A Császár útja (47.) – Egy régi képeslap Monzából

Michael Schumacher újra a régi. Noha a pályán elért eredmények nem ezt mutatják, amit a pályán kívül kap, az most már pontosan megegyezik azzal, amit régi karrierje során volt kénytelen kiállni: mérhetetlen imádat- és gyűlöletözön zúdul rá egyszerre, számos embert felvillanyozva, másokat meg őrületbe kergetve személyével. Pontosabban teljesítményével – ami jelenleg mindennél fontosabb. Mert az, hogy visszatérte óta hazájában körülbelül a 32. közvélemény-kutatás jelent meg róla nemrég, jól bizonyítja, hogy őt a teljesítményétől függetlenül mindig nagy figyelem kíséri. Ám Schumacher ezúttal a pályán mutatott produkciójával kavart nagy port, ami legalábbis bíztató! Vagyis a port éppenséggel Lewis Hamilton McLarenje kavarta mögötte – például a Curva Grandéban…

A fakó monzai nap aranyszínű kora őszi fényekkel borítja be a történelmi pálya vidékét. Sugarai fel-felbukkannak a zöldellő fák mögött, itt-ott átszúrva azok sűrű, sötét árnyékát. E kontrasztnál csupán a pályán száguldó autók hangja élesebb. Kasztnijukon szikrázó küzdelmet vív egymással fény és árnyék. Eldöntetlen harc ez, akár a múlt és a jelen csatája.

Péntek délelőtt van, s az első szabadedzéstől válaszokat várunk: vajon a régi iskola, motorerőre és végsebességre építő taktikája, vagy az új aero-korszak leszorító- és fékerőre bazírozó elgondolása kerekedik felül az olasz pályán? Míg korábban egyértelmű volt előbbi fontossága, a tavalyi év megmutatta, hogy más út is vezethet sikerre Monzában. Idén a McLaren és a Red Bull is azzal a meggyőződéssel vágott neki Olaszországnak, hogy a nagyobb hátsó szárnyak által jelentett végsebességbeli hátrányok – kiegészülve a DRS-sel – az egyenes végi hatalmas fékezésekkor, valamint a gyors kanyarokban nyújtott segítségükkel előnnyé olvadnak.

E kérdés a Mercedes csapat szempontjából is fontos volt. A monzai hétvégét ugyanis reménykedve várták, mivel az egyeneseiről és hihetetlen csúcssebességeiről híres olasz ring kimondottan a Mercedes terepének tűnt: a siker kulcsát itt elsősorban az erős motor, az alacsony légellenállás, a jó kigyorsítások és fékezések, továbbá a hatékony KERS és DRS jelentik. Vagyis olyan tényezők, melyekben az autójuk kevésbé marad el az éltől, vagy éppen élen jár, s melyek ezáltal némiképp elfedhetik a W02 gyengeségeit.

Azt viszont a másik irányelv miatt senki sem tudhatta, vajon elfedik-e kellőképpen őket. Vagy netán a Parabolica és a Lesmo kanyarok épp oly éles fénysugárként világítanak át az általuk nyújtott árnyékon, mint az őszi napfény a zöld lombkoronákon?

Nos, az eredmény döntetlennek mondható. Mert bár ezen a helyszínen valóban előtérbe kerültek a W02 erényei, elhomályosítva a gyengeségeket, mindez sajnos csak egy szektor erejéig tartott, aztán fordult a kocka, s a kocsi lelepleződött: a mercedeses fiúk a hétvégén uralták a pálya első harmadát, ám a másodikban úgy egy másodpercet kaptak a nagy leszorítóerős csapatoktól. Helyzetük tehát változott is meg nem is: úgy maradtak a helyükön (4. erő), hogy közben kicsivel közelebb kerültek az élhez. A péntek délutáni gyakorláson hosszú etapjaik során látott, a vezető McLarenekénél átlagosan három tizeddel lassabb köridőik legalábbis ezt a képet rajzolják elénk.

Ha azt vesszük, hogy ennek megfelelően szombaton könnyedén jutottak be az időmérő utolsó szakaszába, hogy aztán elfoglalják jól megszokott helyüket (a három nagy mögött), ezen kép részletesebb felvázolása lényegében érdektelennek tűnhetne. Ám a vasárnapi események gondoskodtak arról, hogy nagyon is fontossá váljanak, elvégre ezek Michael Schumacher karrierjének egyik legemlékezetesebb versenyének készítették elő a színpadot…

A jó pap holtig tanul

Mint az lenni szokott, az egész egy rajttal kezdődött. Mégpedig olyannal, melyhez hasonlót utoljára… ööö, nos két hete Spában láthattunk tőle… Persze attól, hogy ez nála ennyire megszokott, még cseppet sem intézhető el egy legyintéssel. Schumi a 8. rajtkockából parádésan indult – írhatnám, ám ezzel valójában hazudnék, tudniillik ez nem indulás volt, sokkal inkább kilövés… A jó ütemben elkapott jelzés azonban csak egy dolog volt az okosan visszafogott fordulatszám mellett, mely kiválóan tapadó kerekeket, és remek gyorsulást eredményezett. Csak ezekkel máris három helyet nyert: reflexeivel kettőt (Petrovot és Webbert egyszerűen lerajtolta), rutinjával meg egyet (Buttont a jól betapadó kocsi lendületfölényével hagyta le).

Ám ennél a három pozíciónál végül jóval több volt a jutalma: indulása adta meg ugyanis az alapot arra, hogy a Spában már megcsodált briliáns helyzetfelismerése ismét érvényesülni tudjon. Egyfelől az okos helyezkedés formájában, mely újabb pozíciót hozott neki (Massával szemben); másfelől a szerencsével, melynek köszönhetően volt annyira elől, hogy elkerülve a Liuzzi-bombát versenyben maradhasson; harmadrészt pedig azzal, hogy mindez megteremtette az alapot ahhoz, hogy végre a legnagyobbakkal harcolhasson.

Hogy miért is olyan fontos újra meg újra kiemelni Schumacher rutinjának szerepét? Elég kielemezni a rajt utáni helyezkedését, és máris érthetővé válik! Mint említettem, az egész alapja az indulás volt. Hogy Schumi pontosan tudta, milyen erővel taposhat a gázpedálba, mennyire pörgetheti fel a motort illetve ki a kerekeket, nyilván sokéves tapasztalat eredménye. Ám hogy mindezt jól is valósította meg, ahhoz olyanfajta tudatosságra volt szükség, melyet csak egy ilyen magas feszültséggel járó pillanatban is higgadt ember képviselhet. A siker kulcsa tehát ezúttal is a higgadtság volt. Schumacher rutinosan kivárt: a belső oldalon maradt és csupán „utazott”. Nem próbált meg azonnal helyezkedni, sokkal inkább csak figyelt. Miként Spában, ezúttal is megvárta mi történik, s amikor kezdett elé rajzolódni, a körülötte lévők szándéka, ő csak azután lépett. Ekkor már megnyílt előtte a folyosó a külső íven, melyre azonnal áthúzódott, előnyösebb és „nyugodtabb” pozíciót szerezve az első kanyarra való forduláshoz – elkerülve a tömeget, a másokhoz való igazodás kényszerét. Úgy is fogalmazhatnánk, Schumi nyugodtságával lépéselőnybe került a már a lámpák elalvásakor támadó ellenfelekhez képest.

Amikor csapata tagjai arról lelkendeznek, milyen ámulattal figyelik Michael elsőkörös produkcióit, lényegében ezekről a momentumokról beszélnek. Hogy a „hétszeres” ezt ilyen magas fokon műveli, abban talán lehet némi szerepe a középmezőnyben eltöltött lassan két évnek is, mely rákényszerítette az ilyesfajta erények kialakítására (vagy legalábbis tökéletesítésére). Hiába közhely, de igaz: az F1-ben mindig van mit tanulni, Schumacher pedig meg is teszi, mégpedig olyan szinten, amilyenen egész pályafutása során tette.

Nem mellesleg ez azon tulajdonságainak egyike, melyek győztessé, bajnokká, a sportág egyik legnagyobbjává tették őt – s melyek miatt még ma is különlegesnek számít. Mert bár gyér eredményei a középmezőnybe sorolják őt, valójában az ilyen momentumok miatt érezzük azt, hogy nagyon is kirí onnan. Éppen ezért annak ellenére, hogy visszatérte óta többet csatázott Sutillal és Petrovval a 7. helyért, mint Alonsóval a dobogóért, még továbbra is utóbbival kell egy lapon emlegetni őt – a legjobbak között.

S hogy miért, azt a verseny egésze, majd az azt követő felbolydulás a rajtnál is jobban megmutatta nekünk!

Üldözés a pályán: győztesek és győztesek

A McLaren kétségbeesetten védekezik. Előbb a célegyenes jobb oldala felé húz, majd visszatér a versenyívre. Miután áthaladnak a célvonalon, ismét jobbra rántja a kormányt, ide-odacikázása viszont senkit nem zavar – még a mögötte haladó Michael Schumachert sem… Ő a rádió panaszgombja helyett a KERS-gombot nyomja, szélárnyékot fog, majd kihasználva kocsija sebességfölényét könnyedén előzi meg ifjú vetélytársát a külső íven. Tény, Lewis Hamilton kissé elaludt a biztonsági autó távozását követő újraindításnál: mire föleszmélt, hogy Vettel tövig nyomja a gázt, addigra a Red Bull igencsak messze járt – s magával vitte szélárnyékát is. Ám Schumacher révén hamar jött az ébresztés, mégpedig pofon formájában…

Ami ezután következett maga volt a hosszú körökön át tartó tömény VERSENYZÉS. Mégpedig a legmagasabb szinten! Schumacher a hatodik kör végén már a Vettel által lehagyott Fernando Alonso szélárnyékában haladt. A külső íven mellé ért, majd együtt fordultak az első kanyarra. A jelenetsor a régi nagy csaták hangulatát idézte. A spanyol agresszív védekezéssel szélesítette saját ívét, leszorítva támadó vetélytársát a pályáról. Rafinált trükk ez a támadások visszaverésére. Schumachernek nem volt választása, át kellett vágnia a sikánt, átugratva az ott lefektetett akadályokon. Kemény manőver volt, melyben bár az egyik félt valóban leszorították a pályáról, a látványos és férfias küzdelem hevében senkinek eszébe sem jutott, hogy bárminemű szabálytalanság történt volna…

Ám Schumacher számára ezzel nem véget ért, hanem éppen, hogy elkezdődött a valódi harc! A Curva Grandéban a „hétszeres” visszatámadott. Alonso a külső ívet választotta, ezzel tartva a kedvezőbb pozíciót a Roggia sikánhoz. Miközben a két bajnok nyílt sisakos küzdelmét vívta, mögöttük Hamilton várta, hogy lecsaphasson. Ilyen az, ha három végtelenül tehetséges agresszív bajnok feszül egymásnak! Kerék a keréken, centikre a másik autójától, a győzelem vágyától fűtve. A kegyelem és a megadás fogalmai mindhármuk előtt ismeretlenek.

Alonso végül lezárja az ívet, ráfordul a sikánra, Hamilton pedig kihasználva Schumacher támadói pozíciójából eredő kedvezőtlen helyzetét, máris támadásba lendül a Lesmo előtt. Ezúttal Schumacher zár, Alonsó pedig elhúz. A két bajnok mostantól inkább egymásra figyel. Hogy a McLaren a gyorsabb, az nem kérdés, ám hiába a DRS-használatát engedélyező jelzés, Hamilton ennek ellenére sem képes megelőzni a Mercedest. Az ember eleinte csak nem hisz a szemének, aztán eltelik az első, majd a második és harmadik kör, és nyilvánvalóvá válik: küzdelmükkel a pénteki beállításbeli irányvonalak is újra összecsapnak. Hamilton a magas szárnyállás, Schumacher a magas végsebesség képviselője, csatájuk pedig a német győzelmét sejteti. Mert bár lehet, hogy elméletben a McLaren stratégiája a nyerő, miként Nico Rosberg szombati taktikázásáról is bebizonyosodott, az elméletet olykor keresztülhúzzák bizonyos nem várt tényezők.

Ez ebben az esetben Schumacher előrekeveredése volt – mely, mint láttuk, rutinja nélkül feltehetően nem valósult volna meg. Mindez pedig már önmagában is igazolja, eredeti feltevésünket, miszerint Schumi még ma is a legjobbakkal említendő egy lapon.

A McLaren rövidre szabott végáttételezése, lényegében értéktelenné tette a nyitható hátsó szárnyat: szélárnyék ide, a kanyarokban tapasztalt tempófölény oda, Hamilton gyorsulása 330 km/h-nál rendre megállt, kocsija leszabályzott, Schumi 6-7 km/h-s fölénye pedig éppen elegendő volt ahhoz, hogy a célegyenesben maga mögött tudja tartani őt.

Persze technikai hátránya, valamint a kanyarokban látott gyengeségei miatt Michael sorsa lényegében meg volt pecsételve: hogy egy jóval lassabb kocsi a verseny végéig tartani tudjon egy gyorsabbat, még Monacóban is nehéz mutatvány, nemhogy Olaszföldön, az előzések hazájában…

Ezen tények ismeretében a kerpeni akár föl is adhatta volna, elvégre a küzdelem nem tett jót sem versenytempójának, sem gumikezelésének. Csakhogy őt éppen az tette hétszeres bajnokká, hogy még az ilyen leglehetetlenebb helyzetekben sem volt soha hajlandó feladni! Most sem tette. Hamilton minden körben támadta őt – a célegyenesben, a Curva Grande után, a Lesmóknál és az Ascari előtti DRS-zónában, de hiába. Ez a küzdelem igazán szívmelengető, nemes csata volt, vérbeli, hamisítatlan harc két nagyszerű versenyző között. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy elől a régi Schumacher száguld, aki 1995-ben slick gumikon is maga mögött tartotta az esőgumin másodpercekkel gyorsabb Damon Hillt, vagy aki ronggyá kopott köztes abroncsokon védte sikeresen pozícióját 2006-ban Pedro de la Rosa ellen a felszáradó Magyar Nagydíj hajrájában. A védekezés nagymestere, akinél talán senki sem tud jobban az ellenfél fejével gondolkodni, aki mindig a határon táncolva veti be a legapróbb trükköket, melyekkel maga mögött képes tartani ellenfelét – egyúttal az őrületbe kergetve őket ezzel. (Megtette jó párszor – most is.)

Schumacher vs. Hamilton

Hamilton és Schumacher – a fiatalság és az érettség, két korszak egyazon időben. Küzdelmükre már régóta vártunk, s bár ízelítőt többször kaptunk már belőle, a mostani volt az első igazán nagy összecsapásuk. A kontraszt közöttük legalább olyan éles volt, mint az Ascarihoz vezető egyenes árnyéka és a célegyenest beragyogó napfény között: Hamilton a sok támadás kereszttüzében még mindig csak keresi valódi identitását, Schumacher viszont már egy végletekig kiforrott rutinos versenyző, tarsolyában a sportág szinte minden lehetséges útravalójával. És az „öreg” most a fiatalt leckézteti.

Először tavaly Kínában csaptak össze. Hamilton ott is jóval gyorsabb volt, ám Schumi már akkor sem adta olcsón a bőrét: több kör kellett ahhoz, hogy az angol végül előzzön. Schumi aztán idén további két leckét adott Lewisnak. Monacóban lehetetlen helyen, a Loews-ben csapott le rá épp olyan váratlanul, mint a mostani versenyen kétszer is; Montrealban pedig finom trükkel hűtötte le túlzott hevességét egy fűre tessékelés formájában. Ezen momentumok – a mostani 27 körrel kiegészülve – azt bizonyítják, hogy legyen bármilyen gyors és tehetséges Hamilton, Schumacher még „öregsége” és kihagyása ellenére is komoly falat neki. Igen, még az F1 egyik legtöbbre tartott versenyzőjének is! És ez sokat elárul arról, hová is kell besorolnunk a „hétszerest” a jelenlegi mezőnyben.

S hogy mindezt mivel érdemli ki? Mentalitásával mindenképp.

A 13. körben járunk, Hamiltonnak végre sikerül! A célegyenesben bemegy Schumacher mellé a belső ívre, majd kifékezi a németet. Ő azonban még mindig nem adja fel. Hogy miért olyan nagy dolog ez? Összegezzünk: eleve reménytelen volt a helyzete, mert lassabb kocsiban ül egy olyan pályán, ahol szinte bárhol lehet előzni; hosszasan a lehető legkeményebben védekezett, mégis megelőzik – és most, mindezek után még mindig piócaként tapad ellenfelére a Rettifilo sikánt követően. Vagyis addig feszíti a húrt, ameddig a legtöbben már nem mennének el. Bár ez a fajta hozzáállás néha olyan manőverekhez vezet, mint a tavaly látott Barrichello elleni, ám legtöbb esetben a komoly sikerek kulcsát is ez a fel nem adás jelenti. Meg is lesz az eredménye: Schumi tempófölényét kihasználva külső ívre megy a Curva Grandéban, és egyszerűen újra faképnél hagyja az ismét meglepett Lewist.

Azonnali visszatámadás – siker. Hamilton, akit az elmúlt időszakban rendre vezetési stílusa, agresszivitása miatt értek kritikák, tudathasadásos állapotba került. Ő, aki önmagát is az előzések nagymesterének tartja, képtelen megelőzni egy gyengébb kocsit, hosszú körökön át képtelen fogást találni rajta, miközben amikor végre sikerül, az ellenfél ugyanazon könyörtelenséggel előzi vissza, mint amivel védekezett ellene.

Hogy kettejük közül melyikük a jobb versenyző, nehéz lenne megmondani. Ám hogy melyikük az érettebb és komplettebb, az e jelenetsorral teljesen világossá vált. Ahhoz, hogy valaki a legjobb legyen, elengedhetetlen egy bizonyos folyton a határokat feszegető magatartás. Kockázat nélkül sosincs siker, ha pedig nem mersz elmenni a határig, valójában sosem leszel elég jó. Schumacher és Hamilton mindketten ilyen személyiségek. Folyton járják kötéltáncukat, valóságos örömet okoz nekik az egyensúlyozás nehézsége, a kihívás, a veszéllyel való dacolás. A legfőbb különbséget közöttük kilengéseik mértéke jelenti. Míg Hamilton a végletek között himbálózik (jelen esetben nem volt meg benne az az agresszivitásbeli plusz), addig Schumacher már megtanult állandóan a határ vékonyka vonalán maradni. Ezt tette most is, a visszaelőzéssel, meg lényegében 27 körön át.

Persze az ilyen egyensúlyozás sosem tökéletes, olykor mindig áttéved az ember a határ túloldalára is, ám ha mindezt nem tenné, az valójában azt jelezné, hogy nem próbálkozik eléggé, vagy nem mer elég közel kerülni a határhoz. Vagyis alulteljesít a lehetséges maximumhoz képest. Egy győztes viszont ilyesmit sosem engedne meg magának. Úgy is mondhatnánk, hogy a határon való átlépés valójában a határon levésre hívja fel a figyelmet – s mint ilyen, tekinthető akár pozitív visszajelzésnek (még ha maga az átlépés negatív is).

Üldözés a pályán túl: győztesek és vesztesek

S hogy most mit is jelentett a kötéltánc közbeni kilengés? Egy végletekig feszített húrt, mellyel Schumacher védekezését próbálta a lehető leghatékonyabbá tenni – maximálisan kihasználva a pálya és a által rendelkezésre bocsátott mozgásteret. Persze a versenyző olykor kénytelen levágni egy-egy sikánt – a szabályok pályáján is. A 16. körben történteket (Hamilton fűre szorítását) azóta már szurkoló és média egyaránt maximálisan kivesézett. Schumi manővere nem csupán Hamilton által kavart nagy port. Ám amit a német a futamot követően az irányában Damon Hill megszületése óta kiváltképp kritikus (sok esetben kiváltképp igazságtalan) brit médiától kapott, az már-már simogató dicséretnek is felfogható: ennyire megosztani a közvéleményt ugyanis csak olyan ember tudja, aki valóban a határon egyensúlyoz, s emiatt erről és arról az oldalról is, ugyanolyan jól látható.

Igazság szerint a kritikáknak csupán két eset képezheti alapját. (Schumacher két rádiófigyelmeztetést kapott, feltehetően éppen ezek miatt.) E kettő közül a fűre szorítós manőver valóban túlment a határon: Schumi ott amolyan testcsellel kínálta meg Hamiltont, ám a csel utolsó mozdulatával (belső ívre húzódás) talán egy tizedmásodpercet elkésett. A nagy cselezésben bizony néha előfordul, hogy a labda mellett az ellenfél lábát is megrúgod, ám hogy ez máris piros lapot érjen, ahhoz elfogult bíróra van szükség (volt és van is belőle jó néhány). Ugyanakkor hogy az ilyen és ehhez hasonló eseteket a többség sokszor büntetlenül ússza meg, míg Michael Schumacher körül rendre világraszóló vita alakul ki, az elsősorban Schumacher neve és határokat (többnyire sikeresen) feszegető személye miatt van csupán. Érdekelt bárkit is Alonso fűre szorítósdija Vettelen kívül? Fájt bárkinek is, amikor pár körrel korábban Hamilton vagy Alonso cikázott a célegyenesben, vagy amikor a spanyol Vettelt majd Schumit szorította pályán kívülre? Megnézte egyáltalán ezen eseteket a közvélemény ismeretében véleményét igen simulékonyan a népharag elvárásaihoz idomító Derek Daly?

Hogy kik kritizálnak leginkább, sokatmondó. Aki kíváncsi az ír exversenyző legemlékezetesebb F1-es momentumaira, ne lepődjön meg, hogy nevét a videómegosztók keresőjébe írva sok-sok ütközést, kicsúszást és balesetet fog találni. Csak azt… Hogy egy ilyen mérsékelten sikeres valaki miként válhat F1-es ítésszé, nem tudom, azt viszont csak sejtem, hogy miként vélekedne Alonso vagy éppen Schumacher egy-egy ilyen esetről amennyiben ők ülnének a helyén… Hogy más lenne a véleményük, azt biztosra veszem, mégpedig éppen azért, mert hozzáállásuk is eltér a legtöbb F1-es versenyzőjétől – hisz ez emeli őket az átlag fölé. Hogy Daly hogy formálja véleményét, megértem, ugyanakkor talán mindenki jobban járna, ha nem az ír mondaná meg, ki válhat példaképpé a mai fiatal versenyzők körében! Én a magam részéről legalábbis nem különösebben volnék kíváncsi arra a sorozatra, amelyben az általa követett elvek alapján nevelkedett, a rózsaszín „pleasentwille-ből” kipottyanó fiatalok versengenek az F1-ben…

Mark Webber szintén kritikus szavai ezen nyomon továbbhaladva még inkább elgondolkodtatóak: „Michael egy-két alkalommal védekezése után visszatért a normális ívre. Ez kérdéses pont, mivel a legtöbb versenyző ezt elfogadhatatlannak tartja.”  Igen, miként a legtöbb versenyző nem is volna képes ilyen csatát vívni a másikkal… Vajon van-e összefüggés a között, hogy az ausztrál így vélekedik az esetről, s a között, hogy csupán másodikszámú versenyző a Red Bullnál…?

Webber részletekbe is bocsátkozik: „Egy eset különösen kirívó volt: Lewisnak a második sikánt követően szabad útja volt a Lesmo felé, Michael mégis ráhúzott, kivédte a támadást, majd visszatért a versenvonalra. A határok áthágása volt ennyiszer irányt váltani.”  Lehet. Az meg biztos, hogy a győztes hozzáállás megnyilvánulása is. Az eset amúgy a 20. körben történt, a két bajnok csatájának második felvonásában. Hamilton és csapatfőnöke a versenyt követően joggal volt ideges. Ám ahelyett, hogy Schumacher őrült manővereire hívták volna fel a figyelmet, elgondolkodhattak volna azon is, miként kerülhetett Hamilton a kerékcserét követően is Schumacher mögé… S hogy mit kritizál valójában Martin Whitmarsh? Ha a saját versenyzőjét érő kritikákra rendre úgy reagál, Hamiltonnak nem szabad megváltoznia, miért nehezményezi ugyanazon mentalitást Schumachernél? Mégis mit tett azzal a bizonyos győztes kegyetlenséggel Schumacherhez hasonlóan rendelkező Alonso Vettellel vagy éppen magával Schumival? És vajon mit tett volna az ugyanolyan győztes habitusú Hamilton hasonló helyzetben? Nos, az alábbi videó ad egy tippet erre…

http://videa.hu/videok/kreativ/schumi-vs.-hamilton-monza-gCu6jzVvTRlqdiGB#b

Persze videóval Mark Webber szavaira is tudnánk reagálni. Mindjárt kettővel is. Mindkettő a Schumi esetében világraszóló bűnnek minősítendő esetekhez hasonlatos manővereket mutat be. A közös bennük, hogy elkövetőjük mindkettőt büntetlenül úszta meg (holott utóbbinál egy szimpla fűre szorításnál egy fokozattal súlyosabb tettről van szó…), s hogy körülöttük koránt sem kerekedett akkora vita, mint Schumi hasonló manőverei körül. Íme:

Hogy a „hétszeres” körüli felfordulás valójában erősen eltúlzott, amolyan vihar egy pohár vízben, mely sokkal inkább a névnek és a személynek szól, ezek tükrében elég nyilvánvaló. (Az eset utórezgéseinek erejét elnézve – no meg tanulva a 20 év példáiból –, arra szinte mérget vehetünk, hogy az elkövetkező versenyeken a versenybírák különösen kritikus szemmel fogják figyelni Schumi minden egyes rezdülését, és már a legapróbb megingására is keményen le fognak csapni…) Hogy Hamiltonnal való férfias küzdelme során végig a határokat feszegette, nem kérdés. Hogy egy esetben át is kacsintott rajtuk, nem különben. Ám hogy emiatt nyilvános lincselést érdemelne, az erős túlzás.

Persze ha azt vesszük, hogy Hamilton miatta csúszott le a dobogóról, ez a fajta frusztráció érthető. Lewisnak végül a 27. körben sikerült túljutnia Michaelen. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy kitapasztalja, az Ascari előtti egyenesben van a legnagyobb esélye arra, hogy megfogja őt, mégpedig úgy, hogy KERS-ének nagy részét odáig tartogatja. Megtette, így végül ki tudta használni Schumi hibáját (rosszul jött ki a második Lesmóból, mert elnézte a fordulatszámhatárolót – magyarán rossz ütemben váltott), ám a verseny utáni interjúk során látott arc nem éppen elégedettségtől sugárzott… Hála Schuminak, aki ezen a délutánon igencsak megkeserítette az életét. Erről Hamilton rajongóinak persze elsősorban a füves kaland marad meg leginkább – míg nekünk, Schumi-rajongóknak meg nyilván a pimasz visszaelőzés, meg a hihetetlenül „szélesre nyújtott” Mercedes képei.

Egy kép, ami mindent elárul

Nekünk kérdéses tettei is más szemszögből fontosak – annak bizonyítékai, hogy Schumacher mit sem változott régi énjéhez képest: még ma is pengeélen táncol, egyensúlyoz, a láthatatlan határ ingoványos talaján érzi igazán jól magát, lételeme még ma is a tökéletesség és a maximalizmus hajszolása. Mindez pedig a lényéből fakad, mely kétségkívül győztes személyiséggé teszi őt. (Na meg megosztóvá is ezáltal.) Ezen állandó, elveszíthetetlen tulajdonságának köszönhetően tagsága a győztesek klubjában örökös érvényű. Mégpedig eredményeitől függetlenül. Mert lehetsz bár lassabb, boldogulhatsz bár nehezebben a kocsiddal, lehetnek bár a régiekhez képest más erények fontosak a mai korban, mindaz, ami győztessé tett, zsigerből jön, az ember vérében van. Miként ennél fogva a lehetőség is arra, hogy újra győztessé váljon. (A rajtnál mutatott hozzáállása, majd a versenyen látott határfeszegetése egyaránt ezt a képet erősíti.) Festhetsz istenadta tehetséggel is rossz képeket, de amíg benned van a jó képek festésének képessége, addig senki sem könyvelhet el örökre rossz festőként.

Márpedig Schumacher ezúttal csodás képet pingált elénk. Olyat, amely máris a legnagyobb remekműveit összegyűjtő galériába került. Például 95-ös spái, 2006-os imola és hungaroringi alkotásai mellé. És hogy mindez visszatérése után történt, nem is sejtjük, milyen hatalmas dolog! Ha két pályafutása eredményességét vetjük össze, máris láthatjuk, miért. A monzai versennyel végre összekapcsolódott e két korszak, melyek között eleddig nemigen találhattunk hidat.

Amikor montreali teljesítménye kapcsán azt találtam írni, hogy a régi Schumachert elsősorban az ottanihoz hasonló versenyek és helyzetek hozhatnák vissza közénk véglegesen, a spáihoz és monzaihoz hasonlatos futamokban reménykedtem. S bár Michael még koránt sem tért vissza, csupán a helyes utat találta meg, mindezt reményt ad a folytatásra – mind nekünk, mind őneki: visszatérésével bizonyítani akart, s Monzában minden korábbinál erősebben érezte, hogy ezt meg tudja valósítani.

Látták az arcát, miután levette sisakját? Nos, az mindent elárul. Olvassanak róla:

A Császár útja (46.) – Vissza a hétköznapokba? (előzetes - Monza)

Vajon mi jöhet az ünnep után? Elnézve a Mercedes belgiumi teljesítményét, nem túlzás kijelenteni, az idei kocsiban már nem sok erőtartalék leledzik. A csapat egy ideje már bevallottan a 2012-es szezonra hangol, éppen ezért a spáihoz vagy a montrealihoz hasonlatos „rendkívüli” versenyekre már nemigen mutatkozik esély idén. Vagy Monzában talán mégis?

Egy ideje nyílt titok, az idei év jelen időszaka lényegében a tavalyi esztendő megismétlése. Akárcsak 2010 azonos időszakában, a Mercedes ezúttal sem készül már sok újítással a hátralévő versenyekre. Akkor év végére ennek ellenére is megtáltosodtak az Ezüstnyilak, s bár idén némiképp más elveket követnek a jövő évi készülődés tekintetében, a kérdés így is adja magát: vajon ezúttal is számíthatunk hasonló fejlődésre? Nos ha arra nem is feltétlenül, a kocsin elvégzett apróbb igazításokra mindenképpen. Spában például a Nürburgring óta használt vezetőszárny-változatot módosították (egyebek mellett eltűnt végre róla a tavaly még a szárnylap állítását végző, idén már nem használt, de rejtélyes okból ennek ellenére is megtartott elem). Ezen kívül a gyárban is folyamatosan zajlik az átalakítás. A már ismert 39 fős bővítésen túl a legújabb hírek szerint a brixworth-i motorrészlegre is új embereket várnak – a csapat átszervezésében pedig immáron Bob Bell, az új technikai igazgató a kulcsember. Új arcok, új megközelítés?

A folyamatos átalakulás és a jövő évi készülődésnek Belgiumban további jele is volt: Michael Schumacher új versenymérnököt kapott Spában. Két éven belül már a harmadikat, mely jól jelzi, mennyire alakulófélben van még a csapat. Mark Slade és Schumi korábbi harmonikus együttműködésről szóló nyilatkozatai ismeretében e lépés amúgy meglepőnek tűnhetne, csakhogy a váltás hátterében valójában magánéleti okok állnak (amikről nem sok információ került napvilágra, de ez talán így is van rendjén). A csapat rövid közleményéből mindössze az derült ki, Slade kérvényezte, hogy az eddigi sok utazás helyett inkább az otthonához közel, a gyárban kapjon feladatokat. Ám hogy a szakember mostani távolmaradása ennek volt-e köszönhető, még az eddigi adatelemző mérnök, Peter Bonnington azonnali helyére ültetése ellenére sem egyértelmű: nem lenne meglepő, hogy erre is a jövő év érdekében került volna sor. Tudniillik abból kiindulva, hogy a csapat már mind a gyárban, mind a pályán javában a következő szezonra készül, nem kizárt, hogy a hátralévő futamokat Bonnington „beszoktatására” is felhasználja

Már csak azért sem, mert Ross Brawn a múltban is tett hasonlót: 2002-ben a Ferrarinál Chris Dyer is úgy vált idő előtt Schumi versenymérnökévé, hogy eredetileg 2003-ban foglalta volna el az addig e pozíciót betöltő Luca Baldisseri helyét (aki feljebb lépett Brawn mellé). Ám mivel addigra a csapat már mindkét bajnokságot megnyerte, vagyis az év tét nélkülivé vált számukra, a hazai monzai verseny alkalmat adott  Dyer „kipróbálására”, Schumival való összeszokásukra. Nos, az ausztrál olyannyira bevált, hogy a hátralévő futamokon is maradt. Későbbi gyümölcsöző kapcsolatukat nem különösebben kell elemezni…

Hogy Bonnington él-e meg hasonló sikereket Michael mellett, még nem tudhatjuk. A cél biztosan ez, az alapozás pedig máris elkezdődött. Azt azonban már 100%-osan tudhatjuk, hogy a megüresedett helyére, adatelemző mérnöknek beugró Jock Clear – aki egykor éppen Schumacher kárára segítette bajnoki címhez Jacques Villeneuve-öt a Williamsnél – csupán átmenetileg tért vissza a garázsba, jövőre talán éppen a 39 újonnan felvett alkalmazott egyike váltja majd… Ő pedig minden bizonnyal második beugrása után (év elején Tony Ross érkezéséig még Rosberg versenymérnöke volt) újra visszatér a gyárba, hogy a Brackley és a versenycsapat közötti munka hatékonyságát felügyelje. Egyebek mellett azon fáradozva, hogy a Bonnington–Schumacher párost majdan egy lapon lehessen emlegetni a Dyer–Schumacher duóval…

Peter Bonnington

S hogy a szemük előtt lebegő jövő által írt számos teendő lázában várható-e valami érdemleges a csapattól a jelenben, vagyis Monzában? Nos, ami a kocsi fejlesztését illeti, egy speciálisan az olasz pályára tervezett aero-csomag mindenképp – mint minden évben. A Mercedes W02 spái teljesítményét látva pedig akár reménykedhetünk is az Olasz Nagydíj közeledtével: ott ugyanis az autó végsebessége az egyenesekben elképesztő volt. Ez egyfelől a Mercedes-motornak, másfelől a hatékony KERS-nek is köszönhető, melyek mellé még a szintén kiváltképp hatékony DRS is hozzácsapódott pluszpontként. Ha azt vesszük, hogy Spában mennyire kemény dió volt ezeknek köszönhetően (no meg az alacsony leszorítóerős beállításoknak) megelőzni a Mercedest, a mostani hétvégével kapcsolatban talán joggal lehet jó előérzetünk. Látni Nico Rosberget, amint a gyenge Renault-motorral szerelt Red Bull elé vág, majd a verseny későbbi szakaszában, ahogy tartja az élcsapatok autóit az egyenesben, melyek olykor még DRS-sel is vért izzadtak a megelőzéséért; vagy látni Michael Schumachert, akivel Felipe Massa sem tudott mit kezdeni nyitott szárnnyal lekorlátozó Ferrarijában, mert az Ezüstnyíl egyszerűen elhúzott tőle a Kemmelben… nos, első pillantásra több mint bíztató!

Csakhogy az idén a Mercedest minden téren jellemző szélsőségek ezúttal sem maradhatnak el. A belga pálya ugyanis nem csak egyenesekből áll – a csapat szempontjából: sajnos… Elnézve a középső, gyors kanyarokkal tűzdelt szektorban összeszedett hatalmas (az időmérőn például több mint két másodperces) hátrányukat a legjobbakhoz képest, máris egyértelművé válik, hogy a motorerő és a végsebesség lényegében csak az előzéseknél számít döntő tényezőnek manapság… (Bár ezt Vettel győzelme is megmutatta)

Hogy ez pontosan miért is alakult így, arra szemléletes példa a fedélzeti kamerás felvételek összevetése a gyors, padlógázas Blanchimont-ban. Alanyunk Michael Schumacher és Felipe Massa, az időpont pedig a verseny 9-12. köre, amikor e két versenyző egymás ellen küzdött. Ekkor Massa abroncsai pár körrel frissebbek voltak ugyan, ám az összevetés még ezzel együtt is igencsak tanulságos. A Mercedes a kanyarhoz vezető szakaszon még tartotta a Ferrari sebességét, ám a balos közepén már jó három-négy km/h-val lassabb volt. A Buszmegálló féktávjához érve ez annyit jelentett, hogy Schumacher körülbelül ugyanennyivel alacsonyabb végsebességről kezdett lassítani. A verseny későbbi szakaszában a McLarennel való összevetésre is lehetőség nyílt: mégpedig amikor a Schumival hasonló taktikán lévő Jenson Button támadta a németet. Az eredmény még lehangolóbb mercedeses szempontból… Nem véletlen, hogy a brit éppen a buszmegállóban ment el a „hétszeres” mellett, nem pedig a DRS-zónában – ahol ugyan próbálkozott, de a W02 fent már említett hatalmas végsebessége túl nagy falat volt a vasárnap éppen sebességhiányban szenvedő McLarennek.

Ha azt nézzük, hogy e rövid összevetés lényegében mindössze egy nagyjából hat másodperces pályaszakaszt ölel fel (egyetlen szektornak csupán az ötödét), s már ezen ilyen mértékű különbség tapasztalható, nem is tűnik olyan érthetetlenül soknak az a körönkénti jó másfél-két másodperces lemaradás sem…

Amikor tehát Monza kapcsán egy az átlagosnál kicsivel jobb eredményben bízunk, valójában a magas végsebesség mellett arra alapozhatjuk optimizmusunkat, hogy a versenynaptárban szereplő helyszínek közül éppen az olasz pálya fedi el leginkább a Mercedeséhez hasonlatos kanyarsebességbeli gyengeségeket. Csakhogy a Belga Nagydíj éppen annak bizonyítéka volt, hogy manapság a magas végsebesség kérdése eltörpül a magas kanyarsebesség, és az azt előidéző magas leszorítóerő jelentősége mellett. Mindez pedig arra hívja fel figyelmünket, hogy már Monza sem a régi. Abból a szempontból legalábbis semmiképp, hogy míg korábban a motorerő és a végsebesség döntötte el rajta, ki versenyképes és ki nem, addig a jelen aero-központú F1-ében már más szempontok diktálnak. Elég csak megemlékezni a McLaren-Mercedes tavalyi szerepléséről: akkor a két versenyző különböző beállításokkal és hátsó szárnyakkal versenyzett. Jenson Button egy F–csatorna nélküli, Monzához mérten kimondottan magas leszorítóerejű hátsó szárnnyal, míg Lewis Hamilton F–csatornával, lapos szárnnyal. Az időmérőn Button volt a jobb, s aztán a versenyt is majdnem megnyerte. Mégpedig úgy, hogy végsebessége jó 15 km/h-val (!) alacsonyabb volt például Hamiltonénál! Márpedig ha ennyit is lehetséges kompenzálni a kanyarokban, vajon mire lehet elég a Mercedes pár km/h-s előnye...? 

A monzai „sebességmítosz” tavaly – ha meg nem is dőlt, de – erősen megingott. S ha ehhez hozzávesszük, hogy a McLaren a hírek szerint idén is szokatlanul nagy szárnyakkal próbálkozik majd, vagy hogy a Williams pénteken egy spái és egy monzai hátsó légterelőt fog tesztelni, melyek közül Sam Michael inkább előbbire fogadna, nem kérdés, manapság már más szelek fújnak Monzában. Hol vannak már azok az idők, amikor a bivalyerős Williams–BMW-k érinthetetlenek voltak a régi Hockenheimringen! Tíz év telt el azóta, s mekkorát változott a világ: jelenleg arról kell elemzéseket készítenünk, hogy a Mercedestől hatalmas végsebessége ellenére is érdemes visszafogott szereplést várni Olaszországban…

Persze ettől függetlenül még mindig Monza számít a brackley-iek fő reményének, a szezonban talán legjobban nekik fekvő pályájának. Való igaz ugyanis, hogy a Red Bull könnyen gondba kerülhet gyengébb motorja és KERS-e miatt; az sem kizárt, hogy a Mercedes a hétvégén végre valóban tud majd faragni az élmezőnnyel szembeni lemaradásából, ugyanakkor esetükben a kiugró eredményt még ezzel sem a győzelemben vagy a dobogós helyezésben kell látni. Michael Schumacher sem véletlenül nyilatkozik a hétvége előtt visszafogottan, mondván, nem szabad beugrani Spa félrevezetésének, ő ezúttal is a hetedik-nyolcadik helyet tartja reálisnak.

Láthattuk, a mai F1-ben jóval nagyobb előnyt jelent, ha gyors vagy a kanyarokban, minthogy ha gyors vagy az egyenesekben. Előbbi súlyos tizedeket, utóbbi pár előzést és egy-egy villanást jelenthet csupán bizonyos szektorokban – jó köridőt és stabil gyorsaságot nem. Hiába hát a pokoli végsebesség, a bivalyerős motor és a hatékony KERS illetve DRS rendszerek, a Mercedes ezekkel sem fedheti el gyengeségeit, melyek a Parabolicához vagy az Ascarihoz és Lesmókhoz hasonló gyors kanyarokban, biztosan elő fognak jönni.

Sebességszentély ide, hosszú egyenesek és őket megtörő sikánok oda, valójában Monza ma már másról szól, mint Peter Gethinék idejében. A hétvége sikereiben persze reménykedni lehet, sőt kell is! A megmásíthatatlan tény ugyanakkor mindig elénk fogja tolni kárörvendő arcát: a Mercedes idén minden szempontból gyenge, és elsődleges feladatuk a hátralévő versenyeken emiatt az lesz, hogy a lehető legtöbbet faragjanak hátrányukból, hogy a jövő évet immáron valóban stabil alapokról, végre sikeresen kezdhessék el. Elkerülve azt, hogy az idei tétnélküli versenyekbe való beleszürkülés jövőre is jellemezze őket.

Nem kérdés, Spa egyedi eset volt számukra: de legalább Schumacher jubileumi fölzárkózásával, Rosberg pimasz élre törésével már most is megízlelhették, milyen lenne sikeresnek lenni, ám ahhoz, hogy ezen rendkívüli alkalom ne csupán ízelítő legyen,még számtalan teendőjük van. A múltidézésből és egy-egy villanásból megélni ugyanis nem lehet, egy irányban haladhatnak csupán: a jövő felé.

Az viszont, hogy ez a pár villanás éppen olyan helyszíneken történt (Montreal, Spa, Sanghaj), ahol igencsak számít a magas végsebesség, s melyek ezáltal kimondottan kedvezőek voltak számukra, továbbra is táplálja bennünk a reményt: talán Monza is tartogat valami kellemes meglepetést a két hete ünnepelt Schumacherék számára. Ha más nem, a régi idők emlékére!

Schumi második Dyerrel futott versenyét megnyerte. Vajon mi jut neki Bonningtonnal? Egy jó eredmény szépen mutatna. Hátha!

A Császár útja (45.) – Schumacher, Spa, 20: páratlan párosok

Egyszerűen magával ragad. Lágy, dimbes-dombos vonalaiért minden férfi odavan. Szeszélyes, kiszámíthatatlan nőszemély, tele magasságokkal és mélységekkel, akit az tesz olyan izgalmassá, hogy különös karakterében a végletek és a kaotikusság is harmóniává olvadnak. Vitába szállnod vele nem szabad: bármennyire idegesítő, túlbonyolított, logikátlan, ha kérdőre vonod ezekért, garantáltan a rövidebbet húzod – a végeredmény ugyanis mindig őt igazolja. Olykor ugyan kiállhatatlan, kegyetlen veled, néha jól felpofoz, van, hogy beléd is rúg, te mégis mindig áhítattal fogod szeretni Őt. Mindenki rá vágyik, de kegyeltjévé válni olyan kiváltság, melyet ki kell érdemelni. Hogy miként? Schumacher megmutatja!

Még el sem kezdődött a Belga Nagydíj, máris minden Michael Schumacherről szólt. Lám, ő még a középmezőnyben is képes háttérbe szorítani jelenleg jóval sikeresebb riválisait! Nem is meglepő, hisz neve nem csupán egyedülálló hét bajnoki címével és számtalan rekordjával számít igen súlyosnak, most már az autósport királykategóriájában eltöltött kerek két évtizedével is. Jóllehet, ebből három pályán kívüli volt, hogy valaki húsz évvel élete első F1-es versenyét követően is a mezőny tagja legyen, arra még soha nem volt példa a száguldó cirkusz történetében.

E jeles évforduló jelentőségét pedig csak tovább fokozta, hogy annak megünneplésére éppen ugyanazon helyszínen, a belgiumi Spa-Francorchamps-ban kerülhetett sor, amelyen e mesés történet 1991-ben elindult. Nem hiába, Spa Schumacher végzete, az origó és a végpont, a legfontosabb mérföldkövek helyszíne. Rekordszámú hat győzelem (és az 1994-est még nem is számoljuk bele…), csodás emlékek, kellemes és kellemetlen pillanatok miatt emlékezetes események egész sora – ez Schumi belgiumi krónikája.

Adott tehát az ünnep, adott a helyszín és adott maga Schumacher is – csupán két dolog hiányzik: a versenyképes autó és az azzal elért sikerek, melyek lehetővé tennék e páratlanul szép húsz év stílszerű, annak színvonalához illő emlékezetessé tételét: mint oly sokszor már, a dobogón állva. Ez viszont idén nem lehetséges, új szelek fújnak: Michael Schumacher a pályán jelenleg mellékszereplő. Ugyanakkor éppen az elmúlt húsz év sikereinek eredménye, hogy azon kívül még ma is főszereplő lehet. S ez a Belga Nagydíjon most kiváltképp így volt!

Kerékpártól kerékpárig, avagy a húsz év távlatai

A hétvége felvezetése például lényegében egyet jelentett a „hétszeres” első F1-es fellépésének felidézésével, a régi anekdoták előszedésével, főszereplőinek megszólaltatásával. A csütörtöki sajtótájékoztatón Schumi volt a központi téma, a három nap folyamán pedig valóságos játékká vált a paddock környékén, a „Te mit csináltál 1991 augusztusának végén?” körkérdés feltevése – bárkinek. Míg a lelátókon ott lobogtak a szurkolók lelkes üzeneteit hirdető drapériák, az ünnep alkalmából most az amúgy szenvtelen, egoista F1 forgatagában is mindenki megállt kicsit elgondolkodni azon, mit is jelent ez a húsz év. A versenyzőtársak közül sokan gratuláltak, tiszteletüket fejezték ki az „öregnek”. Vettelék óvodáskori emlékfoszlányaikat rakosgatták, Button a maga esetleges húsz évéről filozofált, Alonso meg a Schumi és a Ferrari figyelemre méltó történetéről. Hogy a mezőny nagy részét valóban foglalkoztatta Michael ünnepe, mi sem bizonyítja jobban, mint a szombati időmérő után a német által szervezett „koccintás”, amelyen jó pár vetélytárs tiszteletét tette. Hiába, nemcsak Schumacher változott meg visszatérte óta, de a mezőny is másképp viszonyul már hozzá, mint egykoron!

Jöttek persze az ajándékok és meglepetések is. Elsőként a lényegében Schumi által F1-be hozott és népszerűvé tett Schubert sisakgyáré: egy aranyszínűre festett bukósisak, rajta a hét bajnoki csillaggal és az ’1991–2011’ felirattal („Ha valaki arany sisakot érdemel, az Michael Schumacher”). Szombaton ezt újabb ajándék követte a Ferrari részéről, egy a közös idők rekordjaival díszített karosszériaelem formájában. De a „meglepősdihez” nem kellett hosszú múltra visszatekintő kapcsolat sem: még a belgák egyik nemzeti hőse, a Schumacherhez hasonlóan számos rekordot tartó kerékpáros „Kannibál”, Eddie Merckx is „előhúzott a farzsebéből” egy a nevével fémjelzett csúcskategóriás versenykerékpárt…

Hiába, húsz év hatalmas idő! Az ismeretlen Schumacher 1991-ben még saját hétköznapi biciklijével tette meg élete első körét a spái pályán, hogy ne valljon szégyent az F1 előtt, ma pedig éppen őt ünnepli az egész F1, melynek apropóján a világ legnagyobb kerékpárosa a világ egyik legjobb kerékpárjával lepi meg őt ugyanitt…

Mindaz, ami a hétvége fölvezetéseként történt, lényegében ugyanazon dologról szólt: az F1-es közeg – legyen bármennyire is embertelen vagy közömbös mások irányában – ezen húsz év mellett nemigen tud elmenni szó nélkül. Akár ellenfelekről, akár kritikusokról vagy éppen köztudottan „Schumi-kedvelő” angolokról van szó, a résztvevők ezúttal megadták a tiszteletet, ezzel is bizonyítva, Michael ünnepe őket is elgondolkodtatta e nagy idő jelentőségéről. Ennek mélységét és távlatait igazán akkor érthetjük meg, ha felidézzük a múltat, s szembesítjük magunkat a ténnyel, hogy 1991-ben a mezőny jelentős része még a járást tanulgatta, s közülük sokak számára ekkor még legfeljebb álom volt a Forma–1 – nem egy esetben éppen Schumi miatt…

A régi tűz. Új sisak, több ránc, de a tekintet semmit nem változott.

A viszontlátás öröme

Hogy az a bizonyos dátum, augusztus 25-e, vagyis a debütáló futam napja most éppen csütörtökre esett, tulajdonképpen szerencsés véletlen. Tudniillik az F1 mindig a jelenről szól, a pályán látottak körül forog, így benne nincs helye a nosztalgiázásnak, a múlton való merengésnek – márpedig a jelen pillanatnyilag nem Michaelről szól. A csütörtöki évforduló viszont alkalmat kínált számára: a közönség már a helyén ült, a színpad pedig még üresen állt az előadás előtt, így a főhősök távollétében főszereplőként felléphetett rá. A közönség ezáltal megünnepelhette a múlt főszereplőjét, aki lényegében úgy kapta meg a neki járó tiszteletet, hogy közben nem forgatta fel a jelen szereposztását sem. A publikum felidézte a múltat, majd ajándékozott, aztán visszatért a mába, az új darab főszereplőire koncentrálva immár…

…legalábbis ezt hihettük a függöny felgördüléséig, amikor is valami váratlannal szembesültünk: ajándékkal nemcsak a darab résztvevői és közönsége, de maga a helyszín is kedveskedett Schumachernek. Mégpedig azzal, hogy főszereplővé tette őt a pályán is, ahol elviekben nem teremhet babér számára idén.

Az első szabadedzésre a két Mercedes gurul ki elsőként, amit akár ünnepi gesztusnak is betudhatnánk a csapat részéről. Ekkor még nem ismertük, mi állt időjárás-előrejelző monitorjukon… A kamera az arany sisakot követi, jelezve, hogy ezek Schumi pillanatai. Elöl, a másik Mercedesben Nico Rosberg száguld. Egy szokványos felvezető kör az övé: óvatos fékezések, nyugodt kanyarodás, higgadt tempó, tét nélküliség. Mögötte Michael Schumacher viszont maga a tűz. Mozdulatairól lerí, hogy a máskor jelentéktelen rutinkörnek ezúttal komoly jelentősége van: ezek a nagy találkozás első pillanatai! Mégpedig két, egymástól elválaszthatatlan lélek, versenyző és pálya találkozásáé. Ahogyan a 7-es számú Mercedes agresszíven és cseppet sem „felvezetőkörösen” száguld, szinte érezni a viszontlátás érzelmekkel teli intenzitását. Olyan ez, mint két szerelmes találkozása hosszú elszakítottság után, amikor a szavak helyett egymás tekintete mond el mindent a másiknak arról, mi jár a fejekben és mi zajlik a szívekben… Azzal, hogy Schumi megelőzi csapattársát, lényegében fittyet hány az ifjúságra, az idő múlására és arra, hogy ezúttal nem ő a főszereplő a pályán, melyhez annyi emlék köti. Amikor pedig agresszíven kigyorsít a Rivage-ból, s autója keresztbe áll, végleg lelepleződik: újra Spában lenni szívdobogtató élmény számára, mely valósággal feltüzeli őt, arra sarkallva, hogy a jelen körülményeivel mit sem törődve csupán ennek a pillanatnak éljen. Hiába a középmezőny, az erős csapattárs, a rossz autó, ez most az ő helyszíne, az ő ideje – Schumacher otthon érzi magát. Schumacher hazatért!

Első négy köre maga az ünnep. Ezek a percek csak róla szólnak. Elsőként fut mért kört, gyorsabbat csapattársáénál, első helyen áll, majd a bokszba hajt, átadva a színpadot a többieknek. És ekkor kerül képbe ez a szeszélyes nőszemély, Spa a maga kis játékos meglepetéseivel! Ő az a fajta nő, aki nem mutatja ki egyenesen felfokozott érzelmeit, mert azzal veszítene istennői tekintélyéből. Sosem adja ki magát, szándékait, ő maga a személyiségét izgalmassá tévő titokzatosság. Kiismerhetetlen színés: egyszer fehér szoknyában járja a dombokat, margarétát szedve, máskor meg fekete Darth Vaderként kaszabolja az emberi végtagokat… Mindig egy lépéssel mások előtt jár, amit a jelenben mutat, az valójában már múlt. Hogy mit érez kedvence iránt, elrejti, ridegnek, hivatalosnak mutatkozik – ám közben a háttérben rendezkedik. Nem is akármivel készül…

Elsőre úgy tűnik, az ő ajándéka kimerül abban a négy körben és pár percben, melyet Schumacher kapott, s melyet az élen tölthetett az első edzés elején. Formális ajándéknak tűnik, ám ez csupán színjáték, az igazi meglepetés sokkal komolyabb, de azt nem egyenesen nyújtja át az ünnepeltnek: a háttérben ott gyülekeznek a kövér felhők, tele vízcseppekkel, melyek csakis arra várnak, hogy Schumacher az élre ugorjon jeles ünnepén… s aztán égszakadás, özönvíz! Az eredmény: Michael Schumacher visszatérte óta először zár az élen egy Forma–1-es eseményen! Hát nem szép ajándék?

Hiába, Spa istenasszony nagy becsben tartja a számára kedves személyeket!

Ismerve Schumi lehetőségeit, már így is többet kapott, mint amire előzetesen számíthattunk. S jóllehet, ez a szerencsés első hely kicsit kegyelemadománynak tűnik, mely némiképp méltatlan ahhoz a húsz évhez, a jelen helyzetből ennél többet kihozni tulajdonképpen nem is lehet: Schumi elsővé lényegében csak ilyen szerencsés úton válhatott. Spának hatalmában állt megtenni ezt – s nem is habozott. Ráadásként pedig ott volt még az eső jelentette remény: a változékony időjárás ugyanis az egyetlen esély Michael előtt, hogy váratlanul jó szereplését továbbvigye a hétvége többi napjára is.

Ilyen még nem volt. Schumacher az esőnek hála edzést nyert - visszatérte óta először...

Szeretetpofon

A szombati időmérő edzés már csak emiatt is kezdődött felfokozott várakozásokkal. Ehhez képest annál nagyobb volt a csalódottság, amikor Michael Schumacher egyetlen teljesített kör nélkül az utolsó rajthellyel zsebében már azelőtt végzett, hogy egyáltalán elkezdett volna bármit is…

Egy lerepülő kerék. A Mercedes csapatánál nem szokatlan látvány, bizonyos időközönként újra és újra felbukkan náluk. Tavaly Sepangban Schumi adta fel futamát miatta, Szuzukában Rosberg repült a kavicságyba, a Hungaroringen pedig már a pályára sem jutott vissza nélküle. A három esetben egy a közös, és lényegében ez jelenti a különbséget a mostanihoz képest: valamennyi kiélezett helyzetben, versenyen, kerékcsere közben történt. Már csak emiatt is érthetetlen, miként tudták túlhúzni a csavart vagy rosszul illeszteni a kereket az időmérő edzésen, ahol erre nem tizedmásodperceik, de perceik lennének…

Akárhogy is, Schumacher alól kiugrott a Mercedes, majd hatalmas becsapódással figyelmeztettet minket: ünnepi mámor ide, szerencsés első hely és eső jelentette remény oda, a valóság továbbra is rideg, kiábrándító. Az addigi ünnepi hangulatnak lőttek, mihelyt elérkeztünk az első téttel bíró eseményhez, a megszokott hétköznapok is visszatértek: gondok, balszerencse, no meg a mezőny végére való száműzetés. Ekkor tulajdonképpen rá kellett döbbenünk, az évforduló rendkívülisége még nem teszi rendkívülivé az alaphelyzetet – vagy ha úgy tetszik, hiába az arany sisak csillogása, a gondok sötétjét az sem szünteti meg…

Meg a csalódottságot és dühöt sem, melyet a balszerencse miatt érez az ember. Hiába tehát Spa istenasszony pénteki ajándéka, az első hely, ez a formális kegyelemadomány, ő csupán a jeles alkalomból állt kedvenc versenyzője mellé, hogy aztán a kötelezőket letudva, szépen cserben is hagyja őt a továbbiakra – gondolja legalábbis, aki bedőlve szeszélyes játékainak, nem ismeri szélsőséges arcait úgy, mint mondjuk Michael…

Felfokozott várakozás az ünnep miatt – utolsó hely a jobb eredmény fikarcnyi esélye nélkül. Ezek után igencsak meglepő Michael Schumacher reakciója az időmérőt (pontosabban annak elmaradását) követően: „A kocsi kezelhetősége már nem volt olyan jó három kerékkel, annak ellenére, hogy már van némi tapasztalatom ebben…” – mosolyog Schumacher.

Akkor hogy is van ez? Itt ez az egyedülálló évforduló, ez az egyedülálló pálya, na meg az esős aszfalt kínálta lehetőség, a kocsija a gumifalban, és ez az ember ahelyett, hogy dühös és frusztrált lenne csapata bagatell bakija miatt, laza és inkább saját régi hibáin élcelődik?! Úgy tűnik, az ő ünnepi hangulatát semmi sem ronthatja el…

Ez látszólag érthetetlen – de csak azért, mert mi kívülállók a közte és a pálya között lévő mágikus viszonyt sem értjük. Olvassák csak, mit nyilatkozott ezen hozzáállásáról még szombaton: „Ez a tapasztalat előnye. Egyes dolgokon tudsz változtatni, másokon nem. Talán a sors akarta úgy, hogy az a kerék leváljon – ezért nincsenek felelősök.” Schumacher a sorsot, a végzetet emlegeti, miközben még semmit sem sejt a vasárnapról, csupán amennyit a verseny után utólag elmondott: „Azt gondoltam, nincs mit veszítenünk, ez már csak jobb lehet. Az érzéseim azt súgták, egész jó lesz.” Nos, ma már mi is tudjuk, ami akkor csak Schumi számára volt egyértelmű: azzal a repülő kerékkel a sors, a végzet, vagyis esetünkben Spa istenasszony korántsem hagyta cserben védencét. Amit mi a becsapódás pillanatában kegyetlenségnek, cserbenhagyásnak hittünk részéről, valójában sajátos gondolkodása volt. Az a fajta kreativitás, mellyel mindig csavar egyet az amúgy túl egyszerű és hétköznapi dolgokon, hogy sokkal érdekesebbé és egyedibbé tegye őket. Ő így válik különlegessé, így vonja magára mindenki figyelmét. Céljai eléréséhez extrém utakat választ, szándékosan távolról közelít hozzájuk, olykor az ellenkező irányba indul, csak hogy csőbe húzzon mindenkit, és aztán annál nagyobb káprázatot okozzon a végeredménnyel. Spa igazi művész, kígyózó kanyarjai, nagy szintkülönbségei, változatos időjárása teszik őt bohókássá és figyelemre méltóvá, s műveit is igyekszik saját arcára formálni. Az egyszerűség távol áll tőle, azok ide-odacikázások, a hullámvasutazás, a borúk és derűk, melyek jellemzik, éppen ezért műveinek, versenyeinek is sajátjai egyben.

Utólag már tudjuk: azzal, hogy Schumi rutinnal, könnyedén kezelte a dolgot, lényegében azt is bizonyította (előre), hogy akkor és ott minden megvan benne ahhoz, ami a majdani valódi meglepetéshez kell. Spa az előzetes ajándékokkal csupán megjátszotta magát, elterelte a figyelmet a valódi ajándékáról, mely egy esély volt a németnek – mégpedig arra, hogy gyenge technikája és korlátozott lehetőségei ellenére is emlékezetessé tehesse az évfordulós versenyét. Ráadásul a pályán, nem csupán azon kívül!

Ilyen a szép ünnep?! A kerék repült, Schumacher és időmérős reményei pedig egyszerre szálltak el vele

A rutin diadala

Végy egy rossz rajthelyet, majd küzd föl magad az élmezőnybe! – valahogy így hangzik a feltűnéskeltés egyik legtutibb receptje. Márpedig a figyelemfelkeltés nagymestere, Spa ez alapján főzte ki a mostani versenyét, igazolva, hogy nemcsak dögös istennő, de a konyhában is jól mozog. Ráadásul ha szeret valakit, különösen odaadó a maga módján. Ehhez viszont a szeretett személynek hatalmas türelemre van szüksége irányában, még akkor is, ha ő éppen a veséjét rugdossa. Utólag úgyis kiderül, hogy azt is szeretetből tette… Harmónia – ez a kulcsa e nő kezelésének, s csak ez teheti sikeressé a férfit is, aki együtt akar élni vele.

Márpedig Schumacher esetében már szombaton egyértelmű volt, hogy benne megvan az a fajta higgadtság és lazaság, amely Spában – mint utólag kiderült – jó szereplése legfőbb összetevője volt. Hogy az utolsó helyről rajtolt, esetében két pozitívumot is magával hozott: 1. minden mindegy alapon, bátran kockáztathatott, ahogy tette azt anno 2006-os utolsó versenyén (az eredmény ismert…); 2. megnövelte benne az ünnep miatt amúgy is fokozott bizonyítási vágyat, mely kitűnő ellenszer az indiszponáltság elkerülésére, ami komoly tét nélkül olykor jellemzi őt. E kettő kombinációja márpedig ígéretesnek tűnt.

Schumacher úgy vágott neki a versenynek, ahogy a szombati kudarcot lezárta: higgadtságából a piros lámpák kialvása sem zökkentette ki. S jóllehet, ez tőle szokatlanul lassú rajtot eredményezett, az első kanyarban történteket látva, fölfedezhető volt ebben némi tudatosság. Hogy Schumi kényelmes indulásával engedte elhúzni a két Hispaniát, lényegében annak eredménye volt, hogy ki akart maradni az olyasfajta keveredésekből, amilyet aztán Bruno Senna elő is idézett. Megfontolt visszafogottságával Schumacher lényegében elegendő teret/időt nyert magának arra, hogy a La Source kanyarban kialakult tömegnyomort lazán és okosan kerülje ki – egy csapásra hét helyet javítva ezzel. Aztán meg további egyet az Eau Rouge felé vezető egyenesben, ahol a repkedő törmelékek közt átvágva előzte meg az egyik Hispaniát; majd kettőt a domb tetején, az egymással viaskodó Virginek megelőzésével (naná, hogy egyszerre); végül pedig a szárnyaszegett Senna lehagyásával még egyet. S bár való igaz, a bukótérben darabokra hulló, valamint másodpercekkel lassabb kocsikat megelőzni önmagában nem nagy kunszt, de olyan gyorsasággal és higgadtsággal reagálni a hirtelen adódó helyzetekre, sőt, előre számítani a káoszra, már annál nagyobb! Schumacher megmutatta, miként kell kezelni a forgalmat, és hogy lehet a lehető leggyorsabban túljutni rajra. Úgy kerülgette az össze-visszakavarodott kocsikat, mintha azok a pálya állandó részei lennének. Nem kérdés, első köre a rutin mesteri alkotása volt.

Ezt követően aztán jött még egy előzés a Kemmel egyenesben (akkor még DRS nélkül) Paul DiResta ellenében: Schumi szélárnyékot fogott, kibújt, majd éppen csak meg tudott állni a Les Combes előtt – melynek balosát így is kénytelen volt levágni…

Kivárás. Schumacher a piros lámpák elalvását és a mezőny egymásnak esését is higgadtan várta. Az eredmény: 19 helyes előrelépés!

A pozíciónyerés időszakát a 4. körben a merész stratégia pillanatai követték. Schumacher a keményebb keveréken rajtolt tudniillik, mely jó egy-másfél másodperccel volt lassabb a lágyabbiknál, s ezáltal nem kívánatossá degradálódott a futamon. A Schumi- és Button-féle taktika lényege az volt, hogy a lehető legrövidebbre nyirbálták a vele eltöltött időt, hogy aztán a lehető leggyorsabbak lehessenek a verseny további részében a lágyakon. Az elgondolás egyfelől a komoly előrelépés egyetlen esélye volt, másfelől viszont kockázatos az esetlegesen túl hosszúra nyúló lágygumis etapok, vagy az azok elkerülésére beiktatott pluszkiállás miatt: előbbinél a gumikopás, utóbbinál maga a kiállás okoz időveszteséget.

A szombati vereség után persze nem teketóriázhattak Michaelék: veszítenivalójuk nem volt. A szervizeléssel Schumi amúgy megelőzte Buttont, ugyanakkor a 11.-ről átmenetileg visszacsúszott a 17. helyre (amely a két Hispánia gyors megelőzésével aztán a 15.-re módosult). A német ezután lendült igazán bele: légüres térbe került, s a más taktikán lévő Maldonado nyolc másodperces előnyét 6 kör alatt sikerült eltűntetnie, hogy aztán a La Source-ban (12. kör) ki is fékezze a venezuelait. A következő áldozat Barrichello lehetett volna, ám ekkor jött a biztonsági autó. Mégpedig kapóra, ugyanis ez alkalmat adott Schumachernek taktikája veszélyeinek kiküszöbölésére. Az előzetesen kockázatosnak tűnő korai első csere kifizetődni látszott: az SLS megjelenésével lerövidült az aktuális szettel teljesítendő körök száma, az ehhez szükséges pluszkiállás beiktatása viszont komoly hátrány nélkül kivitelezhető lett. A kényszerszünet ritmusa is tökéletesen jött ki: Schumi ekkor 9. körét teljesítette azzal a garnitúrával, vagyis éppen annyit ment vele, amennyit csapattársa az első kiállása előtt. A csere tehát hamarosan amúgy is esedékes lett volna, tehát a kockázatvállaló Schumit igencsak segítette a szerencse. Akárcsak pénteken az első edzésen.

Spa istenasszony óvó tekintete a háttérben figyelt…

Peter Bonnington (balra) és Jock Clear - kockázatos taktikájuk végül jól sült el, az új versenymérnök jól vizsgázott

A biztonsági autó a 16. kör végén távozott, Schumi pedig ott folytatta az újraindított versenyt, ahol előtte abbahagyta: kivárt és támadott. A La Source-ban egymással küzdő Petrov–Perez párosra szemfüles lazasággal csapott le: a sauberes belső íven igyekezett védekezni a kívülről támadó orosz ellen. Schumacher ezt látva higgadtan várt. Kényelmesen a lehető legszélesebb ívre terelte kocsiját, hogy aztán a lehető legszűkebben fordulhasson a hajtűre, a lehető leghatékonyabban gyorsítva ki belőle – kihasználva jóval frissebb gumijai tapadását. Tudta, hogy a két ifjonc esetleg szélesre futhat a kanyarkijáratnál, így is lett. Talán mire föleszméltek, hogy már nem a 7. hely a tét, Schumacher már messze előttük járt.

Hiába, a rutin!

A versenyen ezt követően lényegében egyetlen kérdés maradt: az utolsó kiálláskor veszítendő időt vajon miként fogja kompenzálni a friss lágy szett gumik tempófölénye. Nos, a válasz hamar érkezett: Schumacher kiállását követően könnyedén érte utol, majd előzte meg az Adrian Sutilt, majd rohamléptekkel közelített az ekkor már kemény gumikkal küzdő Rosberg felé. Hogy utoléri, nem volt kérdés – egy másodperccel jobb körökre volt képes ekkor. Ám tempófölényét, valamint a DRS-zóna hatékonyságát látva az sem, hogy meg tudja-e őt előzni. Még akkor sem, ha gumijai összecsapásuk idejére kissé „hanyatlani” kezdtek. A pillanat aztán a 42. körben érkezett el: Schumacher kihasználta az előttük haladó Virgint, s kellő közelségbe került csapattársához a La Source-ot követően. Az előzés aztán a DRS miatt már-már túlságosan is könnyen ment – amit a két Mercedeses eddigi házi csatáira visszagondolva igencsak bánhatunk… Ugyanakkor Schumacher ezzel az 5. helyre tornázta fel magát a 24-ről. Még soha senki nem javított ezen a pályán 19 helyet, vagyis a „hétszeres” neve mellé a hétvégén még egy rekord került. (Na jó, nem éppen 91 győzelem, de manapság ennyire futja…)

"Mázlid, Öreg, hogy nem volt benzinem, különben... nos, akkor is lehagytál volna..."

A „húszéveseké” a világ

A némettel mostanában amúgy igen kritikus Eddie Jordan a futamot követően úgy nyilatkozott, szerinte a spái volt Schumacher eddigi legjobb versenye a visszatérése óta. Ha a puszta számokat nézzük, nehezen vitatkozhatunk az írrel. Ha viszont magát a versenyzést, már annál inkább (és ezzel nem a belga hétvégét igyekszünk leértékelni). Tudniillik Schumacher Spában nem tett mást, mint amit az elmúlt pár futam közül jó néhányon (Silverstone, Nürburgring): remek tempót diktálva, ritmusosan és agresszíven vezetett. Csak ezúttal végre a teljes versenyen és elkerülhető hibák nélkül!

No meg jókora szerencsével (már igencsak ráfért!), s éppen ezért a mostani verseny talán nem érhet fel a Montrealban látotthoz. Ugyanakkor mégis kiemelkedő teljesítménynek számít – mégpedig amiatt, ahogyan megszületett. A spái 19 helyes előreugrás ugyanis a rutin és a hidegvér diadala volt. Az észé és a helyzetfelismerésé, melyekkel a dolgok kedvező alakulását Michael képes a lehető legjobban kihasználni. „A tapasztalat mindig segít a hasonló helyzetekben, ez nem kérdés. Mindenekelőtt a végén volt igazán fontos a hidegvér megőrzése és a megfelelő pillanat kivárása.” – emelte ki a verseny után a kerpeni is e tényezők fontosságát. Azokét, melyek már a szombati ütközést követően előrevitték őt, lehetővé téve számára a vasárnap emlékezetessé tételét, s melyek a hátrányból is előnyt kovácsolták számára. Más talán már szombaton föladta volna. Talán éppen amiatt keveredett volna bele valamelyik ütközésbe, mert frusztrálta az előző nap elszalasztott lehetősége. De Schumi ezúttal nem így tett.

Belgiumi szerencséje lényegében abból állt, hogy meglévő erényei itt végre a megfelelő közegbe kerültek, ahol ki is domborodtak, eredményességre vezettek. Spa leleplezte magát: valójában ez volt az igazi meglepetése a „hétszeres” számára. Talán a szombati eset csak amolyan teszt volt részéről, hogy megtudja, kedvence érdemes-e ajándékára, megvan-e benne mindaz, ami e meglepetés „beváltásához” szükséges. Merthogy ünnepi gesztusának lényege az volt, hogy valójában nem ajándékot, csupán egy esélyt adott a bajnoknak. Nem jó pozíciót, hanem a lehetőséget egy jó pozíció megszerzésére. Megteremtette számára a körülményeket a sikeres ünnepléshez, ám hogy az valóban sikeres és ünnepi legyen, az már csakis Schumacheren állt. Megtehette volna azt is, amit pénteken: megajándékozhatta volna egy dobogóval is (pl. ha a második helyért küzdő hármas közül ketten összeakadnak, Schumi meg előrelép), ugyanakkor pontosan tudta, hogy ez a fajta alamizsna nem lenne olyan méltó a húsz év megünnepléséhez, mivel Schumacher dicsősége helyett csupán szerencséjét hirdetné.

A sapka új, a mosoly elégedett - az ünnep pedig emlékezetes lett

Így viszont a meglepetést közös erővel alkották meg. Spa istennő többszörösen megcsavart furfangja utólag lepleződött le: ha Schumit engedi kvalifikálni, talán elér egy szokásos rajthelyet, talán a változó körülmények miatt egy annál is jobbat; talán egy jó rajttal ő is vezet két kört, talán csak jó helyen áll a verseny elején, ám az erőviszonyokon ez mit sem változtatott volna, s a végén úgyis jött volna a visszaesés. Ezen a futamon a legjobb elérhető hely az 5. volt (normál időmérővel is), autója, technikája ennél többet nem enged. Spa viszont kicselezte a körülményeket: bár az árut nem állt módjában jobbá tenni, csodásan csomagolta be azt, s látványos pompával adta át az ünnepeltnek. Lényegében azt érve el, hogy Schumi egy másik, jóval szebb úton ért ugyanazon célba, melynek eredményeként még a pályán, a középmezőnyben is kivívhatta magának a főszerepet. Valahogy úgy, ahogyan Spa is tenni szokta: szokatlansággal, váratlan fordulatokkal és a látszat meglepetéserejét kihasználva. Összeillenek, mi tagadás, Schumi és Spa páratlan páros!

Kettejük mágikus kapcsolata az idei Belga Nagydíjon az eddigieknél is szorosabbá vált, a mostani verseny pedig a rekordokkal és újabb emlékezetes pillanatokkal még úgy is bekerült a „Mester” legemlékezetesebbjei közé, hogy amúgy önmagában nem is lehetett volna nagy durranás. Mégis az lett, azzá tették egymásnak: Schumacher emlékezetessé tette az idei Belga Nagydíjat, azzal, hogy remekül versenyzett; Spa pedig Schumi ünnepét, azzal, hogy méltóságot adott a németnek, mert az ölébe hullt edzéselsőségeken és pozíciókon túl, saját maga által kivívott pozíciókat is nyerhetett, küzdhetett, játszhatott és csillogtathatta legfőbb erényeit. Így vált páratlanná kettejük huszadik évfordulója is.

A harmónia végül újra helyreállt. Spa-Francorchamps, ez a szeszélyes és titokzatos nő ismét felültette az emberi érzéseket sajátos hullámvasútjára, melyek az Eau Rouge-éhoz hasonló mélységek és magasságok rémisztő egymásutániságával igazán feledhetetlen élményként égtek bele mindannyiunk emlékezetébe. Így téve rendet ismét a maga által teremtett végletek és kaotikusság tengerében. Most már tudjuk, vitába szállni Vele nem lehet: a végeredmény ismét Őt igazolta. Ezért szeretjük oly fáradhatatlan csodálattal.

Egyszer fent, másszor lent. A spái hullámvasutazás - éppen az ünnepelt húsz év rutinjának hála - végül a csúcson ért véget.