Reményt adott – most rajtunk a sor!

„Már látom, mennyire jelentéktelen dolog a Forma–1. Mikor odakerülsz, persze még azt hiszed, ez a világ legfontosabb dolga. De aztán ha kilépsz ebből a közegből, rájössz, hogy ez egyáltalán nem is fontos.”

A korábbi csapattárs Eddie Irvine teljesen más kontextusban nyilatkozott nemrég eképpen a Forma–1-ről – most mégis egyet kell értenünk vele. Eljött a 2013-as év utolsó napja, ám ami az előző 362-ben történt, azt tulajdonképpen az utolsó három teljességgel súlytalanná tette. Ebben a három napban ugyanis el kellett távolodnunk a világtól, amelyben eddig éltünk, s rá kellett ébrednünk arra, hogy az életben sokkal, de sokkal fontosabb dolgok is léteznek a leggyorsabb köridőknél, az újabb és újabb megszerzett pontoknál, győzelmeknél, bajnoki címeknél.

Például az élet maga.

Michael Schumacher sokakkal megküzdött már a versenypályán, legtöbbjüket le is győzte. Sok nagy eredményt elért élete során, számos sikert, korábban nem látott magasságokat, az egész világ által nagyra tartott rekordokat – most viszont olyan küzdelemre kényszerült, amire eddig még soha. Itt nem a Q3-ba jutás, vagy éppen a bajnoki cím a tét, hanem hogy egyáltalán lesz-e tovább.

Szilveszter este van, ám az önfeledt nevetgélésnek, szórakozásnak és ünneplésnek nyoma sincs. Helyette sápadó arc mered a sötétben fényt árasztó monitorra, várva az újabb híreket, kapaszkodva a reménybe, s a legvégsőkig nem eresztve azt. A mellkast szinte szétfeszíti a tehetetlen aggodalom. Olyan hatalmas erővel, amely akár még az idő kerekét is képes lenne visszafordítani, csak hogy semmissé tegye azt a totális balszerencse által előidézett pár pillanatot – mégsem tehet semmit, bennragadt, feszít és nyomaszt.

De vajon valóban nem tehetünk semmit azért, hogy ez a rémálom véget érjen? Létezhet az, hogy a világ minden táján érzett intenzív tenniakarás menthetetlenül visszapattanjon a tehetetlenség áthatolhatatlan, szenvtelen kőfalán, s a felszabaduló energiák csak úgy elhaljanak rajta?

Talán jelen pillanatban a világbajnoki címek, a győzelmek és rekordok valóban az élet értéktelen és jelentéktelen hozadékainak tűnnek. Ám ha Michael Schumacher valamire megtanított minket az elmúlt húsz esztendőben általuk, az volt, hogy lehetetlen nem létezik, a küzdeni akarással pedig minden akadály legyőzhető. Hogy ma ennyi ember szomorkodik az ünnepnek nevezett Szilveszter estéjén, hogy ilyen sokan aggódnak, imádkoznak és szorítanak a német bajnokért, az mind ezen erő létezésének bizonyítéka. Igen, egyetlen ember is lehet annyira erős, hogy megváltoztassa a világ egy szeletét – miért ne sikerülhetne ugyanez fordítva is? Miért ne érhetnének akkor célt az imák, a tehetetlenség börtönébe zárt tenniakarás, a közös akarat?

A német Sport Bild munkatársa, Bianca Garloff találóan fogalmazott, amikor azt írta: „Michael Schumacher reményt ajándékozott az embereknek. Minden második hétvégén, márciustól egészen októberig. Inspirált minket, érzelmeket keltett bennünk, megmozgatott minket. Mégpedig azért, mert a versenyt jobban szerette az egészségnél, az izgalmat jobban a biztonságnál, a kockázatot pedig a nyugalomnál. Ez teszi az igaz harcost. Az olyan harcosokat, mint Michael Schumacher, aki most élete legnagyobb csatáját vívja.”

Az igaz szurkolót pedig az, hogy mindennél jobban szereti harcosát, aki hatással volt rá, alakította világról alkotott képét, szemléletmódját, s ezen keresztül egész életét. És aki reményt adott neki hosszú éveken át. Most rajtunk a sor, nekünk kell táplálni a reményt, visszaadni a kölcsönkapott ajándékot, s valahogyan erőt adni, utat mutatni neki az élethez.

Szomorú Szilveszter a mostani. Az ünnepi hangulatnak nyoma sincs, a tehetetlenség mindent szétfeszítő nyomásától szabadulni pedig képtelenség. Mi mégsem adjuk fel. Gondolatban most is Michael Schumacherrel és családjával vagyunk, s őrizzük a remény lángját, mely – tőle tudjuk – sosem aludhat el…

Schumacher szemtől szemben Damon Hill-lel (interjú)

Úgy döntöttünk, próbára tesszük időgépünk prototípusát, s a szerkezetbe ülve visszalépünk egy kicsit a régmúltba. A „célállomás” 1999 lett, a rövid McLaren-uralom második esztendeje, valamint a sárga Jordan-autók nagy éve, amely során Heinz-Harald Frentzen révén három futamot nyertek, s még a bajnokságra is volt esélyük. Michael Schumacher túlvan kettős lábtörése és hathetes kihagyása óta első versenyén, az F1 történetének első Maláj Nagydíján, amelyet csak azért nem nyert meg fölényesen, mert Eddie Irvine-t próbálta hozzásegíteni első bajnoki címéhez. A következő megméretésre Japánban került aztán sor, ahol végül az ír elbukott – Schumi viszont szintén második lett. Hogy mi jött ezután, azt mindenki tudja, de hogy mi zajlott a szuzukai hétvége pénteki edzései után? Nos, ennek felidézéséhez van szükség az időgépünkre! Indulhatunk?

Az alábbi rendhagyó interjú 1999 októberében készült, a szuzukai Japán Nagydíj pénteki napján. Majd’ 14 év távlatából olvasva is számos érdekességgel bír, s egyúttal megmutatja, hogy Michael Schumacher nem csupán a pályán, de azon kívül, elvei és értékrendje világában is rendkívül következetes. Talán F1-es karrierjének végének dátumát rosszul lőtte be, ám gondolkodásmódja a generációk harcáról, a fiatalság törvényszerű előretöréséről, valamint a folytatás értelméről tökéletesen megegyezik a jó tíz évvel későbbi Michael által követett elgondolásokkal. Még ferrarisként, a nagy sikerkorszak előtt azt mondja, versenyezni nem az eredményekért, sokkal inkább a belső elégedettség érzéséért érdemes. Akkor talán még maga sem gondolta volna, hogy egyszer egy hároméves új karrierrel bizonyítja saját szavai igazságát… Az alábbi beszélgetés mindenesetre kétségkívül sajátos vetülettel bír Schumacher elmúlt mercedeses karrierjére nézve is. Az F1 Racing angol kiadásának 2000-es évi januári számában megjelent interjút az egykori rivális, az éppen az említett Japán Nagydíjon visszavonuló Damon Hill, valamint a lap akkori főszerkesztője, Matt Bishop készítették.

Hill: Még sosem csináltam interjút korábban, szóval remélem, kibírható lesz.

Schumacher: Interjút csinálsz velem? Én azt hittem, csak beszélgetni fogunk.

Hill: Nos, felteszek pár kérdést, de Matt (Bishop, az F1Racing akkori főszerkesztője – a szerk.) is itt van szükség esetére, ha esetleg harccá fajulna a helyzet. (nevet)

Schumacher: Kérlek, Damon, ne harcoljunk! (nevet)

Hill: Oké, első kérdés. Milyen érzés, hogy egy másik versenyző interjúvol meg?

Schumacher: Egy kicsit furcsa. De ez olyan, mint amikor a Jochen Masshoz hasonló egykori versenyzők kezdenek el a médiában dolgozni. Kissé tehát furcsa.

Hill: Mint tudod, ez lesz az én utolsó versenyem…

Schumacher: Ne mondd, folytatni fogod, nemde?

Hill: Nem hiszel nekem? Nos, tényleg ez lesz az utolsó Forma–1-es futamom. Gyanítom, hogy téged valamivel hosszabb ideig látunk majd még versenyezni. Mit gondolsz, meddig fogod folytatni? Van bármiféle célod, amit el akarsz érni, és ami után meghozod a döntésed?

Schumacher: Te mióta tudod, hogy abbahagyod?

Hill: Nos, azt hiszem, ezúttal én vagyok a kérdező, Michael! (hangosan nevet) De komolyra fordítva a szót, tudat alatt mindig is azt gondoltam, hogy negyven lesz a határ.

Schumacher: Igen? De az év elején is biztos voltál abban, hogy ez lesz az utolsó szezonod?

Hill: Nem, meg akartam várni, miként megy majd. Úgy vélem, számomra a versenyképesség volt a fő szempont. Szerintem nálad is ez a helyzet – hiszen azért versenyzel, hogy nyerj. Amíg pedig képes vagy erre, folytatni akarod.

Schumacher: Nyerni? Vagy inkább elégedettnek lenni azzal, amit csinálsz? Olykor olyan autód van, amivel nem nyerhetsz, de ennek ellenére is jónak érzed magad a csapattársadhoz képest vagy egyáltalán. Ha így van, addig rendben van.

Hill: Igen.

Schumacher: De volt más okod is a befejezésre, mint például a család?

Hill: Neked is van családod.

Schumacher: Igen, nekem is van családom, de én nem látok elég indokot arra, hogy azt mondjam, már csak egy-két évig csinálom ezt. Nem tudom. Pár éve azt mondtam, további öt évig csinálom még, de arra is emlékszem, amikor kezdőként azt mondtam, csak három-négy évig folytatom, aztán abbahagyom. Most pedig már majd’ tíz éve itt vagyok… ez mindaddig rendben van, amíg élvezed, és amíg jól mennek a dolgaid. De nem gondolom, hogy negyvenéves koromig itt akarok maradni! (nevet)

Hill: Odakint valahol már ott van az új Michael Schumacher. Valahol ott leselkedik az árnyékban. Amikor te a Forma–1-be érkeztél, Ayrtonról szólt minden. Az ilyesmi az összes bajnokkal megtörténik, aki halmozza a sikereket. Milyen érdekes lenne hasonlót látni újra. Elvégre most meglehetősen dominálsz az F1-ben.

Schumacher: Hm. Nos, ez egy új tapasztalat lenne számomra, hiszen a karrierem során mindig én voltam a fiatalabb, aki az öregek ellen harcolt és megpróbálta legyőzni őket. És elég sikeres is voltam. Talán ha jön egy új fiatal, az valóban újszerű lesz számomra. Viszont sosem szerettem az olyan összehasonlításokat, hogy „az új Schumacher”, meg „az új Senna”, mivel ha egy új arc bukkan fel, az egyben új fejezetet is jelent. Ő egy független, önálló személyiség lesz, aki maga csinálja meg majd a saját nevét. Ez egy nap bizonyára meg is történik. Az apám mindig azt mondta nekem: „Ha ez megtörténik, jobban teszed, ha abbahagyod”, mivel szerinte ez veszélyes lehet már. Szerintem igaza van, hiszen ilyenkor megpróbálod továbbfeszegetni a határaidat, hogy tartani tudd a tempót. És ez valóban veszélyes lehet.

Hill: Édesapád fontos személy a karrieredben?

Schumacher: Ha a részleteket nézzük, nem annyira, összességében viszont igen. Azért mondom, hogy alaposan nézve nem annyira, mivel egy kívülálló számára elég nehéz nyomon követni, mit is csinálunk pontosan. Ő viszont kívülről szemléli az egész karrieremet, és elmondja a véleményét. Az előbb említett véleményével például végső soron igaza van. És ő mindig ennyire realista. Viszont mindig meghagyta számomra a döntés szabadságát, hogy a saját utamat járhassam, összességében pedig jó ötleteket és tanácsokat adott ehhez.

Hill: Ha jól tudom, van egy gokartpályája is, igaz ez?

Schumacher: Igen.

Hill: Ennek köszönheted, hogy a sport részese lettél?

Schumacher: Alapvetően nem a miénk volt. Elég szegények voltunk, amikor pedig tízéves voltam, nem is volt elég pénzünk arra, hogy folytassuk a gokartozást. Aztán elkezdtünk ezt a gokartbérléses üzletet, aminek a tulajdonosa a klub volt. Csupán három éve van saját gokartpályánk.

Hill: De édesapád már elég korán fellelkesített, nem igaz?

Schumacher: Az én apám nem az a tipikus motorsportos apuka, vagyis nem olyan ember, aki mindig imádta a motorsportot, versenyekre járt és mindig nézte a tévében a futamokat. Egyáltalán nem. Ő inkább építőmester volt, aki imádott barkácsolgatni. Szeretett babrálni a garázsban és hasonlók. Egy napon aztán úgy döntött, átépíti a gokartomat – egy gyerek gokartot, amit sosem használtam –, fog egy régi motorkerékpárt, aminek a motorját pedig beleépíti. Szóval így történt, nem pedig azért, mert mindig is szerette volna, hogy olyanná váljak, amilyen ma vagyok. Egyszerűen csak szórakoztunk egyet, apa a fiával, amolyan hobbiként.

Hill: Igen, ez érdekes. Nagyon alaposan figyeltelek téged az évek során, különösen F1-es karrierem korai szakaszában. A magabiztosságod már kívülről is egyértelműen látható, és ezt gyakran arroganciának titulálják. Engem viszont leginkább az nyűgözött le, hogy ebből a magabiztosságból táplálkozik a hited önmagadban. Karriered mely szakaszában kezdted azt hinni, hogy bárkit, mindenkit legyőzhetsz? Vagy valójában sosem gondoltál ilyesmire?

Schumacher: Nem, nem igazán gondoltam ilyet. Nem is vagyok annyira magabiztos, mint amilyennek talán hiszel. Nem minden tekintetben. Nagyon gyakran kérdőjelezem meg önmagamat. Ha a dolgok rosszul alakulnak, mindig magamban kezdek kételkedni elsőként. Aztán nagyon keményen próbálkozom – ezt sosem adom fel. Személy szerint tehát nem hiszem, hogy annyira magabiztos lennék, mint amilyennek kívülről látnak. És hogy mi a helyzet a riválisokkal, nem is tudom. Nem tudom, ők mennyire magabiztosak. Nem tudnám megmondani.

Hill: A kulcsmomentumokban viszont… nem ismerlek téged a versenypályán kívüli környezetben, de a versenyeken meglehetősen rejtélyes tudsz lenni. Nem látjuk, mit érzel, amikor a pályán vagy.

Schumacher: Ez elég nehéz is lenne a sisakkal, nem? (nevet)

Hill: Ez igaz.

Schumacher: Igen, de komolyra fordítva a szót, tudod, mit akarnak az újságírók leginkább látni tőlünk? Mindenekelőtt érzelmeket. Nézd meg Häkkinent most! Emberi volt és érzelmes Monzában, aztán mit műveltek vele az újságírók? Nem minden újságíró, de néhányan. Megszorongatták őt! És mit próbálsz ilyenkor tenni? Meg kell találnod az egyensúlyt, egy középutat, amely során nem mutatod ki az érzelmeidet a külvilág felé. Mégpedig azért, mert ha megteszed, az sokszor inkább árt neked. Profik vagyunk, ami azt jelenti, hogy olykor nem úgy cselekszünk, mint az emberek, és mint ahogy természetes lenne. Sajnos manapság az újságírók kis része még akkor is rossz hírré és történetté alakít mindent, ha éppen jó hírekről és történetekről van szó. Tehát védened kell önmagad. És közülünk mindenki ezt teszi bizonyos mértékig.

Hill: Értem, amit mondasz. Nem nyerhetsz mindig, de nekem az az érzésem, te versenyzőként nagyon profi vagy. A sport viszont az emberi oldal iránti érdeklődésről szól. A védjegyeddé vált már, hogy amikor a dobogóra lépsz, a magasba ugrasz, majd mutatod az egyest a kezeddel – még ha csak második is lettél. Én meg ilyenkor azt mondom magamnak: „Ő második lett! Mégis mi a fenét csinál? Én nyerem meg a versenyt!” (nevet)

Schumacher: Igen, gyakran van így.

Hill: Igen, de láthatod, hogy ilyenkor is kimutatod az érzelmeidet, nemde? Legalábbis valahányszor jónak ítéled meg kimutatni azokat a nyilvánosság előtt.

Schumacher. Talán nem teljesen pontosan válaszoltam meg a kérdésedet, mert egy bizonyos helyzetben valóban megmutatom magamat. Személy szerint elég stabil ember vagyok, nincsenek nagy hullámhegyeim és hullámvölgyeim. Emiatt is tűnhet úgy, hogy az érzelmeim nem túl drámaiak – legalábbis nem annyira drámaiak, mint amilyennek talán látni szeretnék. Ahhoz, hogy ez így legyen, valóban nagy dolgoknak kell történnie. Sokszor láthattad már – ahogyan fogalmaztál – a védjegyemet, láthattál izgatottnak, bosszúsnak és még sok minden másnak is. Erre a legjobb példa Spa volt tavaly. Szerencsére viszont nem gyakran vagyok ilyen. És ez pedig azért van, mert meglehetősen stabil teljesítményt nyújtok, ráadásul nincs is szükségem az ilyen extrém érzelmekre – ahogy mondjuk a popsztároknak vagy a mozicsillagoknak.

Hill: Értem. Van bármiféle törekvés benned egyes autósportos rekordok megdöntésére, mint amilyen például a legtöbb bajnoki cím? Mint tudod, Prost négyszer nyert, Fangio ötször. Ez motivál téged?

Schumacher: Van jelentősége, de nem ez az elsődleges szempont. A legfontosabb, hogy bajnok legyek a Ferrarival. Aztán ha már megvan ez, talán egyszer mondhatod, „már kétszer is megcsináltam”. Ha pedig már harmadszor is nyertél, talán azt mondod magadnak, még többször nyerhetsz. De számomra nem ez a legfontosabb, majd lesz, ahogy lesz.

Hill: És mi lesz, ha Eddie (Irvine) ezen a hétvégén megnyeri a bajnokságot? Úgy tekintenél rá, mint aki elrabolta előled azt a trófeát, amire magad is vágytál?

Schumacher: Talán igen. De ha így alakul, talán mondhatom majd, hogy legalább már két és fél bajnoki címem van. (hangosan nevet)

Hill: Nos, nem hiszem, hogy fél bajnoki címeket is osztogatnak, Michael…

Schumacher: Talán egy szeletet csak kaphatok majd Eddie bajnoki címéből! De komolyra fordítva a szót, bizonyára valóban éreznék némi csalódottságot. Elvégre olyan régóta szerettem volna elérni mindezt a Ferrarinak. De mindenki tudja, miért nem sikerült, ezért együtt tudnék élni ezzel. Ha a saját hibám miatt nem értem volna el, talán sokkal nehezebb lenne számomra.

Hill: Volt már, hogy úgy érezted, jó lenne kipróbálni, hogy a csapattársad is elsőszámú a csapaton belül?

Schumacher: Ezt a történetet szerintem teljesen rosszul értelmezi a külvilág. Sosem volt olyan csapattársam, akinek ne lett volna lehetősége legyőzni engem és ugyanolyan bánásmódot kapni, mint én. Az én elveim szerint viszont a csapatnak a gyorsabb versenyzőt kell támogatnia, mivel ez a legrövidebb út a bajnoki cím felé. Velem pontosan ez történt. Emiatt is igazoltam a Ferrarihoz. Láthattad, hogy segítettem Eddie-nek Malajziában a bajnokság miatt, mivel az én elveim szerint így helyes. Most pedig Eddie élvez minden elsőszámú kiváltságot, Malajziában és itt is. Tehát szó nincs arról, hogy lelassítom a csapattársaimat azzal, hogy szólok a csapatnak, „nem adhatjátok meg neki ugyanazt a gyors autót”. Nem ez a helyzet. Mindenkinek ugyanazok voltak a lehetőségei, mint nekem, de mivel az együtt töltött idő 95 százalékában én voltam a gyorsabb, úgy tűnhet, hogy a csapattársaim nem részesülnek egyenlő bánásmódban. Ez viszont nem igaz.

Hill: Oké, vegyük példának a Williamst. Mi lett volna, ha náluk versenyzel? Amikor ott voltam Alain Prost mellett, egyértelműen a második számú versenyző voltam, de a teljes szezonon át ugyanazt a technikát kaptam, mint ő. Ez valóban így van a Ferrarinál is?

Schumacher: Nézd, igen. Alapvetően Eddie és az én autóm most is ugyanolyan. És bármely csapatnál is voltam, az esetek 95 százalékában egyformák voltak az autóink. Persze vannak időszakok, amikor valami újdonságot próbálunk ki, és hogy felgyorsítsuk a folyamatot, csak az egyik autót építjük át vagy az egyik motort, és hogy ezt melyik versenyző kapja, elég egyértelmű szerintem: a gyorsabb, vagy legalábbis aki a bajnokságért küzd. Biztos vagyok benne, hogy a Williamsnél is ez lett volna a helyzet. Miként abban is biztos vagyok, hogy a Williamsnél jelenleg is vannak dolgok, amiket csak egy autón próbálnak ki, mégpedig a gyorsabb versenyző autóján. Szerintem ez teljesen normális gyakorlat, amit mi magunk is követünk.

Hill: Igen, rendben…

Schumacher: Bocsánat, Damon, hogy félbeszakítalak, de emlékezz csak vissza, Johnny (Herbert) mennyit kritizálta a Benettont, amiért az nem bánt vele egyenlően. Ez nem volt jogos részéről. Nagyon nem. Ő ugyanis ugyanazokat a lehetőségeket kapta meg, egyszerűen csak nem volt képes kihasználni őket.

Hill: Oké. Szóval nem árulod el? Nem feded fel, miként tudsz mindenkinél gyorsabb lenni?

Schumacher: Miként tudott Ayrton Senna gyorsabb lenni a csapattársainál? Miként tudnám ezt megválaszolni?

Hill: A vezetési stílusra célzok. Hogy írnád le a saját stílusodat?

Schumacher: Ez szerintem sokkal inkább egy módszer, mintsem egy stílus. Szerintem a sebességfölényem az eddigi csapattársaimhoz képest – elvégre csak velük tudom valóban összehasonlítani magam – leginkább abból ered, mennyit hozok ki a lehetőségeimből. Szerintem sosem a nyers tempó a legfontosabb, sokkal inkább az, miként teljesítesz a benned lévő teljesítményhez mérten. És nekem ez mindig is jól ment. Nagyon együtt kell dolgoznod a csapattal, valamint maximalizálni a lehetőségeket.

Hill: Most Szuzukában vagyunk. Tudnál adni pár tippet? (nevet)

Schumacher: Vezess gyorsabban! (hangosan nevet)

Hill: De most komolyan: a stílusod az évek során mintha változott volna – legalábbis én így érzem. Ezzel tisztában vagy?

Schumacher: Ó, igen. Természetesen.

Hill: Úgy vélem, ha megnéznénk egy fedélzeti kamerás felvételt a benettonos időszakodból, azt látnánk, hogy percenként hatezer kormánymozdulatot végzel! Nagyon sokat dolgoztál az autóban, de mára mintha kissé lenyugodtál volna.

Schumacher: Ez igaz, de megmondom, mi volt ennek az oka. Emlékszel még arra, miután elhagytam a Benettont, és Alesi, valamint Berger először ültek az autójukba? Emlékszel, milyen sokszor csúsztak ki?

Hill: Igen, emlékszem.

Schumacher: Nos, ha valaha is vezetted volna azt az autót, Damon, tudnád, miért így vezettem. Az az autó egészen hihetetlen volt. Nagyon nehéz volt vezetni, annyira ki volt hegyezve. És csak akkor volt igazán gyors, ha a határon vezetted. Mára rengeteget fejlődött az aerodinamika, az autók, és ezáltal az eddig általam vezetett autók is sokkal stabilabbak lettek. És ez a jelenkor minden autójára érvényes. Szerintem a te Jordaned is igen stabilnak tűnik – legalábbis arra alapozva, amit a fedélzeti kamerás felvételeken látok.

(Az ajtón egy Ferrari-mérnök lép be, Schumachert hívja)

Schumacher: Mennem kell? Még két perc? Rendben. Szóval alapvetően valóban változtattam a vezetési stílusomon, de ez a rendelkezésemre álló technikának köszönhető. Alapvetően én csupán hozzáidomultam ezekhez.

Hill: Rendben, már fogytán az időnk. Mit is kéne még kérdeznem tőled?

Schumacher: Van még valami, amiről beszélni szeretnél? Talán, hogy mi történt veled ma. (Hill a szabadedzés során kicsúszott a pályáról.)

Hill: Velem?

Schumacher: Igen.

Hill: Ez most nem rólam szól, Michael, már megmondtam neked az elején! (nevet)

Schumacher: Nem, de ez egy normál kicsúszás volt? Vagy volt valami mechanikai problémád?

Hill: Nos, ööö, az autó nem volt valami jó.

Schumacher: Nem?

Hill: Legalábbis számomra nem. Komoly volt a probléma.

Schumacher: És mi a helyzet a mostani szezonnal az előzőhöz képest? A tapadás terén szerintem nincs olyan nagy különbség. (Az első abroncsokon 1999-ben az előző évhez képest eggyel több, négy barázda volt, ami csökkentette a tapadást) Szóval, mitől…

Hill: …nem találom az autó megfelelő egyensúlyát. Legalábbis nem mindig. Nem olyan, amilyennek szeretném. Viszont ez felvet egy jó kérdést. Én még elmondhatom magamról, hogy vezettem aktív felfüggesztéssel, hatalmas slick gumikon, meg hasonlók – ahogyan te is. Számodra van olyan időszak, aminek az autóit igazán szeretted vezetni? Olyan autókat, amik jobbak voltak a többinél, amik jobban feküdtek neked?

Schumacher: Igen, természetesen. Az aktív felfüggesztéses autókat. Ezeket ugyanis kompromisszumok nélkül állíthattad. Most rengeteg kompromisszumot kell kötnöd a beállítások terén, ami igen bonyolulttá teszi az egészet. Ez valódi kihívást jelent, de én nem különösebben kedvelem ezt.

Hill: Igazad van.

Schumacher: Az aktív felfüggesztéses autók nagyon jók voltak. – ráadásul még ott volt a kipörgésgátló is.

Hill: Ezeket kombinálva milyen típusú Forma–1-es autót vezetnél legszívesebben? Javasolnád például a slick gumikat?

Schumacher: Igen, előnyben részesíteném a nagyobb tapadást.

Hill: Én is így vagyok ezzel.

Schumacher: Igen, és nem is látom akadályát annak, hogy négy-öt másodperccel gyorsabbak legyünk. Szerintem ezt nagyon könnyen elérhetnénk. És szerintem fizikailag sem lenne nehéz kibírni. Ismerjük a biztonsági problémákat, de látható, az autók manapság is milyen könnyen kirepülnek a pályáról – mégpedig mert olyan kevés tapadásuk van. Szerintem manapság könnyebb is kicsúszni.

Hill: Igen, ebben igazad van.

Schumacher: Igen, és emiatt sem értek száz százalékban egyet azzal, ahogyan a biztonsági kérdéseket kezelik, és szerintem ebben te is egyetértesz velem.

Hill: Nos, nem kedvelem ezeket a gumikat, egyáltalán nem.

Schumacher: És szerinted valóban javított a biztonságon, hogy lassabbak lettünk?

Hill: Én egyszerűen szerettem a slickeket. Én valamiért szerettem érezni a gumikat, amikor kimenetem a felvezető körre. Érezni lehetett, ahogyan nő a tapadás, és azt is, miként változik. Ezek a gumik ezzel szemben annyira tompák.

Schumacher: Igen, itt pedig különösen. Itt valóságos katasztrófa.

Hill: Igen, örülök, hogy egyetértünk! (nevet)

Schumacher: De érdekes, ez mennyire másként hat a különböző emberekre. Vannak bizonyos képességek és tehetségek, amelyek közül mi mindnyájan rendelkezünk valamennyivel. Bizonyos területeken viszont te jobban használod őket, mint más területeken. Azt akarom mondani ezzel, hogy – és te, Damon talán nem hallod ezt olyan szívesen –, talán elérjük azt a kort, amikor már sokkal nehezebb átállni az ilyesmire. Minél idősebb leszel, annál nehezebb ugyanis befogadni az új dolgokat. És talán emiatt is van úgy, hogy idővel mindig a fiatalabbak jönnek, az idősebbek pedig mennek.

Hill: Igen, a fiatalabbak pedig nem is tudják, milyen volt azelőtt, így egyszerűen csak boldogulniuk kell azzal, amijük van. Ez a másik tényező.

Schumacher: Igen, ez is igaz.

(A Ferrari-mérnök ismét benyit a szobába, és óvatosan gesztikulál Schumachernek)

Hill: Utolsó kérdés. Ismered azt a L’Oréal-reklámot? A hajas reklámot, ami azt mondja, „Mert megérdemlem!” Nos, megérdemled? Megéred a pénzed? (nevet)

Schumacher: Ez jó kérdés! (hangosan nevet)

Hill: Meg tudod válaszolni?

Schumacher: Nem, Damon – ezt neked kell megválaszolnod nekem!

Hill: Rendben, dolgozom rajta! Köszönöm a beszélgetést!

Schumacher: Részemről a szerencse!

Eddie Irvine végül nem lett világbajnok 1999-ben. A Japán Nagydíjon esélye sem nyílt Mika Häkkinen megszorongatására, aki mögött Schumacher könnyedén szerezte meg a második helyet. A következő év aztán elhozta a várva várt fordulópontot: beköszöntött a Schumi-korszak.

Schumacher: Nincs konkrét pozícióm a Mercedesnél (interjú)

Bár hónapok óta már nem számít a Forma–1 részének, Michael Schumacher fél szemmel még most is figyeli a sportág eseményeit, volt csapata, a Mercedes munkáját. A német szorít a brackley-i munkatársaknak, és szívből kívánja nekik, hogy be tudják fejezni a munkát, amit még közösen kezdtek el. Az idénynyitó Ausztrál Nagydíjat Schumi otthonról kíséri majd figyelemmel – már ha lesz rá ideje. Életét ugyanis jelenleg főként családja, valamint korábbi szponzoraival, partnereivel közös projektjük tölti ki. Na és a motorozás. Hétfőn ugyanis ismét nyeregbe pattant a Hétszeres Valenciában, ahol egy IDM Superbike-ot tesztelt a Holzhauer Racing színeiben. Az alábbi interjú Schumi hivatalos weboldalán jelent meg.

Michael, ezúttal nem kellett részt venned a téli teszteken. Hiányzik már a Forma–1 egy kicsit?
Schumacher: Nem, élvezem a jelenlegi életemet: végre szabad vagyok, nincsenek kötelezettségeim, az időmet pedig a családommal tölthetem. Persze a Forma–1-et is szeretem még, de számomra ezzel is ugyanaz a helyzet, mint a focival: jobban szeretem aktívan, mint kívülállóként. Jelenleg szabad ember vagyok.

Tehát nincsenek megvonási tüneteid?
Schumacher: Egyértelmű, hogy a Forma–1-ben versenyezni nagyszerű élmény, de jelenleg ezt kicsiben, a gokartozással élem meg. Ennek ellenére nagyon várom már a mostani Forma–1-es szezont, amely sok izgalmat ígér.

Mivel töltötted az elmúlt hónapokat?
Schumacher: Karácsonyig elég zsúfolt volt a programom, így csak a január és a február telt másként, mint a korábbi években. Nem mondhatom, hogy unalmas volt, hiszen sokat utaztunk, sokat sportoltam is. Jelenleg pedig újragondoljuk a stratégiánkat a partnereimmel, új ötleteket és projekteket valósítunk meg. Tehát kellemesen elfoglalt vagyok mostanság.

Lesz valamilyen feladatot a Mercedes AMG Petronas csapatnál? Mi lesz az?
Schumacher: Csak annyi, hogy szurkolok nekik. A Mercedes AMG Petronashoz természetesen továbbra is szoros szálak fűznek, de nincs konkrét pozícióm náluk, nem is leszek velük. Valószínűleg a fotelomban ülök majd. Remélem, hogy az elmúlt évek munkájának gyümölcseit hamarosan megízlelhetjük. Már tavaly év elején is egész jók voltunk, az év során azonban nem sikerült tartanunk a tempót, sem pedig tovább javulnunk. Remélem, hogy a feljavított infrastruktúrával és több mérnökkel ezúttal ez lehetséges lesz. De most is kemény idényt jósolok.

Milyen lesz az idei Forma–1-es idény? Melyik versenyző és csapat lesz végül a győztes?
Schumacher: Mercedesesként természetesen szeretném, hogy a mi fiaink és az egész csapat elöl legyen. Sebastian barátjaként, valamint csapata egyenletes teljesítményére alapozva viszont rá tippelnék. De amint mondtam, véleményem szerint nagyon szoros lesz a küzdelem, mivel sok jó versenyző van a rajtrácson. Jelenleg nem sok jel utal arra, hogy drámaian megváltoznak az erőviszonyok. Viszont a sokéves tapasztalatommal tudom, hogy csak az első verseny után alkothatunk komolyabb véleményt.

„Tudtam volna tartani a lépést azokkal a fiúkkal, akik jelenleg elöl vannak” (interjú Michael Schumacherrel)

A mercedeses évek szerinte sokkal inkább hasonlítottak az 1996-os Ferrarival végigküszködött esztendőre, mint a szintén kudarcokat hozó 1997-től 1999-ig tartó időszakra, mivel nem volt igazi tétjük, így az elmúlt három év sikertelensége sem viselte meg őt túlságosan. Bár hangsúlyozza, hogy az első és második karrierjét az eltérő körülmények miatt nem érdemes összehasonlítani, párhuzamokat és ellentéteket maga is von a két időszak között. Az új generációt csupán részben érezte idegennek, számára teljesen természetes, hogy képviselőit már más szemléletmód jellemzi, mint őt. Azt azonban egyáltalán nem érzi úgy, hogy a jelenlegi mezőny jobb lenne, mint az évekkel ezelőtti – csupán más. Egykor maga mutatott új irányokat a sportágban, a jelenlegi élmenők pedig már természetesnek veszik, hogy az általa kitaposott úton járnak. Az viszont büszkévé teszi, hogy velük még negyvenen túl is képes volt tartani a lépést. Michael Schumacher az Auto Motor und Sportnak adott interjújában érett és reális képet fest mercedeses éveiről, amelyeket távlatokban szemlél. Mint mondja, magának már réges-rég bizonyított, a külvilágnak pedig nem érzi úgy, hogy bármivel is tartozna. Interjú a csütörtökön 44. születésnapját ünneplő hétszeres világbajnokkal.

Merész dolog volt visszatérni?

Schumacher: Igen is, nem is. Kellett hozzá némi önbizalom és bátorság. Ha három éven át távol vagy és negyven fölött mégis újra élsportoló akarsz lenni, szükséged van az optimizmusra. Akár bátorságnak is nevezhetjük.

Mi volt a minimális célja a második karrierje előtt?

Schumacher: Nem volt konkrét minimális elvárásom. A célom az volt, hogy képes legyek a bajnokságért küzdeni. Ez nem is annyira volt irreális, ha azt nézzük, a csapat előtte évben bajnokságot nyert, a mérnökök és a fejlesztési tervek pedig optimistává tettek. Akkori tudásunk alapján ez egyáltalán nem volt ostobaság. Sajnos aztán mint tudjuk, másként alakult.

Felülmúlták a pozitívumok a sok idegességet?

Schumacher: Miután ráébredtünk, hogy a bajnoki célok meglehetősen irreálisak, új irányokat kerestünk. Ezek főként a csapat jövőjének felépítésére irányultak. Ezzel hamar megbarátkoztam, és nem volt problémám vele – még úgy sem, ha a csapat és én is mást vártunk előtte. A világbajnok csapat és jómagam joggal számoltunk azzal, hogy elöl lehetünk. De elég realista vagyok ahhoz, hogy felmérjem a valós helyzetet, aztán pedig arra ügyeltem, hogy sose veszítsem el a hitemet abban, hogy sikerülhet.

Mi volt a csúcspont?

Schumacher: A pole-om Monte Carlóban. A 2011-es Indiai Nagydíj, amikor egy rossz időmérőt követően egész versenyen a határon autóztam, és ugyanakkor jobban menedzseltem a gumikat, mint Nico. Mindent kihoztam a lehetőségeimből. Montreal, 2011-ben ugyancsak a jobb pillanatok egyike volt. Az a verseny egyfajta bizonyosságot jelentett, mivel tudtam, hogy semmit sem tehettem volna jobban.

A monacói pole pozíció amiatt is fontos volt, hogy megerősítette Önt arról, még mindig elég gyors?

Schumacher: Számomra nem, sokkal inkább a külvilág számára. Az ilyesmit mindig könnyebb eredményekkel bizonyítani. Én ismerem a részleteket. Mi, versenyzők erősen függünk a technikától. Sajnos nem mindig adatik meg egy stabil és következetes autó számunkra. Tudom, hogy így van és meg is értem ezt. De tudom igazolni mindezt a külvilág felé? Nem. Kell egyáltalán magyaráznom? Nem feltétlenül. Egy ilyen eredmény viszont segít ebben.

Melyik tapasztalat volt számára a legmeglepőbb a második karrierje során?

Schumacher: Gyorsan a határig vinni a kocsit nem jelentett különösebb problémát. Ezt már akkor megállapítottam, amikor Felipe Massa balesetét követően segíteni akartam a Ferrarinak. Akkor hamar megtaláltam a sebességem. A legfőbb kihívást az jelenti, hogy a lehetőségek egy hatalmas kirakósát a lehető leggyorsabban és legjobban összerakd. Ez egy kicsit tovább tartott, mint vártam, mivel az ehhez szükséges elemeket egy új csapat esetében előbb meg is kell találni.

Nagyobbá vált a kirakós, mint korábban volt?

Schumacher: Egyértelműen. Először is nagyobbá, másodszor pedig nehezen kirakhatóvá. A Ferrarinál minden egyes részletet ismertem. Ott pontosan tudtam, hol kezdjek hozzá az összerakásnak. Három év kihagyás után először el kellett igazodnom az új csapatnál.

Manapság komolyabb a konkurencia, mint az első karrierje során?

Schumacher: Igen, mivel a mezőny sokkal közelebb van egymáshoz. Karrierem kezdetén mindig megvolt a lehetőség rá, hogy ne csupán pár tizeddel, de akár egy egész másodperccel megverj egy másik versenyzőt. Miért? Mert az autók aerodinamikai szempontból még nem voltak ennyire egyenlők, és emiatt élesen vezethetted őket. Versenyzőként ilyenkor mindig sokkal több lehetőséged van a kibontakozásra. Ma az autók aerodinamikailag stabilak és nagyon közel vannak egymáshoz. Az a tartomány, amiben mozogsz, már koránt sem olyan nagy. A kitörésekkel már nem megyünk semmire. Hogy a versenyzők manapság ennyivel jobbak lennének? Már akkoriban is csak a legjobbak értéke el a Forma–1-et. Hogy manapság több jó versenyző van? Természetesen a munkamódszeremmel új mércét helyeztem el, de a korábbi kollégák is tökéletesen tették a dolgukat – annak megfelelően, ahogy ők ezt megszokták. És páran az új módszereket is áttanulmányozták. A különbség manapság talán annyi, hogy az új generáció már belenőtt ezekbe a követelményekbe. Már eleve sajátjukénak tudhatják azt.

Tíz éve csupán Mika Häkkinent helyezték az Ön szintjére. Damon Hillnek és Jacques Villeneuve-nek egy jó autóra is szüksége volt. Vettellel, Alonsóval, Hamiltonnal, Räikkönennel, Buttonnal, Webberrel és Rosberggel nem sűrűbb most a mezőny?

Schumacher: Akkoriban nem volt egy csomó jó versenyzőnk? Azt hiszem, találnánk egy párat.

Az új generációt nem érezte idegennek? A legtöbbet 15 évvel is fiatalabbak Önnél, értelemszerűen az érdeklődési köreik is mások.

Schumacher: Más dolgokkal foglalkoznak, például Twittereznek. Ezt el kell fogadni, és így is teszek. Idő mindig változást is jelent. Korábban nem voltak mobiltelefonok, ma mindenkinek van egy. Ha valaki függőnek érzi tőle magát, és benne él ebben a világban, az már egy másfajta utat jelent. De erről nem beszélünk. Korábban is voltak korosztályok közötti különbségek. Akkor én voltam a fiatal versenyző. Az egyes karakterek mindig különböztek. Az egyikükkel megy, a másikukkal nem. Sebbel vagy például Timóval a korkülönbség ellenére is jól megvoltunk. Esetükben egyáltalán nem éreztem ennek hatását. Egy-két másik kollégánál viszont igen, de nem feltétlenül azért, mert fiatalabbak, egyszerűen csak nem ismertem őket eléggé.

A második karrierje során sokkal nyíltabb volt a vereségek után is. Miért? Az első karrierjében is voltak időszakok, mint például 1996 és 1999 között, amik során lett volna alkalma jobban kijönni a nehéz helyzetekkel és vereségekkel.

Schumacher: Mert akkoriban hiányzott a tapasztalat, ami segített volna kijönni velük. 1996 alig jelentett problémát, mivel nem volt meg az autónk a bajnokság megnyeréséhez. 1997-től viszont főként rajtam múlt. Ha közel vagy hozzá, de mégsem sikerül, egyszerűen nehéz lenyelni a vereséget. Az utolsó három év inkább 1996-ra hasonlított. Nem volt esélyünk a bajnokságért küzdeni. A hasonló helyzetekben szerzett tapasztalatok segítéségével sokkal könnyebb boldogulni ilyenkor.

Helytálló lenne azt mondani, hogy 2010-ben és 2011-ben nem volt meg az autója, idén viszont a gumik jelentették a problémát?

Schumacher: Nem. Természetesen a gumik is problémát jelentettek, de a többiek számára is. Túlságosan speciálisak a különféle autókhoz. Itt nagyon szűk működési tartományú gumikról beszélünk, amikkel csak kevesen boldogulnak jól. Ennek nem így kellett volna lennie. A mi autónk sajátossága volt, hogy speciális gumihelyzetekben nem működött jól. Emiatt okozott gondot számunkra a gumi idén.

Jól értelmezték a gumikat a Mercedesnél? Az utolsó versenyek nem azt mutatták, hogy így lett volna.

Schumacher: Értettük őket, de a kocsinkkal kevés mozgásterünk volt. Bizonyos problémákat nem lehet kezelni. Volt pár elem, ami továbbra is az autónkon volt, és ezek kikényszerítették a nagyobb gumikopást.

Nem költött túl keveset a Mercedes a Red Bullhoz képest?

Schumacher: Ez is egy tényező. A Red Bull viszont az évek alatt már kiépítette az infrastruktúráját, ami lehetővé tette számukra, hogy mindenre tudjanak reagálni, és a költségvetést is optimálisan alakíthassák. Ez ugyanaz, mint amit annak idején mi is elértünk a Ferrarinál.

Egy Red Bullban vagy egy McLarenben világbajnok lett volna?

Schumacher: Azt mindenképpen aláírom, hogy tudtam volna tartani a lépést azokkal a fiúkkal, akik jelenleg elöl vannak. Hogy a jelenlegi Red Bullal vagy McLarennel képes lettem-e volna nyerni, jó kérdés. Nem tudom a választ. Minden versenyzőnek némi időre van szüksége ahhoz, hogy odáig jusson az autójával, ahonnan már képes vele versenyeket nyerni. Senki sem nyer azonnal, miután beül. Ez a Ferrarinál is így volt. Hogy egy Vettel stílusára szabott autóval ugyanolyan jó lennék-e, mint egy Schumacher stílusához szabott autóval? Valószínűleg nem.

Korábban minden verseny időmérőkörök összessége volt, amiket tankolások szakítottak meg. Ma viszont a hosszútávú versenyzés jellemző. Mennyire kellett átszabni a vezetési stílust emiatt?

Schumacher: A stílusodat mindig igazítani kell. Ezúttal viszont jóval extrémebb volt az átállás, mivel a versenyzőnek jóval kevesebb a lehetősége a változtatásokra. A gumik már nem hagynak akkora teret. És nem is vezethetsz folyamatosan a határon. Minél tovább feszíted a húrt, annál lassabbá válsz. Ezért is gyorsabbak olykor a lassabban vezetők. Már kezdettől fogva ügyelned kell a gumikra. Korábban ilyesmi csak akkor volt jellemző, ha a gumik szemcsésedni kezdtek. Akkoriban azzal tudtál versenyre kelni a többiekkel, hogy szinte mindig a határon autóztál.

Az 1996-os Ferrari sem volt egy műremek. Ennek ellenére három versenyt is nyert vele. A Mercedes még ennél is rosszabb volt?

Schumacher: Nem lehet 1996-ot 2012-vel összehasonlítani. A helyzet teljesen eltérő. A Ferrari nagyon nem volt hatékony. Ma talán nem a miénk a legjobb aerodinamikájú autó, de a különbség semmiképpen sem olyan nagy, mint 1996-ban. A kocsik viszont jelenleg sokkal közelebb vannak egymáshoz.

Meglepte, hogy az életkora nem okozott számára problémát?

Schumacher: Természetesen voltak bennem kérdőjelek. Az első teszteken és versenyeken külön figyeltem magamat, hogy vajon még mindig megvan-e az a szint, amire szükség van. Jó érzés volt megadni magamnak a megerősítést arról, hogy ez még mindig lehetséges. Nagyképűség nélkül mondhatom, talán korábban már eleve különleges voltam ilyen téren, és emiatt volt esélyem arra, hogy most még mindig képes legyek a legmagasabb színvonalon versenyezni.