A Császár útja (50.) – Terminál

Dél-Korea tavaly a szezon legjobb eredményét szállította Michael Schumacher számára, idén viszont már azelőtt véget ért a német ottani versenye, hogy az valójában elkezdődött volna. A „viborgi torpedó” kilőtt, majd célt ért, gondoskodva arról, hogy a hétvége megrekedjen a soha be nem teljesülő várakozás szintjén. Nagyon össze kell hát szednie magát annak, aki komoly okfejtésekkel, elemzésekkel tűzdelt összefoglalót akar írni róla. E sorozat kitalálója tesz egy próbát, egy viszont bizonyos: cseppet sem ilyen 50. részről álmodott…

 „Az élet egy nagy várakozás” – hirdeti Steven Spielberg Terminál című 2004-es filmje. Kitűnő szlogen ez egy olyan alkotáshoz, mely kedélyes, meseszerű módon mutatja be eme állítás az élet minden szintjén megmutatkozó érvényességét. Röviden: Tom Hanks, a főszereplő egy repülőtéren rendezkedik be az életre, és még ott is képes megtalálni annak értelmét. Vígan éli hétköznapjait, majd rátalál az igaz szerelemre, Chaterine Zeta–Jones szemet gyönyörködtető képében.

Tipikus Hollywood? Nagyon is. Ám hiába a kissé szirupos, kissé elrugaszkodott történet, a film ugyanakkor elgondolkodtató is. Vajon megéri várakozni? Vajon akkor is érdemes végigcsinálni valamit, ha annak végül semmi eredménye nincs? Lehet, hogy az élet értelmetlennek és kisszerűnek tűnő dolgait csupán hibás szemüvegünk által látjuk értelmetlennek és kisszerűnek, s így az eredményesség is csupán szemlélet kérdése?

A mozi említett gyártási helyéből egyenesen következik, hogy alkotói egyértelmű állást foglalnak ez ügyben: várni és élni érdemes, ha kell, akár rózsaszín szemüvegben is – bármilyen rosszul is áll. Persze, egy a vásznon gyémántként csillogó walesi istennőre bármelyik férfi szívesen várna – bárhol, bármiben, bármennyit…

De vajon mi a helyzet akkor, ha a történetet vevő kamerák pusztán rögzítői az eseményeknek, melyeket nem írtak le előre forgatókönyvekben, s ahol a rendezői szék üres – vagy legalábbis a láthatatlan sors ül benne? A valóság történetei esetében koránt sem általános érvényű a „happy end” hollywoodi aranyszabálya. Vajon mi van akkor, ha egy reptérnek berendezett amerikai stúdióból egy kietlen, mocsaras dél-koreai helyszínre költöztetjük a történetet? És mi van akkor, ha az ottani várakozás godot-ivá válva örökös hosszúságúvá nyúlik? Vajon hogy vélekedünk, a fenti kérdésekről, ha nincs rózsaszín szemüvegünk, a szépséges Chaterine pedig a mi valóságunktól távoli, milliárdos villája falai közt marad?

Michael Schumacher Jongnamban tett látogatása ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket vetett fel.

Várakozás a lelátón…

Várakozásból nem volt hiány a Dél-koreai Nagydíj előtt. A tavalyi év eseményeivel tarsolyában a lelkes Mercedes-szurkoló pontosan tudta: ebben az évben talán ez az utolsó esély arra, hogy valami rendkívüli történjen. Hogy miért? Látva a W02 év végi teljesítményét, az egyértelmű, hogy Michael Schumacheréknek normál körülmények között esélyük sincs legyőzni a három élcsapatot, sőt, az utóbbi versenyek azt is bizonyították, hogy a dobogóhoz még akkor sem kerülhetnek elérhető közelségbe, ha azok hat versenyzője közül többen kiesnek, biztonsági autó gurul a pályára, vagy ha eltérő stratégiát alkalmaznak. A tempóbeli jelentős hátrányukat tudniillik ezek egyike sem képes megszüntetni. Az egyetlen reményt tehát az esős körülmények jelenthetik számukra, márpedig a hátralévő versenyek közül erre talán Dél-Korea kínálta a legnagyobb esélyt.

Aztán tessék, eljött a péntek, és esett. A várakozással teli Schumacher-szurkolónak például kimondottan jól, hogy korai reggelijét az első szabadedzés eredményeiben gyönyörködve fogyaszthatta el. Mióta Schumacher visszatért, csupán egyetlen alkalommal végzett élen F1-es edzésen: Spa lepte meg őt egy jubileumi „ajándékkal”. Az akkorihoz képest viszont előrelépésnek tekinthető, hogy ezúttal Michael legalább ugyanolyan (vagy nagyon hasonló) körülmények között körözött vetélytársaival, akik között most ráadásul még a két Red Bull is ott volt. Miként az az 56 ezred is Vettel és ő közte a legvégén…

Persze mindezen események csupán a szurkolóban lappangó várakozást bosszantották, valójában épp oly jelentéktelenek voltak, mint maga az időkülönbség. Elvégre az első edzés leginkább a semmittevésről szólt, ráadásul a hétvége hátralévő részére már száraz időt jósoltak, így még a vízen szerzett több tapasztalat előnyeiben sem bízhattunk. Délután helyre is állt a világ rendje, a szurkoló pedig az időjárás-előrejelzések böngészése közben szomorúan konstatálhatta, hogy a várva várt eső bizony korábban jött a kelleténél.

Várakozásból így lett koppanás: az álmodozás marad Hollywoodé, üdv újra a talajon!

Ettől kezdve tehát a realitásokra, vagyis a szombati harmadik edzésre terelődött a hangsúly. Ez az egy óra állt ugyanis rendelkezésére a mezőnynek, hogy tisztességesen felkészüljön a vasárnapi versenyre (mely normál esetben pénteki feladat), miközben az időmérő már idegesítően toporzékol a garázsajtók előtt… Hogy ez milyen jelentőséggel bírt, ma már pontosan tudjuk. Csupán négy csapat, a Red Bull, a Toro Rosso, a Force India és a Mercedes futott teli tankos etapokat a 3. szabadedzésen, mely vasárnapi teljesítményüket látva kifizetődő volt: mivel a McLaren vagy épp a Sauber komolyan elszámolta magát a gumikopás felmérésekor, említett ellenfeleik duplán is kihasználhatták e téren nyert előnyüket. Hogy a Mercedes csapata az első csoportba tartozott, egyfelől higgadt realitásukról árulkodott, másfelől meg – épp ezen hozzáállás miatt – bíztató volt.

Akárcsak Michael Schumacher szombat délelőtti hosszú etapja. Az meg kiváltképp, hogy azt az edzést is csapattársa előtt zárta. Jó hangolás, a szurkolói várakozás innentől az időmérő irányába fordíthatta tekintetét.

…és a pályán

Ahol aztán az első felvonásban még minden tökéletesen megfelelt neki. Schumi alig elmaradva csapattársától könnyedén, jó idővel jutott a Q2-be, így joggal várhattunk egy az elmúlt versenyekre jellemző teljesítményt tőle. A taktika viszont ezúttal eltért a korábbiaktól: míg Rosberg már az edzésrész elején pályára gurult, addig a „hétszeres” a várakozás mellett döntött. Látva, hogy a közelmúltban milyen könnyedén érték el a Q3-akat – megalapozott magabiztossággal –, már a Q2-ben a gumispórolásra helyezték a hangsúlyt. Az év korábbi szakaszában mindez azért volt elképzelhetetlen, mert a legközelebbi ellenfelek (hol a Renault, és a Sauber, hol a Force India és a Williams) rendre kikényszerítették, hogy már az elejétől a maximumot nyújtsák, lévén jóval közelebb voltak hozzájuk, mint mostanság, a szezon hajrájában, amikor mért kör teljesítése esetén a 7-8. hely csakis az övék lehet.

Ezúttal viszont nem lett.

Az óra másodpercei peregtek, a 7-es számú Mercedes a garázs mélyén viszont csak várt és várt. A lehetőségre, a tökéletes alkalomra, melyre az általa ígért eredmény miatt megéri várakozni – akármilyen idegőrlő is az. Persze aki sokéves rutinnal rendelkezik már, annak ezen pillanatok cseppet sem számítanak áldozatnak, sem pedig idegőrlőnek – a tapasztalatuk nyomán ugyanis pontosan tudják, hogy a siker kulcsa az ilyen helyzetekben éppen a higgadtság. Márpedig Michael Schumacher cseppet sincs híján annak. Érkezik a jelzés, a motor felbőg, a sisakrostély lecsukódik, az autó pedig nyugodtan végigduruzsol a bokszutcán – ám ő még akkor sem veszti el hidegvérét, mikor autóján furcsa vibrációt érzékel.

Beszól a rádión, majd miután a felvezető kör során nem tűnik vészesnek a helyzet, Peter Bonningtonnal döntenek: maradnak az eredeti tervnél. Vagyis Schumi egyetlen mért kört teljesít, mely elegendő kell legyen a továbbjutáshoz. Az első szektor még rendben van, ott a Mercedes amúgy is erős. A másodikban viszont hatalmasra nő a hátrány, melyet a harmadik tovább duzzaszt. Ekkor világossá válik: a továbbjutás elúszott. Nem azon, hogy kevés volt a benzin egy újabb gyorskörhöz (az még belefért volna, ám utána már nem tudta volna visszahozni autóját a bokszba…), nem is azon, hogy Schumacher ehelyett a bokszba jött, így már nem volt elég ideje újra kimenni – hanem éppen a várakozás miatt, mely ezúttal ugyanúgy elfelejtett beteljesülni, mint a szurkolóé pénteken…

A vibrációt feltehetően egy nem megfelelő szett gumi okozta. Egy olyan váratlan malőr, melyeket a hollywoodi filmekből rendre kifelejtenek, mivel azok csak visszarántanák a történetet a valóságba, megölve a mese varázsát. Ám a korai kiesés és a rossz rajthely oka mégsem a vibráció volt, sokkal inkább az a fajta bizalom, mely feltétel nélkül elhitette róla, hogy valójában jelentéktelen. Ezt maga Schumi is elismerte, mikor azt mondta: „Úgy számoltuk, egy fél másodperces előnyünk van azokkal szemben, akiknek mögöttünk kellene lenniük, így abszolút jogos volt egyetlen szett gumival tervezni (…) Vibrációt éreztem, ám arra gondoltam: ’Na igen, de fél másodperc előny van a kezedben, ennek így is meg kell lennie’. Nem lett, és most meg kell vizsgálnunk, miért és hogyan.”

Valahogy így néz ki, amikor a hollywoodi mesék által rendre megerősített hang („ennek akkor is így kell lennie, mert így szép”) tévútra viszi az embert, s olyan dolgokra készteti, melyekről az amúgy realista agy teljesen másként gondolkodik.

Ennyit a várakozás értékéről és Steven Spielberg filmjeinek hasznáról?

Töredék

Ha az eddigiekhez a vasárnapi eseményeket is hozzácsapjuk, bizony a Tom Hanksi naivitásból egyre inkább a becketti abszurditás világában érezhetjük magunkat. Például egy színházi székben, csak azért végigülve sok zavaros párbeszédet, hogy a végén megtudjuk, ki is az a Godot, akire úgy várunk…

Nos, ezúttal sem érkezett meg. Hiába ugyanis a jó rajt, a hétvége ígéretes kezdete, végül nemhogy a katarzis nem jött el, de már a kibontakozás előtt véget ért a színdarab…

A 12. hely rajthely megadta Schumacher versenyének jeligéjét: előretörni, valahogyan visszavenni az őt megillető pozíciót. Annak, hogy ez már az indulás pillanatában megtörténjen, ezúttal két akadálya volt: egyfelől a 12. rajkockát a koszosabb ívre festették föl, másfelől az első kanyarig megtett út hossza, valamint az első kanyar típusa nem éppen ideális a nagy előretöréseket okozó tumultusokhoz, taktikázásokhoz.

Persze Schumi így is nyert két helyet az első körben. Már az első kanyar féktávján a mellőle induló Jaime Alguersuari mellé ért, ám mivel előtte Adrian Sutil megtorpant a kanyar közepén, Schuminak kigyorsítás helyett vissza kellett vennie. Nem úgy a Toro Rossónak mellette, aki a következő balosban kedvezőbb íven húzott el a satuba került német mellett. Schumi azonnali visszavágás helyett a hosszú egyenesben inkább kivárt. Míg a két Force India Vitalij Petrovot támadta, Alguersuari pedig az ő szélárnyékukkal játszadozva bizonytalankodott, ő tartotta a távolságot, majd a jobbos hajtűre a lehető legszélesebb ívről fordult rá – olyan szűken, hogy még a kerékvetőre is agresszívan ráhajtott a lehető legjobb kigyorsításért. A tapasztalat ezúttal is pozíciót ért: a higgadtan gondolkodó Michael egyszerűen legyorsulta az előtte haladókkal mit kezdeni nem tudó ösztönös spanyolt.

Ezután Adrian Sutil következett, aki a csapattársával és a renault-s orosszal vívva nagy csatát, a 4-es kanyarban kedvezőtlen pozícióba került. Schumi mellé ért a belső íven, s bár ez az 5-ös kanyar külső ívére vezetett, a 6-os balosában újra belső íves lehetőséget kínált a kifékezésre. A pálya cikázott, Schumi pedig nem packázott, az első kört máris a 10. helyen zárta.

Az ötödiket meg a 9.-en, mivel kihasználta a DRS kínálta előnyöket, és „elsétált” Paul Di Resta mellett is. A verseny első felvonása ezzel véget is ért. Az első csaták lezajlottak, a hadvezér pedig igyekezett rendezni sorait. Bár a célként megjelölhető hetedik helytől még így is két pozíció választotta el, Schumi a rajtnál szerzett helyekkel máris kedvezőbb alapokról várhatta a küzdelem folytatását.

A „hétszeres” ezt követően – látva, hogy Petrovot nem tudja úgy megközelíteni, hogy támadási pozícióba is kerüljön vele szemben – kialakított egy 2-2,5 másodperces különbséget a Renault-hoz képest, amit aztán egészen a bokszkiállások idejéig tartott is. Ezen utazó sebesség éppen elegendő volt ahhoz, hogy egy kínálkozó lehetőségre azonnal le tudjon csapni, és mivel csak átlag 0,3–0,5 másodperccel volt lassabb Rosbergnél, ahhoz is, hogy ne kerüljön elérhetetlen távolságba tőle (6-8 másodperc) – akkor sem, ha már végre Petrov elé kerül.

Igen, ez számukra már akkor ilyen egyértelmű volt. Schumacher versenyzése ugyanis pontosan megmutatta azt a tudatosságot, melynek léte bizonyította, hogy ő és csapata uralják a Petrovval való küzdelmet. Versenyük valójában a várakozásról szólt ekkor. Az eseménytelenség nem a tehetetlenség vagy a feladás eredménye volt, pusztán maga az újabb összecsapásra való rápihenés, készülődés.

Miben is nyilvánult ez meg? Például abban, hogy a „hétszeres” rendre válaszolni tudott, ha az orosz esetleg három másodperces távolságba került tőle. Vagy mondjuk abban, hogy a kiállás előtti két körben az addig köztük lévő állandó 2,5 másodperc hirtelen és könnyedén csökkent 1,5-1,8 másodpercre (ld. grafikon), hogy aztán kerékcseréjükre teljesen egymás mögött haladva érkezzenek meg. Ezen momentumokból jól látható, miért olyan erős Michael Schumacher még ma is a versenyeken, miként az is, rajtuk mivel emelkedik az időmérőn rendre gyorsabb csapattársa fölé. A versenyről jól láthatóan nem puszta harcként, őrült száguldásként gondolkodik, sokkal inkább különböző időszakok váltakozásaként. Pontosan tudja, mikor kell gyorsnak vagy agresszívnak lennie, és mikor érdemes higgadtan távolságot tartani, spórolni. Erejét, gumiját, üzemanyagát a lehető legjobban osztja be, amikor nincs szükség a határra menni velük, tartalékol, készenléti üzemmódba kapcsol, hogy ha majd élesedik a helyzet, azonnal bevetésre indulhasson, előnybe kerülhessen. Stratégiailag gondolkodik, előre számol az esetleges forgatókönyvekkel, és mindig azt érezni rajta, hogy nem csupán részese a küzdelemnek, de mintegy „felettük állva” pontosan látja, uralja is azokat. Nem csupán harcos, hadvezér is egyben. Minden mozzanatáról tudatosság sugárzik, végletekig kiforrott, komplett versenyző képét mutatja, mely az olyan rutinos, nagyok sajátja volt, mint Prost vagy Lauda.

Petrov végül 21,478 másodpercet töltött a bokszban, Schumi 20,238-et. A németet előbb indították útnak, ám az orosz bevágott elé. Egymás mellett jöttek vissza a pályára, Michael már a DRS-zóna előtt szélárnyékban volt, aztán pedig könnyedén előzött az egyenesben. Valójában ekkor indult el igazán a valódi versenye. S a verseny alakulásából úgy tűnt – a szombati időmérővel ellentétben –, ezúttal valóban megérte várakozni!

Bár a taktikai különbségek miatt Sergio Perez, Pastor Maldonado és Felipe Massa is közöttük haladt, a valós ellenfél még most is Rosberg volt, aki ekkorra 6 másodpercen belül került hozzá képest – „hála” Buttonnal való csatározásának. Ezen felül persze nem várt ellenfelek is a láthatárra kerültek: a két Ferrari a taktikai különbségek miatt a két Mercedes mögé keveredett. Schumacher úgy előzte meg, Fernando Alonsót, hogy majdnem összeértek, amikor a spanyol kievickélt a bokszból. A két csapat tempója a verseny ezen szakaszán hasonló volt, márpedig ez Michael pozíciójában igen kecsegtetően hangzott: Rosberg és Massa lőtávolban, Alonso pedig mögötte – erős alapok egy sikeres versenyhez.

Most már csupán azt kellet kivárni, hogy a sorok ismét rendeződjenek (márpedig kavarodás volt, nagy), vagyis az elméletben egymást követők valóban egymás mögött haladjanak. Ehhez az előtte állók megelőzésére volt szükség – ami nem tűnt bonyolult feladatnak, akár pályán, akár bokszban történjen is az. Perez és Maldonado tempója tudniillik messze elmaradt a Mercedesétől (fel is tartották őt), ráadásul mindkettejüknek hátra volt még az első kiállás is. A 16. kör elején Maldonado, Perez, Schumacher, Alonso és Petrov egymás szélárnyékában érkeztek a DRS-zónába. Schumi még nem ért elég közel az élőzéshez, ám az csupán idő kérdése volt. Hátulról ráadásul nem fenyegette veszély, mivel Alonso épp Petrov támadásával volt elfoglalva. A hármas kanyarhoz érve, hogy tapadni tudjon Perezre, szűken próbált ford.....................................................................................................................
........................................................................................................................................................................

........................................................................................................................................................................

....................................................................................................................

50

Amikor Vitalij Petrov a Fernando Alonsóval bemutatott páros repülés végén fékezés és ész nélkül beleszállt Schumacher Mercedesébe, a német valami ilyesmit élhetett át: se kép, se hang, a világ magától megfordult, s annak folytatása, amivel épp el volt foglalva, elveszett… Mint láthattuk, a baleset lényegében akkor történt, amikor a verseny „cselekményének szála” éppen kibontakozóban volt – éppen ez teszi azt olyan bosszantóvá. Mert ki ne venné rossznéven, ha egy lelkesen megvásárolt krimi lebilincselő történetét olvasgatva a gyilkos leleplezésekor lapozáskor fehér lenne a következő oldal?

Márpedig Schumacher versenyével pontosan ez történt: akkor ért véget, amikor végre elkezdődött volna. Az egész hétvégét átszövő várakozás okozta feszültség pedig – katarzis híján – örökre bennünk ragadt. Hogy mi sült volna ki belőle, persze nem tudhatjuk, mivel abból a 16 és negyed körből nehéz lenne bármi hasznosat kiolvasni. Ám Vitalij Petrov ezúttal még annak a lehetőségét is elvette tőlünk, hogy magáról a balesetről elmélkedjünk, hosszas és alapos elemzéseket készítve, lévén az eset teljesen egyértelmű volt. Az orosz nagyon buta hibát követett el (elénk tárva a nyitható hátsó szárny veszélyeit), s ezért meg is kapta a büntetését.

De vajon mi maradt így nekünk? Táblázatok, grafikonok, stratégiák és a csapaton belüli párharc elemzése helyett beszélgessünk a burgonyakutatás legújabb vívmányairól, vagy arról, hogy lehet a Halászbástya Halászbástya, ha még sosem fogott halat?

Nos, e sorozat kitalálója az 50. részhez érvén egyáltalán nem ilyen jubileumról álmodott… A mostani Michael ötödik kiesése volt már a szezonban, mely szám az F1 jelenlegi megbízhatósági tendenciáit ismerve igencsak magasnak mondható. Megannyi elveszített pont és pozíció, melyek nagy része ráadásul véletlenek és balszerencsék eredménye volt. Ebből az ötből tudniillik csupán egy, a szingapúri ütközés írható Schumacher számlájára, a többi mind műszaki hiba (Monaco és Magyarország), vagy olyan baleset következménye, melyeknél a német csupán vétlen áldozat volt (Melbourne-ben Alguersuari, most Petrov ütötte ki őt).

Az ötös szám ráadásul már a legrosszabb éveket idézi. Ennél többször ugyanis csak három alkalommal esett ki egy szezonon belül: 1993-ban hétszer (!), 1996-ban és 2005-ben hatszor. S ha mindehhez még hozzávesszük a tavalyi kieséseket valamint az elmúlt két év peches időmérőit, technikai hibáit és baleseteit, az összkép cseppet sem tűnik rózsásnak.

 

E számokat, a sok balszerencsét és a legutóbbi hétvégét látva adódik a kérdés: lehet, hogy ez a visszatérés olyan véget ért majd Schumacher számára, mint a 2011-es Dél-koreai Nagydíj? Lehet, hogy a 2009-es nagy karácsonyi bejelentés okozta várakozások ugyanúgy zátonyra futnak majd, ahogy Jongnamban, s ez a történet is katarzis nélkül ér majd véget, közönségében hagyva a várakozás okozta minden feszültséget?

Fentebb azt írtam, nem ilyennek álmodtam meg sorozatom 50. részét. Mindebből máris kiderül, a szálakat nem én irányítom, mivel e történetet sem én, hanem Michael Schumacher írja – rendezőtársával, a Sorssal. Márpedig a dél-koreai események éppen ennek jelentőségére figyelmeztetnek: bár álmaink tárgya mindig az, amit a hollywoodi mozikban látunk, mi a valóságban élünk, ahol a filmekkel ellentétben soha semmi nem garantálja a kívánt végkifejlet megvalósulását. Így aztán arra sincs garancia, hogy a II. Schumacher-történet olyan szép hollywoodi véget ér majd, amilyet szerintünk megérdemelne.

Amikor 2010 januárjában megálmodtam ezt a sorozatot, nyilvánvalóan a Schumacher visszatérése miatti lelkes várakozás, volt az egyik fő indíték. Most, az 50. részhez érve viszont egy olyan nagydíjhétvége összefoglalója közelít a vége felé, mely ugyancsak a várakozásokról szólt, ám azok beteljesületlenségével ért véget. De vajon a péntek kecsegtető, mégis hiábavaló eredménye, a szombat Q2-es kiesését okozó kivárása vagy a vasárnapi várakozás be nem teljesült ígérete helyett bennünk hagyott hiány valóban azt hirdetik, hogy az a fajta lelkesedés, mellyel például e sorozat első részében Schumi első mercedeses tesztjéről számoltam be lépésről lépésre, hiábavaló önámítás?

Egyáltalán nem. Mert bár lehet, hogy Chaterine Zeta–Jones sosem jön el értünk testhez simuló stewardessruhájában, várakozni akkor is érdemes. Ez az üzenete ugyanis a spielbergi szirupos Hollywoodnak, de a becketti nyomasztó abszurdnak is – akárcsak a jongnami eseményeknek. Lehet az élet várakozás, mely vagy beteljesül, vagy nem, a lényegét nem a célja, hanem a léte jelenti. Így aztán bárhogy is alakul majd Schumacher visszatérésének története, annak érdekességéhez nem a sikerek, csupán a jelenlét kell.

A Császár útja ennek minden mozzanatát igyekszik nyomon követni. Akárcsak olvasói, akiknek az 50. rész alkalmával megköszönöm, hogy időt fordítottak olykor kusza, de mindig terjedelmes irományaimra! Hogy miként alakul a folytatás, az csakis Schumacheren (és szerencséjén) múlik – remélhetőleg sok részt ír még nekünk. A Vágási Feriéktől még úgyis messze vagyunk…