Van az úgy, hogy egy ígéretesnek induló találka a jó előjelek, a sok közös vonás és az előzetes szimpátia ellenére is félresiklik. Mint például legutóbb a Nürburgringen, ahol a jelen szépségétől megigézve randevúra hívta a múltat, hogy aztán szépen felsüljön előtte… Vajon nagyratörő hódítónk képes lesz megfelelni a kiszemeltje csinos külseje és rangja által teremtett magas elvárásoknak?
Az elmúlt három versenyen megtanultuk, a látszat vérbeli csaló. Valencia és Silverstone után már szinte magától értetődő, hogy Michael Schumacher teljesítményének értékelését nem ez, vagyis a végeredmény alapján készítjük el, hanem a mélyebben megbúvó összefüggések feltárásával. Mit nekünk tehát nyolcadik hely, és csapattárstól való vereség, mint azt az elmúlt két alkalommal láttuk, a valenciai tizenhetedik, de a silverstone-i kilencedik hely is csak lepelként szolgált a valóságban bíztató, helyenként meg kimondottan jó teljesítmény elfedéséhez – erősen felnagyítva a valójában koránt sem vészes különbségeket, olykor meg is fordítva azok előjelét is… Hogy a Német Nagydíjon Michael Schumacher a nyolcadik helyen, csapattársától tisztes távolságban ért célba, még koránt sem elegendő akadálya annak, hogy büszkén kijelenthessük: az öreg egyre jobb lesz, teljesítménye fokozatosan javul (vagy legalább is tartja a szintet) a szép emlékű montreali villanás óta. E kijelentés büszkeségének létjogosultságát a későbbiekben megvizsgáljuk, magabiztosságát viszont könnyedén támaszthatjuk alá.
Elég csak egy hosszabb pillantást vetni alábbi táblázatunkra, s állításaink máris biztos lábakon áll. Ott ugyanis a német versenyen futott mercedeses átlagköridőket összesítettük, etapokra lebontva, csak a puszta tempót alapul véve (értsd: a bokszkiállások ki- és bevezető köreit kihagyva). Ebből világos kép rajzolódik: Schumi a verseny első szakaszában valamivel lassabb volt ugyan, ám ahogy egyre mélyebbre kerültünk a verseny sűrűjében, e lemaradás úgy vált fokozatosan előnnyé – a végére elég nagy előnnyé.
 |
A táblázat rendszeres olvasóimban talán, de ja vu érzést keltett. Nos, ne tessenek tépelődni: valóban, az elmúlt két rész is tartalmazott hasonlót. Az ok pedig egyszerű: mindhárom alkalommal adódott olyan tényező, amely – azt bizonyítandó, hogy Schuminál nincs olyan nagy baj, mint amekkorát a látszat mutat – táblázatkészítésre kényszerítette e sorok íróját. A spanyol dokkokban egy ütközés Petrovval, a brit pusztában egy ütközés Kobajasival, a német hegyekben pedig egy megpördülés a Mercedesszel…
Ez utóbbi ezúttal 15-16 mp-ébe került a „hétszeresnek”, mely nem mellesleg pont elég volt ahhoz, hogy egyfelől bőven Rosberg mögött érjen célba, másfelől meg, hogy egy szinte biztos győzelmet szalasszon el vele szemben. Ha a számokat nézzük, azt látjuk, hogy Schumi a célban 8,854 mp-cel maradt le csapattársától. Ez azt bizonyítja, hogy valójában gyorsabb volt nála, elvégre a megpördüléssel összerpiruettezett hátrány a verseny végére a hűvös idő ellenére fokozatosan olvadt. (Ehhez némi köze volt Schumi taktikájának is, ő ugyanis három körrel később tette fel a rettegett kemény gumit. Ugyanakkor a köridők átlaga azt mutatja, Schumi ezen húzásukkal is csupán kevés időt írt jóvá, hátrányának csökkenése így jórészt valóban tempófölényből eredt.)
Ha meg az események alakulásából indulunk ki, azt látjuk, hogy Michael éppen a verseny azon fázisában csúszott ki, amelyben gyorsabbá kezdett válni Nicónál, és esélye nyílt megelőzésére – amely meg ugye az előtte végzés alapfeltétele volt.
Ezek ismeretében fenti táblázatunk még erősebb alapjává válik nyitó kijelentésünknek: a második etap átlagköridejét Schumi részéről a kicsúszás utáni „lábadozás” (túlhevült gumik, Kobajasi támadása) némiképp lerontja, a későbbi mezőnyben megvívott csaták (apropó, Vitalij Petrov akár bátyjául is fogadhatná már Michaelt, idei közös élményeikre hivatkozva – ezúttal egy verseny alatt háromszor is megelőzte őt a német) meg aztán pláne. Rosbergnél nehezítő körülményként „csak” a gumikopás és a rossz egyensúly lépett fel.
A valódi F1-szurkoló sosem dől be a gonosz látszatnak, mindig a dolgok hátterét kutatja, az pedig – látjuk – kedvező képet mutat, Schumacher versenyképes, „minden nagyon jó, minden nagyon szép”. Német Nagydíj, nyolcadik hely, megpördülés elintézve!
Amikor forog a világ
Na jó, be kell valljam, hogy bár csak öt napom van arra a két nagydíjhétvége között, hogy megírjam a Császár útja legújabb részét, s ezt alaposan megnehezíti a Ringre (vagyis még csak Pestre) való utazás, zötykölődés, ennyire (sajnos) mégsem zárhatom rövidre jelen összefoglalómat. A sumákolás sikerének esélye igen kicsi. Egyfelől azért, mert Ferenc József imént idézett szavai éppen jelentésük és kontextusuk visszássága miatt lett szállóigévé (a Kiegyezés nem épp felhőtlen időszakáról mondott ilyet), másrészt pedig mert fenti elemzésem is rendelkezik egy olyan gyengeponttal, amely hasonló visszásságot eredményez, s mely még úgy is valósággal az ember arcába tehénkedik, sőt bivalykodik, hogy kínos pontról szép szavakkal és csinos táblázatokkal igyekeztem elterelni a figyelmet. Nem kell számonkérni, legyen: most, hogy a csajok már elmentek, beszéljünk aaa... megpördülésről!
Michael Schumacher a 22. körben lecsapott a lehetőségre, amelyre lényegében a verseny kezdete óta várt. Nico Rosberg kerékcseréje után Vitalij Petrov mögé ragadt, aki szemmel láthatóan nemigen akarta útjára engedni őt. Schumi kettejük csatájának köszönhetően felzárkózott csapattársa mögé, majd mikor az a DRS-zónában előzéssel próbálkozott, maga is kihasználta nyitott hátsó szárnyának előnyeit: ő is megelőzte az oroszt. Csakhogy nem elégedett meg ennyivel, a tűz közelségének érzése olyannyira felhevítette őt, hogy Rosberget is megpróbálta kifékezni. Pontosan tudta: ez az első és talán az egyetlen lehetősége erre. Mivel a szombati időmérő gyatrára sikeredett számára, (ismét) félresiklott beállításainak, valamint egyéni hibáinak köszönhetően, ez az alkalom több volt, mint lehetőség – valósággal kényszerítette Michaelt a bizonyításra.
Rosberg azonban reagált, Schumi pedig mögötte maradt. Szemmel láthatóan gyorsabb volt ekkor, s érezve ellenfele pillanatnyi hullámvölgyét, megpróbálta a visszakapaszkodás előtt legyűrni őt. Elkezdődött a 23. kör, bajnokunk úgy nyomta, ahogyan csak bírta, aztán jött a 11-es kanyar, a vizes fű, érkezett a jobb hátsó kerék – s a világ hirtelen megfordult… Schumi fölényben volt, hátrányba került, az előretörésért küzdött, hátrazuhanás lett belőle. A verseny ezen a ponton lényegében elúszott. Valencia és Silverstone után ismét egy hiba miatt.
Abból bőven akadt már idén, és pontosan ez az a tény, amely miatt a Schumacher javuló teljesítményéről és csapattársáénál ezúttal is jobb versenytempójáról szóló kijelentésünket kísérő büszkeség erősen indokolatlannak bizonyul. Amikor ugyanis a „hétszeres” péntek délelőtt először kigurult a hűvös-borús pályára, s áthajtott a róla elnevezett Schumacher–S-en, megtörtént a jelen és a múlt találkozása. S hogy ezen párosítás kissé felemás, azt jól mutatják a német jelenlegi helyezései: amikor utoljára F1-es géppel versenyzett itt, megnyerte a futamot, jelezve Fernando Alonsónak, a bajnoki címért vért kell majd izzadnia. Jelenleg nemhogy bajnoki címről, de még dobogóról sem volt szó a Nürburgringen – ott ugyanis utoljára 2007-ben állt. Akkor civil „legendaként” Fernando Alonsónak adta át a győzelmi trófeát… Az idő kereke mintha visszafordult volna. Csakhogy nem a régmúlt dicsőségéhez jutottunk általa, hanem egy merőben új, ismeretlen közeghez: a középmezőnyhöz. Az pedig igencsak elüt a korábban megszokottaktól. A Nürburgring a múltban győzelmek, ellenállhatatlan előretörések helyszíne volt – ma a hibáké és a küszködésé. A 9-10-es kanyaron pedig egy olyan bajnok siklott át, aki kiérdemelte, hogy a kombinációt róla nevezzék el – ma a Schumacher–S-ben egy merőben más Schumachert láthattunk viszont.
Olyat, aki számtalan hibát követ el hétvégéről hétvégére, beleértve a fent említett, versenyeket eldöntő/elrontó eseteken túl az időmérőkön elszórakozott/elszámított köröket, kanyarokat, féktávokat. Utóbbiak általában azon nehéz helyzetért felelősek, amelyek aztán a későbbiekben további nehéz helyzeteket és ezáltal hibákat eredményeznek.
A különféle félresiklások hátterében összetett okok állnak. Amikor például Schumi Petrovval ütközött Isztambulban, meggondolatlanságát egyfelől flegmasága okozta, melyet a középmezőny kevéssé motiváló közege idézett elő nála: vesztett helyzet, a tét hiánya – veszítenivaló híján ezen keretek között bármit megtehet az ember. Másfelől viszont még mindig ott volt a makacs agresszivitás is, mely egy versenyzőt kiemel az átlagosságból, lévén, hogy ezen gondolkodásmód nem ismeri a ’vereség’ szót. A kettő kombinációja éles ellentétet szül: egy „érdektelen”, mégis bizonyítási vágytól fűtött fickó mindent elkövet a javításért, mert ha nem tenné, vereségét ismerné el, ugyanakkor ezt minden mindegy alapon, a következményekkel nem sokat törődve teszi, nem pedig a plusz egy-két pontért, ami sok esetben csak tovább rontja az amúgy sem rózsás helyzetet. A motiváció és a tettek tehát úgy kerülnek ok-okozati összefüggésbe, hogy azok között valójában nem ok-okozati a kapcsolat.
E torzulás hátterében pedig azon korlátok állnak, amelyeket az autó és a csapat teljesítménye jelentenek bajnokunk számára. Ezek kényszerítik ugyanis őt a középszerűségbe, szorításukból pedig egymaga nem találhat kiutat. A tehetetlenség viszont bosszantó, s egy bizonyítási vágytól fűtött, mindig jobbra törő személyiséget ez erőlködésbe hajszol. Ez a versenyzés minden terén megjelenhet: akár Barrichello ellen a Hungaroring egyenesében, akár Petrov ellen a valenciai bokszból kijövet, akár a vezetés szintjén, korai kigyorsításokban, túlpörgetett fordulatszámban, ideges ellenkormányzásokban.
A nürburgringi időmérő edzésen most ennek lehettünk szemtanúi – ismét. Schumi autójának viselkedése a pénteki edzésekhez képest alapvetően megváltozott szombatra. A kocsi balansza koránt sem volt ideális, mely félresikláshoz talán volt némi köze a 3. edzésen tapasztalt KERS-hibának. (A rendszer, mint tudjuk, komolyan befolyásolja a hátsó tengely működését.) Ugyanakkor a rossz beállítás önmagában nem eredményez 1,2 másodperces lemaradást. A maradék tizedeket a volán mögött kell keresni: Schumi a Q2-ben és a Q3-ban is komoly hibákat vétett a körében. Michaellel ugyanaz történt, mint ami Petrovval vagy mondjuk Barrichellóval szemben: küszködött, szenvedett, de nem törődött bele eleve rossz helyzetébe, s nem véve tudomást a technikai, lehetőségbeli korlátokról, egymaga igyekezett kompenzálni e hiányosságokat. Az eredmény: autóját saját bevallása szerint is „túlvezette”, melynek megint csak a helyzet súlyosbítása lett az eredménye. Vasárnap pontosan ugyanez történt a 11-es kanyarban – azzal a különbséggel, hogy akkor valós esélye volt a javításra, csak éppen azt a tudatában jelenlévő előzmények (időmérős különbség) miatt elpuskázta.
Kor-különbségek I.
A jelent a múlttal szembesítő Nürburgring fontos üzenetet küldött számunkra múlt hétvégén: hogy a fenti helyzet okait, hátterét tisztábban lássuk, tulajdonképpen csak észre kell vennünk a korok között fennálló különbségeket.
Péntek délelőtt van, s az első szabadedzésen járunk. Michael Schumacher elvéti a Dunlop-kanyart és a kavicságyba csúszik. Rutinosan továbbengedi a gépét, hogy az nehogy elássa magát. Láthatóan ura a helyzetnek. Ami viszont olyan formában mutatkozik meg, amilyenben még valószínűleg soha: visszaevickélése során még arra is van ideje/arra is gondol, hogy kiintegessen a hozzá hirtelen közel kerülő tribünön ülő szurkolóknak. Egy kicsúszás kellős közepén integetni a nézőknek?! Jópár F1-es szezont nyomon követtem már, de még soha nem láttam hasonlót. Míg a következő kanyar, a Schumacher–S a régi Schumira emlékezteti a nézőt, ez a jelenet szinte ordítva hívja fel a figyelmet arra, hogy a rajta áthajtó Schumi körül valami megváltozott: a múlt és a jelen között jókora szakadék tátong. Schumi lazasága egyfelől szimpatikus, mely megmutatja azon emberi oldalát, amit rajongóin kívül sokan nem is igen ismernek, vagy nem hajlandóak ismerni, másfelől viszont alátámasztja a motivációról szóló feltevésünket: Schumi számára az F1 mindaddig könnyed játék, amíg e játékot nem áll módjában véresen komolyan venni. Például bajnoki címért, vagy legalább dobogóért küzdve rákényszerülni a hibátlan és kiegyensúlyozott teljesítményre.
Bár vannak, akik úgy vélik, erre kora és kihagyása miatt már képtelen, az elmúlt versenyeken látott javuló formája, a hibákon kívül látott teljesítménye mégis azt mutatják, ennek egyik fő akadálya nem megkopott képessége, hanem inkább hozzáállása, mely pedig leginkább autója és csapata gyengeségének eredménye. Vagyis Schumi amiatt válik rendre a jobb teljesítmény gátjává (megpördülésekkel, ütközésekkel, hibákkal), mert helyzete belekényszeríti ebbe.
Kor-különbségek II.
Július 20-a, szerda volt. Hogy melyik év, az nehezen eldönthető, ugyanis az idők és korok találkozásának időpontjáról beszélünk. Borongós „Eifel-időjárás”. A legendás aszfalt ott kanyarog a dimbes-dombos erdők között, melyekre valósággal ránehezednek a fent gomolygó mogorva, sötét felhők. Mintha a múlt sikerei nehezednének a Mercedes csapat vállára, hasonlóan fenyegető borongós felhőkkel elborítva jelenük egét. „Végre egy győztes Mercedesben ülhettem” – jegyzi meg laza iróniával a közelmúlt legsikeresebbje, Michael Schumacher, miután kipróbálhatta a régmúlt legendája, a rekordok trónjáról éppen általa letaszított Juan Manuel Fangio 1954-es autóját azon a pályán, amelyen egy másik legenda, az Ezüstnyílé 1934-ben megszületett. Mercedes, Fangio, Nürburgring – a dicső múlt feléledt. De vajon hová, melyik idősíkra tegyük Schumachert?
Amikor a Mercedes GP két német versenyzője a nagydíjhétvégét megelőző szerdán a svábok régi gépcsodáit próbálgatta a versenypályák versenypályáján, a Nordschleifén, egyfelől megborzongtató pillanatokat láthattunk, másfelől meg idegenkedhettünk: a Mercedes legendájának a jelennel való összekapcsolása nyilván reklámcélokat szolgált, de az eredmény a hétvége eseményeinek tükrében legalábbis kétes. A csapat 7. és 8. helye tudniillik nem éppen úgy csillog, ahogyan Fangio W196-osa, és az általa aratott diadalok. Norbert Haugék még csupán keresgélik azt az utat, amelyet az argentin anno bejárt, a meglehetősen tompára sikerült Német Nagydíj pedig azt mutatja, a céltól még igencsak távol járnak.
Bár Ross Brawn már Silverstone-ban is kihangsúlyozta, idén szó sincs a tavalyihoz hasonló évfeladásról, a W02-es fejlesztését igenis végigviszik a szezonon, mivel mindezt azok jövő évi hasznosítása érdekében teszik, valójában 2011-et lényegében már mégis feladták. Erre utal a német hétvégén tett nyilatkozata is: „Az autó potenciálját kimerítettük. Most már elsősorban a finomhangoláson van a hangsúly és a válaszok keresésén a jövő évet illetően. A kocsin semmi sincs, ami alapvetően rossz lenne. Egyszerűen csak hiányzik a tapadás.” Mindez egyszerű fordításban annyit jelent, hogy a csapat elismerte, a W02-t reménytelen felzárkóztatni az élmezőnyhöz, most már elsősorban arra használják, hogy a W03-mal majd ne ez legyen a helyzet. A Silverstone-ban bemutatott újítások tehát nem az idei dobogós álmokat célozták, csupán kényszerű lépést jelentettek, mellyel némi teret nyertek maguknak egy-két további variáció kipróbálásához. (Brawn: „Az új kipufogóelhelyezés nagyobb szabadságot ad a beállításoknál.”) Ezen tény pedig elég egyszerűen leírja a csapat helyzetét: tavaly óta sok változás történt, de lényegében semmi sem változott, ebből pedig annyira futotta csupán, amennyit például Németországban láthattunk tőlük. Fangio, az Ezüstnyíl és a Nordschleife legendái pedig távoli és elérhetetlen történetek csupán – látszólag mindenféle, a jelennel való kapcsolat nélkül.
Vagyis egyetlen kapcsolat mégiscsak akad a múlt és a jelen között: és az éppen Schumacher személye. Hibázzon ugyan bármennyit, legyen bár távol a régi sikerektől, ő még ma is jelen van a világ versenypályáin, mi több, egyre többször láthatunk villanásokat, melyek régi önmagát idézik. A Petrov elleni elsőkörös előzése során mutatott agresszivitásában, a fel nem adásban, a versenytempó könyörtelenségében még ma is fel-felsejlik a nagy bajnok, a gond csupán annyi, hogy ezen vonások a sok hibával és a kiegyensúlyozatlansággal kombinálva valahogy nem tudnak olyan egésszé összeállni, mint egykor.
Vajon a véletlen műve-e, hogy a mai Mercedes és a mai Schumacher egyaránt messze áll múltbéli önmagától? Koránt sem! Mindkettőnek számtalan oka van, s ezek közül az egyik legfontosabb, éppen a két fél egymásrautaltságából ered: amíg a Mercedes nem képes a W196-hoz hasonlatos győztes autókat versenyzőjük alá rakni, addig Schumachernek sincs sok esélye a pályán megmutatni, miért róla nevezték el a nürburgringi S-kombinációt. Amíg meg Schumacher nem képes hozni az őt rég jellemző következetességet és hibátlan teljesítményt, addig a Mercedesnek is tudomásul kell vennie, hogy egy új Fangio nélkül nem várhatnak a régmúltéhoz hasonló sikereket.
Az Eifel borongós erdőiben a múlt hétvégén erről győződhettünk meg. A jelen és a múlt randevúja nem úgy sikerült, ahogyan azt a romantikus filmekből megszokhattuk – az ünneprontó pedig mindkét esetben a jelen volt. Ők (a mai Mercedes és a mai Schumi) viszont igen szoros kapcsolatban állnak egymással, s így felelősséggel tartoznak egymásnak: együtt kell tenniük azért, hogy a múltéhoz hasonlóan sikeres jövőt építsenek maguknak, ezáltal válva méltóvá a történelem kegyeinek elnyerésére. Mert mint tudjuk, olykor éppen a barátok hozzák össze a legnagyobb szerelmeket.
Ehhez, úgy tűnik, egyre több összetevő adott (Schumi fejlődése azért bizonyítható a cikk eleji táblázattal, elemzéssel; a Mercedes javulása pedig szintén fokozatos: a legfrissebb hírek szerint ezért még korábbi vaskalaposságukat is hajlandóak voltak levetkőzni, s jövőre bővítik gyári alkalmazottaik számát) – jöhetnek hát az újabb, jobban sikerült randevúk. Az igazán nagy sikerhez úgyis mindig számtalan találkára van szükség…
Kapcsolódó korábbi írásom: A Császár útja (29.) – Időutazás Schumacherrel
*** Blogom az Ideális ív című blog rovatát képezi. Írásaim ezentúl a következő címen jelennek meg elsőként: http://idealisiv.blog.nepsport.hu/ (ugyanakkor e helyütt továbbra is elérhetők lesznek.)***
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése