A Császár útja (1.)* – Új Schumi, új karrier

Spanyolország, 2010. február 1. A valenciai Ricardo Tormo versenypálya 24-es számú garázsa előtt egyre nagyobb és izgatottabb fotóstömeg gyülekezik. A garázs ajtaja már felhajtva. Odabent a szürkeruhás mérnökök mozgolódása miatt látni még nem lehet az ezüstnyilat – hallani már igen! 15 óra 28 perc. A 750 lóerős motor csodás duruzsolása könnyedén töri át a tömeget. Szívmelengető és hátborzongató duruzsolás ez! Aztán a tömeg szétnyílik, s a szürke autóban már jól látható az ismerős vörös sisak. A Mercedes GP W01-es kicsit még bizonytalanul, de méltóságteljesen indul útjára. S ezzel a Császár is útjára indul. Ismét!

 

Magam sem gondoltam volna, hogy egyszer még láthatom őt így. Nos, felemelő érzés! Jó másfél évtizedes Schumi-rajongás után újra egy aktuális F1-es autó volánja mögött látni a Mestert, amint az ő hihetetlenül elegáns és laza stílusával jobbra fordítja a kormányt, és kigördül a bokszutcából egy szezonkezdő teszten, egy frissen gyártott autóban ülve – az újabb bajnokságra készülve…
Egyenesen a versenypálya felé!
Oda, ahol az egész addigi életét töltötte. A szürke aszfaltcsíkot szegélyező fehér vonalak között kígyózva, rázóköveket kóstolgatva, egy négykerekű jármű kormánykerekét forgatva mesteri nyugodtsággal, a gáz- és fékpedálon táncolva – mint valami kötéltáncos: egyensúlyozva, a határokat feszegetve.
Mert neki ez volt az élete. Hároméves korától egészen 2006-ig. S mint arra tavaly augusztusban rádöbbent: még ma is ez – jobban, mint gondolta. Hiába, a vér nem válik vízzé! Akkor éppen Luca di Montezemolo, a Ferrari elnöke, a régi barát híres szónoki meggyőző képességei kellettek ahhoz, hogy ezt belássa. Egy régi barát meggyőzte, hogy egy másik régi barátot (Massa) helyettesítsen a családban (Ferrari). És Schumi igent mondott. Lojalitásból. A hűség miatt. A család miatt. Az elmúlt évek sikerei miatt.
Na és persze azért, mert az a bizonyos kis manó még most is ott mocorgott a vállán, a fülébe súgva: „Versenyezz!” És bár eddig észre sem vette őt, most hirtelen újra hallani kezdte a hangját – és megérintették a szavai…

Barátság, hiányérzet, versenyszeretet. Szenvedély. Kulcsszavak Schumacher visszatérésével kapcsolatban. Mert ez bizony elsősorban egy érzelmes döntés volt. Olyan, amilyet legtöbb esetben Schumacher kerülni szokott. A pályán ugyanis higgadtságra és reális ítélőképességre, józanészre van szükség. És ő ezt mindenkinél jobban tudta. Tán ezért is tartották, tartják őt sokan gépnek, robotnak, rideg germánnak, vagy éppen gúnyosan „Herr Überalles”-nek. Sokszor hűvös stílusa, pályán mutatott könyörtelensége, érzelmeit elrejtő, megközelíthetetlen személyisége és végletekig precíz, tökélyre törekvő hozzáállása miatt. Aki nem ismeri őt, mert nem is akarja ismerni, az csupán ilyennek látja. Mert bármennyire is ezen tulajdonságok adják sikereinek kulcsát, sok ellenlábasa szemében éppen ez jelenti a szálkát is.
Jelentette! A dolgok ugyanis megváltoztak…


Takarékra vett versenyláng

2009. november 29., vasárnap. A helyszín Florianopolis. A Felipe Massa által évente megrendezett gokartverseny a brazil üdülőparadicsomban rendre érdekes és élvezetes küzdelmeket hoz: többnyire Michael Schumacherrel a mezőnyben. Schumi láthatóan komolyan veszi a versengést! Egyes beszámolók szerint hosszú-hosszú perceket foglalatoskodott csak azzal, hogy tökéletesen beállítsa gokartjának ülését… Hiába, a precízség nem vész el, csak átalakul: míg korábban a versenystratégiát dolgozta ki mérnökeivel ily alapossággal, vagy éppen napokat töltött gumiteszttel, ma ugyanezt kicsiben teszi… Mert ma CSAK a gokart van. Ám a csak szócska még nem enged teret arra, hogy valami elkerülje a figyelmét!
Az alaposság aztán meghozza gyümölcsét: Schumi fölényesen nyeri az első futamot szombaton, majd a vasárnapi versenyen látványos produkcióval tör előre a mezőny sűrűjéből, s csak hajszálnyival marad alul „öccsével”, Massával szemben – megnyerve ezzel az összetett versenyt.
Férfias küzdelem volt!
November végén, akkor, amikor már előrehaladott tárgyalásokat folytatott a háttérben régi harcostársával, Ross Brawnnal. S ha valós döntés még nem is született ekkor, Schumi valójában már réges-régen döntött: visszatér. Mert ennek szellemében küzdött a Las Vegasi SKUSA gokartversenyen is, és a pekingi Race of Champions-on is. Csupán magát tesztelte: Button vagy Vettel legyőzésével láthatta, még mindig képes megverni – bárkit! És akkor talán még nem is tudta, hogy valójában már „döntött”…
Mert bár az ember az eszével hoz döntéseket, ha a szív mást akart, tulajdonképpen nincs min gondolkodnia, nincsen választása. Ha valamit már a szíveddel eldöntöttél, akkor az nem is lehet másképp! 
 

 
Így Schumi döntése 2009 augusztusában született meg. Akkor, amikor engedve Montezemolo csábító szavainak, visszatérésre adta a fejét: helyettesíti Felipe Massát. Megszabadult pár kilótól és újra edzésbe állt (pl. egy lonatói gokart teszten).
„Ezt megelőzően is kiváló embernek és kiváló versenyzőnek tartottam őt, de most még többre becsülöm. Egyre jobban kezd hasonlítani hozzánk olaszokhoz, mert ezúttal a szíve döntött.” Alessandro Zanardi jól látta a lényeget. Tán nem véletlen, hogy így alakult! Mert Schumi talán úgy érezte, még lenne keresnivalója a Forma–1-ben, s meg tudná mutatni a világnak, de elsősorban magának, hogy még mindig bárkivel képes felvenni a versenyt. Mert a Mester már csak ilyen: mindig önmaga volt a legnagyobb kritikusa, és sikereit is a magával szemben támasztott elvárásoknak köszönhette, melyek minden más elvárásnál nagyobbak voltak. Ez jelentette (s mint látni fogjuk, ma is ez jelenti) számára a motivációt (na és a győzelem, persze!). S bár 2006-ban visszavonult, és nem is hiányzott neki igazán a Forma–1, némi hiányérzet tán maradt benne. Legfeljebb maga sem tudott róla…

Mert mi is történt valójában? Schumi 2006 őszén hatalmas nyomásnak volt kitéve – nemcsak a bajnoki cím és a média részéről, de már a csapaton belül is. Luca di Montezemolo és a Ferrari ugyanis döntését sürgette, mivel Kimi Räikkönen megszerzésének egyszeri alkalma éppen ekkor érkezett el a Scuderia számára. Schumi hosszú heteken, hónapokon át volt kénytelen ezen ügy miatt is őrlődni (a bajnokságban elkövetett apróbb hibái így máris más fénytörést kapnak): visszavonuljon-e úgy, hogy bajnoki címe nem biztos; versenyezzen-e tovább akkor is, ha esetleg bajnok lesz; van-e még ereje ahhoz, hogy megvívja harcát egy fiatal tehetség ellen; és hagyja-e, hogy hű támogatója, barátja, fogadott öccse emiatt esetlegesen (újra) csapat nélkül marad. Schumi döntött és távozott. Önzetlen volt, mert így látta legjobbnak: mind a csapat, mind Massa részéről – és talán saját maga szempontjából is. Mert kimerült, mert elege volt az állandó nyomásból.
De nem úgy a versenyzésből! Visszavonulását követően motorozott, gokartozott, különböző versenyeken vett részt, és örült, ha esetleg tesztlehetőséget kapott a Ferraritól. Mert ezek mind-mind olyan alkalmak voltak, melyek során bizonyíthatott önmagának: „még mindig versenyképes vagyok, s ha akarnám, ma is nyerhetnék!”. De már nem akarta. Mert rájött, a győzelem, amit egész karrierje során oly nagy erőkkel hajszolt, nem minden. Ott volt a család, a lovarda – az élet.
A nyugalom. A médiaérdeklődés végre alább hagyott, és ő újra az a kerpeni hétköznapi férfi lehetett, aki mindig is volt. Ezúttal viszont a profizmus kényszerből fölvett, rideg, érzelemmentes, előregyártott és olykor közhelyes vasálarca nélkül, melynek viselése mindig is igazi terhet jelentett számára. Most már kedvére nyilatkozhatott előregyártott fordulatok nélkül, hordhatott fekete pólót reklám nélkül és viccelődhetett egykori versenytársaival vagy barátaival, médiatalálgatások nélkül. Mindenféle nyomás és kötelezettség nélkül beszélgethetett Ross Brawnnal az melbourne-i rajtrácson, tehetett viccesen szurkálódó megjegyzéseket Sebastian Vettelnek, vagy beszélgethetett humoros és közvetlen hangulatban a BBC-nél dolgozó Eddie Jordannal és David Coultharddal.
Ez már egy más Schumi – mondták többen is. Szerethető, közvetlen, nyitott, laza.
Pedig mindig is ilyen volt, csak álcázni volt kénytelen! És rajongói már tudták ezt.

Amikor minden újjáéled...

2009 augusztusában Schumachert hatalmas érdeklődés fogadta, mint mindig. Ezúttal azonban nyoma sem volt a „miértmentélnekiVilleneuv e-nekésmiértparkoltálaRasscasse-ban,teCSALÓÓÓ???!!!” típusú kritikus hangoknak. Schumit hatalmas szeretet fogadta, és várakozás. A kissé ellaposodni látszó, agyonpolitizált Forma–1 valósággal felbolydult jöttének hallatára. Ironikus… Pár éve valóságos bűnbak volt, aki győzelmeivel „megöli” a Forma–1-et. Mindent elkövettek annak érdekében, hogy valahogy háttérbe szorítsák egy kicsit: új pontrendszer, új időmérők, gumiszabályok, miegymás. Most pedig mindenki hangos szóval üdvözli őt, mint a Forma–1 megmentőjét, aki újra a helyes irányba terelheti a botrányoktól és veszekedésektől megtépázott sportágat.
Újdonság volt ez számára. A nagyfokú rajongás persze korábban is megvolt – az F1 legnépszerűbb pilótájáról van szó! Ám ezúttal még a korábbi ellenségek is tiszteletet mutattak iránta. Korábban Häkkinennek és a Mercedesnek szurkoló honfitársai, korábbi kritikusai, vetélytársai. De elsősorban a média. A tévékből, újságokból rendre az ő neve és képe köszönt vissza, s a mindig szenzációra éhes újságírók ezúttal lelkesen üdvözölték őt, ahelyett, hogy kést akartak volna döfni a hátába. És Schumit meglepte a hirtelen érdeklődés. Hogy miért? „Mert büszkévé tett. És mert valószínűleg most ébredtem először tudatára annak, hogy milyen hatásom és milyen pozícióm van. Hiszen úgy nőttem fel, hogy két lábbal a földön jártam és szerencsére a feleségem gondoskodott arról, hogy ez így is maradjon. Sosem éreztem úgy, hogy ilyen hatásom van. Nem érzem magam új embernek ettől a szimpátiahullámtól. De nagyon meglepett. (…) Különösen a karrierem kezdetén sokszor robotként állítottak be, mint megközelíthetetlent, mint unszimpatikust. Mind olyan jellemzések, amelyek a saját meglátásommal egyáltalán nem egyeztek. Ez elég különös.”

Valójában Schumi most, pályafutása befejezése után három évvel kapta meg azt, amire mindig is vágyott. Végre nem támadták őt, hanem egyszerűen csak elfogadták. Végre nem voltak kezét megkötő kötelezettségei, szabadabb volt. Az egyszerű ember Kerpenből. Végre az lehetett, aki valójában – álarcok nélkül. S rádöbbent arra, hogy így is lehet: a versenyzéssel nem feltétlenül jár együtt a hatalmas nyomás, az üldöző fotóstömeg, a kellemetlen kérdések és a kötelező válaszok. Versenyezni teher nélkül is lehet. Massa helyetteseként ugyanis nem bajnoki címet vártak tőle huszonegy év böjt után. Nem késhegyre menő csatákat a bajnoki címért. Nem lehetetlen helyzetekben szerzett győzelmeket. Pusztán magát a versenyzést.
2009 augusztusában „az élete értelme” hirtelen megszabadult minden fölösleges sallangtól, terhes hordaléktól. És ott állt egymagában, tökéletesen: a versenyzés. A kihívás. A korábbi éltetőerő, melyről egyszer már inkább lemondott, mert az évek során oly sok negatív apróság csapódott hozzá, lehetetlenné téve a folytatást.
De most újra vonzóvá vált! És Schumi engedett a csábításnak. Mert rájött, hogy az F1 jelentette kihívás semmi mással nem pótolható. S mert ráébredt arra is, hogy nem a versenyzésbe fáradt bele, csupán a vele járó körítésbe. Felőrölt energiáit azonban újra visszanyerte, és most állt az új kihívás elébe.


A vereség csupán új kihívás!

2009. augusztus 12, Genf. Egy jó formában lévő erős férfi megtört, elkeseredett arca. Schumacher bejelenti, hogy nyakproblémái miatt mégsem lesz képes helyettesíteni Felipe Massát. Hatalmas csalódás ez a médiának, a rajongóknak és a Ferrarinak is. De ennél sokkal hatalmasabb csalódás Schumachernek! S hogy mi volt a legnagyobb csalódás? „Az, hogy nem tudom helyettesíteni Felipét. Magammal szemben is voltam elvárásaim...” Elvárások. Melyek mindig mozgatták őt: az a bizonyos hajtóerő… Schumacher kitűz egy célt, aztán mindent megtesz azért, hogy megvalósítsa azt. Ha egy szuzukai defekt miatt nem sikerül, ha egy jerezi ütközés miatt az egész világ ellene fordul? Visszatér a kiindulóponthoz és konok következetességgel tovább folytatja a munkát, még nagyobb energiákat beleölve és könyörtelen elszántsággal. Miként tette azt máig utolsó versenyén 2006-ban Interlagosban. Vagy korábban oly sokszor: unalmas gumiteszteket végezve, megszakítva téli szünetét, vagy éppen egy versenyről átruccanva Fioranóba, hogy a rajtokat gyakorolja (1997, Monaco).

Csakhogy ezúttal tehetetlen volt. Mert a teste mondott nemet. S hiába a kőkemény edzés, a fájdalomtűrés, ez ellen nincs orvosság – csak az idő. A német zseni életében tán először került lehetetlen helyzetbe, amiből az eltökéltség és a munka sem menti ki. Életében tán először saját magában volt kénytelen csalódni. S a sors furcsa fintoraként mindezt a pályafutás után, egy újrakezdés előtt.
„****be rúgnám magam, amiért ez megtörtént velem. De ilyen az élet. Néha olyan dolgok történnek, amiket az ember nem tud befolyásolni és ezek következményei nagyobbak, mint azt szeretné. Néhány napra szükségem volt ahhoz, hogy a visszakozásomat feldolgozzam. Ezzel a feladattal rögtön azonosulni tudtam, boldog is voltam, hogy még egyszer újra kipróbálhatom magam. És aztán nagyon csalódott, mert úgy tűnt minden sikerül, csak ez az egy terület, a nyakam, nem működött.” – nyilatkozta már néhány héttel a bejelentés után.
A megtört, elkeseredett arc, amit a világ Genfben látott ekkor már a múlté volt. A dolgok a helyükre kerültek, és tán még maga sem tudta ekkor, de Schumacherben elindult valami, aminek az eredménye egészen karácsonyig visz bennünket.


Kényszerű „árulás” a hűségért

2009. december 23., Brackley. „Hölgyeim és uraim, Michael Schumacher!” – Ross Brawn bejelentésére egy fehéringes fiatalember lép a színpadra hangos tapsvihar kíséretében. Schumacher a Mercedesnél! Már tulajdonképpen 2007 óta élt Ross Brawn ajánlata: ha kedve van, és a Ferrarinál nincsen lehetőség, nála bármikor visszatérhet. Hát a Ferrarinál nem volt!
Schumacher sosem adja fel! A 2009-es sikertelen visszatérés egy olyan folyamatot indított el benne, amelyhez hasonlót már rég tapasztalt: új kihívással került szembe, egy hatalmas kihívással. A bajnokok pedig szeretik az ilyet! Le akarta győzni saját akadályait, bizonyítani akart magának – a határokat feszegetve, mint mindig, egész életében.
Igen, érzelmi alapon döntött. Mert ez a Schumacher már nem az a Schumacher! Ő már ezt is megengedheti magának! 40-41 éves családapaként, hétszeres bajnokként örökös rekorderként már igenis megteheti, hogy pusztán szenvedélyből versenyezzen, csakis saját elvárásaival törődve. És ebben senki sem gátolhatta meg őt.
Luca di Montezemolo sem, és a Ferrarival való örök szerelme sem. Schumacher vissza akart térni! És mivel nem hitt a csakis Montezemolo elnök által éltetett háromautós szabályban, lépnie kellett. A Scuderiánál már nem volt ugyanolyan. Alonso érkezett, Räikkönen távozott. A régi ismerősök közül már egyre kevesebb volt jelen a bokszban, és a csapat olybá tűnt, kezdi „elfelejteni” őt. A tanácsadói szerep igazából komolytalan volt. Még egy árva szék sem jutott neki a bokszutcai állásban Chris Dyerék mellett… És a Ferrari nem is vette észre, hogy bajnokuk már nem érzi olyan jól magát náluk. Némi figyelmesség kellett volna, s talán másképpen alakul. Ám az elnökúr nagy terveivel (az olasz csapat létrehozásával, az új Ferrari-korszak alapozásával) volt elfoglalva.
Schumi nem tehetett mást, lépett. Ha az olaszok már nem figyelnek rá, oda megy, ahol még fontosnak tartják. Ross Brawnhoz. És a Mercedeshez. A baráthoz és az egykori pártfogó márkához. Ismét egy érzelmekkel teli döntés. A brit szakember csapatában versenyezni már önmagában is garancia a sikerre. Ráadásul Schumacher lojális ember. Bár egyes olasz szájhősök nyilván árulónak tartják, valójában ő nem árult el senkit (inkább a Ferrari „árulta el” őt…).

Schumacher mindig is hűséges és lojális volt. Legfeljebb nem mindig tehette meg, hogy ragaszkodik ezen elvéhez. Már az F1-be kerülésekor is mások döntöttek felette. Jochen Neerpasch, a Mercedes-projekt feje, Tom Walkinshaw, a Benetton akkori „mentőangyala”, Flavio Briatore, Eddie Jordan és Willi Weber. Sok-sok fineszes, dörzsölt fickó, akiknek pókerjátszmájában ő volt a nyeremény. Még nem is volt F1-es versenyző, máris belecsöppent a Forma–1-es piranha klubba, és ez nyilvánvalóan nem tetszett neki. Eddie Jordan így emlékszik erre: „Michael panaszkodott: <<Tényleg veletek akarok maradni, és ez nagyon fáj.>> Nemcsak azért, mert olyan jó volt, hanem azért, mert én indítottam el. Én segítettem. Ő tudta ezt. Nagyon könnyen feledésbe merülhetett volna. Az esélyét - és ez valóban egy esély volt - tőlem kapta. Michael klassz fiú.” Ám hiába Michael hűsége, az F1 kegyetlen világában az érzések nem számítanak.
Vagyis csak nem számítottak. Eddig. Schumacher visszavonulását követő felszabadultságában ugyanis már nem volt elvárás ez a fajta kegyetlenség. S ezt kihasználva, életében először csakis egymaga döntött. Még Willi Weber, a menedzsere sem tudott a Brawnnal folytatott tárgyalásairól! Schumi mindent egymaga intézett. Mert most először megtehette! Egy barát adta rá a lehetőséget, és a visszavonulás általi szabadság. Így történt, hogy az az ember, akiért 1991-ben három csapat esett egymásnak (Mercedes, Jordan, Benetton), akinek a szerződtetéséért korábban 30-35 millió dollárt sajtolt ki egy csapatból a menedzser, most saját belátása szerint, minden pénzügyektől mentesen, csakis az eszére, de főként a szívére hallgatva döntött. Ezúttal nem érdekelték a milliók, sem az érdekek. Korábban sem őt érdekelték… Végre megtehette azt, amire már legelső alkalommal is vágyott volna, ám amit talán egész karrierje során soha nem tehetett meg: CSAKIS a szívére hallgatott. Végre független volt másoktól, és mentes mindenféle külső nyomástól. Végre az lehetett aki: versenyző. Aki a barátságot választja, aki hű azokhoz, akik segítették őt. És aki végre kihasználhatja az alkalmat, hogy valamit visszaadjon a korábbi évek áldozataiért.

A Mercedes-kör bezárult. S benne a csillag Michael Schumacher. Pont, ahogyan a kilencvenes évek elején tervezték. Kissé megkésve ugyan, de megvalósult a nagy álom: az önálló csapat, német pilótákkal. S ennek Schumi is részese lehet végre, mint ahogyan részese volt a kezdeteknek is. Ezúttal nincsen walkinshaw-i áskálódás, ecclestone-i érdek. Csupán egy ember van. Egy versenyző. Egy régi, ám mégis új versenyző: aki most már nem fél álarc nélkül járni. És aki megmutatta, hogy az oly gépiesen embertelen, fagyos F1-világban is létezik a tűz, vannak érzelmek és igaz emberi kapcsolatok.
Egy új kezdet ez. Egy olyan karrieré, amelyet ezúttal sokkal inkább olyanra formálhat, amilyennek ő szeretné. Már nincs az ár, ami elsodorja őt, s amiben minden áron úszni kénytelen. Csak az út van.
Ott tekereg a valenciai tél enyhe hűvösében. A hívogató rázókövekkel, a bűnösen hibára buzdító fékezési pontokkal, a kacérkodó kanyarcsúcsokkal. És azzal a motorhanggal. Szíveket melengetve és megborzongtatva.
 

Csak az út van. A Császár útja.
 

Mely 2010. február 1.-én, kedden vette kezdetét, ott, a Ricardo Tormo versenypálya hatalmas tömeg által szegélyezett 24-es garázsában, a 750 lóerő mindenen áthatoló, tiszteletet parancsoló hangjának felzendülésével.
 

Jó utat, Császár ! Mi Veled leszünk!

 

*2010-ben Schumi visszatér! Márpedig egy Schumi-fannak mindez hatalmas lelkesedést jelent. Ezen lelkesedésen felbuzdulva döntöttem úgy, hogy belevágok, lesz, ami lesz! Egy sorozatot álmodtam meg ugyanis, melyben a teljes szezonon át megpróbálom végigkövetni Schumacher új karrierjét. Ha úgy tetszik a Császár útját. Írásaimban szigorúan szubjektivitásra törekszem majd! Majdani bejegyzéseimben igyekszem arra összpontosítani, ami Michael Schumacher lényege. Az emberre, a sportolóra, a bajnokra, a versenyzőre, a Mercedes-pilótára…
Írásaimat elsősorban azoknak ajánlom, akik hozzám hasonlóan Schumi-rajongók. Na meg azoknak, aki nem azok, de szeretnek más „táborokban” is körülnézni… Hogy a sorozat milyen lesz, arról még csupán csak annyit tudok, mint magáról Schumi idényéről… Hogy a kezdeti lelkesedés meddig tart, csakis Schumin és a majdani olvasókon áll! Ha csak egy kicsit is sikerül újra megmozgatni a „Schumistákat”, az már remek eredmény lesz! Persze mindez elsősorban a Mester dolga (ő már most megtette a magáét), ám ezúton kérem minden leendő olvasómat: ÍRJANAK VÉLEMÉNYT, KOMMENTEKET, ÖTLETEKET!!! Köszönet mindenkinek, aki olvas és véleményez! Jó szórakozást kívánok úgy az olvasáshoz, mind a következő Schumis idényhez!

**az idézetek a motorsportal.hu és az mschumacher.motorsportal.hu oldalakról származnak