A fakó monzai nap aranyszínű kora őszi fényekkel borítja be a történelmi pálya vidékét. Sugarai fel-felbukkannak a zöldellő fák mögött, itt-ott átszúrva azok sűrű, sötét árnyékát. E kontrasztnál csupán a pályán száguldó autók hangja élesebb. Kasztnijukon szikrázó küzdelmet vív egymással fény és árnyék. Eldöntetlen harc ez, akár a múlt és a jelen csatája.
Péntek délelőtt van, s az első szabadedzéstől válaszokat várunk: vajon a régi iskola, motorerőre és végsebességre építő taktikája, vagy az új aero-korszak leszorító- és fékerőre bazírozó elgondolása kerekedik felül az olasz pályán? Míg korábban egyértelmű volt előbbi fontossága, a tavalyi év megmutatta, hogy más út is vezethet sikerre Monzában. Idén a McLaren és a Red Bull is azzal a meggyőződéssel vágott neki Olaszországnak, hogy a nagyobb hátsó szárnyak által jelentett végsebességbeli hátrányok – kiegészülve a DRS-sel – az egyenes végi hatalmas fékezésekkor, valamint a gyors kanyarokban nyújtott segítségükkel előnnyé olvadnak.
E kérdés a Mercedes csapat szempontjából is fontos volt. A monzai hétvégét ugyanis reménykedve várták, mivel az egyeneseiről és hihetetlen csúcssebességeiről híres olasz ring kimondottan a Mercedes terepének tűnt: a siker kulcsát itt elsősorban az erős motor, az alacsony légellenállás, a jó kigyorsítások és fékezések, továbbá a hatékony KERS és DRS jelentik. Vagyis olyan tényezők, melyekben az autójuk kevésbé marad el az éltől, vagy éppen élen jár, s melyek ezáltal némiképp elfedhetik a W02 gyengeségeit.
Azt viszont a másik irányelv miatt senki sem tudhatta, vajon elfedik-e kellőképpen őket. Vagy netán a Parabolica és a Lesmo kanyarok épp oly éles fénysugárként világítanak át az általuk nyújtott árnyékon, mint az őszi napfény a zöld lombkoronákon?
Nos, az eredmény döntetlennek mondható. Mert bár ezen a helyszínen valóban előtérbe kerültek a W02 erényei, elhomályosítva a gyengeségeket, mindez sajnos csak egy szektor erejéig tartott, aztán fordult a kocka, s a kocsi lelepleződött: a mercedeses fiúk a hétvégén uralták a pálya első harmadát, ám a másodikban úgy egy másodpercet kaptak a nagy leszorítóerős csapatoktól. Helyzetük tehát változott is meg nem is: úgy maradtak a helyükön (4. erő), hogy közben kicsivel közelebb kerültek az élhez. A péntek délutáni gyakorláson hosszú etapjaik során látott, a vezető McLarenekénél átlagosan három tizeddel lassabb köridőik legalábbis ezt a képet rajzolják elénk.
Ha azt vesszük, hogy ennek megfelelően szombaton könnyedén jutottak be az időmérő utolsó szakaszába, hogy aztán elfoglalják jól megszokott helyüket (a három nagy mögött), ezen kép részletesebb felvázolása lényegében érdektelennek tűnhetne. Ám a vasárnapi események gondoskodtak arról, hogy nagyon is fontossá váljanak, elvégre ezek Michael Schumacher karrierjének egyik legemlékezetesebb versenyének készítették elő a színpadot…
A jó pap holtig tanul
Mint az lenni szokott, az egész egy rajttal kezdődött. Mégpedig olyannal, melyhez hasonlót utoljára… ööö, nos két hete Spában láthattunk tőle… Persze attól, hogy ez nála ennyire megszokott, még cseppet sem intézhető el egy legyintéssel. Schumi a 8. rajtkockából parádésan indult – írhatnám, ám ezzel valójában hazudnék, tudniillik ez nem indulás volt, sokkal inkább kilövés… A jó ütemben elkapott jelzés azonban csak egy dolog volt az okosan visszafogott fordulatszám mellett, mely kiválóan tapadó kerekeket, és remek gyorsulást eredményezett. Csak ezekkel máris három helyet nyert: reflexeivel kettőt (Petrovot és Webbert egyszerűen lerajtolta), rutinjával meg egyet (Buttont a jól betapadó kocsi lendületfölényével hagyta le).
Ám ennél a három pozíciónál végül jóval több volt a jutalma: indulása adta meg ugyanis az alapot arra, hogy a Spában már megcsodált briliáns helyzetfelismerése ismét érvényesülni tudjon. Egyfelől az okos helyezkedés formájában, mely újabb pozíciót hozott neki (Massával szemben); másfelől a szerencsével, melynek köszönhetően volt annyira elől, hogy elkerülve a Liuzzi-bombát versenyben maradhasson; harmadrészt pedig azzal, hogy mindez megteremtette az alapot ahhoz, hogy végre a legnagyobbakkal harcolhasson.
Hogy miért is olyan fontos újra meg újra kiemelni Schumacher rutinjának szerepét? Elég kielemezni a rajt utáni helyezkedését, és máris érthetővé válik! Mint említettem, az egész alapja az indulás volt. Hogy Schumi pontosan tudta, milyen erővel taposhat a gázpedálba, mennyire pörgetheti fel a motort illetve ki a kerekeket, nyilván sokéves tapasztalat eredménye. Ám hogy mindezt jól is valósította meg, ahhoz olyanfajta tudatosságra volt szükség, melyet csak egy ilyen magas feszültséggel járó pillanatban is higgadt ember képviselhet. A siker kulcsa tehát ezúttal is a higgadtság volt. Schumacher rutinosan kivárt: a belső oldalon maradt és csupán „utazott”. Nem próbált meg azonnal helyezkedni, sokkal inkább csak figyelt. Miként Spában, ezúttal is megvárta mi történik, s amikor kezdett elé rajzolódni, a körülötte lévők szándéka, ő csak azután lépett. Ekkor már megnyílt előtte a folyosó a külső íven, melyre azonnal áthúzódott, előnyösebb és „nyugodtabb” pozíciót szerezve az első kanyarra való forduláshoz – elkerülve a tömeget, a másokhoz való igazodás kényszerét. Úgy is fogalmazhatnánk, Schumi nyugodtságával lépéselőnybe került a már a lámpák elalvásakor támadó ellenfelekhez képest.
Amikor csapata tagjai arról lelkendeznek, milyen ámulattal figyelik Michael elsőkörös produkcióit, lényegében ezekről a momentumokról beszélnek. Hogy a „hétszeres” ezt ilyen magas fokon műveli, abban talán lehet némi szerepe a középmezőnyben eltöltött lassan két évnek is, mely rákényszerítette az ilyesfajta erények kialakítására (vagy legalábbis tökéletesítésére). Hiába közhely, de igaz: az F1-ben mindig van mit tanulni, Schumacher pedig meg is teszi, mégpedig olyan szinten, amilyenen egész pályafutása során tette.
Nem mellesleg ez azon tulajdonságainak egyike, melyek győztessé, bajnokká, a sportág egyik legnagyobbjává tették őt – s melyek miatt még ma is különlegesnek számít. Mert bár gyér eredményei a középmezőnybe sorolják őt, valójában az ilyen momentumok miatt érezzük azt, hogy nagyon is kirí onnan. Éppen ezért annak ellenére, hogy visszatérte óta többet csatázott Sutillal és Petrovval a 7. helyért, mint Alonsóval a dobogóért, még továbbra is utóbbival kell egy lapon emlegetni őt – a legjobbak között.
S hogy miért, azt a verseny egésze, majd az azt követő felbolydulás a rajtnál is jobban megmutatta nekünk!
Üldözés a pályán: győztesek és győztesek
A McLaren kétségbeesetten védekezik. Előbb a célegyenes jobb oldala felé húz, majd visszatér a versenyívre. Miután áthaladnak a célvonalon, ismét jobbra rántja a kormányt, ide-odacikázása viszont senkit nem zavar – még a mögötte haladó Michael Schumachert sem… Ő a rádió panaszgombja helyett a KERS-gombot nyomja, szélárnyékot fog, majd kihasználva kocsija sebességfölényét könnyedén előzi meg ifjú vetélytársát a külső íven. Tény, Lewis Hamilton kissé elaludt a biztonsági autó távozását követő újraindításnál: mire föleszmélt, hogy Vettel tövig nyomja a gázt, addigra a Red Bull igencsak messze járt – s magával vitte szélárnyékát is. Ám Schumacher révén hamar jött az ébresztés, mégpedig pofon formájában…
Ami ezután következett maga volt a hosszú körökön át tartó tömény VERSENYZÉS. Mégpedig a legmagasabb szinten! Schumacher a hatodik kör végén már a Vettel által lehagyott Fernando Alonso szélárnyékában haladt. A külső íven mellé ért, majd együtt fordultak az első kanyarra. A jelenetsor a régi nagy csaták hangulatát idézte. A spanyol agresszív védekezéssel szélesítette saját ívét, leszorítva támadó vetélytársát a pályáról. Rafinált trükk ez a támadások visszaverésére. Schumachernek nem volt választása, át kellett vágnia a sikánt, átugratva az ott lefektetett akadályokon. Kemény manőver volt, melyben bár az egyik félt valóban leszorították a pályáról, a látványos és férfias küzdelem hevében senkinek eszébe sem jutott, hogy bárminemű szabálytalanság történt volna…
Ám Schumacher számára ezzel nem véget ért, hanem éppen, hogy elkezdődött a valódi harc! A Curva Grandéban a „hétszeres” visszatámadott. Alonso a külső ívet választotta, ezzel tartva a kedvezőbb pozíciót a Roggia sikánhoz. Miközben a két bajnok nyílt sisakos küzdelmét vívta, mögöttük Hamilton várta, hogy lecsaphasson. Ilyen az, ha három végtelenül tehetséges agresszív bajnok feszül egymásnak! Kerék a keréken, centikre a másik autójától, a győzelem vágyától fűtve. A kegyelem és a megadás fogalmai mindhármuk előtt ismeretlenek.
Alonso végül lezárja az ívet, ráfordul a sikánra, Hamilton pedig kihasználva Schumacher támadói pozíciójából eredő kedvezőtlen helyzetét, máris támadásba lendül a Lesmo előtt. Ezúttal Schumacher zár, Alonsó pedig elhúz. A két bajnok mostantól inkább egymásra figyel. Hogy a McLaren a gyorsabb, az nem kérdés, ám hiába a DRS-használatát engedélyező jelzés, Hamilton ennek ellenére sem képes megelőzni a Mercedest. Az ember eleinte csak nem hisz a szemének, aztán eltelik az első, majd a második és harmadik kör, és nyilvánvalóvá válik: küzdelmükkel a pénteki beállításbeli irányvonalak is újra összecsapnak. Hamilton a magas szárnyállás, Schumacher a magas végsebesség képviselője, csatájuk pedig a német győzelmét sejteti. Mert bár lehet, hogy elméletben a McLaren stratégiája a nyerő, miként Nico Rosberg szombati taktikázásáról is bebizonyosodott, az elméletet olykor keresztülhúzzák bizonyos nem várt tényezők.
Ez ebben az esetben Schumacher előrekeveredése volt – mely, mint láttuk, rutinja nélkül feltehetően nem valósult volna meg. Mindez pedig már önmagában is igazolja, eredeti feltevésünket, miszerint Schumi még ma is a legjobbakkal említendő egy lapon.
A McLaren rövidre szabott végáttételezése, lényegében értéktelenné tette a nyitható hátsó szárnyat: szélárnyék ide, a kanyarokban tapasztalt tempófölény oda, Hamilton gyorsulása 330 km/h-nál rendre megállt, kocsija leszabályzott, Schumi 6-7 km/h-s fölénye pedig éppen elegendő volt ahhoz, hogy a célegyenesben maga mögött tudja tartani őt.
Persze technikai hátránya, valamint a kanyarokban látott gyengeségei miatt Michael sorsa lényegében meg volt pecsételve: hogy egy jóval lassabb kocsi a verseny végéig tartani tudjon egy gyorsabbat, még Monacóban is nehéz mutatvány, nemhogy Olaszföldön, az előzések hazájában…
Ezen tények ismeretében a kerpeni akár föl is adhatta volna, elvégre a küzdelem nem tett jót sem versenytempójának, sem gumikezelésének. Csakhogy őt éppen az tette hétszeres bajnokká, hogy még az ilyen leglehetetlenebb helyzetekben sem volt soha hajlandó feladni! Most sem tette. Hamilton minden körben támadta őt – a célegyenesben, a Curva Grande után, a Lesmóknál és az Ascari előtti DRS-zónában, de hiába. Ez a küzdelem igazán szívmelengető, nemes csata volt, vérbeli, hamisítatlan harc két nagyszerű versenyző között. Egyre nyilvánvalóbb volt, hogy elől a régi Schumacher száguld, aki 1995-ben slick gumikon is maga mögött tartotta az esőgumin másodpercekkel gyorsabb Damon Hillt, vagy aki ronggyá kopott köztes abroncsokon védte sikeresen pozícióját 2006-ban Pedro de la Rosa ellen a felszáradó Magyar Nagydíj hajrájában. A védekezés nagymestere, akinél talán senki sem tud jobban az ellenfél fejével gondolkodni, aki mindig a határon táncolva veti be a legapróbb trükköket, melyekkel maga mögött képes tartani ellenfelét – egyúttal az őrületbe kergetve őket ezzel. (Megtette jó párszor – most is.)
Schumacher vs. Hamilton
Hamilton és Schumacher – a fiatalság és az érettség, két korszak egyazon időben. Küzdelmükre már régóta vártunk, s bár ízelítőt többször kaptunk már belőle, a mostani volt az első igazán nagy összecsapásuk. A kontraszt közöttük legalább olyan éles volt, mint az Ascarihoz vezető egyenes árnyéka és a célegyenest beragyogó napfény között: Hamilton a sok támadás kereszttüzében még mindig csak keresi valódi identitását, Schumacher viszont már egy végletekig kiforrott rutinos versenyző, tarsolyában a sportág szinte minden lehetséges útravalójával. És az „öreg” most a fiatalt leckézteti.
Először tavaly Kínában csaptak össze. Hamilton ott is jóval gyorsabb volt, ám Schumi már akkor sem adta olcsón a bőrét: több kör kellett ahhoz, hogy az angol végül előzzön. Schumi aztán idén további két leckét adott Lewisnak. Monacóban lehetetlen helyen, a Loews-ben csapott le rá épp olyan váratlanul, mint a mostani versenyen kétszer is; Montrealban pedig finom trükkel hűtötte le túlzott hevességét egy fűre tessékelés formájában. Ezen momentumok – a mostani 27 körrel kiegészülve – azt bizonyítják, hogy legyen bármilyen gyors és tehetséges Hamilton, Schumacher még „öregsége” és kihagyása ellenére is komoly falat neki. Igen, még az F1 egyik legtöbbre tartott versenyzőjének is! És ez sokat elárul arról, hová is kell besorolnunk a „hétszerest” a jelenlegi mezőnyben.
S hogy mindezt mivel érdemli ki? Mentalitásával mindenképp.
A 13. körben járunk, Hamiltonnak végre sikerül! A célegyenesben bemegy Schumacher mellé a belső ívre, majd kifékezi a németet. Ő azonban még mindig nem adja fel. Hogy miért olyan nagy dolog ez? Összegezzünk: eleve reménytelen volt a helyzete, mert lassabb kocsiban ül egy olyan pályán, ahol szinte bárhol lehet előzni; hosszasan a lehető legkeményebben védekezett, mégis megelőzik – és most, mindezek után még mindig piócaként tapad ellenfelére a Rettifilo sikánt követően. Vagyis addig feszíti a húrt, ameddig a legtöbben már nem mennének el. Bár ez a fajta hozzáállás néha olyan manőverekhez vezet, mint a tavaly látott Barrichello elleni, ám legtöbb esetben a komoly sikerek kulcsát is ez a fel nem adás jelenti. Meg is lesz az eredménye: Schumi tempófölényét kihasználva külső ívre megy a Curva Grandéban, és egyszerűen újra faképnél hagyja az ismét meglepett Lewist.
Azonnali visszatámadás – siker. Hamilton, akit az elmúlt időszakban rendre vezetési stílusa, agresszivitása miatt értek kritikák, tudathasadásos állapotba került. Ő, aki önmagát is az előzések nagymesterének tartja, képtelen megelőzni egy gyengébb kocsit, hosszú körökön át képtelen fogást találni rajta, miközben amikor végre sikerül, az ellenfél ugyanazon könyörtelenséggel előzi vissza, mint amivel védekezett ellene.
Hogy kettejük közül melyikük a jobb versenyző, nehéz lenne megmondani. Ám hogy melyikük az érettebb és komplettebb, az e jelenetsorral teljesen világossá vált. Ahhoz, hogy valaki a legjobb legyen, elengedhetetlen egy bizonyos folyton a határokat feszegető magatartás. Kockázat nélkül sosincs siker, ha pedig nem mersz elmenni a határig, valójában sosem leszel elég jó. Schumacher és Hamilton mindketten ilyen személyiségek. Folyton járják kötéltáncukat, valóságos örömet okoz nekik az egyensúlyozás nehézsége, a kihívás, a veszéllyel való dacolás. A legfőbb különbséget közöttük kilengéseik mértéke jelenti. Míg Hamilton a végletek között himbálózik (jelen esetben nem volt meg benne az az agresszivitásbeli plusz), addig Schumacher már megtanult állandóan a határ vékonyka vonalán maradni. Ezt tette most is, a visszaelőzéssel, meg lényegében 27 körön át.
Persze az ilyen egyensúlyozás sosem tökéletes, olykor mindig áttéved az ember a határ túloldalára is, ám ha mindezt nem tenné, az valójában azt jelezné, hogy nem próbálkozik eléggé, vagy nem mer elég közel kerülni a határhoz. Vagyis alulteljesít a lehetséges maximumhoz képest. Egy győztes viszont ilyesmit sosem engedne meg magának. Úgy is mondhatnánk, hogy a határon való átlépés valójában a határon levésre hívja fel a figyelmet – s mint ilyen, tekinthető akár pozitív visszajelzésnek (még ha maga az átlépés negatív is).
Üldözés a pályán túl: győztesek és vesztesek
S hogy most mit is jelentett a kötéltánc közbeni kilengés? Egy végletekig feszített húrt, mellyel Schumacher védekezését próbálta a lehető leghatékonyabbá tenni – maximálisan kihasználva a pálya és a által rendelkezésre bocsátott mozgásteret. Persze a versenyző olykor kénytelen levágni egy-egy sikánt – a szabályok pályáján is. A 16. körben történteket (Hamilton fűre szorítását) azóta már szurkoló és média egyaránt maximálisan kivesézett. Schumi manővere nem csupán Hamilton által kavart nagy port. Ám amit a német a futamot követően az irányában Damon Hill megszületése óta kiváltképp kritikus (sok esetben kiváltképp igazságtalan) brit médiától kapott, az már-már simogató dicséretnek is felfogható: ennyire megosztani a közvéleményt ugyanis csak olyan ember tudja, aki valóban a határon egyensúlyoz, s emiatt erről és arról az oldalról is, ugyanolyan jól látható.
Igazság szerint a kritikáknak csupán két eset képezheti alapját. (Schumacher két rádiófigyelmeztetést kapott, feltehetően éppen ezek miatt.) E kettő közül a fűre szorítós manőver valóban túlment a határon: Schumi ott amolyan testcsellel kínálta meg Hamiltont, ám a csel utolsó mozdulatával (belső ívre húzódás) talán egy tizedmásodpercet elkésett. A nagy cselezésben bizony néha előfordul, hogy a labda mellett az ellenfél lábát is megrúgod, ám hogy ez máris piros lapot érjen, ahhoz elfogult bíróra van szükség (volt és van is belőle jó néhány). Ugyanakkor hogy az ilyen és ehhez hasonló eseteket a többség sokszor büntetlenül ússza meg, míg Michael Schumacher körül rendre világraszóló vita alakul ki, az elsősorban Schumacher neve és határokat (többnyire sikeresen) feszegető személye miatt van csupán. Érdekelt bárkit is Alonso fűre szorítósdija Vettelen kívül? Fájt bárkinek is, amikor pár körrel korábban Hamilton vagy Alonso cikázott a célegyenesben, vagy amikor a spanyol Vettelt majd Schumit szorította pályán kívülre? Megnézte egyáltalán ezen eseteket a közvélemény ismeretében véleményét igen simulékonyan a népharag elvárásaihoz idomító Derek Daly?
Hogy kik kritizálnak leginkább, sokatmondó. Aki kíváncsi az ír exversenyző legemlékezetesebb F1-es momentumaira, ne lepődjön meg, hogy nevét a videómegosztók keresőjébe írva sok-sok ütközést, kicsúszást és balesetet fog találni. Csak azt… Hogy egy ilyen mérsékelten sikeres valaki miként válhat F1-es ítésszé, nem tudom, azt viszont csak sejtem, hogy miként vélekedne Alonso vagy éppen Schumacher egy-egy ilyen esetről amennyiben ők ülnének a helyén… Hogy más lenne a véleményük, azt biztosra veszem, mégpedig éppen azért, mert hozzáállásuk is eltér a legtöbb F1-es versenyzőjétől – hisz ez emeli őket az átlag fölé. Hogy Daly hogy formálja véleményét, megértem, ugyanakkor talán mindenki jobban járna, ha nem az ír mondaná meg, ki válhat példaképpé a mai fiatal versenyzők körében! Én a magam részéről legalábbis nem különösebben volnék kíváncsi arra a sorozatra, amelyben az általa követett elvek alapján nevelkedett, a rózsaszín „pleasentwille-ből” kipottyanó fiatalok versengenek az F1-ben…
Mark Webber szintén kritikus szavai ezen nyomon továbbhaladva még inkább elgondolkodtatóak: „Michael egy-két alkalommal védekezése után visszatért a normális ívre. Ez kérdéses pont, mivel a legtöbb versenyző ezt elfogadhatatlannak tartja.” Igen, miként a legtöbb versenyző nem is volna képes ilyen csatát vívni a másikkal… Vajon van-e összefüggés a között, hogy az ausztrál így vélekedik az esetről, s a között, hogy csupán másodikszámú versenyző a Red Bullnál…?
Webber részletekbe is bocsátkozik: „Egy eset különösen kirívó volt: Lewisnak a második sikánt követően szabad útja volt a Lesmo felé, Michael mégis ráhúzott, kivédte a támadást, majd visszatért a versenvonalra. A határok áthágása volt ennyiszer irányt váltani.” Lehet. Az meg biztos, hogy a győztes hozzáállás megnyilvánulása is. Az eset amúgy a 20. körben történt, a két bajnok csatájának második felvonásában. Hamilton és csapatfőnöke a versenyt követően joggal volt ideges. Ám ahelyett, hogy Schumacher őrült manővereire hívták volna fel a figyelmet, elgondolkodhattak volna azon is, miként kerülhetett Hamilton a kerékcserét követően is Schumacher mögé… S hogy mit kritizál valójában Martin Whitmarsh? Ha a saját versenyzőjét érő kritikákra rendre úgy reagál, Hamiltonnak nem szabad megváltoznia, miért nehezményezi ugyanazon mentalitást Schumachernél? Mégis mit tett azzal a bizonyos győztes kegyetlenséggel Schumacherhez hasonlóan rendelkező Alonso Vettellel vagy éppen magával Schumival? És vajon mit tett volna az ugyanolyan győztes habitusú Hamilton hasonló helyzetben? Nos, az alábbi videó ad egy tippet erre…
Persze videóval Mark Webber szavaira is tudnánk reagálni. Mindjárt kettővel is. Mindkettő a Schumi esetében világraszóló bűnnek minősítendő esetekhez hasonlatos manővereket mutat be. A közös bennük, hogy elkövetőjük mindkettőt büntetlenül úszta meg (holott utóbbinál egy szimpla fűre szorításnál egy fokozattal súlyosabb tettről van szó…), s hogy körülöttük koránt sem kerekedett akkora vita, mint Schumi hasonló manőverei körül. Íme:
Hogy a „hétszeres” körüli felfordulás valójában erősen eltúlzott, amolyan vihar egy pohár vízben, mely sokkal inkább a névnek és a személynek szól, ezek tükrében elég nyilvánvaló. (Az eset utórezgéseinek erejét elnézve – no meg tanulva a 20 év példáiból –, arra szinte mérget vehetünk, hogy az elkövetkező versenyeken a versenybírák különösen kritikus szemmel fogják figyelni Schumi minden egyes rezdülését, és már a legapróbb megingására is keményen le fognak csapni…) Hogy Hamiltonnal való férfias küzdelme során végig a határokat feszegette, nem kérdés. Hogy egy esetben át is kacsintott rajtuk, nem különben. Ám hogy emiatt nyilvános lincselést érdemelne, az erős túlzás.
Persze ha azt vesszük, hogy Hamilton miatta csúszott le a dobogóról, ez a fajta frusztráció érthető. Lewisnak végül a 27. körben sikerült túljutnia Michaelen. Ennyi időre volt szüksége ahhoz, hogy kitapasztalja, az Ascari előtti egyenesben van a legnagyobb esélye arra, hogy megfogja őt, mégpedig úgy, hogy KERS-ének nagy részét odáig tartogatja. Megtette, így végül ki tudta használni Schumi hibáját (rosszul jött ki a második Lesmóból, mert elnézte a fordulatszámhatárolót – magyarán rossz ütemben váltott), ám a verseny utáni interjúk során látott arc nem éppen elégedettségtől sugárzott… Hála Schuminak, aki ezen a délutánon igencsak megkeserítette az életét. Erről Hamilton rajongóinak persze elsősorban a füves kaland marad meg leginkább – míg nekünk, Schumi-rajongóknak meg nyilván a pimasz visszaelőzés, meg a hihetetlenül „szélesre nyújtott” Mercedes képei.
Egy kép, ami mindent elárul
Nekünk kérdéses tettei is más szemszögből fontosak – annak bizonyítékai, hogy Schumacher mit sem változott régi énjéhez képest: még ma is pengeélen táncol, egyensúlyoz, a láthatatlan határ ingoványos talaján érzi igazán jól magát, lételeme még ma is a tökéletesség és a maximalizmus hajszolása. Mindez pedig a lényéből fakad, mely kétségkívül győztes személyiséggé teszi őt. (Na meg megosztóvá is ezáltal.) Ezen állandó, elveszíthetetlen tulajdonságának köszönhetően tagsága a győztesek klubjában örökös érvényű. Mégpedig eredményeitől függetlenül. Mert lehetsz bár lassabb, boldogulhatsz bár nehezebben a kocsiddal, lehetnek bár a régiekhez képest más erények fontosak a mai korban, mindaz, ami győztessé tett, zsigerből jön, az ember vérében van. Miként ennél fogva a lehetőség is arra, hogy újra győztessé váljon. (A rajtnál mutatott hozzáállása, majd a versenyen látott határfeszegetése egyaránt ezt a képet erősíti.) Festhetsz istenadta tehetséggel is rossz képeket, de amíg benned van a jó képek festésének képessége, addig senki sem könyvelhet el örökre rossz festőként.
Márpedig Schumacher ezúttal csodás képet pingált elénk. Olyat, amely máris a legnagyobb remekműveit összegyűjtő galériába került. Például 95-ös spái, 2006-os imola és hungaroringi alkotásai mellé. És hogy mindez visszatérése után történt, nem is sejtjük, milyen hatalmas dolog! Ha két pályafutása eredményességét vetjük össze, máris láthatjuk, miért. A monzai versennyel végre összekapcsolódott e két korszak, melyek között eleddig nemigen találhattunk hidat.
Amikor montreali teljesítménye kapcsán azt találtam írni, hogy a régi Schumachert elsősorban az ottanihoz hasonló versenyek és helyzetek hozhatnák vissza közénk véglegesen, a spáihoz és monzaihoz hasonlatos futamokban reménykedtem. S bár Michael még koránt sem tért vissza, csupán a helyes utat találta meg, mindezt reményt ad a folytatásra – mind nekünk, mind őneki: visszatérésével bizonyítani akart, s Monzában minden korábbinál erősebben érezte, hogy ezt meg tudja valósítani.
Látták az arcát, miután levette sisakját? Nos, az mindent elárul. Olvassanak róla:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése