Pontosan tíz éve történt, pontosan ugyanezen a helyen. Egészen különleges hétvége volt. Olyasmi, amit ha akkor élőben végigkísért, sőt átélt valaki, a mai napig intenzív emlékeket és érzelmeket idéz elő benne, ha eszébe villan e történet.
A föld is beleremegett.
Az igazán nagy eseményeknek mindig egészen sajátos hangulata van. Talán a természet furcsa ráérző képessége, talán valami földöntúli véletlen, talán csak a belőlünk fakadó érzések kivetülése, elménk megtévesztő és összefüggés-kereső játéka – de mintha azon a hétvégén a természet tökéletesen idomult volna a helyszínen zajló események intenzív, mindent elsöprő és mindent eldöntő eseményeihez.
Tán e föld is tudta, minek nyújt otthont azon a három napon.
Péntek volt – egy szokásos pénteki nap. Sürgéssel és forgással, rutinfeladatok elvégzésével, alapos munkával, lázas készülődéssel. Mégis, valahogy minden más volt. Minden apró lépésnek különös súlyt adott az elkövetkező három nap. Minden egyes pillanat azt éreztette, emlékezni fogunk rá, mert a nagy eseményeknél minden egyes momentumot fontossá nemesít a katarzist előkészítő egyre feszülő várakozás. Mintha a föld is figyelmeztetni akart volna: itt valami különleges van készülőben. Mintha a természet valami drámai forgatókönyvet követve akarta volna még tovább fokozni a feszültséget. Mintha a helyszínt átjáró fokozott izgatottság a vidékre is átragadt volna, s a pénteki fölmozgások előrengésként figyelmeztettek volna a vasárnapi hangos robbanásra – a vénákig hatoló érzelmeket megmozgató, átütőerejű ütközetre…
A tét óriási volt.
Valóságos teherként határozta meg a hétvége minden pillanatát. A résztvevő felek minden egyes tettén ott csüngött ólomsúlyként, állandó figyelemre és maximális erőbedobásra kényszerítve viselőit. Az elemi erők találkozása volt ez. Két mindenre elszánt harcos, két mindenre elszánt csapat – de egyetlen cél, amit csupán egyikőjük érhet el. S ezért mindketten tudásuk legjavát nyújtották, tapasztalataikat felhasználva, figyelmüket állandóan élesen tartva űzték-hajszolták bele magukat és egymást a tökéletesség sokak számára elérhetetlen birodalmába.
Egy másik dimenzióba léptek.
Egy olyan világba, ahonnan a többiek csupán igazi statisztáknak, apró, halovány pontoknak tűntek hozzájuk képest. Abba a világba, ahol az idő is másként jár. Ahol minden egyes szekundumért vért kell izzadni az ádáz küzdelemben. És ők nem törődtek a rájuk nehezedő teherrel. Mindössze a végső célra és saját munkájukra, harcukra fókuszáltak.
Életük legjobbját nyújtották akkor.
A küzdelem szombaton az első felvonásához érkezett. Az első téttel bíró összecsapás! A felek azonnal teljes erővel vetették bele magukat a küzdelembe. Az idő mellett egymást is hajszolták. Előbb egyikük, aztán másikuk állt nyerésre. A döntés az utolsó pillanatokra maradt. Előbb a kihívó jött – ellenfele a címvédő által felállított idő. Kilenc ezredmásodperc. Ennyi döntött a javára, de a címvédő végső próbálkozása még hátravolt. Miközben utolsó nekifutásához gyűjtött erőt, elhaladt a feladatát letudó ellenfele mellett. Aztán nekilátott a mindent eldöntő menetnek. Ebben a kiélezett helyzetben, ahol a két fél közti különbséget mindösszesen 9 ezredmásodperc jelentette minden apró kis hiba, egy félrecsúszott gondolat, egy apró kihagyás végzetes lehetett. Talán éppen ez döntött az egyenlők között. Az utolsó kanyarban becsúszó apró kis korrigálás miatt a címvédő már nem tudott javítani – az első összecsapást elveszítette.
A kihívó lépéselőnyben!
A többi pedig már történelem. Michael Schumacher visszafogott örömmel gratulál a bokszban csapata összes tagjának, majd magabiztos higgadtsággal odaszól főnökének, Jean Todtnak: „Ez az első lépés.”
Valóban az volt. Másnap, 2000. október 8-án a szuzukai borús égbolt alatt egy minden sötét felhőtől megszabadult, önfeledt és megkönnyebbült fickó ünnepelt a dobogó legfelső fokán. Gyermeki játékossággal vezényelte második hazája vidám himnuszát, s ünnepelte csodás diadalát. Megtehette, hiszen végre fellélegezhetett az őt néha már-már agyonnyomó teher alól.
Erős férfi, acélakaratú harcos ő.
Győzelmével nem csupán a hétvége súlya került le a válláról. Hanem egy egész éven át tartó küzdelem összes feszültsége, egy már megnyertnek hitt, majd kis híján elszalasztott bajnokság minden megpróbáltatása, egy teljes éven át halmozódó elvárás-hegy omlott most porrá egy pillanat alatt.
Egy pillanat alatt, amihez képest négy év is egy örökkévalóság, nemhogy a 21 esztendő! Schumacher pontosan négy évet várt arra, hogy végre a Ferrarival is felérjen a csúcsra. Ez idő alatt megjárta a poklot és a mennyet. Olykor már egészen utóbbi kapujáig jutott, de valami mégis mindig az útjába ugrott a semmiből, hogy visszalökje őt a legnagyobb mélységekbe. A Ferrarit szerető közönség még ennél is tovább várt a győzelemre. 1979 óta nézték, ahogy előbb elhalad, majd el is húz mellettük a világ, miközben saját építményük fokozatosan az enyészet és a pusztulás áldozatává válik.
Schumacher jött, látott… és dolgozott. Aztán veszített, dolgozott tovább, és ismét veszített. Nem adta föl. Újra és újra nekifeszült, egyre nagyobb és nagyobb energiákat mozgósítva, miközben a vállára nehezedő teher egyre több rétegből állt és egyre súlyosabb lett: egy mítosz történelme, a világ egy részének gyűlölete, másik részének szeretete, a kudarcok, valamint csapata és mindenekelőtt saját elvárásai együttesen táplálták mindezt.
De ahogyan a földrengésekkel tarkított, borongós szuzukai hétvége esőfelhőivel dacolva is képes volt a lehető legjobb munkával elérni célját, úgy ezen nehézségek sem tudták eltántorítani őt a küzdelem végigharcolásától. Az eredmény egy fényes diadal lett!
Az igazán nagy eseményeknek mindig egészen sajátos hangulata van. Talán a természet furcsa ráérző képessége, talán valami földöntúli véletlen, talán csak a belőlünk fakadó érzések kivetülése, elménk megtévesztő és összefüggés-kereső játéka – de mintha azon a hétvégén a természet tökéletesen idomult volna a helyszínen zajló események intenzív, mindent elsöprő és mindent eldöntő eseményeihez.
Tán e föld is tudta, minek nyújt otthont azon a három napon.
Péntek volt – egy szokásos pénteki nap. Sürgéssel és forgással, rutinfeladatok elvégzésével, alapos munkával, lázas készülődéssel. Mégis, valahogy minden más volt. Minden apró lépésnek különös súlyt adott az elkövetkező három nap. Minden egyes pillanat azt éreztette, emlékezni fogunk rá, mert a nagy eseményeknél minden egyes momentumot fontossá nemesít a katarzist előkészítő egyre feszülő várakozás. Mintha a föld is figyelmeztetni akart volna: itt valami különleges van készülőben. Mintha a természet valami drámai forgatókönyvet követve akarta volna még tovább fokozni a feszültséget. Mintha a helyszínt átjáró fokozott izgatottság a vidékre is átragadt volna, s a pénteki fölmozgások előrengésként figyelmeztettek volna a vasárnapi hangos robbanásra – a vénákig hatoló érzelmeket megmozgató, átütőerejű ütközetre…
A tét óriási volt.
Valóságos teherként határozta meg a hétvége minden pillanatát. A résztvevő felek minden egyes tettén ott csüngött ólomsúlyként, állandó figyelemre és maximális erőbedobásra kényszerítve viselőit. Az elemi erők találkozása volt ez. Két mindenre elszánt harcos, két mindenre elszánt csapat – de egyetlen cél, amit csupán egyikőjük érhet el. S ezért mindketten tudásuk legjavát nyújtották, tapasztalataikat felhasználva, figyelmüket állandóan élesen tartva űzték-hajszolták bele magukat és egymást a tökéletesség sokak számára elérhetetlen birodalmába.
Egy másik dimenzióba léptek.
Egy olyan világba, ahonnan a többiek csupán igazi statisztáknak, apró, halovány pontoknak tűntek hozzájuk képest. Abba a világba, ahol az idő is másként jár. Ahol minden egyes szekundumért vért kell izzadni az ádáz küzdelemben. És ők nem törődtek a rájuk nehezedő teherrel. Mindössze a végső célra és saját munkájukra, harcukra fókuszáltak.
Életük legjobbját nyújtották akkor.
A küzdelem szombaton az első felvonásához érkezett. Az első téttel bíró összecsapás! A felek azonnal teljes erővel vetették bele magukat a küzdelembe. Az idő mellett egymást is hajszolták. Előbb egyikük, aztán másikuk állt nyerésre. A döntés az utolsó pillanatokra maradt. Előbb a kihívó jött – ellenfele a címvédő által felállított idő. Kilenc ezredmásodperc. Ennyi döntött a javára, de a címvédő végső próbálkozása még hátravolt. Miközben utolsó nekifutásához gyűjtött erőt, elhaladt a feladatát letudó ellenfele mellett. Aztán nekilátott a mindent eldöntő menetnek. Ebben a kiélezett helyzetben, ahol a két fél közti különbséget mindösszesen 9 ezredmásodperc jelentette minden apró kis hiba, egy félrecsúszott gondolat, egy apró kihagyás végzetes lehetett. Talán éppen ez döntött az egyenlők között. Az utolsó kanyarban becsúszó apró kis korrigálás miatt a címvédő már nem tudott javítani – az első összecsapást elveszítette.
A kihívó lépéselőnyben!
A többi pedig már történelem. Michael Schumacher visszafogott örömmel gratulál a bokszban csapata összes tagjának, majd magabiztos higgadtsággal odaszól főnökének, Jean Todtnak: „Ez az első lépés.”
Valóban az volt. Másnap, 2000. október 8-án a szuzukai borús égbolt alatt egy minden sötét felhőtől megszabadult, önfeledt és megkönnyebbült fickó ünnepelt a dobogó legfelső fokán. Gyermeki játékossággal vezényelte második hazája vidám himnuszát, s ünnepelte csodás diadalát. Megtehette, hiszen végre fellélegezhetett az őt néha már-már agyonnyomó teher alól.
Erős férfi, acélakaratú harcos ő.
Győzelmével nem csupán a hétvége súlya került le a válláról. Hanem egy egész éven át tartó küzdelem összes feszültsége, egy már megnyertnek hitt, majd kis híján elszalasztott bajnokság minden megpróbáltatása, egy teljes éven át halmozódó elvárás-hegy omlott most porrá egy pillanat alatt.
Egy pillanat alatt, amihez képest négy év is egy örökkévalóság, nemhogy a 21 esztendő! Schumacher pontosan négy évet várt arra, hogy végre a Ferrarival is felérjen a csúcsra. Ez idő alatt megjárta a poklot és a mennyet. Olykor már egészen utóbbi kapujáig jutott, de valami mégis mindig az útjába ugrott a semmiből, hogy visszalökje őt a legnagyobb mélységekbe. A Ferrarit szerető közönség még ennél is tovább várt a győzelemre. 1979 óta nézték, ahogy előbb elhalad, majd el is húz mellettük a világ, miközben saját építményük fokozatosan az enyészet és a pusztulás áldozatává válik.
Schumacher jött, látott… és dolgozott. Aztán veszített, dolgozott tovább, és ismét veszített. Nem adta föl. Újra és újra nekifeszült, egyre nagyobb és nagyobb energiákat mozgósítva, miközben a vállára nehezedő teher egyre több rétegből állt és egyre súlyosabb lett: egy mítosz történelme, a világ egy részének gyűlölete, másik részének szeretete, a kudarcok, valamint csapata és mindenekelőtt saját elvárásai együttesen táplálták mindezt.
De ahogyan a földrengésekkel tarkított, borongós szuzukai hétvége esőfelhőivel dacolva is képes volt a lehető legjobb munkával elérni célját, úgy ezen nehézségek sem tudták eltántorítani őt a küzdelem végigharcolásától. Az eredmény egy fényes diadal lett!
A szellem kiszabadult a palackból.
Ekkor még csupán az elmondhatatlan felszabadultságot érezték, s tán föl sem fogták még, mi történt. Mi viszont már tudjuk, azon a borús október eleji napon egy páratlan sikersorozat, egy utánozhatatlan korszak, egy egyedülálló diadalmenet vette kezdetét. A korábbi évek szenvedéseiért a kegyes sors – látván az elvégzett munka mennyiségét, a kitartást, a töretlen céltudatosságot – így fizetett kárpótlást.
Egy verejtékes, mégis művészi diadal volt.
A történet immáron tíz esztendős. Azok, akik a Hamiltonok és Vettelek generációján nőnek fel, tán nem is látták, így nem is tudhatják, mitől is volt mindez annyira különleges. Mert aki csupán felvételről nézi meg a 2000-es Japán Nagydíjat, az csupán egy átlagosnál valamivel jobb versenyt lát. Két férfi, két kétszeres világbajnok taktikai küzdelmét, ahogy körről körre hajszolják egymást – s a végén a Ferraris nyer. Aki ismeri Mika Häkkinen és Michael Schumacher közös történetét, mely valahol egy nemzetközi F3-as viadalon kezdődött még a diszkógömbös 80-as évek végén, az azt is tudja, hogy a két rivális szuzukai összecsapása jóval több egy átlagosnál valamivel jobb versenynél.
Egy rivalizálás mérföldkövévé váló nyíltsisakos küzdelem volt.
Aki viszont a példaképek iránt fogékony lelkes kamaszként élte át e csatát, egy a mindennapi életet is befolyásoló ünnepként tekint vissza rá. Persze, eltelt azóta tíz év, a kamasz immáron az életet reálisabban (?) és érettebben szemlélő felnőtté vált, de a történetet az idő nemhogy közelebb vinné a hétköznapisághoz, sokkal inkább nemes patinával védve fényét, amolyan mitikus emlékké emeli.
Pattanásig feszítve.
De mi is történt pontosan azon a szuzukai hétvégén?
A szombati időmérőnek csupán két szereplője volt. Az első összecsapásra fél óra elteltével került sor. A mércét Michael Schumacher állította föl: 1:36,094! Közvetlenül mögötte már érkezett is a rivális, aki mindössze 74 ezreddel maradt el a vetélytárstól. A lépéskényszer rajta volt. Häkkinen másodjára már feljebb emelte a lécet: 1:36,017, hetvenhét ezreddel Schumacher előtt. A német válasza sem váratott sokáig magára. Miközben riválisát éppen visszatolták garázsába, ő éppen akkor indult újabb repülő körére, melynek végén 109 ezredet faragott a már-már tökéletesnek hitt körből: 1:35,908-nél állította meg a stoppert.
Mika Häkkinennek nem volt választása. Riválisával egyre feszesebbre húzták a húrt, belehajszolva a másikat saját határainak túllépésébe. 1:35,834-del újabb 74 ezredmásodpercet faragott a pole-időn. De ez sem volt elég! Schumacher jött és javított. 9 ezreddel még lejjebb srófolta a köridőt, s a végletekig feszített húr ekkor elpattant: Häkkinen hibázott utolsó köre utolsó kanyarjában (1:36,018), és második lett.
A pengeélen egyensúlyozva.
A küzdelemnek azonban ez csupán az első felvonása volt. Aki ugyanis azt hitte, hogy csak az időmérőn lehetséges ilyen végletekig kiélezett, a határokat feszegető csatát folytatni – egy-egy időmérőkör erejéig –, az vasárnap igencsak elképedhetett.
Folytatódott ugyanis a szombaton megkezdett küzdelem – éppen oly módon, ahogyan az időmérő zajlott: a riválisok egymást hajszolták egyre messzebbre és messzebbre. A rajt Häkkinené volt, az élre állt, így a lépéselőny is hozzá került. Eszeveszett tempót diktált, de Schumacher megalkuvást nem ismerve tapadt rá. A mezőny többi tagja egyszerűen megszűnt létezni. A mögöttük harmadik helyen haladó Coulthard körönként majd’ egy másodpercet kapott a két bajnoktól – teljesen más osztályban nyomták már a gázt. Häkkinennek előnyt kellett kicsikarni, ám folyamatosan a határon autózva ez csupán századocskákból épülhetett föl. A finn futott egy leggyorsabb kört, de Schumi még mindig ott figyelt mögötte. Rátett egy lapáttal, de a német még mindig tapadt rá. Egyre nagyobb és nagyobb odafigyelésre ösztönözték egymást, egyre tökéletesebb és tökéletesebb köröket kényszerítettek ki a másikból. Végig a határon, pengeélen táncolva, sorra időmérőköröket futva.
Häkkinen az első kerékcserére a tizedekből összehozott 2,5 másodperc előnyt, de Schumi csak egy körrel a finn után jött ki a bokszba. Szervize 6 tizedmásodperccel tartott tovább, mint a finné. A verseny második szakaszában folytatódott az őrült harc az ezredekért. A párbajt ekkor már az egyre csak szemerkélő eső mellett a lekörözöttek is nehezítették. Előbb Häkkinen húzott el 5 másodpercre, majd Schumacher az esőt kihasználva visszazárkózott ellenfelére. A 30. körben a küzdelem teljesen nyíltsisakossá vált. Schumi közvetlenül követte a „repülő finnt”, a két fél egymás után futotta a jobbnál jobb köröket, miközben az erősödő zápor mellett már a lekörözöttek újabb feladat elé állították őket.
A 33. körben a Ferrari bokszában egy pillanat töredékéig megállt az idő. A küzdő páros Riccardo Zonta mögé ért. Häkkinen már a 130R kanyar előtt megelőzte a brazilt, Schumacher viszont mögé ragadt. Az embernek még arra sem igen volt ideje, hogy eszébe jusson a finn spái előzése, mely szintén Zonta hathatós közreműködésével jött létre – Schumacher kárára –, a brazil a sikán előtt máris a lekörözésbe kezdő németre húzta autóját… Vérfagyasztó pillanat volt. A BAR versenyzője szerencsére még idejében kapcsolt, így az ütközés csupán apró koccanás volt.
A szuzukai balszerencse végre elkerülte Schumachert.
Miután Häkkinen második kerékcseréjére is kiment, ekkor jött el a német ideje. Három pokoli gyors körre volt szüksége ahhoz, végre fordítson szerencséjén, és a rajtnál elszenvedett lépéshátrányból végre előnyt kovácsoljon. A kezdeményezés ugyanis az élen álló Häkkinen kezében volt, Schumiéknak pedig folyton reagálni kellett. Éppen úgy, ahogy az időmérő edzésen – de ezúttal fordított volt a szereposztás. Tán éppen ez játszott a német kezére.
A 39. körben a bokszba hajtott. Ám ekkor újabb nem várt akadály bukkant föl előtte: Alexander Wurz Benettonja éppen a bokszbejárat előtt állt keresztbe. De Schumacher ekkorra oly mértékben egy másik világban autózott már, hogy holmi lekörözöttek esése-kelése nem tudta őt kizökkenteni. Nyugodt kormánymozdulattal került, majd behajtott a bokszba.
A mindent eldöntő kerékcsere.
Hat másodpercig tartott. A rádióban Ross Brawn hangja nélkülözte a megszokott higgadt tónust: „Jól állunk, átkozottul jól állunk!” Schumacher az élre került, előnye 5 másodperc volt. Häkkinen megtört. Adrian Newey lemondó arccal nézte végig amint a szuzukai esőcseppek elmossák versenyzője bajnoki reményeit. Schumacher azonban még nem érezhette bajnoknak magát. Hátravolt még 13 ólomlábú kör, s az elmúlt évek pontosan megtanították arra, hogy a kockás zászlóig még ezer és egy probléma felmerülhet. Mint a besült kuplung a 98-as finálé rajtja előtt. Vagy az a defekt ugyanezen verseny reménytelen hajszájának végén. Az utolsó kör mindennél nehezebb volt. Az eső egyre hevesebbé vált, Schumacher egyre óvatosabbá.
Miután Häkkinen második kerékcseréjére is kiment, ekkor jött el a német ideje. Három pokoli gyors körre volt szüksége ahhoz, végre fordítson szerencséjén, és a rajtnál elszenvedett lépéshátrányból végre előnyt kovácsoljon. A kezdeményezés ugyanis az élen álló Häkkinen kezében volt, Schumiéknak pedig folyton reagálni kellett. Éppen úgy, ahogy az időmérő edzésen – de ezúttal fordított volt a szereposztás. Tán éppen ez játszott a német kezére.
A 39. körben a bokszba hajtott. Ám ekkor újabb nem várt akadály bukkant föl előtte: Alexander Wurz Benettonja éppen a bokszbejárat előtt állt keresztbe. De Schumacher ekkorra oly mértékben egy másik világban autózott már, hogy holmi lekörözöttek esése-kelése nem tudta őt kizökkenteni. Nyugodt kormánymozdulattal került, majd behajtott a bokszba.
A mindent eldöntő kerékcsere.
Hat másodpercig tartott. A rádióban Ross Brawn hangja nélkülözte a megszokott higgadt tónust: „Jól állunk, átkozottul jól állunk!” Schumacher az élre került, előnye 5 másodperc volt. Häkkinen megtört. Adrian Newey lemondó arccal nézte végig amint a szuzukai esőcseppek elmossák versenyzője bajnoki reményeit. Schumacher azonban még nem érezhette bajnoknak magát. Hátravolt még 13 ólomlábú kör, s az elmúlt évek pontosan megtanították arra, hogy a kockás zászlóig még ezer és egy probléma felmerülhet. Mint a besült kuplung a 98-as finálé rajtja előtt. Vagy az a defekt ugyanezen verseny reménytelen hajszájának végén. Az utolsó kör mindennél nehezebb volt. Az eső egyre hevesebbé vált, Schumacher egyre óvatosabbá.
Egy széttört kormány.
A célbaérkezéskor a Ferrari csapata feledhetetlen mámorban úszott. Schumacherben valóságos robbanásként szabadult föl öt szezon minden feszültsége. Végre győzelem!
Emberi pillanatok.
A vörös bukósisak alatt könnycseppek áztatták a tűzálló maszkot. Ez a sírás azonban már nem az a sírás volt, ami Monzában tört a német bajnokra. Bár ebben is volt némi kimerült felszabadultság, ezek már csakis örömkönnyek voltak. Melyek aztán mosollyá alakultak a sisak levételét követően. Jöttek a gratulációk: a legnagyobb ölelés az ellenféltől. Őszinte volt és felemelő. Miként az egész hétvégén át tartó ádáz küzdelmük. Végig a határon, újabb és újabb, nem létezőnek hitt csúcsok felé hajszolva egymást. Két rivális mosolya egyaránt őszinte volt.
Tisztelet.
Kölcsönösen örültek egymásnak, mert pontosan tudták, amit ott ketten Szuzukában produkáltak, egyedi, megismételhetetlen. S mert ilyen őszintén és elismerően álltak egymáshoz, e küzdelem nem csupán színvonalában került a sportág történetének aranybetűs lapjaira. Ez a küzdelem nemes volt! A szó legszorosabb, legpozitívabb értelmében nemes. Mert két fantasztikus sportember, két szupertehetség – két valódi gigász harca volt.
A célbaérkezéskor a Ferrari csapata feledhetetlen mámorban úszott. Schumacherben valóságos robbanásként szabadult föl öt szezon minden feszültsége. Végre győzelem!
Emberi pillanatok.
A vörös bukósisak alatt könnycseppek áztatták a tűzálló maszkot. Ez a sírás azonban már nem az a sírás volt, ami Monzában tört a német bajnokra. Bár ebben is volt némi kimerült felszabadultság, ezek már csakis örömkönnyek voltak. Melyek aztán mosollyá alakultak a sisak levételét követően. Jöttek a gratulációk: a legnagyobb ölelés az ellenféltől. Őszinte volt és felemelő. Miként az egész hétvégén át tartó ádáz küzdelmük. Végig a határon, újabb és újabb, nem létezőnek hitt csúcsok felé hajszolva egymást. Két rivális mosolya egyaránt őszinte volt.
Tisztelet.
Kölcsönösen örültek egymásnak, mert pontosan tudták, amit ott ketten Szuzukában produkáltak, egyedi, megismételhetetlen. S mert ilyen őszintén és elismerően álltak egymáshoz, e küzdelem nem csupán színvonalában került a sportág történetének aranybetűs lapjaira. Ez a küzdelem nemes volt! A szó legszorosabb, legpozitívabb értelmében nemes. Mert két fantasztikus sportember, két szupertehetség – két valódi gigász harca volt.
Tíz év telt el azóta.
Már minden teljesen más lett. Megváltoztak az autók, a pontrendszer, felnőtt egy új versenyzőgeneráció. A csodás és erőteljes V10-esek helyett már kissé rekedtes és visszafolytott V8-asok zengik be a versenypálya környékét, sötétedésig tartó tesztelések helyett szimulátorkoptatások jelentik a felkészülést két futam között…
Schumacher viszont még mindig jelen van.
Jóllehet, a bajnoki harc már nem róla szól, ő és Ross Brawn az egykori ellenfél Norbert Hauggal közösen küzd a nagy rivális Mercedes-csillag jelvénye alatt, s az azóta már hétszeres bajnok Schumacher esetében pedig már annak is örülni kell, ha az első két szabadedzést tehetséges ifjú csapattársa előtt zárta…
Ezen a hétvégén azonban Schumacher és Szuzuka ismét találkoznak.
A pálya, amely egykor az F1 történetének egyik legnagyszerűbb és legnívósabb küzdelmének szolgált helyszínül. Egy végletekig kiélezett küzdelemnek, mely éppen olyan, mint az itt hullámzó-kígyózó aszfalt: gyors, merész – egy másik dimenzió. E pálya ideális kulissza volt a tíz évvel ezelőtti előadáshoz. Mert Szuzukában csak az lehet igazán gyors, aki éppen a határon tud egyensúlyozni. Ha alatta maradsz, lemaradsz. Ha viszont éppen csak átléped, egy pillanat alatt véged. Márpedig tíz éve e két gigász képes volt arra, hogy egy teljes hétvégén át ezen a hajszálvékony határvonalon egyensúlyozzon, etalont állítva ezzel az utókor nemzedékei számára is. Ők ugyanis nemcsak egymással, de a pályával, a körülményekkel és önmagukkal is megküzdöttek – és nyertek!
Tökéletesség.
Schumacher, Häkkinen és Szuzuka találkozását ez tette oly különlegessé. Három igazi művész talált egymásra 2000. október 8-án, s alkotott feledhetetlen, máig hátborzongató művet az utókor számára.
S bár az idei év ötversenyzős bajnoksága nem nélkülözi az izgalmakat, most, fél lábbal már a 2010-es a Japán Nagydíjban taposva, csak azt kívánhatjuk, a mai bajnokaspiránsok is ilyen végletekig kiélezett és nemes küzdelemmel lepjenek meg bennünket.
A helyszín adva – a lecke feladva.
Michael Schumacher tíz éve 88 ponttal érkezett meg Szuzukába. 98 ponttal távozott – bajnokként –, melyhez aztán még tíz pontot rakott Malajziában.
108 pont. Tíz és nyolc. 10. 08.
A 2010-es Japán Nagydíj árnyékában jusson eszünkbe egy pillanatra az az október 8-i küzdelem!
Ennyivel tartozunk érte!
Már minden teljesen más lett. Megváltoztak az autók, a pontrendszer, felnőtt egy új versenyzőgeneráció. A csodás és erőteljes V10-esek helyett már kissé rekedtes és visszafolytott V8-asok zengik be a versenypálya környékét, sötétedésig tartó tesztelések helyett szimulátorkoptatások jelentik a felkészülést két futam között…
Schumacher viszont még mindig jelen van.
Jóllehet, a bajnoki harc már nem róla szól, ő és Ross Brawn az egykori ellenfél Norbert Hauggal közösen küzd a nagy rivális Mercedes-csillag jelvénye alatt, s az azóta már hétszeres bajnok Schumacher esetében pedig már annak is örülni kell, ha az első két szabadedzést tehetséges ifjú csapattársa előtt zárta…
Ezen a hétvégén azonban Schumacher és Szuzuka ismét találkoznak.
A pálya, amely egykor az F1 történetének egyik legnagyszerűbb és legnívósabb küzdelmének szolgált helyszínül. Egy végletekig kiélezett küzdelemnek, mely éppen olyan, mint az itt hullámzó-kígyózó aszfalt: gyors, merész – egy másik dimenzió. E pálya ideális kulissza volt a tíz évvel ezelőtti előadáshoz. Mert Szuzukában csak az lehet igazán gyors, aki éppen a határon tud egyensúlyozni. Ha alatta maradsz, lemaradsz. Ha viszont éppen csak átléped, egy pillanat alatt véged. Márpedig tíz éve e két gigász képes volt arra, hogy egy teljes hétvégén át ezen a hajszálvékony határvonalon egyensúlyozzon, etalont állítva ezzel az utókor nemzedékei számára is. Ők ugyanis nemcsak egymással, de a pályával, a körülményekkel és önmagukkal is megküzdöttek – és nyertek!
Tökéletesség.
Schumacher, Häkkinen és Szuzuka találkozását ez tette oly különlegessé. Három igazi művész talált egymásra 2000. október 8-án, s alkotott feledhetetlen, máig hátborzongató művet az utókor számára.
S bár az idei év ötversenyzős bajnoksága nem nélkülözi az izgalmakat, most, fél lábbal már a 2010-es a Japán Nagydíjban taposva, csak azt kívánhatjuk, a mai bajnokaspiránsok is ilyen végletekig kiélezett és nemes küzdelemmel lepjenek meg bennünket.
A helyszín adva – a lecke feladva.
Michael Schumacher tíz éve 88 ponttal érkezett meg Szuzukába. 98 ponttal távozott – bajnokként –, melyhez aztán még tíz pontot rakott Malajziában.
108 pont. Tíz és nyolc. 10. 08.
A 2010-es Japán Nagydíj árnyékában jusson eszünkbe egy pillanatra az az október 8-i küzdelem!
Ennyivel tartozunk érte!
Ajánlott videók:
A befutó + ünneplés: http://www.youtube.com/watch?v=Ffhr_Nx0bl4
Németül: http://www.youtube.com/watch?v=YyH2M...eature=related
Olaszul: http://www.youtube.com/watch?v=lHBUr...eature=related
Összefoglaló klip: http://www.youtube.com/watch?v=n3eDf...eature=related
Ráadás: http://www.youtube.com/watch?v=ZZJoo...eature=related
A teljes futam részletekben megtekinthető (az ausztrál CH9 csatorna adása, angol kommentár - Murray Walker, Martin Brundle, James Allen):
http://www.youtube.com/watch?v=zvEYmH8T4gc
http://www.youtube.com/watch?v=lxp2C...eature=related
http://www.youtube.com/watch?v=cXvBH...eature=related
http://www.youtube.com/watch?v=YK6Js...eature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Axpq9...eature=related
http://www.youtube.com/watch?v=0dGTy...eature=related
http://www.youtube.com/watch?v=nPmLP...eature=related
http://www.youtube.com/watch?v=EGpL_...eature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Vsdcp...eature=related
http://www.youtube.com/watch?v=Fv5em...eature=related
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése