanhat.
Emlékszik még arra a pillanatra, amikor felébred a kómából?
Massa: Szinte egyáltalán nem. Még teljesen kótyagos voltam a
gyógyszerektől, tele voltam drogokkal! Egyébként nem voltam olyan sokáig
mélyaltatásban, mint Michael volt, illetve van. Az ezt követő pár napról aztán
már megint van emlékem, de a többi kitörlődött.
Ön egy négyéves fiú édesapja. Az ifjabb Felipe tudja, milyen veszélyes
foglalkozást űz az édesapja?
Massa: Próbálok jó tanár lenni számára. Természetesen tudja, hogy
az autóversenyzés a szakmám. De gyerekként, ilyen korban még nem érted, hogy az
apukád akár meg is halhat, ha egy baleset történik a futam során.
Amióta a Ferraritól a Williamshez igazolt, boldogabbnak tűnik. Jól
érezzük?
Massa: Boldog vagyok, igen. Boldog vagyok, hogy megléptem ezt a
lépést. Megragadtam a szerencsémet. Az autó jónak tűnik. Hogy a Williams
Mercedes-motorra váltott, az első lépést jelenti a siker felé. Erősnek érzem az
autót, és vágyom az újabb győzelmekre.
Mennyire volt bosszantó, hogy négy éven keresztül Fernando Alonso
vízhordója volt?
Massa: Mondok önnek valamit: a szolgák ideje már lejárt! Egy
csapatban olykor meg kell tenned bizonyos dolgokat, amiket az adott pillanatban
nem értesz. De egyik versenyzőnek sincs ínyére, ha nem szabad nyernie. A
Williams azt akarja, hogy vezér legyek a csapatban. Én pedig szeretném újra
sikerre vinni őket. Hat éve nem nyertek futamot! Hat év márpedig túl sok. Újra
egészen magasra szeretnék jutni, és pezsgőt spriccelni a többiekre. Nem tudom,
hogy eljutok-e idáig, de mindent meg fogok tenni érte.
Bajnoki cím a karrier végén?
Massa: Nyilván ez az álmom. 2008-ban nagyon közel kerültem hozzá.
Talán ha megszerzem a bajnoki címet, azonnal vissza is vonulok. Vagy folytatom,
míg nem leszek olyan öreg, hogy már nem tudok kiszállni az autóból…
Karácsony előtt még
valami teljesen másra készültünk. Ünneplésre, a 45. születésnapra szánt írással…
Az ünnepnap helyett viszont idegtépő, feszültséggel és aggódással teli napok sorozata
jutott – nem csupán nekünk, rajongóknak, de leginkább a családtagoknak és
barátoknak. És persze a féltő fájdalom.
Noha az iránta érzett
szeretettől és a gyógyuláshoz küldött energiáktól szinte már a föld is megremeg,
egyelőre nincs változás: a férj, a családapa, a gyermek – az idol, a hős, a
Forma–1 hétszeres világbajnoka továbbra is kómában fekszik a grénoble-i
egyetemi kórház intenzívosztályán.
Küzd, mint mindig, de
ahogy még soha: a felépülésért, az életért. Melyről talán maga sem sejti, hogy
sokkal több ember számára felbecsülhetetlen érték, mint azt gondolná.
Mi pedig lélekben
támogatjuk őt, s reménykedünk. Például abban, hogy különleges küzdőszelleme
újra sikerre vezeti őt – miként tette azt oly sokszor, a 45 már mögötte hagyott
év során MINDIG.
…például azon az
1994-es barcelonai délutánon, amelynek a nagy fölénnyel megnyert időmérő után
az első rajtkockából vágott neki – s amelyen aztán végül „csak” második lett.
Pedig az első kanyarba még elsőként érkezett, majd előnyét is fokozatosan
építgette – domináns futamgyőzelem felé közeledve. Aztán jött az első
bokszkiállás, mely után a Benetton lassulni kezdett. A hirtelen ötlettől
vezérlet kormánycsere sem segített: autója ötös sebességi fokozatban ragadt.
Talán lett volna, aki azonnal kiáll, talán pár környi szenvedés és a mezőny
végére történő visszaesés sokakat a reménytelenségbe taszított volna… ő viszont
megrázta magát, s némi puhatolózást követően megoldást talált. Változtatott a
vezetés módján, máshogy fékezett, másként ment be a kanyarokba, másként
gyorsított ki belőlük – s végül (néhány veszélyes rivális kiesésével) a második
helyért járó hat pont volt kitartása jutalma.
…például azon az
esős 1995-ös spái délutánon, melyen úgy tűnt, semmi esélye az élen végezni a
16. rajthelyről. Kiváltképpen úgy, hogy miután felkapaszkodott a harmadik
helyre, a rákezdő esőben slick-gumin maradt, s csak 2 perc 23-as körökre volt
képes, szemben a kereket cserélő, s felé rohamléptekkel, 2 perc 17-es köröket
futó Damon Hill-lel. Vesztett helyzet – gondolnánk sokan. Ő másként tette. Noha
csupán egy botot talált fegyverül a puskával szemben, mégis csatába kezdett
brit ellenfelével – s küzdeni akarásával, mesteri védekezésével, kitartásával
végül teljesen elbizonytalanította őt. Rendíthetetlenség, győzelem –
mestermunka.
…azon a szomorú
szuzukai napon, mely egész évi reménytelen küzdelmének fináléját jelentette
1998-ban. Az utolsó esélyt arra, hogy valamilyen módon legyőzze a fölényben
lévő McLarent, s megszerezze hőn áhított első ferraris bajnoki címét. Az első
rajtkocka megszerzése volt az első lépés effelé – a rajtnál lefulladó Ferrari
viszont ismét visszalökte őt a reménytelenség sötét vermébe, ahonnan egész
szezonon át kikapaszkodni próbált. A mezőny legvégére került, de természetesen
akkor sem adta föl. Elszántan, mindent egy lapra föltéve küzdött – ahogy talán
azelőtt még sosem. Mire a dobogóra kapaszkodott volna, kénytelen volt viszont
szembesülni a ténnyel: a technika nem tud lépést tartani vele. Szétrobbanó gumi
– szertefoszló bajnoki álmok. De megrendíthetetlen küzdeni akarás.
…azon a gyászos
imolai napon, mely élete talán legnehezebbje volt. Szombati edzéselsőségének
megszerzése után egyből a kórház felé vezetett az útja. A rajthoz már annak
tudatában állt fel, hogy édesanyja nincs többé… Feladni viszont eszébe sem
jutott! Lecsapta sisakrostélyát, s magabiztos, vérprofi győzelmet aratott. Kőkeménysége
csakis akkor enyhült, miután győztes autójából kiszállva megtört emberként
omlott csapattársai ölelésébe. Akár fel is adhatta volna, a világon senki nem
vetette volna szemére. Hogy nem tette végül hatodik bajnoki címét eredményezte.
A küzdelmes szezonon keresztülrágva magát végül egyetlen ponttal bajnokká,
pontosítunk, BAJNOKKÁ vált. Mégpedig az F1 legsikeresebbjévé.
…azon a 2006-os Brazil
Nagydíjon, melyet sokáig mindenki a legutolsónak hitt. A Ferrari hátuljából
felszálló szuzukai füsttel bajnoki reményei is elillanni látszottak – csupán elméleti esélye volt még a végső sikerre. A
hétvégén érezhetően erőfölényben volt, a sors viszont valamiért úgy akarta,
szenvedjen meg a szép búcsúért. Az időmérő záró szakaszában technikai hiba
miatt a pole helyett csak a 10. pozíció jutott neki. Ám ahogy a nyolc évvel
korábbi szezonzárón tette, úgy ezúttal sem foglalkozott a körülményekkel. Fejét
lehajtva taposott a gázpedálra, s nem törődve defekttel, majdnem-körhátránnyal,
ment, ment, konokul ment előre, s eggyé válva autójával, a pályával élete
legnagyobb versenyét rajzolta az interlagosi aszfaltra – s egy tükörsima
győzelem helyett egy mérhetetlen küzdeni tudás révén megszerzett negyedik
hellyel tette örökké emlékezetessé búcsúját.
…vagy például azon
a kora őszi, napos monzai délutánon 2011-ben, amikor az egész világ tudatára
hozta, ő még három év kihagyás után is az a Michael Schumacher, aki korábban is volt. Persze a
körülmények a kezére játszottak, s némi szerencsére is szüksége volt hozzá, ám
hogy 27 körön keresztül maga mögött tudjon tartani egy Mercedesénél sokkal
gyorsabb autót, melyet a jelenkor egyik legnagyobbjaként számon tartott
versenyzője, Lewis Hamilton kormányoz, korántsem a véletlen műve volt. Sokkal
inkább a kitartásé, a harci kedvvé és a vesztett helyzetet nem ismerő
elszántságé, mely azon a délutánon visszahozta a hétszeres rekorder régi
dicsfényét. No meg azt a csibészes, elégedett mosolyt, mely az ötödik helyet
hozó futam végén az arcára ült. Szemében hasonló csillogással társulva, mint
amit a média képviselői egy évvel később abban a bizonyos monacói vagy
valenciai sajtószobában is megcsodálhattak. A mosolyt, mely…
A mosolyt, melyet hamarosan
újra látni fogunk! A felsorolt emlékek ugyanis nem csupán egy elfogult rajongó
által féltve őrzött, megszépített pillanatképek, melyeket csak a reménytelensége
tart elé védőpajzsként a könyörtelenül rideg, tőre hegyével a szívet célzó
valóság ellen. Talán egy futamgyőzelemnek, megnyert csatának, látványos
ütközetnek nem sok köze van az élet igazán nagy dolgaihoz – általuk viszont
mégis egy élet vált naggyá.
Egy élet, amelyért
most százezrek imádkoznak aggódó, könnyes tekintetekkel, s amely láthatóan nem
csupán egyetlen emberé, de valamilyen szinten ezen százezreké is – a fenti
emlékek, a kiváltott érzelmek, a példa- és iránymutatás által.
Talán egy megnyert
párharc, egy bátor manőver vagy egy elszántsággal kivívott győzelem önmagában
kevés a mostani nehéz időszak átvészeléséhez. A mögöttük álló ember ereje
viszont már elég lehet hozzá! Főleg úgy, hogy mi, akik korábban szintén erőt
merítettünk példájából, most magunk is segítő kezet nyújthatunk neki.
Egy életnek, amely
45 éven át száguldott körülöttünk, s amely most egy pillanatra lassítani
kényszerült. Te férj, te apa, te fiú, te példakép – te Bajnok, küzdj, ahogy
mindig tetted, s a jutalmad, meglásd, győzelem lesz!
