Karácsony előtt még
valami teljesen másra készültünk. Ünneplésre, a 45. születésnapra szánt írással…
Az ünnepnap helyett viszont idegtépő, feszültséggel és aggódással teli napok sorozata
jutott – nem csupán nekünk, rajongóknak, de leginkább a családtagoknak és
barátoknak. És persze a féltő fájdalom.
Noha az iránta érzett
szeretettől és a gyógyuláshoz küldött energiáktól szinte már a föld is megremeg,
egyelőre nincs változás: a férj, a családapa, a gyermek – az idol, a hős, a
Forma–1 hétszeres világbajnoka továbbra is kómában fekszik a grénoble-i
egyetemi kórház intenzívosztályán.
Küzd, mint mindig, de
ahogy még soha: a felépülésért, az életért. Melyről talán maga sem sejti, hogy
sokkal több ember számára felbecsülhetetlen érték, mint azt gondolná.
Mi pedig lélekben
támogatjuk őt, s reménykedünk. Például abban, hogy különleges küzdőszelleme
újra sikerre vezeti őt – miként tette azt oly sokszor, a 45 már mögötte hagyott
év során MINDIG.
…például azon az
1994-es barcelonai délutánon, amelynek a nagy fölénnyel megnyert időmérő után
az első rajtkockából vágott neki – s amelyen aztán végül „csak” második lett.
Pedig az első kanyarba még elsőként érkezett, majd előnyét is fokozatosan
építgette – domináns futamgyőzelem felé közeledve. Aztán jött az első
bokszkiállás, mely után a Benetton lassulni kezdett. A hirtelen ötlettől
vezérlet kormánycsere sem segített: autója ötös sebességi fokozatban ragadt.
Talán lett volna, aki azonnal kiáll, talán pár környi szenvedés és a mezőny
végére történő visszaesés sokakat a reménytelenségbe taszított volna… ő viszont
megrázta magát, s némi puhatolózást követően megoldást talált. Változtatott a
vezetés módján, máshogy fékezett, másként ment be a kanyarokba, másként
gyorsított ki belőlük – s végül (néhány veszélyes rivális kiesésével) a második
helyért járó hat pont volt kitartása jutalma.
…például azon az
esős 1995-ös spái délutánon, melyen úgy tűnt, semmi esélye az élen végezni a
16. rajthelyről. Kiváltképpen úgy, hogy miután felkapaszkodott a harmadik
helyre, a rákezdő esőben slick-gumin maradt, s csak 2 perc 23-as körökre volt
képes, szemben a kereket cserélő, s felé rohamléptekkel, 2 perc 17-es köröket
futó Damon Hill-lel. Vesztett helyzet – gondolnánk sokan. Ő másként tette. Noha
csupán egy botot talált fegyverül a puskával szemben, mégis csatába kezdett
brit ellenfelével – s küzdeni akarásával, mesteri védekezésével, kitartásával
végül teljesen elbizonytalanította őt. Rendíthetetlenség, győzelem –
mestermunka.
…azon a szomorú
szuzukai napon, mely egész évi reménytelen küzdelmének fináléját jelentette
1998-ban. Az utolsó esélyt arra, hogy valamilyen módon legyőzze a fölényben
lévő McLarent, s megszerezze hőn áhított első ferraris bajnoki címét. Az első
rajtkocka megszerzése volt az első lépés effelé – a rajtnál lefulladó Ferrari
viszont ismét visszalökte őt a reménytelenség sötét vermébe, ahonnan egész
szezonon át kikapaszkodni próbált. A mezőny legvégére került, de természetesen
akkor sem adta föl. Elszántan, mindent egy lapra föltéve küzdött – ahogy talán
azelőtt még sosem. Mire a dobogóra kapaszkodott volna, kénytelen volt viszont
szembesülni a ténnyel: a technika nem tud lépést tartani vele. Szétrobbanó gumi
– szertefoszló bajnoki álmok. De megrendíthetetlen küzdeni akarás.
…azon a gyászos
imolai napon, mely élete talán legnehezebbje volt. Szombati edzéselsőségének
megszerzése után egyből a kórház felé vezetett az útja. A rajthoz már annak
tudatában állt fel, hogy édesanyja nincs többé… Feladni viszont eszébe sem
jutott! Lecsapta sisakrostélyát, s magabiztos, vérprofi győzelmet aratott. Kőkeménysége
csakis akkor enyhült, miután győztes autójából kiszállva megtört emberként
omlott csapattársai ölelésébe. Akár fel is adhatta volna, a világon senki nem
vetette volna szemére. Hogy nem tette végül hatodik bajnoki címét eredményezte.
A küzdelmes szezonon keresztülrágva magát végül egyetlen ponttal bajnokká,
pontosítunk, BAJNOKKÁ vált. Mégpedig az F1 legsikeresebbjévé.
…azon a 2006-os Brazil
Nagydíjon, melyet sokáig mindenki a legutolsónak hitt. A Ferrari hátuljából
felszálló szuzukai füsttel bajnoki reményei is elillanni látszottak – csupán elméleti esélye volt még a végső sikerre. A
hétvégén érezhetően erőfölényben volt, a sors viszont valamiért úgy akarta,
szenvedjen meg a szép búcsúért. Az időmérő záró szakaszában technikai hiba
miatt a pole helyett csak a 10. pozíció jutott neki. Ám ahogy a nyolc évvel
korábbi szezonzárón tette, úgy ezúttal sem foglalkozott a körülményekkel. Fejét
lehajtva taposott a gázpedálra, s nem törődve defekttel, majdnem-körhátránnyal,
ment, ment, konokul ment előre, s eggyé válva autójával, a pályával élete
legnagyobb versenyét rajzolta az interlagosi aszfaltra – s egy tükörsima
győzelem helyett egy mérhetetlen küzdeni tudás révén megszerzett negyedik
hellyel tette örökké emlékezetessé búcsúját.
…vagy például azon
a kora őszi, napos monzai délutánon 2011-ben, amikor az egész világ tudatára
hozta, ő még három év kihagyás után is az a Michael Schumacher, aki korábban is volt. Persze a
körülmények a kezére játszottak, s némi szerencsére is szüksége volt hozzá, ám
hogy 27 körön keresztül maga mögött tudjon tartani egy Mercedesénél sokkal
gyorsabb autót, melyet a jelenkor egyik legnagyobbjaként számon tartott
versenyzője, Lewis Hamilton kormányoz, korántsem a véletlen műve volt. Sokkal
inkább a kitartásé, a harci kedvvé és a vesztett helyzetet nem ismerő
elszántságé, mely azon a délutánon visszahozta a hétszeres rekorder régi
dicsfényét. No meg azt a csibészes, elégedett mosolyt, mely az ötödik helyet
hozó futam végén az arcára ült. Szemében hasonló csillogással társulva, mint
amit a média képviselői egy évvel később abban a bizonyos monacói vagy
valenciai sajtószobában is megcsodálhattak. A mosolyt, mely…
A mosolyt, melyet hamarosan
újra látni fogunk! A felsorolt emlékek ugyanis nem csupán egy elfogult rajongó
által féltve őrzött, megszépített pillanatképek, melyeket csak a reménytelensége
tart elé védőpajzsként a könyörtelenül rideg, tőre hegyével a szívet célzó
valóság ellen. Talán egy futamgyőzelemnek, megnyert csatának, látványos
ütközetnek nem sok köze van az élet igazán nagy dolgaihoz – általuk viszont
mégis egy élet vált naggyá.
Egy élet, amelyért
most százezrek imádkoznak aggódó, könnyes tekintetekkel, s amely láthatóan nem
csupán egyetlen emberé, de valamilyen szinten ezen százezreké is – a fenti
emlékek, a kiváltott érzelmek, a példa- és iránymutatás által.
Talán egy megnyert
párharc, egy bátor manőver vagy egy elszántsággal kivívott győzelem önmagában
kevés a mostani nehéz időszak átvészeléséhez. A mögöttük álló ember ereje
viszont már elég lehet hozzá! Főleg úgy, hogy mi, akik korábban szintén erőt
merítettünk példájából, most magunk is segítő kezet nyújthatunk neki.
Egy életnek, amely
45 éven át száguldott körülöttünk, s amely most egy pillanatra lassítani
kényszerült. Te férj, te apa, te fiú, te példakép – te Bajnok, küzdj, ahogy
mindig tetted, s a jutalmad, meglásd, győzelem lesz!
A JÓISTEN ÉLTESSEN,
MICHAEL!
