Egy elmaradt írás

Az utóbbi időben – talán a visszavonulás miatt – többen, többször érdeklődtek arról, mi lett A Császár útja által kitalált, a(z egykori) Mercedes AMG Klubbal közösen végigvitt ’A nagy Schumi-levél’ akcióval. Az utolsó verseny előtt itt az idő, hogy törlesszük egy régi adósságunkat!

2012. február 20-án hirdettük meg, 2012. április 15-én zártuk le a nagyszabású akciót, amelynek célja a magyar Schumacher-rajongók megmozgatása, és lelkesedésük annak tárgyához, vagyis a hétszeres világbajnokhoz való eljuttatása volt. Március 3-án remélt, de mégsem várt levél érkezett A Császár útja blog e-mailfiókjába: Sabine Kehm, Schumacher menedzsere kezdeményezésünk támogatásáról biztosított minket, s pár kedves szóval üzent a magyar Schumi-rajongóknak.

Az üzenetküldés majd’ két hónapja alatt összesen több mint kétszáz üzenet érkezett, amelyeket az akció végeztével négyfős stábunk igyekezett rendszerezni, német és angol nyelvre fordítani.  Aztán pedig megkezdődött a levél könyvvé való átformálása, a tervezés és kivitelezés időszaka.

Sok munka, a vártnál is több után a könyv végre elnyerte végső formáját, és május 11-én, a Spanyol Nagydíj péntekjén postáztuk azt Schumacher menedzsmentje, az MS Office – Sabine Kehm által megerősített – svájci címére.

Hogy akkoriban nem számoltunk be részletesen az akció végső fázisáról – egyéb történések mellett – annak eredménye volt, hogy az általunk küldött csomagról nem kaptunk visszajelzést, sem Sabine Kehmtől, sem Michael Schumachertől.

A július végi Magyar Nagydíj viszont újabb lehetőséget nyújtott számunkra ahhoz, hogy megbizonyosodhassunk arról, könyvünk célt ért. A nagydíj csütörtökjén megtartott bokszutca-látogatást és a vele egybekötött versenyzői autogramosztást kihasználva egyik lelkes és szerencsés szurkolótársunk, támogatónk, Vígh Gréta személyesen nyújtotta át Schumachernek a könyvünket, aki mosolyogva megköszönte azt.

A történet ezzel véget, a magyar szurkolók ajándéka pedig vélt ért.

Az elkészült könyv (a képek kattintással nagyíthatók):

 

Három év ajándék

Talán borzasztóan peches volt, talán olykor kínszenvedős, talán csak kevés sikert hozott, s szinte semennyi nagy sikert – de ez a három év így is ajándék volt. Hogy miért?

Michael Schumacher mindig is megosztotta az embereket: intenzív érzelmeket váltott ki belőlük – sikereivel és kudarcaival egyaránt –, mégpedig minden elképzelhető irányút.

Megmozgatja az embereket. Talán már verhetőnek és emberinek tűnik, talán sikertelensége kiöregedettnek láttatja őt egyesek szemében – ám ez az egy semmit sem változott az elmúlt húsz év során.

Talán nem éppen Norbert Haugot idézni a legillőbb Michael Schumacher utolsó nagydíjhétvégéje előtt, ám a német ezúttal frappánsan összefoglalta Schumacher elmúlt három évben tapasztalt megítélésének ingadozását: „Három éve sokan azt kérdezték, képes-e még rá. Most viszont már azt kérdezik, miért távozik.”

Mindez nem véletlen. Azzal, hogy Michael Schumacher előtt nincsen már jövő, visszavonulása pedig kimondott tény, a teher mellett a tét is elillant válláról – s mindez magával rántotta az elvárásokat is. A versenyző neve mellől pedig hirtelen eltűntek a statisztikák, a táblázatok, a figyelem pedig az emberre és annak tetteire irányult. Ott pedig van mit becsülni.

Ennek eredménye, hogy Mario Andretti olyan tiszteletteljesen nyilatkozott a német kitartásáról, s hogy a csütörtöki sajtótájékoztatón a két bajnoki éllovas is csak dicsérni tudta a Hétszerest, kalapot emelve pályafutása előtt.

Mindez jól mutatja, a Schumacher névnek még ma is súlya van. Ezt korábban – tévesen – talán a sikerességéből eredeztethették, valójában viszont teljesen máshonnét ered. Michael Schumacher nem amiatt mozgat meg mindenkit ilyen intenzíven, mert sikeres vagy – mint utóbb – sikertelen, s nem amiatt számít a sporttörténet nagyságának, mert rendkívüli eredményeket ért el. Éppen ellenkezőleg: azért vált sikeressé és rendkívülivé, mert benne van a nagyság, s azért számít érdekesnek sikertelensége, mert az e nagysága ellenére esendőnek és átlagosnak mutatja őt előttünk.

A kulcsot tehát az ember jelenti – mindkét oldal és mindkét pályafutás esetében. Azokat ugyanis az ebben az emberben rejlő erő köti össze, egységgé. Ez az erő adja Michael Schumacher érdekességét is, amire aztán minden esetben rárakódik a külsőségek felszínes, ám igen olvadékony és képlékeny máza, amit mindig a körülményekhez igazodva színeznek és formálnak – hol ilyen, hol olyan irányba.

Hazája sportsajtója nemrégiben Sportlegendává választotta őt. „Eddig is az volt!” – vágja rá magától értetődően a szurkoló, anélkül, hogy egy pillanatig is elmerülne e jelző jelentésének mélységeiben. S ezzel egyúttal – tudat alatt ­– a kitüntetés jelentőségét is alaposan „hétköznaposítja”. Nem az ő hibája ez. Sokkal inkább a Haug által idézett kérdések megalkotóié és hangoztatóié.

Abu-dzabi győzelmét követően egy hazai hírportál meglehetősen meredek, mégis szinte fel sem tűnő jelzővel illette a győztes Kimi Räikkönen túlbuzgó versenymérnökének szánt üzenetét: „a legendás rádióüzenet.” És mindezt alig egy-két nappal annak elhangzása után! Legendás?! No de mégis, mire fel? Mert hogy emlékezetes, vicces, érdekes… na de legendás? Mintha egy frissen kinyitó egyetlen boltot máris üzletláncnak nyilvánítanának, egy újszülöttnek pedig megelőlegeznék a diplomát – mondván okosnak tűnik…

Abban a világban, ahol a kereskedelmi tévék már egy alig két évet megélt műsorukat legendaként reklámozzák, vagy ahol már eleve legendákat keresnek és gyártanak futószalagon, rájuk sütve e jelzőt még azelőtt, hogy bármit is letettek volna az asztalra, persze mindez legkevésbé sem számít kirívónak. A média, a reklámok és egyáltalán a mindennapi nyelvhasználat ugyanis valósággal belénk sulykolja, hogy a „jó” és az „érdekes” jelző már túlságosan hétköznapiak, s ezáltal nem elég kirívóak, figyelemfelkeltők.

Minél nagyobb ugyanis a hangzavar, annál hangosabb kiáltással lehet csak kitűnni belőle.

Hogy ez a fajta sulykolás mennyire is eredményes, s az ordibálás mennyire hangos már, a minap egy hasonlóan elgondolkodtató szurkolói hozzászólás ébresztett rá, egy fiatal versenyzőről szóló cikk alatt: „ha valóban legendává akar válni…”

Legendává AKAR válni? Ez manapság már életcél egy sportoló, s elvárás annak szurkolói részéről?

Egy Lewis Hamiltonhoz hasonló ifjú tehetségnél talán igen. Ő azzal a céllal érkezett a Mercedeshez, hogy ugyanúgy „felépítse önmagát” csapatával, mint egykor Michael Schumacher tette azt a Ferrarival. Ám valahányszor kiemeli ezen jövőbeli tervét, szemében azzal a becsvágyó, tettre kész csillogással, valójában nem csupán eltökéltségéről tesz tanúbizonyságot – de egyúttal azt is előrevetíti, hogy sosem fog a hétszeres rekordbajnok nyomába érni. Mégpedig azért, mert neki fogalma sincs arról, hogy Schumacher valójában teljesen mást csinált akkor. S mert belőle hiányzik valami, ami elődjében megvan.

És amíg meg nem tanulja, hogy a lényeget sosem a felszín cukormáza, hanem az alatta megbúvó mélység hordozza magában – szóljanak bár mellette majd a számok, miként szóltak az elmúlt három évben Nico Rosberg mellett –, ugyanúgy nem fog rájönni arra, mi is az valójában, ahogy a „legendás” jelzőt ide-odadobálók sincsenek tisztában vele, mivel is dobálóznak pontosan.

Pedig a válasz pofonegyszerű: Michael Schumacher a világ zajából nem annak túlordításával, hanem éppen csendességével tűnt ki. Ő ugyanis soha sem akart legendává válni, egyszerűen csak azzá vált. De nem a szó mai semmitmondó és közhelyes, hanem a legnemesebb értelmében!

És nem azért, mert bármit is tett ezért – hanem mert semmit sem ezért tett! Hanem puszta meggyőződésből, kötelességből. No meg saját céljának elérése érdekében – ami teljesen más jelleget öltött, mint holmi hírnév és sikerhajszolás.

Ő csupán saját határainak feszegetéséért, azok egyre kijjebb tolásáért, valamint a tökéletes munka elvégzéséért küzdött mind a húsz év alatt. A sok siker, számos bajnoki cím és rekord mind csupán hozzácsapódott ehhez az útja során: ha úgy tetszik a munka mellékterméke, vonzata volt.

A legenda szó tudniillik minden esetben tetteket, s nem pedig eredményeket jelöl. Erejét pedig abból az erőből meríti, amely kivívta magának e megjelölést, nem pedig a küzdelem során elért eredményekből.

No meg a hatásból, amelyet ez az erő gyakorol a jelenre – de legfőképpen az utókorra.

Márpedig Michael Schumacher – függetlenül sikerességétől – mai napig megkerülhetetlenül hat ránk!

A legendává válás emiatt sem lehet soha jelen idejű, sem pedig rövidtávú – a jelzőt pedig emiatt nem lehet odaítélni, sem megszerezni. Tudniillik az csak úgy jön magától – ahogy a sikerek is, a megfelelő hozzáállás és alázat hozadékaként.

A nagyság hozza és hordozza magával.

És bár a megnevezést rá lehet aggatni bármire, miként a valós tulajdonostól is meg lehet azt vonni, a mögötte megbúvó nagyságon, különlegességen és hatáson mindez semennyit sem változtat. Az ott van ugyanis egy rossz eredmény, egy elkövetett hiba, egy szívig hatoló kritika, de még az elmúlt három év után és ellenére is – nevezzük bárhogyan.

Mi leginkább embernek hívnánk.

Talán borzasztóan peches volt, talán olykor kínszenvedős, talán csak kevés sikert hozott, s szinte semennyi nagy sikert – de mivel ez az ember itt volt, ez a három év valóban ajándék volt. Mégpedig különlegesen nagy ajándék. Ami hatott ránk, nyomot hagyott bennünk – örök időkre.

És minél közelebb kerülünk ezen a három év végéhez, ez a hatás annál nagyobb és erőteljesebbnek tűnik. Valójában viszont mindig is ekkora volt, legfeljebb nem vettük észre.

Nem véletlenül. Michael Schumacher visszavonulása csendként hívja fel a világ figyelmét saját ordító hangerejére, lehalkítva, majd elnémítva azt. És az így előállt csendben hirtelen szépnek és fontosnak hat az a mindvégig ott lévő, de eddig zajtól elnyomott csendes-lágy dallam.

Amely vasárnap délután aztán örökre véget ér.

„Húsz jó év, sok izgalom és öröm” (Az utolsó csütörtöki sajtótájékoztató)

Szomorúságot nem érez, valójában már nagyon várja az új életet. Michael Schumacher ma kettő órakor (helyi idő szerint 11 órakor) beült élete utolsó csütörtöki FIA-sajtótájékoztatójára, és mesélt. Röviden 9sszefoglalta hosszú és páratlan karrierjét, megemlékezett a riválisokról, akik pedig tisztelegtek előtte.

Van benned némi szomorúság?

Schumacher: Nem, egyáltalán nem.

Örülsz, hogy vége?

Schumacher: Igen, megpróbáltam sikeresen befejezni a küldetésemet, ez nem ment, de boldog vagyok, hogy itt ér véget, és ismét kezdődik egy teljesen másik élet.

Michael, üdv köztünk ismét! Húsz év versenyzés volt ez. Hogyan összegeznéd?

Schumacher: Nos, nem gondolnám, hogy elég időnk lenne összegezni, de mondjuk így: ez majdnem 20 jó év volt, valamint nagyon sok izgalom és öröm.

Ajánlanád Sebastiannak?

Schumacher: Emlékszem, az elején azt mondtam, ha négy-öt évig ezt csinálom, talán kihozom belőle a maximumot, és majd úgyis elfáradok, így nem is láttam ennél messzebbre. Aztán végül majdnem 21 év lett belőle… Biztos vagyok abban, hogy nehéz elképzelni ezeknek a srácoknak, hogy ilyen hosszú ideig itt legyenek, de meglátjuk!”

Michael, te mindkét bajnokesélyest régről ismered. Milyen emlékeid vannak Sebről és Fernandóról? És kérdés Seb-hez és Fernandóhoz: Nektek milyen emlékeitek vannak Michaelről?

Schumacher: Fernandóval elég sok évet töltöttünk el itt – a bajnokságért harcolva. A tisztelet tekintetében kicsit más volt a helyzet, azok igazán kemény idők voltak. Sajnos elég sokszor igen erős volt, és túl jól végezte a munkáját. Lazábban kellett volna vennie a dolgokat, és megnézni, miként csinálja ezt az öreg! Ami Sebet illeti, vele már igen régóta barátok vagyunk. Végigkövettem a karrierjét a Forma–1-ig, és büszkévé tett, milyen sikeres. Mindketten a hazai gokartpályámon, Kerpenben nőttünk fel. Ott lenni a kezdeteknél, aztán látni, mennyire domináns… ez hatalmas eredmény.

Alonso: Mindig is kiváltságként tekintek arra, hogy megmérethettem magam egy olyan emberrel, mint Michael, aki nagyon hosszú időre bebiztosította magának a Forma–1 rekordjait. Itt és a rajtrácson is közel kerültünk hozzá, és ahogy Michael is mondta, nagy csatákat vívtunk és hatalmas tiszteletet érzünk egymás iránt a pályán. És folyamatosan tanultunk egymástól, ami egy kicsit talán a sportot is megváltoztatta.

Vettel: Kicsit más a helyzetem, mint Fernandóé, mivel nekem már akkor megadatott a lehetőség, hogy találkozzam Michaellel, amikor még kisgyerek voltam. Ő volt az én hősöm – remélem, most befogja a fülét –, de ő valóban inspirált engem, és más gyerekeket is akkoriban, Kerpenben. A mi példaképünk volt, és megtiszteltetés volt vele találkozni. Ő felügyelte a kerpeni bajnokságokat, és az utolsó versenyre kijött, hogy ő adja át a serlegeket minden gyereknek. Több mint száznak, szóval meglehetősen türelmes volt. Ma már tudom, milyen sűrű beosztása volt akkor, és mégis plusz időt fordított a szurkolókra, de különösen ránk, a versenyző gyerekekre. Ez egészen különleges, nagyon különleges emlék. Amikor először találkoztunk, nem igazán tudtam, mit tegyek, mivel nem akartam hülyeséget kérdezni, de jól emlékszem a pillanatra. Aztán később, mára ez egy kicsit más lett, felnőttem, és most normális kapcsolatban vagyunk. Így amikor ma beszélek vele, nem érzem úgy, mintha a hősömmel beszélnék, egyszerűen csak Michaellel beszélek. Vagyis az embert látom benne, nem pedig amit elért. De persze emlékeztetem magam arra is, hogy versenyezhettem ellene pár éven át – persze sajnos nem olyan közel, mint mondjuk Fernando. Az ilyesmi gyerekkoromban nagyon távolinak tűnt, hiszen már a Forma–1 is csak álom volt számomra. De az utolsó évek nagyon különlegesek voltak, a kapcsolatunk is az, és úgy gondolom, mindig is inspirálni fog engem.

Megvalósult vízió – egy szükséges áldozattal

„Nem tudom, Michael mikor fejezi be pályafutását, de egyértelmű, hogy már nem versenyez olyan sokáig, mint Lewis. A csapat számára ez a döntés egy újrakezdés. A Mercedesnek hosszútávon kell gondolkodnia, ezért a jövő, a piacon elérhető legjobb versenyzőjét kell szerződtetnie. Ez pedig Lewis volt.” Ezek Niki Lauda szavai a Hamilton szerződése, s ezáltal Michael Schumacher távozásának bejelentését követően. Ha visszafejtjük e történet szálait, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk: a Mercedes körüli események az elmúlt fél évben mindvégig az osztrák elképzelései és gondolkodásmódja szerint alakultak. Véletlen? Lauda a csapatnál korábban és jelenleg betöltött szerepét, valamint felbukkanásának körülményeit figyelembe véve aligha! Sorozatunk előző részében láthattuk, Schumi bizonytalansága tökéletesen indokolt és érthető volt – most bemutatjuk, hogy voltaképpen a Mercedes döntése is. Viszont eközben az is kiderül, hogy nem minden olyan egyszerű, mint aminek látszik, vagy láttatni akarják…

Adott egy bizonytalan versenyző, aki a kérés ellenére is képtelen eldönteni, akarja-e folytatni pályafutását. Adott egy csapat, amely háromévnyi sikertelenség után viszont szeretné új alapokra helyezni a jövőjét, amihez elkötelezett alkalmazottakra van szüksége. És adott egy másik versenyző, aki fiatal, a legjobbak közül való, s nem mellesleg elégedetlen aktuális csapatával, másra, többre vágyik már. A helyzet meglehetősen egyértelmű. Mivel a csapat látja, hogy versenyzője már nem elég elhivatott irányukban, egyre kevésbé bízik meg benne, és tőle egyre inkább eltávolodva tervez tovább. Mivel érzi, tudja, hogy szüksége van a megújulásra, a régi versenyző lecserélése kimondottan jól jön neki – főleg, ha van kire lecserélni.

A történet kerek és logikus: Michael Schumacher nem akarja már folytatni, de még képtelen ezt bevallani magának és kimondani a véglegest; a csapat viszont már tudja, hogy így lesz, ráadásul remek lehetőség nyílik előtte, ezért mást választ – Lewis Hamiltont.

Az események láncolata, valamint az ok és okozat sorrendje viszont ugyanúgy több furcsa és ellentmondásos apróságot rejteget, mint a korábban taglalt bejelentések hogyanjai. Ilyen furcsaság például, hogy míg a hivatalos verzió szerint a Mercedes csak az után voksolt Hamilton mellett, hogy látta, Schumival nem jutnak egyről a kettőre, addig a valóságban már ezt megelőzően tárgyaltak az angollal. A 2008-as bajnok megszerzésének vágya és terve pedig előbb megvolt, mint maga a „Schumacher-probléma”. A másik ellentmondás az, hogy a csapat részéről igyekeznek úgy beállítani a váltást, mintha arra maga Schumacher és a helyzet kényszerítette volna őket, akik pedig minden létezőt elkövettek volna versenyzőjük megtartásáért, holott valójában koránt sem törték össze magukat, sőt, valójában kapóra jött nekik a német bizonytalansága.

„A Mercedes felelősei nemrég intenzíven elkezdtek foglalkozni a kérdésekkel, miként tovább a Forma–1-ben, és egyáltalán hogy működik ez az egész. A Mercedes támadni akar, végül pedig a Red Bullhoz és a Ferrarihoz akarja mérni magát.” – Niki Lauda a nagy bejelentést követően eképpen vázolta a Mercedes jövőképét a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában – akkor már hivatalosan is belső emberként. A csapatnak meg kell újulnia, és hosszútávra berendezkedni a Forma–1-ben, mivel ez jelenti a siker zálogát. Ennek módját pedig egyértelműen Michael Schumacher nélkül képzelte el az osztrák. Hogy mennyire nem gondolkodott a Schumival való közös munkában, ugyanezen interjúja bevezetőben idézett soraiból is kiderül: teljességgel elhatárolódott a némettől.

Ma már tudjuk, Lauda komoly szerepet kapott a Mercedestől: felügyeli, az ötleteivel, meglátásaival segíti, irányítja a csapatot. Ha kell Adrian Newey-t próbálja megszerezni, míg máskor Braclkey-t és Stuttgartot buzdítja összehangoltabb munkára, vagy megmondja Dieter Zetschének, mit kéne másként csinálni. A csapat pedig követi őt: miután Szingapúrban biztossá vált, Hamilton velük folytatja, teljességgel 2013-ra rendezkedett be. Nico Rosberg futamról futamra próbál ki új, a teljesítmény tekintetében sokszor merész vagy kimondottan hátrányos megoldásokat; a két autón pedig rendre a következő évben fontosnak vélt eszközök fejlesztését végzik el vagy készítik elő. Az idei, pályán elért eredménnyel pedig vajmi keveset foglalkoznak: még az sem zavarja őket túlzottan, hogy Szingapúr óta nem kevesebb, mint nulla pont került nevük mellé. Nyugodtságuk hátterében egyszerű ok áll: tudatosan vállalt áldozatról van szó, már csak a tiszta lappal kezdőtő jövő, vagyis az új korszak számít, a jelen pedig már éppúgy nem, ahogy Hamilton aláírását követően már Schumacher sem érdekelte őket. Ő ugyanis a múlt (és még jelen), amitől végleg szabadulni akartak.

Az persze nem helytálló kijelentés, hogy a Hétszeres nem kellett, fölöslegessé, akadállyá vált már a csapat számára. Tudniillik a német jelenléte a csapaton belül csupán egy „irányzatnak”, azaz egy-két embernek jelentett problémát, egy bizonyos felsőbb szinten – mégpedig elképzelései megvalósításában. Mondhatni, ő volt a homokszem a megálmodott gépezetben, a piszok az egyre szebbnek ható jövőképen.

Más kérdés, hogy ezen „irányzat” végül a lehető legkedvezőbb és legbefolyásosabb helyen (Stuttgartban) telepedett meg, hogy aztán szép lassan átragadjon az egész gárdára – az általa helyesnek vélt irányba kormányozva őket. A megújulás alapötlete valójában főként Niki Laudáé volt, aki valahogy mindenhol aktívan közreműködött, mégpedig úgy, hogy az egyes területek a végén tökéletes harmóniában olvadtak eggyé. Immáron Michael Schumacher nélkül…

Mert vajon lehet-e véletlen egybeesés, hogy a csapat egy időben írta alá szerződését Lewis Hamiltonnal, a Concorde Egyezmény tervezetét Bernie Ecclestone-nal, valamint a tanácsadói-összekötői szerepről szóló megállapodást Niki Laudával? Miután e három szálat egy időben varrták el (mégpedig ugyanazon kezek) elég nyilvánvaló, hogy szorosan össze is függenek egymással. Miként az is, hogy ezek együtt egy egységes, alaposan megtervezett és átgondolt jövőkép megvalósulását jelentették.

Ha pedig megnézzük, e szálak hol is kezdődtek, az is egyértelművé válik, hogy e történetben Michael Schumacher szerepe valójában sokkal kisebb, mint azt elsőre gondolnánk: az ő távozása csupán mellékterméke volt a fentről, három irányból (Stuttgart, Ecclestone, Hamilton) jövő hatásoknak. Azon játszmáknak, amelyek teljességgel függetlenek voltak Schumachertől, de bizonyos tekintetben a csapat mindennapjaitól is. S amelyeket jóval nagyobb színtéren játszottak, amelyek tétjeit jóval átfogóbb kérdések jelentették, s amelyeket jóval a németen túlmutató érdekek irányítottak – mégpedig egy Schumacher nélküli jövő felé.

Lauda színre lép

 

A Mercedes a FOTA 2011-es év végi szétesése óta komoly harcot vívott Bernie Ecclestone-nal az új Concorde Egyezmény körül, melyben a márka nem kapta meg a többi nagycsapat által kivívott előjogokat: az extra pénzeket. Ez alaposan keresztbe tett a svábok 2010-es visszatérésük óta tervezgetett céljának: a háromágú csillagot ugyanolyan nagy múltú, patinás márkajelként kívánták bevonni a köztudatba, mint amilyen az ágaskodó lovacska. (És Michael Schumacher személye is éppen emiatt volt számukra annyira fontos: neve, reklámértéke és múltja miatt, amely mind közelebb viheti őket ezen célhoz.)

Ecclestone javaslata, ami szerint nekik éppen rövid múltjuk és sikertelenségük miatt nem jár a kiváltságos státusz, ezen tervek arcul csapása volt, hiszen az éppen a kívánttal ellentétes képet festett a csapatról – és nem mellesleg egy rakás pénzt vont meg a kimondottan anyagias stuttgartiaktól. Előnyös helyzetbe hozva amúgy is előnyben lévő riválisaikat – vagy ha úgy tetszik, még hátrányosabba az Ezüstnyilakat.

A Mercedes szempontjából viszont további akadályt jelentett Bernie Ecclestone vesztegetési botránya, a Gribkowsky-ügy. Gerhard Grobkowsky a Bayern LB társaság egyik vezetője ellen 2010 decemberében indult bírósági eljárás, miután felmerült a gyanú, hogy 2005-ben kenőpénzeket fogadott el Ecclestone-tól, aki ezzel irányította őt a sportág kereskedelmi jogainak eladásakor. Miután a Mercedesen belül egy korábbi, komoly büntetéseket és személyi váltásokat eredményező belső botrányt követően érvényben volt egy olyan szabály, ami szerint a cég nem állhat kapcsolatban egy olyan partnerrel sem, aki ellen bírósági eljárás folyik, illetve aki vétett a törvények ellen, a márka és Ecclestone ellentétének további vonatkozásai is voltak.

Michael Schumachert tehát láthatóan nem csupán a pályán mutatott teljesítmény tehette bizonytalanná, de a csapata F1-es jövőjét övező kérdőjelek is. (Már ha foglalkozott ezekkel.) A hercehurca kapcsán nem véletlenül kaptak tudniillik szárnyra olyan pletykák, amik a gyártó F1-es kivonulásának lehetőségét vizionálták. Ráadásul ha Mr. E. eredeti elképzelése megvalósult volna, a Mercedesnek vajmi kevés esélye lett volna valódi nagycsapattá fejlődni. A kevesebb pénz és az ezzel járó létszám- és erőforráshátrány tudhatjuk, milyen komoly hatással lehetnek az istálló teljesítményére: 2010-ben a nagy spórolások és létszámleépítés kapcsán Schumacher saját bőrén tapasztalhatta ezt meg…

A Mercedesnek nem volt más hátra, ki kellett vívnia a jogokat. Csakhogy miután ez Ross Brawnnak egész télen nem sikerült, komoly gondban voltak. A hírek szerint (forrás: Auto Motor und Sport) az álláspontok olyan távol álltak egymástól, hogy Ecclestone egy idő után már nem is volt hajlandó szóba állni Brawnnal, míg a Daimler elnökének, Dieter Zetschének az F1 jogokat tulajdonló CVC-csoport első emberével, Donald MacKenzie-vel romlott meg a kapcsolata.

Májusban mégis megtörtént az áttörés. A barcelonai hétvégén az említett személyek összeültek, s a hírek szerint annyira közeli álláspontra jutottak, hogy az akár már a következő, monacói versenyhétvégén is megállapodáshoz vezethetett volna. Hogy fordult meg a világ pár hét alatt? A megoldást Niki Laudának hívták. Az osztrák világbajnok volt ugyanis a közvetítő az egymással vitázó felek között. Lauda már jó ideje közeli viszonyt ápolt a Mercedesszel, főként Norbert Hauggal, sapkaszponzora ráadásul az az Aabar, amely a Mercedes csapat 40%-os résztulajdonosa (azóta csak volt). Az osztráknak továbbá az ellenoldallal, azaz Ecclestone-nal is régmúltba visszanyúló a barátsága, így történhetett, hogy Barcelonára sikerült hidakat építeni a Daimler és az F1 első embere(i) között, s hogy Ecclestone végül úgy tűnt, hajlik megadni a Mercedesnek a kívánt jogokat.

De vajon miben engedett ezért cserébe a Mercedes? Mert az egyezséghez mindig két fél kell, a konszenzus lényege pedig a két oldal álláspontjának közelítése. Vajon mivel váltak az egyezségbe foglalt feltételek hirtelen a felek számára egyaránt egyre elfogadhatóbbá, s merre terelték őket a tárgyalásokon felvetett elképzelések? Ha abból indulunk ki, hogy a tényleges és végleges megállapodásra csak szeptember végén, Hamilton leigazolásával egy időben került sor, a tippünket egy minden fél számára előnyös, sikeres jövőképre adnánk…

Bár a jósolt megállapodás végül Monacóban (sőt, később) sem valósult még meg, a tárgyaló felek végre előre haladtak. Niki Laudának hála, aki a részsikerek után ajánlatot kapott Dieter Zetschétől: ha már ennyire jól végzi dolgát, és ilyen komoly eredményeket szállít a Mercedesnek, miért ne tenné ezt a márka alkalmazottjaként?

Miután a Mercedes kezdett sínre kerülni a Concorde-ügyben, immáron jövője építésének egyéb feladataira kezdett összpontosítani. Már csak azért is, mert könnyen lehet, hogy Ecclestone-nal való megállapodásuknak ez volt az alapköve. Tudniillik meglehetősen abszurd lett volna egy olyan csapatnak extra pénzeket ígérni múltja miatt, amely évről évre elbizonytalanodik, folytassa-e egyáltalán az F1-ben, s amely ebből adódóan bármelyik pillanatban váratlanul hátat fordíthat a sportágnak. Miként egy olyan csapatnak is, amely adott esetben egy Nico Rosberg–Paul di Resta párossal kergeti a Force Indiákat és a Saubereket szezonokon keresztül a középmezőny szürkeségében – sikertelenül, s ezáltal az F1 üzleti szempontjából értéktelenül…

Ecclestone feltehetően hosszútávú elkötelezettséget várt el Zetschééktől (az Egyezmény eleve hét évre szól), akik pedig hajlandóak is voltak erre, ám mielőtt belevágtak volna, át kellett gondolniuk egész projektjüket, s mindenekelőtt tisztázniuk a jövőt illető tényezőket, valamint megteremteni végre a biztos sikeresség alapjait, amivel aztán kiérdemelhetik azokat a pluszpénzeket.

Mindehhez pedig egy olyan külső embert választottak segítségül, aki – éppen kívülállósága miatt – másfajta rálátással bírt a csapatra, új, átfogóbb nézőpontot képviselt, és számos ötlete volt a problémák megoldására. Vagyis a közvetítőt, Niki Laudát. Az ő szerepe tehát nem teljesedett ki az Ecclestone-nal folytatott tárgyalásokban, sőt az valójában csak a kezdet volt.  Lauda ugyanis nem csak közelebb hozta a feleket egymáshoz, de – feltehetően mindkét oldal (tehát Ecclestone és Stuttgart) unszolására – aktívan kivette a részét a megvalósításban is. A tárgyalások közös pontja a Mercedes felemelkedése volt, az odáig vezető utat pedig a kapocs, azaz Lauda feladata volt megmutatni.

Mindez pedig felveti annak lehetőségét, hogy a Hamilton szerződtetésével kiteljesedő szemléletváltásnak alapvetően a versenyzőkérdésen túlmutató indítékai lehettek, amik ráadásul már jóval Schumacher döntésképtelensége előtt a változás felé terelték a csapatot.

Tálcán kínálkozó lehetőség

 

A Mercedes előtt mindenesetre volt feladat bőven: a csapat összetétele 2011-ben nagyjából már kialakult, a struktúra letisztult, tavasztól, illetve kora nyártól pedig már gőzerővel dolgozni kezdtek a 2013-as évadon – júniustól immáron Loic Bigois helyett Mike Elliottal az aerodinamikai részlegen. Hátravolt továbbá még az új, 60%-os modellel dolgozó szélcsatorna üzembe helyezése (szeptember 1.), akárcsak a nem régóta alkalmazott szuperszimulátor továbbfejlesztése, valamint az aktuális autóval elkövetett hibák megértése és megoldása.

Na meg a versenyzőkérdés…

Amely téren Schumacher legutóbb (2. rész) taglalt bizonytalansága komoly akadályokat gördített az új lendületre vágyó csapat elé. A késlekedés rosszul érintette a Mercedest: Schumi elképzelése mondhatni, nem illett a csapat által készített tervekbe. Hogy tervezzen a csapat a Concorde Egyezménynek megfelelően hosszú távra, ha versenyzője miatt nem tud tervezni? Miként vágjon bele a dicsőséges jövő építésébe, ha még a következő szezonig sem lát el? Brackley-ben (és Stuttgartban) elkezdtek gondolkodni, ám komoly alternatívájuk ekkor még nemigen volt – s talán még nem is sürgették azt annyira. Ötleteik viszont már akadtak. Ross Brawn utóbb elismerte, Lewis Hamiltont már 2011 karácsonya előtt felkeresték egy későbbi szerződés lehetőségéről tapogatózva, s elültetve az angol fülében egy bogarat, ami – mint látni fogjuk – alig fél év után, Montrealban aztán a csapat felé irányította őt.

Michael Schumacher esetleges utódlásáról aztán először a barcelonai Concorde-egyeztetéseket követően, május 21-én röppentek fel komolyabb hírek, mégpedig a csapat háza tájáról. Nick Fry, csapatmenedzser, aki mint tudjuk, felelős volt a versenyzőkkel való tárgyalásokért, a Daily Mail kérdésére, miszerint visszavonul-e a roppant peches Schumi, a következőket felelte: „Ha elérkezik az év vége, és így mennek a dolgok, ahogy az elmúlt versenyeken, lehetséges, hogy felteszi magának ezt a kérdést. Elég időnk van még, egyelőre még nem döntünk.” Fry szavaiból elég egyértelműnek tűnik, amit korábban már Eddie Jordan kapcsán is említettünk: Schumit valóban bizonytalanságban tartotta csapata év eleji törékeny teljesítménye illetve balszerencséje. Fry azt is elismerte, e helyzet miatt valóban körül kell nézniük a versenyzői piacon – arra az esetre, ha Schumi nemet mond a folytatásra.

Az akkori jelölt Paul di Resta volt – a pletykák legalábbis a márkával jó viszont ápoló skótról szóltak. „Paul rajta van a radarunkon. Kedves fickó, hatalmas csapatjátékos és kétségkívül érdekelne minket, ha Michael úgy döntene, nem folytatja tovább. De ennek még nincs itt az ideje. Ugyanakkor csodáljuk Pault.” – ismerte el a menedzser.

A csapat ekkor még a megszokott módon intézte tehát ügyeit: minden eshetőséggel számolva felmérték lehetőségeiket, a jövőre irányuló tárgyalások pedig még egy az egyben Brackley, azaz a csapat szintjén zajlottak. Aztán viszont Lewis Hamilton is bekopogtatott, ami szép lassan gyökeresen megváltoztatott mindent.

„Természetesen van egy sor versenyző, akik az ülésére pályázhatnak. Ha a Mercedes tényleg váltani akarna, szerintem Lewis Hamilton lenne az egyik favorit. A mostani szezon után ő elérhető lenne.”

Eddie Jordan e szavakat június 24-én mondta – ugyanazon nyilatkozatában, amelyben arra is célzott, hogy szerinte Michael Schumacher döntésének késleltetésével csupán azt akarja kivárni, hogy véget érjen sorozatos balszerencséje. Mivel ez utóbbi állítása egybecseng Nick Fry szavaival, talán joggal feltételezhetjük, hogy belső információi voltak – mégpedig (későbbi értesüléseinek hitelessége alapján) megbízhatóak. (Például a Mercedesről valamint később a Hamilton-ügyről mindent tudó Bernie Ecclestone.)

Jordan így nyilatkozata alapján bizonyára tudott arról, hogy Lewis Hamilton először Kanadában vette fel a kapcsolatot a Mercedesszel – ekkor még csupán az érdeklődés szintjén. Az ok ugyanaz volt, ami végül a csapatváltáshoz is vezette őt: a McLaren ekkoriban tette meg első ajánlatát a szerződéshosszabbításról, ami viszont cseppet sem tetszett neki – kevesebb pénz, szigorú Ron Dennisi korlátozások. Hamilton motivációja egyértelmű volt: a legnagyobbak közé akart emelkedni, meg akart felelni saját elvárásainak, valamint az F1-es debütálásakor róla kialakult „szupertehetség” képnek, amiben egyre inkább úgy érezte, hogy a McLaren magára hagyja. A brit menedzsmentje, a XXI. Century Entertainment különösen támogatta ügyfelét ezen törekvésében, hiszen az ő céljuk az angol nevének olyasfajta márkanévvé bővítése, mint amilyen név Ayrton Sennáé, Michael Schumacheré, vagy éppen a szintén e cég által felfuttatott David Beckhamé. Az angol világbajnok részéről tehát a becsvágy, menedzsmentje részéről pedig a kőkemény üzlet jelentette az elsődleges motivációt a jobb feltételekre – illetve a váltásra. S ennek köszönhetően a konkrét szakmaiság, vagyis az aktuális lehetőségek és sikerek a McLarennel már nem bizonyultak olyan súlyosnak a mérleg másik serpenyőjében. Ismerve az angol személyiségét, az sem kizárt, hogy Kanadában az ajánlat miatti első felindulásból, mintegy dacból kereste fel a brackley-ieket, miként tette azt Spában a telemetriai adatok Twitterre töltésével is.

Hamilton és a Mercedes Montrealban tehát csupán tudatták egymással, milyen törekvéseik vannak a jövőt illetően, a Mercedes ugyanakkor nem tudott biztosat mondani az angolnak, mivel a márka F1-es jövője a Concorde-tárgyalások lezáratlansága miatt kérdéses volt – nem beszélve arról, hogy Michael Schumacher ekkor még szintén nem tudta, folytatná-e karrierjét.

Pedig a Mercedes ekkoriban még Schumacher hosszabbításában gondolkodott. Az év ezen szakaszában a csapat vezető emberei által tett nyilatkozatokból legalábbis ez a törekvés tűnik ki. Ross Brawn például még közvetlenül a Hamilton kopogtatását megelőző napokban, vagyis Montreal előtt is úgy nyilatkozott, bízik Schumi hosszabbításában. Mi több, szinte biztatta őt az aláírásra: „Ha mindannyian úgy érezzük, helyes lenne folytatni, így is lesz. Azt hiszem, a szezon pozitívumai alapvetően túlsúlyban vannak a negatívumokkal szemben. Michael a pole pozíciójával megmutatta, mire képes még. Semmi okunk nincs tehát rá, hogy ne vele folytassuk.”  (június 6.)

Mi ez, ha nem győzködés? Brawn ezenkívül azt is elárulta, valóban nincs alternatívájuk, s nem is igazán gondolkodnak ezen: „Nincs igazi B-tervünk. Persze egyik-másik versenyző érdeklődött nálunk a 2013-as helyzetről.” Hogy itt csupán Paul di Restára, vagy netán már Lewis Hamiltonra is gondolt, nem tudhatjuk. Ettől függetlenül számukra itt még Schumacher volt az első – a döntés pedig az ő kezében volt. Mégpedig azért, mert a csapat – úgy tűnt – a kezébe adta.

Súlypontáthelyezés

 

Hamilton érdeklődésével azonban kezdett megváltozni az alaphelyzet. Több szinten is. Miután Schumi még monacói sikerét követően és autójában lévő potenciálját látva sem írt alá, sőt, egyre jobban elgondolkodott, a felbukkanó Hamilton egyre inkább valós lehetőségnek tűnt. Mondhatni, a csapat ölébe pottyant a B-terv. Adott volt egy olyan versenyző, aki mind népszerűségét, mind pedig tudását tekintve képes volt úgymond kiváltani Schumachert. Ő ugyanúgy nagy figyelmet és komoly reklámértéket hordozott magával, mint a német, vagyis a csapat felfuttatásának tervét vele is meg lehet valósítani. Már ő is bizonyított, ráadásul fiatal és sikerre éhes versenyzőként a jövőt sokkal inkább föl lehetett építeni rá, mint a maximum egy-két évet vállaló Schumacherre, vagy a még mindig csupán ígéret, s ezáltal kevésbé fajsúlyos versenyzőnek számító Nico Rosbergre. Niki Laudáék pedig igen hamar felismerték ezt.

Ha Eddie Jordan fent idézett szavaiból indulunk ki, biztosra vehetjük, hogy Montreal után további tapogatózások is történtek a két fél között. A csapat, amely addig Schumira várt és benne bízott, hirtelen egy másik irányba kezdett kacsingatni, hiszen Hamilton jóval erősebb alternatívát kínált, mint a Fry által májusban említett „ha-nagyon-muszáj-és-tényleg-nincs-más” di Resta. De már-már Schumachernél is.

És nem mellesleg az új helyzet előállta a Mercedest is jóval erősebb helyzetbe hozta, magabiztosabbá tette: már nem függtek Schumachertől, mint a megelőző két évben, kezükben pedig ott volt a lehetőség, hogy ösztökéljék a német döntését. Elvégre azzal, hogy az angol maga kopogtatott be hozzájuk, egy régi álmuk (a velük már évtizedek óta kapcsolatban lévő, már megalakulásuk óta leigazolni tervezett Hamilton megszerzésének lehetősége) látszott egyre inkább megvalósíthatónak. Éppen ezért egyre sürgetőbbé vált cselekedni.

Az új helyzetre viszont Brackley és Stuttgart, vagyis a csapat és az anyavállalat eltérően reagált. Miközben Ross Brawnék a megváltozott lehetőségek miatt elsőként Schumacherrel próbáltak dűlőre jutni, addig Dieter Zetschéék – a Concorde-tárgyalások miatt, valamint Niki Lauda tanácsaira hallgatva – egyre türelmetlenebből nézték az ő eredménytelenségüket, s egy helyben toporgásukat, így igyekeztek egyre inkább kezükbe venni az irányítást.

Talán több puszta véletlennél, hogy éppen Jordan nyilatkozatát, vagyis az annak forrásul szolgáló feltételezett tárgyalásokat követően egy héttel, július elején érkezett az addig csak Schumival számoló, B-terv nélkül tervező Ross Brawn kijelentése a hathetes döntési határidőről – amely Schumacher másnapi válaszával aztán a korábban már taglalt kommunikációs gubancot eredményezte… Az ezt megelőzően nyugodtnak tűnő csapat számára hirtelen sürgőssé vált a jövő kérdéseinek tisztázása, s hirtelen határidőt is szabtak Schumachernek.

Hogy mi állt e hirtelen változás hátterében? Talán a Stuttgartból érkező nyomás? Tény, Niki Lauda későbbi nyilatkozataiból egyértelműen kiderül, ő mindvégig úgy látta, a Mercedesnek hosszú távra kellene terveznie, amihez pedig egy fiatalabb versenyzőre van szükségük Schumacher helyett. Miután ez a fiatal versenyző színre lépett, Stuttgart talán nem véletlenül kezdett egyre jobban odafigyelni Lauda ötletére. Már csak azért sem, mert mindaz jóval összeegyeztethetőbbnek tűnt a Concorde-tárgyalások fejleményeivel is, s kedvezőbb, biztosabb jövőképet jelentett, mint a bizonytalankodó 43 éves Schumacherre való várakozás.

Michael Schumacher azonban július elején – a korábban már ismertetettokok miatt – a Mercedes kérése ellenére sem engedett, s tartotta magát októberi menetrendjéhez, valamint ahhoz, hogy a Mercedes előzőleg már úgy tűnt, a kezébe adta a döntés lehetőségét. Ám ezzel minden bizonnyal alaposan felbőszítette az addig megértőnek tűnő vezetőséget – mégpedig elsősorban nem Ross Brawnékat, sokkal inkább Stuttgartot és Dieter Zetschét. Egy Hamilton kaliberű versenyző érdeklődik náluk, és ők éppen a bizonytalanság miatt eresszék útnak – őt, a hatalmas lehetőséget, akire ráadásul már régóta fáj a foguk, s akit korábban maguk is felkerestek?! Miközben Michael Schumacher önkényesen, a csapat kérésével mit sem törődve választja meg saját határidejét, bolondot csinálva belőlük?!

Nem lenne meglepő, ha Stuttgartban éppen ekkortájt, július elején szakadt volna el a cérna, ami után lépésre szánták el magukat: engedve Niki Lauda tervének Schumachertől függetlenül megkezdik a jövő tervezését, s amennyiben van esélyük megszerezni Lewis Hamiltont – akárhogy is dönt a német –, megszerzik.

A július elején keletkezett ellentmondás elsimítása Norbert Haug feladata volt, aki tulajdonképpen a kapocs Brackley és Stuttgart között. Talán nem véletlen, hogy ekkortól figyelhető meg egyfajta szemléletváltás a csapat (azaz Brackley) hozzáállásában is. Haug és Brawn ezt követően mindvégig ragaszkodtak a határidőhöz, sőt, látva Schumi hajthatatlanságát, később még egy-két héttel ki is tolták azt. Ám a végén ez is kevés volt: lassan ők is belátták, valóban a Stuttgart és Lauda által mutatott úton kell tovább haladniuk. S e belátás során odáig jutottak, hogy augusztusra már azt is eldöntötték, a tőlük makacsságával látszólag elhatárolódó Schumachert körön kívülre zárják, és nem számolnak vele többé az új korszak felépítésében.

A csapat és Schumacher szakításáról szóló történet tehát valóban igaz: bizonyos tekintetben tényleg a német lökte a gárdát Hamilton felé. Ám mindez nem a gyökeres szemléletváltás kiinduló oka volt – csupán a végső lökés az új irány felé. Az út viszont, amire ezzel a Mercedes rálépett, ekkor valójában már javában épült. Niki Lauda egyre inkább érvényre juttathatta és juttatta elképzelését, s növekvő hatalmával, szerepével egyre inkább azon dolgozott, hogy az egész csapat vele tartson – Lewis Hamiltont beleértve, Michael Schumachert viszont már nem…

Sportlegenda

Michael Schumacher szombat éjszaka felesége társaságában részt vett a Frankfurti Régi Operában megrendezett 31. Német Sportsajtó Bálján, amelyen azonban nem pusztán finom vacsorát, de Sportlegenda kitüntetést is kapott. Olyan német sportnagyságok után, mint Franz Beckenbauer, Boris Becker, Oliver Kahn, vagy a díjátadásnál személyesen segédkező műkorcsolyaszépség, Katarina Witt. Schumi a háromnegyed 11-kor megejtett díjátadót követően a német ZDF televíziónak nyilatkozott, mely interjút az alábbiakban magyarul közöljük.

 

Hogy érzi magát élő legendaként?

Schumacher: Meglehetősen élőnek, hiszen a többségnek nincs ilyesmiben része még életében, tehát már csak emiatt is szép ez. Különös öröm volt számomra olyan emberek körében kitüntetettnek lenni, mint például egy Wollmert (Jochen Wollmert, a Londoni Paralimpia asztaliteniszező bajnoka, aki azzal érdemelte ki a Szív Sportolója jelölést, hogy miután legyőzte, ünneplés helyett vigasztalni kezdte a hazai közönség előtt veszítő ellenfelét, William Bayley-t – a szerk.), ami miatt a ma este számomra hogy úgy mondjam, igazán érzelmes volt, és bizonyos helyzetek és élmények teljesen magával ragadtak. Így megkapni a Legenda kitüntetést természetesen hatalmas megtiszteltetés.

Milyen mérleget vonna az utóbbi három évről?

Schumacher: Egyértelműen pozitív mérleget. Természetesen a céljainkat, amiket magunk elé tűztünk, nem értük el. Ezek akkoriban, a bajnokcsapattal, a Mercedesszel és jómagammal nem is lehettek mások, mint a felépíteni egy csapatot, ami aztán ismét a bajnokságért harcolhat. Ezt az elmúlt három évben sajnos egyáltalán nem sikerült elérnünk, és ez idén sem volt másként, amikor a csapat nyert egy versenyt, és más szép pillanatai is voltak. De ezek nem számítanak, a helyzet elég egyértelmű, és ezért nekem is vállalnom kell a felelősséget, hiszen én is csak egy csapattag vagyok, és ezért bizonyos mértékben magam is felelős vagyok azért, hogy nem értük el a céljainkat. De ettől még úgy vélem, nyugodt szívvel tekinthetek vissza a teljes karrieremre, amely során úgy hiszem, nem csináltam olyan sok mindent rosszul.

Felipe Massa azt mondta tavaly, adjanak neki egy jó autót és máris a győzelmekért fog harcolni.

Schumacher: Igen. Azt gondolom, a versenyző természetesen mindig nagyon függ az autójától, ez egyértelmű. És ezért is felelőssége a versenyző a csapatépítés is. Ez sajnos az elmúlt három évben nem teljesen működött, de továbbra is azon fáradozom, hogy a Mercedest a helyes útra segítsem, amely feladatot a jövőben természetesen már a kollégáim fognak átvenni. De én továbbra is szurkolok nekik, hogy a jövőben ez sikerüljön nekik.

El tudja képzelni, hogy lesz értelme az életének a Forma–1 nélkül?

Schumacher: Időközben is élveztem a három évet. 2006-ban, a visszavonulásom bejelentésekor is úgy gondoltam, hogy vége a versenyzői pályafutásomnak, és meg kell mondjam, nagyon jól éreztem magam. És most is örülök a szabadságnak, amit élvezni fogok: a családi életet, és egyáltalán, amiket újra csinálhatok, mert nem kell többé a sporttal összeegyeztetnem, és arra gondolnom, miként érhetem el az utolsó századokat, tizedeket, ami egy versenyzőnek és egy vérprofinak természetesen a normalitást jelenti. Örülök, hogy ezeket magam mögött hagyhatom, visszatérhetek a normális életbe, ahol nem kell feltétlenül a versenyzéshez kapcsolódó dolgokat csinálnom, mert rengeteg más lehetőségem van más kihívásokra is.

Schumachert itt egy korábbi kitüntetett, a német kapuslegenda, Oliver Kahn is köszöntötte.

Oliver Kahn: Kedves Michael egészen különleges öröm számomra, hogy gratulálhatok Neked azért, hogy ma este Sportlegendává neveztek ki. Korábban hosszú-hosszú éveken keresztül követtem a pályafutásodat – még aktív kapusként is. Te tudod, hogy mi tesz igazán naggyá egy sportolót: megérteni a sikereket, és megpróbálni megismételni azokat. Neked ez hétszer sikerült, ami egészen fantasztikus, és minden tiszteletet megérdemel. De ahogy azt a legenda szó is sejteti, most itt a búcsú ideje. Tiszta szívemből kívánom Neked, hogy sikerüljön az átmenet a profi sportolói életből egy teljesen más életbe, és hogy találj magadnak feladatokat, ami ismét kihívást jelent neked, amit élvezel majd és örömet ad számodra – és mindenekelőtt elégedettséget. Ez számunkra, sportolók számára hatalmas kihívás. Minden jót és sok szerencsét!

Schumacher: Kedves tőled, nagyon köszönöm!

Két verseny, aztán mindennek vége. Valahonnan felülről jött mindez?

Schumacher: Egyértelműen felülről jött. Nem mellékes, hogy megvolt a lehetőségem továbbra is a sportban maradni, és arra is, hogy bizonyos ideig még a Mercedesszel dolgozzam együtt. De abban az időben én nem tudtam meghozni még a döntésemet, így tehát ez abszolút érett döntés volt, amivel elégedett is vagyok. Várom, mit hoz a jövő, és ahogy már említettem, a lehetőségeket. Az első helyen természetesen a család áll, hogy bizonyos dolgokat csinálhassunk, hogy utazhassunk, együtt a családdal, nem pedig – ahogy egyik-másik alkalommal történt – úgy lenni valahol, hogy nem is igazán szeretnék ott lenni.

Mit gondol, ki lesz elöl a következő két versenyen? Sebastian Vettel?

Schumacher: Természetesen, magától értetődik, hiszen Sebastian jó barátom, és már egész szezon alatt is neki szurkoltam. Így természetesen remélem, hogy az utolsó két versenyen megnyeri a címet. Az előjelek jók, egyértelműen övé a legerősebb csomag, a következő verseny valószínűleg nagy kihívás lesz, de nagyon is biztos vagyok abban, hogy Brazília fekszik majd neki, és úgy vélem, hogy ezt majd bizonyítja is majd nekünk, és elhozza a címet.

Az eredeti videó elérhető itt: http://www.zdf.de/ZDFmediathek/beitrag/video/1772474/Schumacher-Klar-die-Ziele-verfehlt

Elfújt őrláng

„Az utóbbi hónapokban már nem voltam többé biztos abban, hogy a szükséges energiámat és motivációmat még további egy vagy két évre át tudom vinni. (…)  Emiatt hezitáltam olyan sokáig az elhatározásommal. (…) A végén nem csupán versenyezni akartam, de a győzelmekért küzdeni – márpedig a vezetési kedv köztudottan a versenyképességből táplálkozik.” Michael Schumacher az idény végén visszavonul – másodjára, s immáron végleg. Nyilatkozataiból akár azt is hihetnénk, kiégett, motivációját vesztette és rájött, hogy többé már nincs keresnivalója a sportágban. A bejelentés és a döntés körüli, –minisorozatunk első részében tárgyalt – furcsaságokból viszont arra következtethetünk, a helyzet koránt sem ilyen egyszerű. Miért késett el Michael Schumacher döntésével? Tényleg az ő bizonytalansága kényszerítette csapatát arra, hogy Lewis Hamiltont válasszák helyette? Vajon lett-e volna esélye maradni a csapatnál, ha előbb határoz, és dönthetett-e volna egyáltalán korábban? A második részben Schumi látszólag elveszett motivációja nyomába eredünk.

Vannak helyzetek, amikor az egész világ azt tanácsolja, cselekedj, s fürkésző szemekkel szuggerál mozdulatra, szóra – te viszont néma és rezzenéstelen maradsz, mert úrrá lesz testeden a valódi akaratod és megbénít – zárva tartja szádat, visszafogja kezedet. Még akkor is, ha dolgaid látszólag jó irányba haladnak, életed pedig úgy tűnik, hamarosan fordulóponthoz érkezhet.

A Mercedes az idei szezon elején úgy érezte, közel a fordulópont, ezért nem látta akadályát, hogy Michael Schumacher gondolkodás nélkül igent mondjon a közös folytatásra. De vajon megtettek-e mindent azért, hogy a német is így érezze? Vajon valóban magától értetődő volt-e, hogy kitartson mellettük, és valóban jól mérték-e fel versenyzőjük igényeit – egyáltalán érdekelte-e őket, mit vár tőlük cserébe a Hétszeres?

Schumi két évet végigversenyzett az Ezüstnyilakkal, mindenféle komoly siker és – ennek ellenére – zokszó nélkül. Pedig az eredmények elmaradása nem csak rajta múlt… A harmadik évnek eleve azért kezdett neki, mert csapata 2009-es aláírásakor ezt kérte tőle, s mert bízott benne, hogy az előző szezonok után végre sikerélményt is kap viszonzásul.

Csakhogy valami továbbra is hiányzott. Valami, ami elbizonytalanította, ami éppen az ellenkező irány felé terelte őt. Esetében a késlekedés okát egy mindenen és mindenki szaván túlkiabáló belső hang jelentette, amely folyton azt kiáltotta neki: „Várj! Győződj meg róla, te is akarod-e még!” A hang elgondolkodásra sarkallta őt. Megállította, és egy új nézőpontból mutatta meg számára a jelent.

A német Auto Motor und Sport (AMuS) szerint Schumi könnyen elkerülhette volna a Mercedesszel való szakítást: egyszerűen már monacói pole-ját követően alá kellett volna írnia, meglovagolva a friss sikerek (az első győzelem és remeklés a hercegségben) miatti Mercedes-mámort. De vajon mire várt Schumacher? Vajon hibázott a tétovázással, ami miatt aztán saját magát ejtette csapdába?

Ne feledjük, a Hétszeres úgy érkezett Monacóba, hogy addigi öt versenyéből mindössze kettőt fejezett be, csapata számos hibát követett el kárára, csapattársa viszont még bajnokesélyesnek számított ekkor. (Mi több, olyan pletykák is felröppentek, miszerint Schuminak adott esetben segítenie kell majd őt a küzdelemben.)

Schumacher akkori bizonytalansága érthető. A közel- és a régmúlt alapján egyaránt. Egyfelől nyilván tanult első visszavonulásából, amikor döntésénél figyelembe vette a külső szempontokat, mások érdekeit is (2006-ban Räikkönen megszerezhető volt a Ferrari számára, Massa állása viszont tőle függött, bajnoki esélyei erősen hullámoztak), s el akarta érni, hogy ezúttal alaposan átgondolt döntést hozhasson – a lehető legjobbat. Márpedig ezt csakis egy módon volt lehetséges: ha kivár. Megvárja, miként alakul az idei éve, milyen irányba tart a csapat és milyen esélyei lesznek még idén, valamint jövőre.

Monaco táján dönteni minden szempontból túl korai lett volna. Schumi nehezen induló szezonja valójában éppen csak elkezdődött ekkor, a csapat átalakulása még ki sem fejtette első hatásait, a kocsi fejlesztésének eredményei ugyancsak kérdésesek voltak, így az AMuS felvetése bár logikus, valójában nem éppen reális. A gondot ráadásul nem is ez, hanem a későbbi tétovázás okozta. Ami pedig Schumacher motivációs gondjaiból adódott.

Folytatás – már csak feltételekkel

A rekordbajnok harmadik mercedeses évét kezdte el idén, ám e három év alatt a kitűzött céljától igencsak távol maradt. Hogy ez mennyire elbizonytalanította őt a folytatás értelméről, az azóta készült interjúkból kiderül: „Az utóbbi időkben újra és újra előjöttek olyan pillanatok, amelyekben be kellett osztanom az energiámat, és amelyek során alaposan át kellett gondolnom a helyzetet és önmagamat is, hogy aztán a pályán meglegyen bennem a szükséges erő. Félreértés ne essék, megvolt! Még most is pontosan tudom, mi kell ahhoz, hogy száz százalékot nyújtsak, de az utóbbi hónapokban voltak idők, amikor nem foglalkoztam a Forma–1-gyel, és nem akartam előkészülni a következő nagydíjra.” – mesélte a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak.

Mindez nem is csoda egy hétszeres világbajnoktól, aki győzelmekhez szokott és győzelmeket várt, ám akinek ehelyett rendszeresen a 10. helyekért, s állandó balszerencséje ellen kellett küzdenie – immáron harmadik éve, kilátástalanul.

És ezen bizony még a monacói pole sem tudott segíteni. A korai sikerek ráadásul a következő hetekben mélyrepülésbe csaptak át a Mercedesnél. Schumit Kanadában ismét cserbenhagyta a csapata technika, Valenciában pedig saját magát is meglepve szerzett dobogót, úgy, hogy puszta erőből semmi esélye sem volt rá. Kezdett kirajzolódni továbbá egy újabb, a korábbi években tapasztalthoz hasonló gumiprobléma, aminek megoldása mindig hosszas folyamat. Schumi tehát okkal bizonytalankodott a folytatást illetően. Nem látta bizonyítottnak az év elején még hitt előrelépést a csapat részéről, s mindenekelőtt nem volt biztos abban, van-e még elég ereje további középmezőnyben való küzdelmekkel kivárni a sikeres időszakot – ha egyáltalán lesz ilyen a Mercedesnél… A visszavonulás bejelentését követő három nullapontos verseny aztán aláhúzta mindazt, ami miatt Schumacher a megelőző hónapok alatt folyamatos bizonytalanságban volt. A kilátástalanság értelmét vette a befektetett energiáknak, az eredménytelenség pedig letaglózta a motiváció lelkesedését.

Egy évre még talán lett volna elég muníciója – de csakis olyan évre, amely az első háromhoz képest sikeres, s amely során esélye van a futamgyőzelmekre vagy a bajnokságra. „A Mercedes illetékesei mindig hangsúlyozták, hogy a szezon után is szívesen dolgoznának velem tovább. Ez viszont nem egy, hanem két évről szólt, ami számomra igen bonyolult helyzet volt, mert már egyetlen további év is nehéznek tűnt. Legbelül, tudat alatt már hónapok óta éreztem, hogy felkészültem a nyugdíjra.” – erősítette meg később Schumacher.

Egy az ideihez hasonló szezon a sikertelenség miatt viszont érezhetően nem motiválta már Schumit, mert bizony az előző években a csapatépítés mellett csak másodlagosnak számító eredmények most már nagyon is számítottak motivációja szempontjából. „Természetesen könnyebb, ha a sikerek hullámait lovagolja az ember. Akkor sokkal gyorsabban visszajön a lendület. A siker nagyon fontos motivációt jelent, hihetetlen segítség abban, hogy újra kedvet kapjunk. Ezért is hagytam magamnak olyan sok időt a döntéssel. Látni akartam, képesek leszünk-e még egyszer támadni. 2009-ben eredetileg amúgy is csak két évre akartam visszatérni. Azt gondoltam, ennyi idő elég lesz az újabb bajnoki cím eléréséhez.” – vallotta be nemrég a Welt am Sonntagnak adott interjújában. A ráadás évében, amelyet csak csapata iránti elkötelezettsége miatt vállalt, tehát joggal várt el valamiféle viszonzást, valami apró kis megerősítést arról, hogy érdemes volt engedni a Mercedesnek, s kitartani mellette a nehéz szezonok ellenére is. Ő viszont megerősítést – egy-egy erős időmérőkör vagy ígéretes versenytempó formájában – csak önmagától kapott, csapata pedig sorozatosan cserbenhagyta őt folyton elromló technikájával.

Schumacher nyerni akart, ám egyre világosabbá vált, hogy ez idén sem lesz egyszerű számára. A csapat ráadásul nagy ugrást csupán 2014-re mert ígérni, ami pedig már túl távoli, túl bizonytalan és – az átfogó szabályváltozások miatt – túl újszerű lett volna számára. Schumi tehát csakis 2013-ban gondolkodott, ám hogy vállalja-e azt a szezont, ahhoz meg kellett várnia az idei év alakulását.

A Mercedes egy ideig úgy tűnt, türelmesen kivárja, míg versenyzője összerakja magának a képet, aztán viszont a külső tényezők (Schumi bizonytalansága és a csapat elvárása közti ellentét; Hamilton érdeklődése) hatására egyre türelmetlenebbé vált. Előbb határidőt szabott a németnek, majd július eleji „ellenszegülése” után szépen lassan egyre határozottabban körön kívülre tolta őt, amiért nem hagyta magát befolyásolni.

Schumachertől elvárták, hogy határozzon, ám a kezdeti bizonytalanságát a csapat (monacói majd valenciai sikereket követő) győzködése, majd határideje ellenére is képtelen volt levetkőzni. Mégpedig azért, mert ő nem efféle, az elmúlt két esztendőből jól ismert „érvekre” és ígéretekre vágyott már, hanem valamiféle konkrétumra, érzésre, amely felcsillantja előtte a fejlődés és a cél elérésének reményét.

Kettejük kommunikációja ekkor már két eltérő síkon zajlott. Schumacher már nem bízott a Mercedesben, valami mást keresett, mint amit csapata kínálni tudott neki, a Mercedes pedig nem vette, vagy legalábbis nem értette a jeleket. Ha akarta egyáltalán.

A késlekedés oka

„Vajon miért éppen október?” – találgatta Schumacher július 5-i kijelentését követően mindenki. Vajon mire vár, milyen kérdésről fog többet tudni októberben, mint augusztusban? Az általánosan elfogadott válasz az idő előrehaladtával változott: előbb a Daimler F1-es projektet is megvitató – szeptember tájára tervezett – értekezését tartották fő oknak, amely előtt még a csapat jövője is bizonytalannak tűnt, majd egyre inkább azt, hogy valójában nem tőle függ a döntés, hanem Lewis Hamiltontól. A látszat ma már azt mondja, ez utóbbi volt a fő ok.

Csakhogy ha így lett volna, Schumacher már szeptember 28-án bejelentette volna visszavonulását, s nem nézett volna körül még más csapatoknál az esetleges folytatás esélyeit feltérképezendő…!

Az októberhez való ragaszkodása mögött valójában tehát ennél egyszerűbb érvek állhattak, melyek a bizalom fent taglalt megrendüléséből adódtak. Eddie Jordan egy nyilatkozatában már június 24-én reális képet festett a helyzetről: „Nem az én feladatom dönteni, azt neki kell meghoznia egyedül. Azt hiszem, mielőtt megtenné, túl akar lenni a balszerencséjén.” Schumacher tehát azért ragaszkodott annyira az októberhez, mert az év ezen szakában általában már valamelyest körvonalazódik, mi várható 2013-tól, miként az is látható utólag, mire volt elegendő az aktuális szezon.

De az sem kizárt, hogy még ennél is konkrétabb okai voltak e határidőnek. Júliusban már világos volt, hogy a Mercedes komoly gumigondokkal küzd. Kanadát követően a csapat tudatosan (!) ennek megoldására összpontosította minden figyelmét. A munka haladt, a fejlesztések viszont leálltak. Schumacher ugyanakkor pontosan tudhatta, mivel készül még csapata. Mivel egy-egy újítás ötlete/terve, illetve a fejlesztés lépcsőfokainak programja általában az újdonságok pályán történő debütálása előtt már hetekkel, hónapokkal megszületik, nem kizárt, hogy Schumi júliusban már tisztában volt azzal, hogy Brackley-ben készül az új Coanda-kipufogó, továbbá a nyilvánosság által ekkor már ismert Lotus-féle DRS átültetett változata. Mégpedig elsősorban már a 2013-as esztendőt előkészítendő.

Láss csodát, ezen átfogó fejlesztési csomag első köre Szingapúrban, vagyis szeptember legvégén tette meg első köreit, ám hogy pontosan mekkora fejlődést jelenthet a következő évre, arról konkrétabb képet csak éppen októberben, azaz a rendszerek alaposabb megismerése után kaphattak. Miként az is csak ekkoriban kezdhetett el kirajzolódni, a második lépcsőfokkal (új DRS) teljessé váló új W03-mal mennyire sikerül majd feltérképezni és javítani az elkövetett hibákat, hogy azok jövőre ne fordulhassanak elő ismét.

Talán Schumi pontosan tudta ezt? Talán saját határidejét éppen a fejlesztési programhoz és ütemtervhez hangolta? Talán valóban csak látni akarta csapata határait és biztosra akart menni merre is tartanak/tartanak-e bárhová?

Mindez csupán feltételezés ugyan, de látva, Schumi milyen nagy lelkesedéssel és érdeklődéssel követte végig a helyszínen az újítások első tesztjét Magny-Corus-ban, egyáltalán nem tűnik elrugaszkodott elképzelésnek. Odautazott csak azért, hogy a lehető leggyorsabban értesüljön mindenről, a lehető legátfogóbb képet alkothasson a dolgok állásáról, és minden apró információt be akart gyűjteni, ami kicsit is közelebb viszi a tisztánlátáshoz és a döntés meghozatalához… Lesz még esélye nyerni idén? Van még remény arra, hogy újra felzárkózzanak az élmezőnyhöz jövőre? Ezen kérdések határozták meg leginkább jövőbeni elképzeléseit.

A franciaországi látogatás tehát még nem egy kiábrándult, kiégett és nyugalomra vágyó bajnok, hanem egy talpig motivált ember képét sugározta felénk, aki továbbra is töretlenül hisz visszatérésekor maga elé tűzött céljaiban (ti. hogy képes legyőzni a fiatalokat), s igyekszik együtt lélegezni csapatával. Mintha csak szuggerálná autóját: jöjjön a nagy áttörés, oldódjanak meg a problémák, s lásson esélyt végre az eddig kilátástalannak tűnő csapattal a dobogóért küzdeni – mert akkor lenne értelme a folytatásnak. Amire legbelül még bizonytalansága ellenére is vágyott. És a döntés így máris könnyebb lenne.

A konkrét fejlesztések megvárása vagy puszta megérzés volt-e a pontos cél, lényegében mindegy. Egy bizonyos: Schumacher július eleji makacságával mindenkinek egyértelműen tudtára adta, mi kell neki döntése meghozatalához. Legfőképpen idő, hogy bizonytalansága elpárologjon, hogy meggyőződjön akár a folytatás értelméről, akár a visszavonulással kapcsolatos megérzésének helyességéről. Nem a motivációja veszett el, sokkal inkább csak a csapat fejlődésébe vetett hite, amely nélkül a befektetett munka és motivációja fölöslegessé, célját vesztetté válik.

Ma már világos, ő ebben a játszmában kezdettől fogva tiszta lappal, nyíltan játszott, és mindvégig következetes álláspontot képviselt – s mindenekelőtt fair volt csapatával szemben, akiktől joggal várt el cserébe némi türelmet és megértést.

Csakhogy a Forma–1 nem az emberi érzések világa, nem több puszta érdekek mentén működő, érzelmektől mentes, könyörtelen üzletnél. A kért időt éppen ezért nem kapta meg. Miként végül bizonytalanságának sem maga, hanem csapata vetett véget. A Mercedes Hamilton mellett döntött – a lehető legjobban leegyszerűsítve Schumacher helyzetét, aki előtt csak egyetlen lehetőség maradt: a visszavonulás. Az addig bizonytalanságot okozó tényezők maguktól megszűntek tehát, a Mercedes segítség helyett inkább saját kezébe vette a döntést, amely Schumacher kételyeire rájátszva a befejezés felé billentette a mérleg nyelvét.

S jóllehet, a németnek csupán a sikertelenségből lett elege, nem pedig a Forma–1-ből, csapata olyan helyzetet teremtett előtte, amelyben e kettő immáron végérvényesen ugyanazt jelentette számára… Az ajtó pedig végleg bezárult.