1994-ben még az is általános
kérdés volt, sportnak tekinthető-e egyáltalán a Forma–1. A sorozatot és a német
versenyzőt is alig-alig ismerő sportújságírónő végül mégis belecsöppent ebbe a
világba. Már kezdeti bizonytalansága idején észrevette, hogy ez a közeg rendkívül
érdekes emberi történetek aranybányája – pár évre rá ezek közül az egyik
legizgalmasabb aktív részesévé vált. Michael Schumacherrel 1999 óta dolgozik
együtt, újságíróból ekkor vált az ellenoldal, a PR-világ képviselőjévé –
egyszerű alkalmazottból pedig igaz baráttá. Miként munkaadója, bizonyos
szempontból maga is úttörőként nyitott új távlatokat saját szakmájában, profibb
szintre emelve az F1-es sajtósok munkáját, s más nézőpontokat hozva bele. Amikor
igent mondott a Willi Weber által neki tett ajánlatra, a legfőbb érve az volt,
hogy ezáltal bekerülhet végre az újságíróként mindig csak kívülről szemlélt,
nyomozott kulisszák mögé. Döntését sosem bánta meg, számítása pedig bejött: mára
a Michael Schumacher-sztori legavatottabb ismerőinek egyikévé vált, s
mindeközben egy igaz barátot is talált. A Hétszeresben már az első közös
interjú alkalmával megragadta az a fajta alaposság és elhivatottság, amit aztán
maga is átvett munkája során. Ő a nő, aki minden interjúnál ott áll a hátterében,
a védőpajzs, aki megóvja Schumachert a sajtó mindent elsöprő
támadáshullámaitól, a támasz, akire minden helyzetben számíthatott, a sajtós, a
menedzser. Ő Sabine Kehm, aki a Motorsport-total-nak
adott hosszú interjújában munkájáról, a Schumacherrel való kapcsolatáról, annak
kezdeteiről mesélt, elárulta miért féltette a németet 2006-os utolsó versenye
előtt, miként látja pártfogoltja mercedeses karrierjét, s mennyi minden
változott F1-es tevékenykedésének majd’ húsz éve alatt. Az interjú eredetije
december 18-án jelent meg, a beszélgetést Christian Nimmervoll vezette.
Emlékszik még rá, mikor
hallotta először a Michael Schumacher nevet?
Kehm: Sportújságíró voltam. A
lapom, a Die Welt ezer év után először ismét szeretett volna valakit egy
Forma–1-es versenyre küldeni, ami a szerkesztőség férfi tagjainak nehezére
esett, hiszen a Forma–1 akkoriban nem volt menő téma Németországban. A Die Welt amúgy is olyan lap volt, amely
nem foglalkozott sokat a motorsporttal, mivel ők azt őrült szponzorsportnak
tekintették, amelyben életeket tesznek kockára – hogy drasztikusan fogalmazzak.
Aztán hirtelen itt volt ez a Michael Schumacher, aki már két-három versenyt
nyert, és a szezon első versenyein aratott győzelmei után hirtelen egy
világbajnoki küzdelem közepén találta magát. Ez probléma elé állította a Die Weltet, hiszen hirtelen olyan
érzésük támadt, hogy ezt a sportágat nem lehet továbbra is mellőzni. A kollégák
közül senki sem akarta ezt csinálni – ebből is látszik, mennyit változtak az
idők! Engem választottak ki végül arra, hogy elutazzam a Német Nagydíjra.
Melyik évben volt
mindez?
Kehm: 1994-ben, az első
évben, amikor Michael a bajnokságért harcolt. Már Imolába is el kellett volna
utaznom, de végül hál’ istennek gyorsan lemondtuk. Azért mondom, hogy hál’
istennek, mert akkor életem első F1-es versenyén mindjárt két halálesettel
találkoztam volna – és azt hiszem, akkor sosem folytattam volna a Forma–1-ben.
Ez azt jelentette, hogy
a Forma–1 ezen imolai halálesetek után nem volt népszerű téma, amit senki sem
akart igazán. Jól emlékszem még a legendás tévéadásra, a ’Der heiße Stuhlra’
(Forró szék) Niki Laudával, amiben nagyon érzelmesen és tüzesen vitáztak arról,
be kellene tiltani a Forma–1-et.
Kehm: És nem csak a
halálesetek miatt. Michael az első győzelmeit 1992-ben és 1993-ban szerezte
meg, de a Forma–1-et akkoriban sok újság egyáltalán nem ismerte el valódi
sportként. Erről is komoly nyilvános
vita folyt.
Ha a tapasztalt kollégák
közül senki sem akart a Forma–1-re menni, miért Ön ment?
Kehm: Fiatal szerkesztő
voltam, ezért szívesen vállaltam olyan témát, amiben még egyetlen régi
munkatárs sem volt jártas. De azt is be kell ismernem, hogy akkoriban igazán
kevés fogalmam volt erről. 1994-ben, Hockenheimbe elég nagy mellénnyel utaztam,
mivel nem tudtam semmit arról, miként kéne nekikezdeni. Elég fiatal voltam és
nő, amire a sport akkoriban még egyáltalán nem volt felkészülve. Viszont már az
első félóra után éreztem, hogy ez kiváló újságírói terep, ami rendkívül
érdekelt – kevésbé a technikai, sokkal inkább az emberi oldala. Az volt a
benyomásom, hogy a paddock televan érdekes arcokkal – és ezáltal sok-sok
történettel.
Már azelőtt is ismerte
Michaelt?
Kehm: Ez volt az első
alkalom, hogy érintkeztem Michaellel, hiszen a hétvége fő történetét
természetesen Michael Schumacher jelentette. De egyáltalán nem ismertem őt, és
teljesen semlegesen, előítéletektől mentesen érkeztem a sportba.
Hány Forma–1-es versenyt
látott már akkoriban élőben, illetve a tévében?
Kehm: Élőben egyet sem, mivel
Hockenheim volt a legelső Forma–1-es versenyem. A tévében sacc per kábé – mivel
akkoriban nemigen volt közvetítés a Forma–1-ről – talán hármat. Nem voltam nagy
értője a motorsportnak, hogy úgy mondjam, inkább csak egy sportújságíró, aki
lelkesen foglalkozik minden sportággal. Tehát érdekelt, de nem ez volt a fő
sportágam. Főként teniszről és futballról írtam. A foci amúgy is nagy volt, a
tenisz pedig Becker és Graf által vált azzá akkoriban.
Hogy zajlott az első
személyes találkozása Michaellel? Még emlékszik rá?
Kehm: Igen, természetesen
emlékszem. Akkoriban – ahogy ma is – ott voltak a sajtótájékoztatók, vagyis az
olyan események, amelyeken összeülhettünk a versenyzőkkel. Az első találkozások
teljesen normálisak voltak: ott ültem a sajtótájékoztatókon, mint minden más
kolléga. Néztem a főhőst, mind minden más kolléga is, és a legtöbb közülük, aki
majd ott van, már akkoriban is jelenvolt.
Akkoriban
elképzelhetőnek tűnt, hogy Ön ezzel az emberrel más szinten dolgozzon együtt?
Kehm: Nem. Ez sosem volt
célom, az ötlet sem vetődött fel bennem. Nagyon ambiciózus sportújságírónő, és
egyáltalán, újságírónő voltam, nem is tudtam elképzelni, hogy mással
foglalkozzak.
És milyen apropóból került
közelebbi kapcsolatba is vele először?
Kehm: Az első alkalom, amikor
közelebb kerültem hozzá, egy nagy interjúnál volt, a legelsőnél, amit a Die Weltnek vele készítettem. Még ma is
pontosan emlékszem: Mugellóban történt, egy teszt alkalmával. Leültünk enni, és
nekikezdtünk ennek az interjúnak. A mondata közepén aztán nyílt az ajtó, és
Michael egyik mérnöke lépett be rajta. Azt mondta: „Sajnálom, meg kell
szakítanom a beszélgetést. Michael, van itt pár adat, amit nemigen tudunk
értelmezni. Nem vagyunk biztosak abban, hogy honnan jöttek. Szükségünk lenne
még rád három körre, hogy megértsük ezeket az adatokat.” Ő felállt, felhúzta az
overálját, kifutott, megtett három kört, és újra visszajött a terembe, ahol az
interjút csináltuk. Leült, újra levette az overált, és befejezte a mondandóját.
Ez volt az első alkalom, amikor azt mondtam magamban, „Hű!”, mivel láthattam az
elképesztő koncentrációs képességét. Akkoriban az volt az érzésem, jobban
kezében tartja az interjút, mint én. A második interjúnál, amit vele csináltam,
ennek megfelelően már igencsak felkészültem. Azt hiszem – anélkül, hogy erről
valaha is beszélgettünk volna –, ez azon pillanatok egyike volt, amikor ő is
másként figyelt fel rám. Ez a második interjú hosszú volt, mivel hirtelen
tönkrement az autója – ezek még azok az idők voltak, amikor az ilyesmi
gyakoribb volt a teszteken. Valódi ütésváltás lett belőle, mivel igen jól
felfegyverkeztem. Gyanítom, hogy ez tetszett neki.
És miként vette fel
Önnel a kapcsolatot, hogy sajtósként csatlakozzon a csapatához? Egy telefon
volt, vagy személyes beszélgetés, hirtelen jött vagy érdeklődött?
Kehm: Ezzel talán
eloszlathatok egy mesét, amit már régóta tartja magát, nevezetesen, hogy amiatt
kérdezte meg, vállalnám-e ezt a munkát, mert egy különösen jó cikket írtam
Michaelről, ami nagyon tetszett Corinnának.
Ezt a változatot már kétszer, háromszor is olvastam. Utoljára, amikor
egy interjút adtam egy újságírónak, elmeséltem, hogy ez egyáltalán nem így
történt, teljesen téves. Ennek ellenére viszont így írta meg, mert a történet
jól csengett. Ennek ellenére viszont nem igaz.
Akkor hogy volt
valójában?
Kehm: Michael 1999-es
silverstone-i lábtörésének időszaka a médiában egy hisztérikus időszak volt. A
német és olasz médiumok valósággal epekedtek az információkért, és voltak
meglehetősen csúnya történetek is a Ferrari környékén az olasz média részéről.
Elődömet, Heiner Buchingert emiatt nem marasztalták. Aztán Willi Weber
felhívott, de érthetően nem rontott egyből ajtóstul a házba, de a szándéka
egyértelműen az volt, hogy engem ajánljon Michaelnek erre a munkára. Először
úgy tett, mintha Ralfnak kéne dolgoznom, talán mert félt attól, hogy ebből is
sztori lesz. Elhivatott újságíró voltam, és elsőre meg is mondtam, hogy nem
akarom ezt csinálni. Aztán a beszélgetés előrehaladtával egyértelművé vált
számomra, hogy egyáltalán nem Ralfról, hanem Michaelről van szó. Willi egyre
csak azt hajtogatta, legalább gondoljam át, és végül így is tettem – annak ellenére,
hogy egyáltalán nem akartam átállni a PR-oldalra. Dehát újságíróként mindig
ismerni akarjuk a kulisszák mögött zajló eseményeket, és ezzel most itt volt az
esélyem, hogy meglássam a valóságot. Ez 1999 végén volt. Michael lábtörését
követő első versenyére Malajziában került sor. A paddockban vártam rá pár
kollégával, aztán ő kijött egy mérnökökkel való megbeszélésről, és odaállított
hozzánk. Emlékszem, akkoriban azt gondoltam, szokatlan, hogy megáll a paddock
közepén. Valójában csak öt percig tartott, mivel annyi fotós gyűlt össze, hogy
már nem lehetett beszélgetni. Pár perccel később a felesége, Corinna is
odajött, és ő is ott maradt. Kedvesnek találtam, hogy hirtelen mindenki
beszélgetni akart velem, de talán valójában inkább csak tapogatózni szerettek
volna, anélkül, hogy ez nekem feltűnjön.
Megbánta valaha is az
évek folyamán ezt a döntését?
Kehm: Sohasem bántam meg. Már
önmagában az a tény, hogy milyen régóta együttdolgozunk, is megmutatja ezt.
Michael mindig tisztelettel kezelt engem. Mondjuk úgy, valóban nagyon
elhivatott újságíró voltam, és eleinte elgondolkodtam azon, visszamenjek-e az
újságíráshoz. Az első két-három év nehéz volt számomra, de aztán egyre
szerteágazóbb feladataim lettek. Egy bizonyos ponton túl annyira belefolytam,
hogy egyre érdekesebbé vált számomra ez a munka.
Miként változott meg
Michaellel való viszonya az évek alatt?
Kehm: Természetesen
fejlődött, egy puszta munkakapcsolatból egyre inkább baráti kapcsolattá
alakult. De közben továbbra is munkakapcsolatban vagyunk. Ez nem úgy megy, hogy
barátként összeülünk, és összedobunk különböző dolgokat. Együtt dolgozunk, ő a
főnököm – privát szinten pedig a barátom. És azon vagyunk, hogy ez így is
maradjon. Azt hiszem, hatalmas előny, ha bizonyos dolgokat semlegesen tudunk
szemlélni, és nem baráti nézőpontból. Azt gondolom, mindig hasznos volt, hogy
sosem veszítettem el ezt a fajta újságírói szemléletmódomat, ezzel ugyanis meg
tudtam ítélni az újságírókat és a nyilvánosságot is. Természetesen vannak
helyzetek, amikor különbözik a véleményünk. Az a jó Michaelben, hogy – annak
ellenére, hogy talán megtehetné, hogy nem teszi – szívesen hallgat mások
véleményére. Hogy mindig követi-e őket, az persze már más lapra tartozik – még
akkor is, ha ezt kimagaslóan gyakran teszi. De egyértelműen abból indul ki, „Ez
az a terület, amelyen még jobb is lehetnél, és ha te úgy véled, ez így jobb
lenne, akkor csináljuk így.” Ez nem csupán a mérnököknél, de az én munkám
esetében is így van. Mindig is becsültem benne, hogy nem áll úgy ellent a
tanácsoknak, mint sokan, akik hozzá hasonló helyzetben vannak. Michael nagyon
is hallgat az emberek véleményére, és csak eztán választja meg saját útját. Az
évek során persze súrlódások is voltak, de jó, hogy ezek nem térítették le az
útról.
Az nehéz helyzet, ha Ön
más véleményen van, mint Michael, aki végül is a főnöke. Voltak ennek ellenére
helyzetek, ahol az orra alá dörgölte a véleményét?
Kehm: Természetesen voltak
véleménykülönbségek bizonyos tervekben és módszerekben. De a
véleménykülönbséget szó szerint értem: különböző nézetek a párbeszéd során.
Sosem ordibáltunk hangosan vagy effélék, ez nem is jellemző rá, ahogy rám sem.
Michael mindent meghallgat, célirányosan kérdez rá dolgokra, és ha aztán úgy
érzi, megalapozott és átgondolt egy felvetés, gond nélkül elfogadja a másfajta
véleményt. Csak egyetlen eset volt, ami rázósabb volt. Remélem, megérti, hogy
nem akarom konkrétabban vázolni, de ez olyan helyzet volt, amikor azt is
mondtuk, talán nem dolgozunk tovább együtt. Aztán magától odajött hozzám, és
fantasztikusan oldotta meg a kérdést. Lenyűgözött, mivel nem kellett volna ezt
tennie. Ez az eset talán még inkább összekovácsolt minket.
Az ilyesmit ismerhetjük
a családi tragédiákból, amelyek során a családtagok még inkább összetartanak. A
hasonlat talán merész, de alapvetően hasonló a helyzet, nemde?
Kehm: Pontosan, még ha
valóban merész is ez példa.
Be tudná határolni
legalább időben ezt az esetet?
Kehm: Ez két-három év
elteltével történt, az első években, a ferraris időszak elején.
Az aktív Forma–1-es
pályafutása időközben véget ért. Hányszor találkoztak személyesen
Kehm: Michaellel a Sao Paulói
szezonzárót követő hetet az USA-ban töltötték Corinnával, egy Reining-show-n,
Oklahomában. Az első decemberi hét óta ismét itt van, és azóta szinte minden
nap látjuk egymást. Gyakran jár megbeszélésekre az irodába, mivel még mindig
sok ügyet kell tisztáznunk. Aztán volt egy karácsonyi ünnepség és szponzori
események, mint például a Le Castellet-i motoros nap, vagy Race of Champions.
Karácsonyig meglehetősen zsúfolt a program, de jövőre jobb lesz. Megpróbáljuk a
januárt és a februárt is szabadon tartani, amennyire lehetséges – még ha ez nem
is teljesen lehetséges. Már most három szponzori fellépésünk van ezen
időszakra, de amúgy próbáljuk nem betáblázni ezt az időszakot. A visszavonulás
után bizonyára visszább vehetünk majd.
Azt hihetnénk, egy ilyen
hosszú pályafutás után most végre pár hétig lógathatja a lábát, és semmit sem
kell csinálnia.
Kehm: Ezt azért nem teheti
meg. Nem jegelhetjük az összes partneri kapcsolatunkat fél évig. Ráadásul ezt
élvezi is. Michael olyan ember, aki a szponzorokat inkább partnernek tekinti.
Ha belemegy egy ilyen partnerségbe, szívesen bele is folyik. Meg kell mondjam,
hogy igen kreatív és jó ötletei vannak. Élvezi, hogy ötleteket adhat. Ott van
például az Audemars-Piguet-óra. A tervező gyakran jött az irodába, sokszor is
beszélgettünk vele erről. Michael eközben nagyon lelkes volt.
Nyilván nem fogja
elárulni, miként alakulnak a jövőbeni tervei, de megszületett már egyáltalán a
döntés arról, mit csinál mostantól?
Kehm: Azt gondolom, ez a
fajta várakozás nem helyes. Michael nem azért hagyta abba a Forma–1-et, hogy
aztán a hét hét napjának mind a 24 órájában más témákkal foglalkozzon. Ő nem
akar már semmit ugyanilyen erőbedobással csinálni, tehát nem fog egyből olyan
dolgokba beleugrani, mint mondjuk egy szezon egy másik motorsport kategóriában.
Ez szóba sem került nála. Nem tervezte sosem, hogy visszavonul, és mindenféle átmenet
nélkül új dolgokba kezd. Hogy időben valaha is ugyanígy dolgozzon, ahogy most
egy F1-es szezonban, ami meglehetősen időigényes, kérdésesnek találom. Teljesen
más dolgokat csinál majd, olyan projektekbe kezd, amikkel új területeket
fedezhet fel. Tárgyalunk különféle emberekkel, és ezek a tárgyalások a jövő év
elején biztosan intenzívebbé válnak majd. Hogy ezeket a terveket aztán
megvalósítjuk-e, majd meglátjuk. Most viszont jóval több időnk van erre. Az
elmúlt három évben sok minden elsikkadt. Októberben és novemberben például a
Forma–1-es versenyek miatt hat napot sem töltöttem el az irodában. Így pedig
képtelenség új ötleteken dolgozni.
Michael feltehetően
mostantól élvezni fogja, hogy nem kell a nyilvánosság előtt élnie, de el tudja
Ön képzelni, hogy ez a fajta nyilvánosság hiányozni fog majd neki egyszer?
Kehm: Szerintem ő olyan
ember, akinek ez nem fog hiányozni. Viszont a munkamorálja és a profi é
hatékony beállítottsága, intelligenciája miatt tudja, hogy nem lenne hasznos,
ha hosszabb időre teljesen kivonulna a nyilvánosságból. Különösen a partnerei
miatt. Természetesen pontosan tisztában van médiaértékével.
Az olvasók közül sokan
úgy ismerik Önt, mint a nő a tévéinterjúk hátteréből, a nő a diktafonnal. Sok
újságíró akadéknak tartja Önt, annak ellenére is, hogy korábban maga is
újságíró volt. Nehéz volt összebarátkozni ezzel a szereppel?
Kehm: Teljesen megértem, hogy
sokan így látnak. Nem is szégyellem bevallani, hogy a munkám nagy részét
valóban az teszi ki, hogy amolyan szűrő vagyok, és egy kicsit ütköző is. Ekkora
médiafigyelem mellett ez elengedhetetlen, nem is lehet másként csinálni ezt –
ahogy azt Britta (Britta Roeske, Sebastian Vettel sajtósa – a szerk.) is
tapasztalhatja már pár éve. Nem szabad elfelejtenünk, hogy Michael Schumacher a
ferraris évek alatt tulajdonképpen az egyetlen témát jelentette a Forma–1-ben.
Ma több bajnok van a mezőnyben, akkoriban viszont minden csakis körülötte
forgott. A férfi, aki oly sok éven át folyamatosan a bajnoki címért küzdött –
az ilyesmi sosem fordult még elő a sportban. A média is köré épült fel. Itt
márpedig lehetetlen, hogy mindent helyesen csinálj, de nem szabad alábecsülni a
média mentális hatásait sem. Állandó figyelem középpontjában vagy, minden szem,
mindig és minden csupán egyetlen emberre irányul. Ez valóban extrém módon
megterhelő – testileg is. Egy Forma–1-es hétvégére nagyjából négyszáz újságírót
akkreditálnak, és ők mind akarnak egy részt ebből az emberből. Ezt a fajta
aránytalanságot képtelenség leküzdeni. Gyakran az én feladatom volt arról gondoskodni,
hogy a lehető legzavartalanabbul végezhesse a munkáját. Minden
figyelemelterelés megbontja a koncentrációt, és ha a bajnokságért küzdesz,
annak van elsőbbsége.
Le tudná írni
konkrétabban, mi volt annyira megterhelő ebben az Ön szemszögéből?
Kehm: Egy példa: a legelső
esemény, amikor Michaellel dolgoztam, a Madonna di Campiglióban megtartott
sínapokon volt. Emlékszem, akkoriban nagyon fáradt voltam, mivel egész idő
alatt úgy éreztem, versenyeznem kell, védekeznem kell, hárítanom kell.
Állandóan lökdöstek, és mindig valamilyen embertömegben kellett tülekednem,
amely mindig rám startoltak, holott egyáltalán nem engem akartak. Ez azt is
jelentette, hogy akit ők akartak, annak mindez még ennél is sokkal intenzívebb
kellett hogy legyen. Ezt egyáltalán nem szabad tehát lebecsülni. A munkám egy
másik területe a PR volt, vagyis az imázs alakítása. Teljesen megértem, hogy
bizonyos újságírók nagyon elégedetlenek voltak velem, de mások talán kevésbé.
Szerettem volna elérni, hogy Michael olyan médiumokban is szerepeljen, amik nem
annyira Forma–1-központúak, és ez akkoriban egyáltalán nem volt szokás. A
többség számára akkoriban talán bizonyos tekintetben fontosabb volt egy
véleményformáló médiumban szerepelni, nem pedig a szakmédiában. Ott pedig
meglehetősen ellentétes irányú az érdeklődés. Korábban például sokat vitáztunk
a Bilddel, mivel nagyon elégedetlenek
voltak, mert nem kerülhettek olyan közel hozzánk. Akkor azt kellett mondjam,
„függetlenül attól, hogy emberileg jól megértjük egymást, nagyon különböző embereknek
dolgozunk.”
Megegyeztek akkoriban
olyan jelekről Michaellel, amiket akkor használt, amikor egy interjú során
olyasmit mondott, ami később hátrányára fordítható?
Kehm: Igen, természetesen!
Hogy az elmúlt három évben már a teljes menedzsmentet átvettem, annak éppen az
volt az oka, hogy mindig jelenvoltam ezeken az eseményeken, és emiatt Michael
azt mondta: „Te, szeretném, ha előtte röviden eligazítasz. Megszoktam már, hogy
mindig ott vagy velem.” Az volt a jó abban, hogy újságíró voltam, hogy egy verseny
után mindig elmondhattam neki: „Vigyázz, ez a fő téma, légy óvatos, milyen
irányba mész, különben ezt és ezt hozzák ki belőle.” Természetesen magam is ezt
csináltam egykor, hisz ez volt a munkám. Ezek egyszerű dolgok voltak:
pillantások, fejmozgások, olykor a lábunkkal is szívesen jeleztünk. Már tudta,
mi mit jelent.
Szeretnék még a
háttérben álló diktafonos nő képénél maradni, mivel az olvasók leginkább így
ismerik. Akkoriban még meglehetősen ritka volt mindez. Hogy jött az ötlet, hogy
profi szintre emeli?
Kehm: Olykor
nevethetnékem támad, amikor manapság látom a PR-embereket ezekkel a
mikrofonokkal odaállni. Nem is tudom én terjesztettem-e el ezt, vagy már volt
ilyen korábban is. Nálam ennek két oka volt. Amikor még újságíró voltam, Michael
pedig a Ferrarinál nagy téma volt, a nyomtatott sajtóban nem nehezen
boldogultam Michael idézeteivel. Ugyanez ment az olasz médiában is, akik
naponta nagyon sokat tudósítottak a Ferrarival kapcsolatban, így számukra
nagyon értékes volt minden egyes mondat. Én nagyon is át tudtam érezni ezt.
Amikor elkezdtem Michaelnek dolgozni, az első dolog, ami eszembe jutott az
volt, hogy meg kell próbálnom rengeteg információval ellátni őket, hogy ne az
ujjukból szopják azokat. Tehát a szolgáltatásom lényege az volt, hogy mindig
összeültünk, és mindent lefordítottam nekik, amit Michael a német médiumoknak
mondott, így sok anyaguk lett, és nem érezték úgy, hogy a németek előnyösebb
helyzetben vannak. A másik előnye a felvételeknek az volt, hogy mindig tudtam
bizonyítani, mit mondott valójában Michael. Ez azért volt fontos, mert mindig a
média figyelmének középpontjában állt, és sokan helyezték mérlegre a szavait és
kifejezéseit, ami során sokszor rosszul idézték őt. Én ezzel meg tudtam
akadályozni mindezt.
A Forma–1 résztvevőit
minden szezon előtt egyfajta optimizmus jellemzi. Milyen hangulatban készült
Michael az utolsó szezonja előtt? Valóban hitt benne, hogy 2012 meghozza végre
az áttörést a Mercedesnek?
Kehm: A tél folyamán mindig
folyamatosan informálódunk, miként festenek a szélcsatornai adatok vagy az
egész szimuláció. És ezek meglehetősen ígéretesek voltak. Télen valóban hittük,
hogy komoly előrelépést tehetünk az autóval. Az első versenyek Valenciáig aztán
meg is erősítették mindezt.
Michael nagyon
elkötelezett volt a Mercedes iránt, viszont két meglehetősen sikertelen év volt
mögötte velük. Aztán jött Sanghaj és Nico Rosberg megnyerte a csapat első
versenyét. Természetes, hogy Michael azt mondta, örül a csapat miatt, de egy
sportoló részéről érthető lenne, ha a szíve mélyén kis fájdalmat érzett volna…
Kehm: Érdemes az egész
helyzetet nagyobb távlatokban szemlélni. Ez már a harmadik év volt, az előző
két év meglehetősen fáradságos és unalmas volt. Emiatt minden csapattag éhezett
már a sikerélményre, és Michael amiatt volt boldog, a csapat végre elérte ezt a
mérföldkövet. Az persze egyértelmű, hogy szívesebben nyerte volna meg maga a
versenyt, ezt el kell ismerni. A legfájóbb viszont, hogy ez minden bizonnyal
kettős győzelem lett volna, ha a bokszkiállásnál nem történik meg az a hiba. Az
autó ugyanis ezen a hétvégén egyszerűen tökéletes volt. Michael ezen szakaszban
ráadásul kiválóan tartotta a második helyét.
Mi jelentette az utolsó
Forma–1-es évben az érzelmi csúcspontot?
Kehm: Ha mindenképpen
választani kellene, akkor a monacói pole lenne az – inkább, mint a valenciai
dobogó. Ugyanakkor ez volt az érzelmi mélypont is, mivel Michael a büntetése
miatt nem használhatta ki a pole előnyeit. Mindannyian tudjuk, mi történik, ha
valaki a pole-ból indul Monacóban (vagy
úgy egyáltalán) – főleg akkora tapasztalattal, mint Michael.
Michael a Mercedesnél
versenyezte végig karrierje utolsó évét, a legnagyobb sikereit viszont a
Ferrarival érte el. Mennyire szoros a kapocs a Mercedes márka iránt?
Kehm: Ezeket nem lehet
összevetni egymással – más idők, más világok és más történetek. A ferraris
időszak hihetetlenül hosszú és sikeres volt. Eleinte nehéz volt, ami viszont
talán még élvezetesebbé tette azt. Ha valaki ebből képes sikertörténetet
alakítani, miközben ilyen komoly összhang alakul ki, az valóban egészen
különleges történet. Ezzel Michael is mindig tisztában volt, és a mély kötödése
a Ferrarihoz emiatt mindig is megmarad. Mindeközben viszont mindig kötődött a
Mercedeshez is, mégpedig az első évei, a kezdetek miatt. Nem szabad
elfelejteni, honnan indult Michael. Az első fizetős szerződését versenyzőként a
Mercedestől kapta. Egy olyan embernek, aki ilyen nehézkes körülmények között
indult el, mindez nagyon fontos mérföldkő.
El tudja képzelni, hogy
15 év múlva a motorsport történetében mégis inkább Ferrari-versenyzőként
emlegetik majd?
Kehm: Biztos vagyok abban,
hogy visszatekintve főként a ferraris időkről fognak majd beszélni inkább. Ez
egyedülálló történet volt. Része a motorsport történetének, amit nem is lehet
kitörölni onnan. Tizennégy év a Ferrarival, tizenegy versenyzőként – már
önmagában ez is őrületesen hosszú. Rekorderedmények, Forma–1 minden szobában –
és minden csupa piros. A mercedeses időkben sajnos nem volt mód ilyen sikereket
ünnepelni. De ahogy már említettem, a Mercedes-kötődés szintén nagyon szoros,
és inkább a kezdetekben gyökerezik. Ezenkívül pedig része a német motorsport
történetének is.
Karrierjének egy szintén
fontos szakasza a súlyos motorbaleset is, Cartagenában. Akkor ott volt a
pályán?
Kehm: Nem voltam ott, ez
csupán egy teszt volt. Az első hívás – ahogy lenni szokott – egy újságírótól
érkezett. A második pedig a fizikoterapeutánktól, aki ott volt.
Akkor már nyilván szoros
barátság is fűzte Michaelhez. Ha ilyen hívást kap valaki, félti a barátját?
Kehm: Természetesen elsőre a
félelem fut át rajtunk, mivel az újságírók sokszor komolyabbnak írják le a
dolgokat, mint amilyenek. Természetesen ilyenkor arra gondolsz: „Úristen!”. Azt
is be kell vallanom, hogy Michael utolsó ferraris versenye előtt is féltem
2006-ban Brazíliában, mivel arra gondoltam: „Ember, eddig azt az egy lábtörést
leszámítva minden egész jól ment – remélem, már nem is fog semmi történni.” Ez
olyasmi, mint síelésnél az utolsó lesiklásnál jellemző jelenség. Akkoriban
Cartagenában is így volt. Azonnal felvettem a kapcsolatot a
fizikóterapeutánkkal és az orvosunkkal, így aztán végig elég jól képben voltam.
Michael aztán haza is repült, és akkor arra gondoltam, hogy nem lehet annyira
nagy a baj, ha repülni engedik.
Mi ilyen helyzetekben a
profi eljárásmód? Miről beszélt, mit csinált, kiket kellett felhívnia? Mik
voltak az első lépései, miután megtudta, mi történt?
Kehm: Először is ha nem
vagyunk jelen a helyszínen, megpróbálunk a lehető leggyorsabban és
legpontosabban informálódni. Beszéltem telefonon Corinnával, a motorcsapat
főnökével, a fizikoterapeutával és a Schuberth embereivel, hogy a lehető
legpontosabb képet rakjuk össze arról, mi is történt – hogy aztán tudjuk,
miként is lépjünk fel hivatalosan a nyilvánosság előtt. Ez a probléma elég
gyakori. Talán másként is elmagyarázhatom ezt. Sok évvel ezelőtt Michaelnek
volt egy balesete egy monzai teszten. Ez meglehetősen súlyos baleset volt a
csúcssebességű pályán. Egy hírügynökség azt írta, „Michael Schumacher balesetet
szenvedett egy monzai teszten.” (a Kehm által említett kifejezés a német
nyelvben félreérthető, súlyos, halálos baleseteknél is használják – a szerk.)
Ezt a szót választották akkor, és ez e legrosszabb asszociációkhoz és komoly
nyugtalansághoz vezetett. Én jelenvoltam ezen a teszten és valóban komoly
kicsúszás volt. Michael pár percig az autója mellett ült, és próbálta
összeszedni magát. Aztán viszont visszahozták, és leült a motorhome-ba enni.
Teljesen rendben volt. Én izgatott hívásokat fogadtam a világ minden tájáról,
mindenki azt gondolta, hogy tévés csoportot küldenek a különkiadásukhoz. Csak
annyit mondtam nekik, „Ácsi, egyáltalán nem volt ez olyan szörnyű eset, mint
amilyennek beállították!”. Mindezzel csak annyit akarok mondani, gyakran sokkal
rosszabbnak hat a beszámoló, mint amilyen valójában. Persze nem akarom
lekicsinyelni a történteket, csupán azt próbálom leírni, milyen az, amikor az
izgatottság a képbe kerül. Emiatt is van szükség arra, hogy ha nem vagyunk a
helyszínen, előbb egy reális képet alkossunk, hogy aztán ehhez mérten
reagálhassunk. Persze én sem tehetek úgy, mintha semmi sem történt volna. És
aztán meg kell próbálni megfékezni az izgatottságot.
Mennyi idő telik el
ilyen esetekben a baleset megtörténése és az első újságírói hívás között? Az
internet, a Twitter és társai miatt manapság minden villámgyorssá vált.
Kehm: Az utóbbi időben
valóban rendkívül extrémmé vált ez. Dolgoztam még azokban az időkben is, amikor
még mobil sem igen volt, nemhogy
Twitter. Azokban az időkben, amikor a mobil már elterjedt, azt mondanám,
egy fél óra telt el. A Twitter és a Facebook világában már-már azonos időben
zajlik minden. És ez igen megnehezíti a dolgunkat, mivel előbb mindig
információkat kell gyűjteni, de ugyanakkor már jönnek is a hívások. És aztán
nem tudod, mit kéne mondanod az embereknek, akik pedig természetesen mind azt
hiszik, hogy titkolni akarsz valamit. Gyakran viszont mindez amiatt van, mert
még te magad sem rendelkezel teljes képpel és nincs az irányításod alatt minden
ahhoz, hogy hiteles dolgokat adj tovább. Az újságírók sokszor túl
türelmetlenek, és sokszor nem értik, hogy előbb nekünk is profi formába kell
önteni a dolgokat.
Zárásként egy teljesen
más téma. Elmondta, Michael milyen jól képes alkalmazkodni különböző dolgokhoz,
és időnként játszik a svájci harmadik ligában. Ön szerint profi futballista is
lehetett volna belőle?
Kehm: Hogy úgy mondjam, ahhoz
nem játszik elég jól. Nagyon jól focizik amatőr szinten, de profiként? Nem. Ha
három vagy négyévesen kezdte volna, ahogy a gokarttal is tette, akkor talán, de
nem vagyok egy nagy biomechanikus, hogy megítéljem, lehetséges lett-e volna
mindez. Mondjuk tehát azt, amit Michael csinál – és ezt csodálom benne nagyon
–, rendkívül nagy elánnal és pontossággal csinálja. És emellett mindig nagyon
élvezi is, amiből pedig ez a hihetetlen érdeklődés ered, amivel tovább képes
fejlődni. Nagyon jó kérdéseket tesz fel, és ezek által gyorsan rálel a dolgok
lényegére. Ha valaki minden témát ennyire darabjaira szed, mindent nagyon magas
szinten akar és fog csinálni. Ezt a western lovaglásnál is látom rajta, amit
eleinte Corinna kedvéért próbált ki párszor. Időközben már igazán jó lett
benne! Minden, amit tesz, ilyen lendülettel teszi és ilyen hihetetlen
érdeklődéssel, intelligenciával. Ezért ilyen jó ebben is.
És még egy legutolsó
kérdés. Hol fogja nyomon követni a 2013-as Forma–1-es idénynyitót, és Michael
társaságában lesz ez?
Kehm: Ezt jelenleg
bármennyire szeretném, sem tudom megmondani.