A Császár útja (29.) – Időutazás Schumacherrel

„Az elmúlás se győzött e vitézen,
mert híre messzi századokra száll.”

/Miguel de Cervantes: Don Quijote/

Az ezüstszürke Mercedes erőteljes fékezést követően esik bele az enyhén döntött Dunlop–hajtűbe, a közepén szusszan egyet, majd nagy levegővétellel rákészül az egyenesbeli újabb vágtára. Innen már látható… A kocsi egyre közelebb ér hozzá, majd némi fékezést követően lendületesen átsiklik rajta. A kavicságy végéről figyelő hatalmas betűk mintegy címet adnak a jelenetnek, amint a versenyző és a kanyar szó szerint eggyé válik – egyszerre hirdetve mindkettejük nevét: ’Michael Schumacher–S’.

2011. július 22, péntek, Nürburgring, a Német Nagydíj első napja. A múlt és a jelen találkozása. Michael Schumacher Forma–1-es autóval, egy nagydíjhétvégén, az aktuális mezőny tagjaként hajt át azon a kanyaron, melyet visszavonulását követően róla neveztek el – pályafutását megkoronázandó, amolyan elismerésként, köszönetként az elmúlt 15 év sikereiért. Ilyesmit általában csak a pályafutás végén – ne adj isten, csak a halála után – szokott kapni az ember, így aztán a Mercedest kormányzó Schumacher a Schumacher–S-ben éppen úgy fest, mint mondjuk Salvador Dali: szürreálisan… Egy német legenda a róla elnevezett kanyarban egy német kocsival körözve egy német pályán. A dolgok tökéletes együttállása azonban még koránt sem jelenti a 2012-es maja próféciák idő előtti beteljesülését, kozmikus összeomlást vagy hirtelen klímaváltozást Dél-nyugat–Németország környékén… Mi több, hiába a múltbéli emlékek és a jelen váratlan és paradox találkozása, a tudomány jelen állása szerint ez sem fog törést okozni a tér-idő kontinuumban. Legalábbis reméljük!

Maga az elkövetkező esemény viszont van annyira furcsa, hogy komolyan elgondolkodjunk annak sajátos különlegességén. Mert ha e kép teret nem is görbít, gondolatokat mindenképp ébreszt.

Mindez persze még a jövő zenéje. Azé a jövőé, melyről annyit már biztosan tudhatunk, amennyit Jörg Lindner, a Nürburgring ügyvezetője a jelenben elmondott: az idei Német Nagydíj amolyan négynapos F1-es fesztivál lesz, autogramosztással, „F1-es” taxizással, koncertekkel és olcsóbb jegyárakkal – Sebastian Vettel, a németek frissen koronázott bajnokának tiszteletére. És ez a tény önmagában olyan környezetet biztosít a fent elképzelt jövőbeli víziónak, mely még szürreálisabbá teszi azt.

Hogy Schumi tavalyi visszatérésével két korszak (jelen és múlt) találkozik, persze már a bejelentésekor egyértelmű volt. Ám hogy ez mit is jelent pontosan, abba csak ritkán gondolunk bele úgy igazán.

No, ezért kell elképzelni amint Michael Schumacher jövő nyáron a Schumacher–S-be ér!

A Nürburgring Sebastian Vettel ünneplésére készül. Ha német világbajnokról van szó, immáron az ő neve jut elsőként mindenki eszébe. Azon a pályán, ahol Schumi annak idején mesteri előzéseket mutatott be Alesivel vagy Häkkinennel szemben, most Vettel adja a jelent, Schumi pedig csupán egy emlék – melyre a róla elnevezett kanyar is figyelmeztet. A múlt tehát a Schumacher–S-sel egy „emlékmű” formájában van jelen a mában. Puszta emlékként. Mert azt a kort már csak őrizzük, nem pedig éljük… – gondolnánk naivan.

És erre Schumacher jön, a péntek délelőtti szabadedzésen fogja magát, előgurul a múltból, és végigszáguld a jelenen. Dacolva a Vettel-őrülettel, a fiatalokkal, az új korral, fittyet hányva a neki állított emlékműre, a múlt lezártságára – továbbírva/felülírva azt. Mintha a Petőfi utcát keresve mennél oda egy járókelőhöz útbaigazítást kérni, és a vállkocogtatásra maga a költő fordulna feléd…

A jelenet így máris új értelmet nyer!

A tavalyi év során sokan festettek (s most, az idénykezdet előtt sincs ez másként) Schumiról amolyan Don Quijotei képet, aki egy számára már idegen korban vívja reménytelen szélmalomharcát a jelen ifjú lovagjaival. Amikor viszont az életkorról, az öregedés és a teljesen megváltozott környezet hatásairól elmélkednek, vagy éppen a szimulátorbetegség hatásairól és rejtelmeiről esik szó, csupán kevesen gondolnak bele, hogy Schumacher valójában nem Don Quijoteként éli a régmúltat a jelenben. Sokkal inkább időutazóként képviseli korát egy másik korban, melyben érvényesülni próbál, melyhez alkalmazkodni igyekszik. És ez azért elég nagy különbség! Mert míg Don Quijote saját korát akarta visszaváltoztatni egy általa elképzelt, már letűnt állapotába, s ezáltal harca teljesen reménytelen volt, addig Schumacher önmagát akarja képessé és alkalmassá tenni a ma kihívásainak sikeres teljesítésére. Felhasználva mindehhez a múltbéli erényeit, tapasztalatát és tehetségét; beletanulva a mai kor követelményeibe – dacolva akár a rosszullétekkel is. Ez azért koránt sem oly reménytelen vállalkozás! Persze nem is egyszerű.

Múlt: nem jobb, csak más

„Kár, hogy azokból a régi jó dolgokból nem maradt semmi!” – mondja az őszülő nyugdíjas, miközben „hagyományos chipset” majszolgatva a menye hátsójára vetett pillantással máris önmagát cáfolja meg: azért nem minden új dolog olyan rossz…

Hasonlóan kettős érzése van az embernek akkor is, amikor nyugdíjas F1-es versenyzők ugyanilyen nosztalgikus hangon emlegetik saját korszakukat – etalonként felhozva az „elromlott” jelenkorral szemben. E hangok ugyanis ellentmondanak azon, szintén régi versenyzők (pl. Jackie Stewart) által tett kijelentéseknek, miszerint a mostani mezőny a valaha volt – de legalábbis az utóbbi évtizedek – legjobbja, a tavalyi világbajnokság meg minden korábbit felülmúlt. Most akkor mit is jelent a színvonal? Melyik oldalnak van igaza?

Lényegében mindkettőnek és egyiknek sem. Amennyiben az utóbbi álláspontot vesszük igaznak, mondván a mai fiatal mezőny a valaha volt egyik legerősebb, egyúttal azt is állítjuk, hogy a régi mezőnyben nyerőnek lenni némiképp kevesebbet ért, mint ma. És itt jön a képbe Michael Schumacher, a régi korok hőse, aki sokak szerint reménytelennek tűnő küzdelmet folytat a fiatalokkal. Akik ilyennek látják Schumi visszatérését, azok könnyen következtethetnek arra, hogy az általa képviselt kor valóban a mai mezőny után kullog – elvégre a fiatalok könnyedén legyőzik a nagy bajnokot, aki felett már eljárt az idő. Schumacher sikerei és nagysága pedig máris relativizálódik, mondhatni veszít értékéből.

De vajon mi van akkor, ha elméletünknek már az alapfeltevése hibás? Mi van akkor, ha a mai versengés nem azért olyan szoros, mert oly sok a kiemelkedő tehetség, hanem mondjuk azért, mert a kiegyensúlyozottság egyenes következménye a sportágban minden téren (technika, versenyzőnevelés) tapasztalt homologizációs folyamatoknak? Ez máris megmagyarázná, miért volt tavaly egyszerre három csapat öt versenyzője harcban a vébécímért, s miként lehetett, hogy Mark Webber szintű versenyzők, vagy a csupán a szezon elején villogó Jenson Buttonok is ezen versenyzők körébe tartozhattak. S ezzel máris átbillentünk a másik nézőpontra, mely szerint a mai mezőnyt a „sűrűsége” nem teszi különlegessé, mivel az éppen annak eredménye, hogy a mai Forma–1 már jóval könnyebb, a versenyzők közti minőségi különbségek pedig kevésbé fontosak, ezért kevésbé is mutatkoznak meg.

„Alapvetően az a véleményem, hogy egy Forma–1-es autónak ezer lóerősnek kéne lennie. Az aerodinamika túl nagy szerepet játszik a motorteljesítmény szerepéhez képest. Ezáltal leértékelődik a versenyzői teljesítmény, mivel a kocsik a kanyarokban már úgy néznek ki, mintha sínen mennének. A Forma–1 már nem ágyúgolyó-lovaglás, mint például a MotoGP.” Gerhard Berger a két vélemény közötti állásfoglalása egyértelmű.

„Kár, hogy azokból a régi jó dolgokból…”?

Nem feltétlenül! Tudniillik tény, hogy amíg az osztrákok fenegyereke saját korában fél kézzel a botváltón egyensúlyozta végig ezer lóerős autóit Monaco utcáin, addig a maiak ugyanezt már visszafolytott komputerekben ülve teszik gombnyomogatva. Amíg Bergeréknél a pengeélen táncolás komoly kockázatvállalást, a hatalmas bukás veszélyével való kacérkodást jelentette, addig manapság csupán egy „kilométeres” szélességű aszfaltozott bukótérbe való esetleges kicsúszást. Vagy, hogy az osztrák nyilatkozatainál maradjunk, a Schumacher–Barrichello esetéhez hasonló falra szorítósdiból akkoriban „minden körben volt egy”. Ha ehhez még hozzávesszük mindazt, amit az elmúlt két szezonban Szuzukában láthattunk (kicsúszások, kocsi törések sorozata) és hallhattunk (a pálya túl veszélyes, a kavicságy túl veszélyes, az eső túl veszélyes), már-már heves bólogatásba is kezdünk mondván: „Gerhard megint megmondta a frankót. Ezek a mai taknyos kölykök még úgy is beleülhetnek a világ leggyorsabb gépeibe, hogy a fenekük nem is érintkezik az üléssel – mert rajta még a tojáshéj…”

De ha annyira könnyűvé vált manapság a Forma–1, hogy lehet az, hogy annak legsikeresebbje egy teljes szezonon át nem boldogult benne? És vajon miért van az, hogy míg Schumi a tavalyi év első versenyét követően kissé csalódott hangon állapította meg, hogy sportága mára jóval könnyebbé, fizikailag kevéssé megterhelővé vált, addig az év végeztével máris másképpen látta e kérdést?

„Nem tudom miért, de a vezetés kevésbé megerőltető, mint azelőtt. Azoknak a pilótáknak, akiknek korábban problémáik voltak, most egyszerűbb” – mondta Bahreint követően a hétszeres. Az év végén adott interjújában viszont már másképp válaszolt a kérdésre, milyen a mai autókat vezetni: „Eleinte azt mondtam, hogy igen egyszerű, aztán rájöttem, hogy nagyon hamar elérjük a határt. A pályán megtapasztaltam, hogy mégsem olyan könnyű gyorsnak lenni.”

Talán Berger tévedett? Tény: a mai F1-es kocsikat könnyebb vezetni, mint a régieket. A V8-as motorok nagyobb kanyarsebességet tesznek lehetővé, az aerodinamikai kifinomultság, a hatalmas leszorítóerő pedig valóban háttérbe szorítja kissé a versenyzői tudást. Vagyis az osztráknak feltehetően igaza van abban, hogy a mai fiataloknak meggyűlne a baja az ezerlovas gépszörnyekkel. De vajon Berger mit tudna kezdeni a jelenkor űrkompjútereivel? Lehet, hogy hasonlóan járna, mint honfitársa, Niki Lauda a pár évvel ezelőtti Jaguar-tesztjén… Hiába ugyanis a könnyebbé vált F1, a sportág időközben jelentősen át is alakult. És hiába vált könnyebbé a vezetés fizikailag, maga a sport ugyanolyan nehéz maradt. A korábbi erények ma már lehet, hogy nincsenek jelen oly mértékben, de egyúttal (magától értetődően) már nem is érnek annyit. Az erővonalak átrendeződtek, a hangsúlyok eltolódtak, ami régen érték volt, ma a siker alapvető feltétele.

Ahhoz tehát, hogy Schumacher versenyképessé válásának nehézségeit igazán megértsük, nem elég csupán a német képességeit megnéznünk, azt is szem előtt kell tartanunk, milyen környezetben kell érvényesítenie azokat!

Berger és Vettel: korszakok egymás mellett

Jelen: Schumacher–hatás

„A Formula-1 nemcsak arról szól, hogy körbe-körbe száguldozunk. Nagyon sok munka van a háttérben. Az is fontos, hogy hogyan érem el azt, hogy 500 ember minden áldott nap beleadjon mindent, hogy az én autóm legyen a leggyorsabb.” Van-e hitelesebb forrás a mai kor követelményeinek és a megváltozott környezetnek a bemutatásához az újkori Forma–1 legújkoribb világbajnokának, Sebastian Vettelnek a szavainál? E szavak egy olyan kölyöktől származnak, aki felettébb tudatosan szemléli a sikeresség által támasztott követelményeket. És ez a kölyök máris a csúcsra ért. Talán Gerhard Berger idejében egy 23 éves fiúnak még legalább egy-két évig várnia kellett volna arra, hogy egyáltalán a siker közelébe kerüljön, Vettel korában viszont az életkor nem jelent akadályt. Mert mint az szavaiból is kiderül, manapság nem feltétlenül az autóban mutatott érettség adja a siker legbiztosabb receptjét, sokkal inkább a csapatmunka, a háttérben zajló dolgok, a mérnökök és a szerelők munkájának harmóniája a versenyzőjével. Hogy a már ilyen korán a csúcsra érhetett, komoly szerepe volt Sebastian Vettel előnyös helyzetének: a módszerről és a követelményekről kész modellt kapott pályája elején. Hogy kitől? „Mindig is érdekelt, hogy Michael hogyan éri el mindezt. Úgy gondolom, hogy ebben a kérdésben sikerült megtalálnom a magam útját. Michael és én nagyon jól megértjük egymást. Nagyra értékeljük egymást, beszélgetünk és telefonálgatunk. Voltak közös élményeink.”

Persze itt nem csupán Vettelről vagy az ő Schumihoz fűződő viszonyáról (régen példakép, ma barát) van szó – annál sokkal többről! Vettel esete mindössze a mintapéldája Schumacher és a jelenkor fiataljainak kapcsolatáról. Mert számukra Michael Schumacher a múltat jelenti csupán, az elődöt, akiről a Nürburgringen még kanyart is elneveztek, és a mintát, akinek pályája egyfajta biztos alaprecept a saját sikereik eléréséhez. Hogy ez mit is jelent, arra Schumi egykori menedzsere, jóbarátja adott példát nemrégiben az Auto Motor uns Sport című német magazinnak: „Michael megmutatta hogyan is kell ezt a sportot helyesen űzni. A kemény edzéseivel és a hihetetlen becsvágyával irányt mutatott. Például mindig ő volt az első, aki reggel a bokszutcába érkezett és az utolsó, aki onnan távozott. Sohasem volt elégedett önmagával, mindig a határokig gyötörte magát. És mindennek utánajárt. Ezzel az egésszel komoly nyomokat hagyott maga után.”

És valóban! Emlékezzünk csak vissza domináns éveire, amikor is mindenki azt vágta Schumacher valamint a Ferrari fejéhez, hogy tönkreteszik, ellaposítják a sportágat! A német és csapata válasza akkoriban állandóan ugyanaz az egyszerű mondat volt: csinálja utánuk a többi csapat, a kritikusok meg inkább náluk siránkozzanak izgalmakért… Tudniillik nem ők voltak túl jók, hanem a többiek kevéssé jók. Azóta hosszú évek teltek el, s a Ferrari sikereinek hátterét alaposan kielemezték. S bár nyilván a mai csapatok mindegyike saját úton jár, aki sikeres akar lenni, az valójában minden esetben átvesz ezt-azt a Ferrari sikerreceptjének hozzávalóiból. Fernando Alonso két bajnoki címe ugyanazon módon született, mint Schumacher diadalai: elsőszámú versenyzőként egy egész csapat dolgozott alá, beleértve a másik versenyzőt is. Sebastian Vettel bevallottan egész karrierjét Schumacher példája alapján építgeti – önállóan, egyénien, de sok mindent (hozzáállás, szemléletmód) egy az egyben átvéve tőle. Kihasználva például annak esélyét, hogy a hétszeres által törvényszerűen elkövetett hibákat már ismeri, így ő maga a jó úton maradhat.

Hogy mindez mennyire így van, elég megnézni mindössze egyetlen területet, ahol Schumi úttörő volt a maga idejében, mégpedig a fizikai felkészülést. Schumacher már az F1 előtt tudatosan edzett, mivel pontosan tisztában volt azzal, ez mennyi plusz tizedet jelenthet egy-egy másfélórás verseny során. Nem ő volt persze az első, aki ezt felismerte, de abban igen, hogy ezt igazán profi szintre emelte. Hogy mindez mennyire sokat is jelentett a 90-es évek közepén/elején, arra jó példa Riccardo Patresének, a Williams egykori versenyzőjének visszaemlékezése: „Amikor 1992-ben jött a sok versenyzőt segítő berendezés, mindenekelőtt a kipörgésgátló és az aktív felfüggesztés, elillant az az érzésem, hogy a gyorsasághoz nekem egy kocsira van szükségem…Mivel Nigelnek [Mansell, a csapattársa] erősebb karjai voltak, az FW 14B-vel nagyobb sebességet tudott átvinni a kanyarokon – agresszívebben tudta átdobni a kocsit az egyes szakaszokon. Ez volt a gyorsabb út, és emiatt lett ő a világbajnok.”

Thomas Magnum erre mondaná: „Tudom, mire gondolnak, és igazuk van!” Patrese szavaiban valóban van némi tipikusan versenyzőkre jellemző hiúság, némi olaszos túlzás. Valószínűleg nem csupán ennyin múlhatott az a szezon… Ugyanakkor visszaemlékezéséből jól látszik, mekkora különbségeket tudtak eredményezni akkoriban a fizikai felkészülésben való versenyzők közötti eltérések. Niki Lauda, Ayrton Senna vagy éppen Michael Schumacher sikerességének ezek is egy-egy fontos összetevőjét adják.

Azonban míg Schumi saját korában fittségével kiemelkedett a mezőnyből, addig ma, amikor ez – részben neki köszönhetően – mindennapos követelménnyé vált, a sport természetes velejárója lett, ezen előnye valamelyest elolvadt. (Nem beszélve arról, hogy – mint azt korábban láthattuk – az F1 ilyen téren valamelyest könnyebbé is vált.) „Nézzük meg Eddie Irvine-t. Járt ő valaha konditeremben? A mai fiúk szinte kivétel nélkül állandó vendégek az edzőtermekben, kivéve talán Rubenst. Mindenki tudja, hogy ez sokat segít.” – hívja fel a figyelmet Schumacher.

És valóban: a sport ezen oldala kitűnően alátámasztja azt a gondolatot, melyre Willi Weber utalni kívánt: Schumacher amolyan korszakalkotó volt, munkássága – sikerei, hatékonysága miatt – komoly hatással volt a Forma–1-re. És Weber akkor is a lényegre tapint, amikor úgy folytatja: „Manapság mindez visszaüt. Sok versenyző követi az ő munkamenetét nap, mint nap, és ők összességében ugyanolyan jók, mint ő. Tehetsége mindenkinek van, aki a Forma–1-ben versenyez. A művészetet valójában ennek kihasználása jelenti.”

És éppen ebben mutatott kitűnő példát Schumacher a mai ellenfeleinek, a fiatal generációnak. A hozzá, Sennához és más nagyokhoz hasonló bajnokok éppen azon tulajdonságaikkal tudtak kiemelkedni saját kortársaik közül, hogy olyan útra leltek, melyen mások addig nemigen jártak. Schumi esetében ez az út a (fittségért való küzdelem hátterében is álló) mindenre figyelő, tökéletességre törekvő könyörtelen alaposság volt. Az a fajta hozzáállás, mely miatt késő estig maradt a bokszutcában mérnökeivel; mely miatt minden apró részletig ismerni akarta az összefüggéseket; s melynek hatására csapatának minden tagját is tökéletességre ösztönözte.

„A versenyzők univerzális zsenik.” – mondja Mark Blundell, aki a Forma–1 mellett más kategóriákban is kipróbálta magát (nem is akármilyen sikereket elérve). „Mindig is azt mondtam, hogy a versenyző egy személyben sportember, atléta, politikus, motivátor és üzletember.”  Michael Schumacher pedig éppen azáltal lett úttörője sportjának, hogy tökéletességre való törekvésében mindezen feladatokat a lehető legmagasabb szinten látta el – egyszerre. Így látja ezt, kedvenc ellenfele, Mika Häkkinen is: „Elképesztő egyéniség, aki nagyon keményen dolgozik, és még akkor sem adja fel, amikor nem mennek annyira jól a dolgok. Addig folytatja, amíg meg nincs az eredmény. Mindig is ezt tette a karrierje során, bármely kategóriában versenyzett.”

De vajon mire is elég ez a fajta rég meglévő hozzáállása manapság, amikor már más is pontosan ismeri előnyeit, sőt alkalmazza azt? Häkkinen a régi idők tapasztalatával a háta mögött pontos képet ad a jelenkorról is: „Nézd meg a 2011-es mezőny versenyzőit, a professzionalizmusuk szintjét, ami abszolút elképesztő. Fizikai, marketing, szakmai, valamint a pályán való teljesítmény és technikai tudás tekintetében is nagyszerű munkát végeznek.” Vagyis éppen úgy odafigyelnek minden tényezőre, mint ahogy annak idején azt Schumi tette.

És ezzel maga Schumacher is pontosan tisztában van: „Olyan versenyzők ellen kell harcolnom, akik olyan színvonalat ütnek meg, mint én akkoriban. A sport nagyon nívós lett.” S hogy ez mit is jelent a gyakorlatban, arra is példát is ad: „Korábban a pilóták kiszálltak az autóból, azt mondták, hogy ez egy ócskavas, de nem részletezték a dolgokat. Manapság bevett dolog, hogy mindenki leül a mérnökével, hogy kihozzák a lehető legjobbat az autóból.”

Nem véletlenül hangoztatta a tavalyi év közben állandóan Nico Rosberg, mennyit is tanult márkatársától! És a Vettel és Schumacher karrierje közti kísérteties hasonlóságok sem csupán a véletlen művei! Schumacher ilyen-olyan módon mindenütt jelen van a mai fiatalok sikereiben: Fernando Alonso vagy Jenson Button világbajnokságaiban, vagy abban, ahogyan Lewis Hamilton már első évében kölyökként, de igazi profiként tudott harcolni a bajnokságért. Ők és csapataik ugyanis már pontosan tudták, mit kell tenniük a sikeresség érdekében. Átvehették Schumachertől és a Ferraritól a siker receptjét, majd saját ízlésük és lehetőségeik szerint változtathatták, alakíthatták, megtalálva saját, egyéni útjukat.

Azt az utat, amit Schumacher még saját maga taposott ki önmagának (csapatával együtt persze!), s amely út egyfajta etalonná vált. Schumi meghatározott egy korszakot dominanciájával, mely pedig egy bizonyos irányba vitte magát a sportágat is – megalapozva egy másik kort. Saját gyermeke viszont azóta felnőtt, és önállóvá vált. A mai tehetségek számára ugyanis Schumi módszere természetes, s ennélfogva csupán egyfajta alap, melyre aztán mindenki tetszés szerint építkezhet. Az a bizonyos kanyar a Nürburgringen számukra pusztán egy régi nagyról elnevezett bal-jobb kombináció, melyet hármas fokozatban, 220-szal kell teljesíteni. Ilyen ridegen, többletjelentések nélkül.

Siker vagy kudarc? Siker!

Csakhogy immáron Michael Schumacher számára is csupán ugyanezt jelenti! De vajon mi esélye van a nagy visszatérőnek a rajta felnövő fiatalok között? Vajon milyen kilátásai vannak ebben a (részben) általa és miatta ilyenné formálódott, de már nélküle továbbfejlődött környezetben? Vajon mire mehet új karrierje második szezonjában, melyben a tavalyi után már mindenki számára világos lesz, hogy Schumacher legyőzhető, mert régi fegyverei immáron nem sokat érnek?

Schumi egész pályája során saját útját járta, most arra kényszerül, hogy másokét kövesse. Száguldó számítógépeket vezetve, melynek irányításánál a legfőbb kihívást immár a „billentyűzet” jelenti (gépírók, előnyben!), miközben még a szimulátorban is rosszul lesz. Szimulátorban kell készülve az olyanok elleni csatára, akik Playstation-nel a kezükben jöttek világra…

Nos, mindezekkel együtt kár lenne temetni őt, helyzete ugyanis korántsem reménytelen! Méghozzá éppen múltja miatt. Ami ugyanis egyszer már különlegessé tette és kiemelte őt egy korábbi kor átlagából, továbbra is adott számára – függetlenül a fiatalok tehetségétől, a rosszullétet okozó számítógépes játékoktól és a kapcsolók tengerétől, a régi fegyverek elértéktelenedésétől, a megváltozott koroktól. És ez nem más, mint a belülről jövő szenvedély, a hozzáállás és gondolkodásmód, mely a mai mezőnyben is kissé különccé teszi őt. Elég csak megnézni, miként vélekedik sportjáról! Míg mások (Mark Webber, Lewis Hamilton, Jenson Button és a többiek) folyton az adrenalint emlegetik fő élvezeti forrásként az F1-ben, addig Schumachernél ugyanezen élmény teljesen másból táplálkozik: „Az adrenalin, amiről olyan sokat beszélnek, igazából nem létezik a Formula-1-ben, kivéve persze egy irányíthatatlan baleset során. Ilyenkor szétárad a testünkben, de amikor minden a normál ütemben zajlik, akkor hatalmas élvezet a határon autózni. Az ejtőernyőzés például adrenalinnal jár, akárcsak a motorozás, legalábbis nálam. Ezeket is élvezem, de nem vagyok profi, és nem hasonlíthatom a Formula-1-hez. Nem mondanám, hogy függő vagyok, hiszen ha adrenalinfüggő lennék, más dolgokat csinálnék, mint a Formula-1” Ezen szemléletmódbeli különbség Schumi egész pályáján jellemző volt. S mindig megmutatkozott vezetési stílusán is, melyet a lazaság, könnyedség és nyugalom jellemzett. Márpedig ezek bármely korban komoly erények, rájuk építve a mában is sikeressé válhat.

Hogy miként, arra két lehetősége van: alkalmazkodik a többiekhez, a korhoz; vagy követi a saját útját, mint mindig, és tapasztalatával, régi módszerével is sikeres lehet. Persze mindkét út roppant nehéz. Mégis, egy dolog mindenképpen mellette szól, mégpedig az, ami koroktól függetlenül állandóan meghatározó tényező az F1-ben: a tehetség. Mely különlegessé tette őt, s melyet már egyszer sikerre vitt egy másik korban is. És amennyiben újra sikerül neki, hatalmas dolgot visz véghez: egy olyan környezetben is kiemelkedik, melyben senki sem lepődne meg azon sem, ha teljesen elveszett idegenként bolyongna benne… Időutazóként a múltból feltámadva változtathatná meg a jelent. Az ilyesmi keveseknek adatik meg.

A dolog iróniája, hogy ha ez meg is valósul, sem fogja senki megkérdezni miként sikerült neki, miként a kocsmárost sem kérdezzük, sörünk milyen malátából készült. Mi ugyanis a jelenben élünk, ahol a lényeg az íz, az élmény. Ha ez túl keserű, akkor fintorgunk, ha meg tökéletes, akkor elismerően csettintünk. Az odáig vezető út mindkét esetben a múlt homályába vész. Pedig néha érdemes a dolgok mögé is nézni! A látókör tágítása ugyanis a tudatot is tágíthatja – kicsit másként, mint a sör teszi… Kevésbé keserűvé téve a keserűt, de sokkal édesebbé az édeset.

A háttér ismerete tehát csak növelheti az adott élményt.

Miként 2011. július 22-én is fogja: a Schumacher–S hátterében emelkedő dicső múltat idéző tábla is többletjelentést ad az előtérben száguldó Mercedeses sofőr kormánymozdulatainak: egy időutazó mozdulatai ezek – a jelenre ható múlt, és a múltra ható jelen; a mozgásban lévő történelem. Amint Schumacher a Schumacher-kanyarban harcol a tizedekért, nem is sejti, hogy az időt már rég legyőzte. És ez így is van rendjén. Ő már megtette időutazását, és most már mi is a sajátunkét. Ő már rég új autóját teszteli a jelenre koncentrálva, mi pedig minden mozdulatát figyeljük – eszünkbe villanva olykor, honnan is érkezett. Mert az élményt ez teszi teljessé.