A Császár útja (43.) – 2006 vs. 2011: több mint déjà vu

Bevallom, az én hibám volt! Pedig nem akartam mást, mint kihasználni az alkalmat, amelyről azt hittem, már soha többé nem fog eljönni, s élőben végigkövetni Michael Schumacher egy Forma–1-es hétvégéjét. Amikor ezt először tettem, hasonló volt a helyzet: akkor sem tudtam előre, vajon lesz-e még lehetőségem rá, ha az ideit kihagyom. Az akkori verseny kissé balul sült el. A mostani meg… nos, a mostani még „balulabbul”. Hála nekem…

Amikor péntek délelőtt először elszáguldott a szemem előtt, lényegében nem volt benne semmi különleges. Aztán amikor már ki tudja, hányadszor láttam őt elsuhanni, éppen ez vált benne különlegessé. Láttam azt a vörös sisakot, amit öt évvel ezelőtt is, láttam a kezeket, amik épp oly lazán markolták, tekerték a kormányt, mint akkor, és ez a világ legtermészetesebb pillanatképének tűnt: Schumi az F1-es pályán, pontosan ugyanúgy, mint egykor. Azok a dolgok, amik amúgy a két időpont különbségét adják, mellékes „háttérzajjá” degradálódtak, amiknek semmi jelentőségük a lényeg mellett. Az autó színe vagy versenyképessége, a sisak alatti ráncok mélyebb volta, a kesztyűk különböző mozgása és a pályán száguldó ellenfelek életkora egyaránt elhalványodott e tény mellett.

Pedig a pálya falain túl egy egykoron méregdrága, óriási Schumacher-zászló immáron többszörösen leértékelve, 1500 forintért is megvehető, a lelátókon figyelő sapkák vöröse már más versenyzőkért rikít, s az egykor valóságos hadsereggé tömörülő népes drukkerhad mára erősen felhígult. E halovány háttér egyes elemei az idő múlására figyelmeztetnek. Az előtér  látványának viszont semmi köze az időhöz, tudniillik Schumit F1-es autóban ülve, F1-es pályán látni időtlen jelenség.

Ez az érzés talán azért is volt bennem, mert ezúttal nem érkeztem olyan magas elvárásokkal a Ringre, mint 2006-ban, életemben először. Akkor a bajnoki küzdelemről szólt minden – most a tisztes pontszerzés volt a cél. A várakozás sem volt oly nagy: egy jó versenyt és jó szórakozást vártam, győzelem és kiemelkedő teljesítmény helyett. Ezek mellett pedig máris érthető az a fajta nyugalom, amellyel végignéztem, hogy kedvenc versenyzőm egész hétvégén a középmezőnyben tanyázik. Az eset azt mutatja, hogy nem én változtam, hanem csak az elvárásaim igazodtak a világ változásához. Nem szurkoltam kevésbé a „hétszeresnek”, egyszerűen csak az a fajta tűz hiányzott belőlem, amit az olyan sikerek és lehetőségek tartanak mindig maximális hőfokon, mint a 2006-os futamgyőzelmek és a bajnoki cím megszerzésének esélye. Ennek hiánya miatt csökkent le úgy a Schumi-zászlók ára és száma a pálya mellett, ez hígította fel úgy a még ma is népes drukkersereget, s ez tett oly higgadttá engem is a lelátón. 

Az idő múlása – bár három napra a nyakamba akaszkodott súlyos testével – hirtelen cseppet sem kezdett zavarni, mivel pontosan tudtam, éreztem (hisz átéltem), hogy egyetlen szikra is elég lenne annak a tűznek a felélesztéséhez, mely mindent megváltoztatna. Rá kellett döbbennem, hogy mi, szurkolók valójában ugyanazt éljük át, amit kedvencünk: egykor hangos lelkesedésünk a sikerek híján épp úgy észrevétlenségbe süppedt, mint bajnokunk a mezőnyben. Csendben szorítunk neki, néha fel-fellobbanva, egy-egy csatától vagy időmérőkörtől szívroham közeli állapotba kerülve, de ez az érzés nem olyan stabil és állandó, mint mondjuk 2006-ban volt. Akárcsak Schumacher maga. Lehet, hogy nála is csupán ugyanezen tűz hiányzik? Lehet, hogy benne ugyanúgy megvan az az időtől független valami a régmúltból, ami a szurkolójában is?

Ami elmúlt, és ami megmaradt

Schumacher kissé lecsúszik az utolsó kanyar ívéről, majd némi túlerőltetéssel enyhítve kocsija bizonytalanságán, kigyorsít. Egyik körben szélesebben, a másikban szűkebben fordul – szemmel láthatóan próbára teszi a kanyart. No meg kocsiját. A pénteki első szabadedzésen vagyunk, s míg Schumi a fenti műveleteket végzi, csapattársa higgadtan, de jóval következetesebben fordul a célegyenesre – mindig ugyanazt a meglehetősen szűk ívet választva. Az embernek olyan érzése támad, hogy míg Nicónak máris van egy kényelmes, viszonylag pontos alapbeállítása, addig Schumi jóval távolabbról indítja a hétvégéjét.

Míg a délelőtt még szemmel láthatóan a próbálgatás időszaka, délutánra már inkább az adatgyűjtés kerül előtérbe: egy nagyjából belőtt irány a beállítások terén, s jöhet a gumik kiértékelése teli tankkal, hosszabb etapokon. Szombaton pedig eljön a könnyű kocsik ideje is, a beállításokat a pontosítani, majd véglegesíteni kell. A kocsik nyilvánvalóan egyre inkább olyanná válnak, amilyennek vezetőjük érezni szeretné őket, mégis, a különbség Schumacher és Rosberg között ezen időszakban egyre csak nő – mégpedig majdhogy nem lineárisan… Hogy a Mercedes két versenyzője más-más irányba tart, egyre nyilvánvalóbb. Így történhetett meg, hogy a pénteki próbálgatásokkal teli első edzésen látott egytizedes „alig-differencia” az időmérő végére majd’ nyolctizedre duzzadt. (Megjegyzendő, hogy ez csak a legjobb körökre vonatkozik. Ha viszont megnézzük az egyes alkalmak – szabadedzések és időmérő – átlagköreit, azok következetességét, azt láthatjuk, Schumi e téren felülmúlta csapattársát. Mindez pedig megmutatja a két versenyző beállítások terén követett filozófiája közti különbségeket is: nem véletlenül nyílt szét az olló közöttük az időmérőn az utóbbi időben, s az sem véletlen, hogy Schumi már egy ideje jobb versenytempót mutat Rosbergnél.)

Schumacher a nehéz kezdés után belejött: ezúttal is jobb versenytempót ment csapattársánál

Az időmérő után a szurkoló egyfelől csalódott, hiszen kedvence ismét kikapott csapattársától, ráadásul nem is kevéssel, másfelől viszont higgadt, elvégre ez csak a már megszokott idei tendencia, amely alaposan alábbvette elvárásait.

Micsoda különbség a 2006-os eseményekhez képest! Akkor Schumacher volt a pole pozíció elsőszámú várományosa, s ha egy (azóta is érthetetlennek tűnő) két másodperces büntetés nem piszkít bele a képbe, nyilván meg is szerezte volna azt. Micsoda különbség! Míg öt évvel ezelőtt Schumit káprázó szemekkel, áll-leesve figyeltem, ahogy élete talán egyik legnagyobb időmérőjét futja, addig most azt kellett látnom, hogy reménytelenül megy egy időt, csak hogy legyen mivel megszerezni a 9. helyet. Utolsó Ferraris évében egy olyan kört rajzolt a magyar pályára, amellyel még a büntetés ellenére is volt esélye a 10-be jutásra: 1:18,875 mp. Nem hivatalos idő, de aki látta, sosem felejti el, miként született. Egy lehetetlen helyzetben, melyben Schumi – mit sem törődve a javítás reménytelenségével – dacból feszegette a határokat, egyre jobb és jobb köröket futva, nem ismerve a hiba és a vereség fogalmait – mint egykor, abban a 19 körben, azon a 98-as versenyen… A küzdelem végül szélmalomharcnak bizonyult, ám az az idő, melyet vetélytársai még csak megközelíteni sem voltak képesek (Alonso is fél másodpercet kapott), győztessé téve őt ebben a vesztett helyzetben is. Ehhez képest most ott volt az az utolsó kör a Q3-ban, mely tompa volt, szenvedős és lassú. Ott volt az a vesztett helyzet, melyből ezúttal nem volt kiút, miként nem volt dacolás, sem erőn feletti teljesítmény sem. Ahogy emlékezetes pillanat sem, amit évek múltán is emlegetünk majd, mely ráirányítja a figyelmet a sportág egyik legnagyobbjára, önmagában magyarázva e jelző miértjét.

Most eszünkbe sem jut hasonló jelző. Micsoda különbség, milyen nagy szakadék tátong 2006 és 2011 között. Magam is érzem a lelátón. Magamon, tudniillik az öt évvel ezelőtt jelentkező felfokozott pulzusszám most csak a Q2 idején köszön be hozzám régi ismerősként, amikor Schumi az utolsó pillanatra hagyja leggyorsabb körét. Aztán máris továbbáll. Pedig 2006-ban még be is költözött hozzám három napra – most csupán annyit tudatott velem, még létezik…

No de Schumi legalább bejutott a fináléba… Ahol aztán a végeredményt látva csak enyhe csalódottság, ám annál feltűnőbb higgadtság jelentkezett nálam: azt kaptam, amire számítani lehetett. És éppen a csalódottság enyhe volta, a higgadtság beletörődő közönye, vagyis az intenzitástól és szélsőségektől mentes érzelmek azok, amik a két eddigi helyszínen megtekintett F1-es hétvégémet megkülönböztették egymástól.

Akkor most temetnem kellene Schumachert? Ez a hatalmas szakadék, melyre minden létező apróság ordítva hívja fel a figyelmemet, olyannyira áthidalhatatlan, hogy azt a bizonyos régi élményt már többé soha vissza sem kaphatom? 2006 végleg a múlté lenne?

Koránt sincs így. Tudniillik az akkori Schumacher is folyamatosan jelen volt a Hungaroringen. Még a kiábrándító eredményt hozó időmérőn is. Például az első részében, amikor a „keményebb lágy” gumin száguldott – mégpedig úgy, ahogyan a hétvége folyamán addig még nem. Hasonló magabiztossággal fordulva az utolsó kanyarra, mint öt évvel korábban annál az 1:18-as körnél, mert autója végre lehetővé tette számára, hogy úgy nyomja, ahogyan akarja, azon az íven, amelyiken akarja. Az eredmény: egy (pontosabban kettő is volt) ritmusos, agresszív kör, mellyel ráadásul csapattársát is sikerült megvernie. Később aztán jöttek a lágyabb keverékek, és a Mercedes hirtelen újra csúszkálni kezdett, tolta az orrát, inogott és ellenszegült lovasának. Ám hiába a szenvedés, a régi Schumacher bizony még ma is fel-felvillan a pályán, s ezzel egy időben szurkolói énünk is fel-fellobban azzal a régi intenzitással, amellyel a 2006-os krimit is végigizgulta.

A baj csupán annyi, hogy ez a villanás Schuminál és nálunk is csak villanás, nem pedig stabilan lobogó fényes láng…

A problémát tehát nem az jelenti, hogy 2006 immáron teljesen a múlté, sokkal inkább az, hogy még ma is jelen van, de csak foszlányokban. Ezen villanások pedig egyúttal tartják bennünk a reményt, amolyan őrlángként jelezve nekünk: a tűz még mindig él. Amikor a szurkoló – szintén egy-egy villanás erejéig – a régi időkre emlékeztető bizsergést érez az ereiben, az ugyanezen őrláng fénye miatt van.

Persze ezt a fényt csak időnként egy-egy pillanatra látjuk, Schumi visszatérése óta, így joggal hihetjük azt, hogy 2006 reménytelenül elveszett. Ha pedig maga 2006 jön el hozzánk, hogy erre figyelmeztessen, akkor meg pláne!

Tudniillik a vasárnapi versenyen aztán újra láthattunk egy-egy ilyen villanást, az események fura alakulása miatt viszont e régi időkre emlékeztető pillanatokról a múlt és jelen különbözőségére terelődött a hangsúly…

Sokatmondó párhuzamok

Amikor útnak indultam a Hungaroringre, még csupán viccelődtem rajta, ám a vasárnapi esőben ázva már kevésbé volt kedvem nevetni rajta. A 2006-os Magyar Nagydíj első esős magyar versenyeként vonult be a történelemkönyvekbe, az enyémbe viszont életem első F1-es versenyeként.  Amikor öt éve többórás ácsorgás közben a hátamon végigguruló hideg esőcseppeket számoltam, bőven volt időm mérgelődni például azon, hogy miért éppen akkor esik a Hungaroring felett, amikor én egyszer az életben ott vagyok, s hogy az elmúlt húsz évben, amikor nem voltam ott, miért volt mindig jó idő… Nyilván miattam.

Az ember persze mindezt nem gondolja komolyan, s hogy mennyire így van, azt az idei odaút során megejtett viccelődés bizonyítja: „Ha én F1-re megyek, tuti az esőfutam – még a Ringen is.” Na ja, csak vicc…

Az, hogy életem első és második élőben végigkövetett F1-es hétvégém forgatókönyve lényegében megegyezett, újra elbizonytalanított. Nézzük csak! Félresikerült időmérő, esős vasárnap, jó rajt hátulról a vizes pályán, szenvedés az első körökben a gumik miatt, Alonso előzése, fokozatos hátracsúszás, reményvesztés, majd feltámadás a száradó pályán – végül egy kiesés és Button-győzelem… Nos, biztosan csak véletlen. Vagy lehet, hogy szólnom kéne Jensnek, hátha elintéz nekem egy örökös bérletet a Ringre? Szerintem egy próbát megérne!

Persze 2006-os és a 2011-es hétvégék közötti számtalan párhuzam elsősorban csak előttem rajzolódott ki olyan élesen, a kettő között – mint azt fentebb már láthattuk – valójában hatalmas különbségek voltak. És most itt volt előttem ez a már-már sablonszerűen mindkét alkalomra ráhúzható „vázlat”, mely éppen az azonos körülmények formájában tolta szinte a képembe az összehasonlítás lehetőségét. Sőt, ez már nem is lehetőség, inkább kényszer! Két azonos képen nyilván sokkal szembetűnőbbek az eltérések, én ezen összevetés során mégis inkább a számos hasonlóságra csodálkoztam rá. Ahhoz persze, hogy ezeket részletezzem, magát a versenyt is részletezni vagyok kénytelen. Felkavaró lesz – mondhatnám, de annyira nem is… Majd meglátják!

Úgy, mint rég – avagy 2006 újratöltve…

Ott volt például a szenzációs rajt. Ahogy a két Mercedes elkapta a jelzést, aztán helyezkedett, ahogy Schumi az első kanyarban legyorsulta a két tévelygő Ferrarit, majd támadni kezdte Rosberget, ugyanazt a reményteljes érzést indította el bennem, amit az öt évvel ezelőtti rajt. Gyors előretörés, a rossz rajthely semmissé tétele – Schumi képes rá! Kár, hogy ez az öröm ugyanaddig tartott, mint a múltbeli – s az azt követő események is ugyanabban az irányban haladtak… Amikor a „Mansell-kanyar” előtt és után Schuminak még reális esélye volt Rosberg megelőzésére, optimista énünk nem láthatta még a bajt – arra a párharc borított leplet. Aztán mikor e párharc másik szereplője, Nico levágta a sikánt, és némi előnyre tett szert Schumival szemben, a támadási pozíció megszűnt, Rosberg pedig magával rántotta leplét is, így bajnokunkat ott találtuk a meztelen valóság közepén: autója ide-oda csúszkált és jóval lassabb volt a mögötte haladókénál (valójában Rosbergénél is). A sikán után Alonso máris támadott, a megcsúszó Mercedes valahogy mégis előtte maradt. Aztán jött a 11-es kanyar, ahol a ferraris ismét sikertelenül próbálkozott, ám a helyzet ugyanolyan vesztettnek tűnt, mint a 2006-os verseny ugyanezen szakaszában. Jómagam nem hittem el, hogy ismét átélhetem ugyanazt, ám amikor láttam Schumit az utolsó kanyarban a széles védekező ívre hajtani, már pontosan tudtam: minden ott folytatódik, ahol 2006ban abbamaradt. Akkor az elején szintén Alonso előzött könnyedén, majd csapattársa – nehezebben. Talán csak annyi volt az eltérés, hogy Schumacher alatt a Mercedes most annyira szenvedett, hogy a spanyol már azelőtt el tudott menni mellette, hogy az a nagy csúszkálás közepette fel tudta volna venni a „védekező alapállást”… Ezután aztán jött Massa, ahogy egykor Fisichella, és bár Michael egy ideig ugyanolyan rutinosan védekezve állta a sarat ellene, mint öt éve az olasz majd de la Rosa és Heidfeld ellen. A csata persze ezúttal is már annak megkezdése előtt eldőlt. (és mint látni fogjuk, az Alonso csapattársával való ütközés most sem maradt el…) Schumit aztán Mark Webber is lehagyta, és lassan jócskán leszakadt az éltől, és csapattársától is.

Schumi kihasználta a külső ív előnyét, és remek rajttal tette semmissé szombati eredményét

E reménytelen helyzetben ott ültem arra gondolva, hogy másodjára is ugyanazt a csalódást keltő versenyt kell átéljem. Aztán hirtelen eszembe ötlött, hogy a 2006-os verseny miatti kiábrándult keserűségem az idő múlásával egyre inkább jóérzéssé nemesedett, mivel a rossz eredmények mögött egy idő után megláttam az értékeket. Például a már említett feledhetetlen időmérő köröket, vagy a futamon bemutatott könyörtelen védekezéseket, amik az ellenfeleket őrületbe kergették, a szurkoló szívét pedig valóságos műalkotásként dobogtatták meg. Elkezdtem hát keresni a fogódzókat – s ezúttal is a „védőmunkában” találtam meg őket.

Ehhez persze az adott alapot, hogy a kezdeti kínlódás után Schumi magára talált: az esős etap közepétől állandósult a Rosberghez viszonyított különbség, köridői javultak, mi több, Rosbergénél is jobbak lettek. Mindez bizonyítja, hogy a gyenge kezdést valóban a Schumi által verseny után említett alacsony guminyomás okozta. Az eset tanulságos: amikor a rajt előtt kinyílt a bokszutca, a mezőny menői azonnal kiáramlottak, hogy minél több tapasztalatot gyűjtsenek a pálya állapotáról. Rosberg vagy épp Vettel például három kört is megtettek, míg Schuminak nyoma sem volt. Talán a parc fermé nyitását igyekeztek kihasználni, hogy az előző napon csúnyán elrontott beállításokon változtassanak amennyit lehet, talán csak elaludtak, de tény, Schumi későn jött ki próbakörére és egyetlen forduló után máris a rajtrácsra gurult. Lehet, hogy ez az egyetlen próbakör kevés volt, vagy csak félrevezette őket, és amiatt választottak túl alacsony guminyomást, gyorsan felszáradó pályában reménykedve?

Ugyan lehet, hogy a verseny elején hátrányt jelentő probléma az etap végére kifizetődő előny lett, ennek szerencsés voltát túlzás lenne emlegetni. Való igaz ugyan, hogy a választott guminyomás éppen kapóra jött Michaelnek, mert ennek hála köztes gumija még annak ellenére sem kopott el teljesen, hogy három körrel tovább kellett szolgálnia, mint az ideális lett volna; ugyanakkor a túlóra talán éppen amiatt volt szükséges, mert az elején a gumi problémát jelentett. A kerpeni gyenge kezdése ugyanis a csapaton belüli hátrányosabb taktikát is maga után vonta, s ez csak még nagyobb hátránnyá duzzadt, amikor a csapat az előnyösebb stratégiával is hibázott. Rosberget tudni illik egy körrel később hívták be, Schuminál e hiba ára dupla akkora volt.

Veszített is egy helyet Paul Direstával szemben, amiért már csak amiatt is kár, hogy az ezt követő szárazgumis etapja mind a skóténál, mind Rosbergénél erősebb volt (ld. a átlagköröket összesítő táblázatot). Schumi fokozatosan zárkózott fel rájuk, s lényegében ugyanúgy feltámadóban volt, mint 2006-ban. A különbséget csupán autója versenyképessége jelentette, melyet mi sem bizonyít jobban, mint Felipe Massa megjelenése a visszapillantóban…

Az átlagkörök azt mutatják, Schumacher előtt adott volt a lehetőség egy jó szereplésre

És ekkor jött velem szemben a fogódzó, melybe kapaszkodva újra hinni kezdtem: talán még tisztességes eredménnyé fordítható a vesztettnek tűnő helyzet. Schumi az első ütések után a második menetben magára talált – autója végre alapot adott hozzá. Ezúttal is a széles ívet kereste az utolsó kanyarban, és most végre működött a dolog! Hirtelen megelevenedett a régi Schumacher, aki a teljesen felszáradt pályán ronggyá kopott gumikon is képes volt maga mögött tartani a másodpercekkel gyorsabb (szárazgumin lévő) de la Rosát – mégpedig hosszú körökön át! Most valami hasonlót tett Felipe Massával, jól lehet kicsiben, nem dobogós helyezésért.

Schumi remekül tartotta Felipét - egészen a második kiállásáig...

Ekkor mindez még csupán arra adott reményt, hogy ez a verseny talán mégsem lesz olyan rossz, mint amilyennek indult, és a 2006-os végkimenetelnél valamennyire jobbat kapok – netán valamiféle kárpótlást az akkori peches élményért… Nos, kis ideig úgy tűnt, minden sínen van: Schumi jó tempójának és végre jól ütemezett kerékcseréinek hála, nemcsak Direstától vette vissza az őt megillető pozíciót, de hirtelen Rosberg elé is ugrott. Tempóját látva ekkor, nem is tűnt irreálisnak az előzetesen reálisan kitűzött cél, mely elégedetté tett volna, Schumi legyőzheti csapattársát.

Csakhogy ezen a hullámvasúton ezúttal sem volt feljebb: jött a zuhanás, és én nem élveztem. A pálya hátsó szakaszán láttam fel- majd eltűnni Massát, Schumi viszont sehol se volt. A ferrari előtűnt a fás részből, előtte senki, mögötte pedig egy Torro Rosso… Már ekkor tudtam, 2006 újra megismétlődött. A bokszkiállásnál éreztem, hogy Massával szoros lesz, a kivetítőn látott incidens pedig ugyanolyan törést okozott lelkesedésemben, mint amilyet öt éve Fisichella Schumi vezetőszárnyán – az az ütközés is szinte fájt.

Nem volt visszaút. Schumacher versenye egy váltóhiba miatt ezután véget ért, én pedig életem második versenyén épp oly csalódott közönnyel néztem végig Jenson Button győzelmét, mint a legelsőt…

A vég. 2006-hoz hasonlóan ezúttal sem láthattam Schumachert áthajtani a célon

Úgy mint rég – avagy Schumacher újratöltve?

2006-os csalódottságomat később megszépítette az idő, és Schumacher azt követő visszavonulása. Megértettem, hogy bár az a hétvége cseppet sem volt pozitívnak nevezhető valójában számtalan olyan pluszt adott egy Schumi-szurkolónak, amilyet egy győzelem talán sosem mutatott volna meg. Miután az idei Magyar Nagydíjról hasonló csalódottsággal távoztam a múltból tanulva ezúttal is az apró pozitívumokat kezdtem el keresni. Az eredmény kicsit meglepő, és kicsit megnyugtató. Hiába ugyanis a két Magyar Nagydíjam közötti számtalan különbség mely furcsa mód pont a körülmények hasonlósága miatt rajzolódott ki olyan élesen, hiába tűnnek ezen különbségek (melyeket elsősorban az idő múlása okozott) olyan meghatározónak és mindent elrontónak, ezen nagy eltéréseknél most valahogy mégis sokkal hangsúlyosabbnak tűnnek a kicsiny hasonlóságok. Schumi régi önmagát idéző villanásai a pályán, az ezek miatt érzett régi lelkesedés, pillanatnyi fellobbanásai, a kudarc miatt érzett csalódottság, a pályán, az autóban látott ugyanolyan vörös sisak mind-mind függetlenek ezen különbségektől, s ezáltal az idő múlásától is.

Amikor a futamot követően először olvastam a Schumacher (azóta kacsának minősült) visszavonulásáról, elsőre meg voltam győződve a hír hamis voltáról. Mégpedig éppen azok miatt, amiket a Ringen éreztem és átéltem. Persze később magam is elbizonytalanodtam, ám e bizonytalanság is csak azért volt, mert a lelátón megélt érzések és a Schumi szájába adott szavak szembe mentek egymással. Akkor persze felmerült bennem a kérdés: lehet, hogy ennyire rosszul éreztem? Most, hogy már tudjuk, hogy a „hétszeres” jövőre is marad, magam is megbizonyosodtam arról, hogy a szurkoló hozzáállása és a versenyző sorsa közötti hasonlóságok nem a véletlen művei, sokkal inkább ok-okozati összefüggések. Hogy a szurkoló saját bőrén folyamatosan érzi a múlt jelenlétét – még ha csak pillanatokra is –, nem véletlen, hanem bizonyíték a múlt jelenlétére. Mert a szurkolói szív nem hazudik.

Mindezek ismeretében bátran merem állítani, hogy 1500 forintos zászlók ide, híguló drukkerhad oda, a régi Schumacher nem „elmúlt”, csupán elbújt az idő múlása által okozott különbözőségek tengerében. Amikor Montrealban kis híján dobogót szerzett, már egy teljes versenyre is visszatért, s bár az elmúlt időben nehezen észrevehető, jelenlétére mégis figyelmeztetnek bizonyos jelek. Hiába a mostanság hanyatló időmérős teljesítmény, az elmúlt hat versenyből ötön látott, Rosbergénél jobb versenytempó erre figyelmeztet.

Ahogyan teszi azt a 2006-ossal megszólalásig hasonló idei Magyar Nagydíj is. Igen, valóban félresikerült ám ezen tanulságok miatt úgy vélem, depresszióra semmi ok, Schumi itt van, s ha türelmesek leszünk, hamarosan régi énjét láthatjuk viszont (ezzel persze nem azt állítom, hogy földbe döngöli Britney-t, és újra bajnokságokat nyer, hiszen az idők mégiscsak változnak, csupán annyit, hogy a mostaninál versenyképesebb lesz), ha kellően türelmesek leszünk és hallgatunk szurkolói ösztöneinkre.

Amúgy is, a legutóbbi peches verseny bizonyítottan az én hibám! Bocsánat érte minden Schumi-szurkolótól, nem volt szándékos, én csak újra látni akartam az utoljára 2006-ban látott Schumachert.

Helyenként láttam is, mégpedig ugyanazt, és ez megnyugtatott… Reméljük jövőre még többet fogjuk látni – ha más nem, én tévén keresztül, hogy ne vegyem szerencséjét harmadszorra is. Ugyan miért kedveskednék Jensonnak? Neki már úgyis kijutott a jóból…

Hiába a híresztelések, Michael még nem készül búcsúzni