Három év ajándék

Talán borzasztóan peches volt, talán olykor kínszenvedős, talán csak kevés sikert hozott, s szinte semennyi nagy sikert – de ez a három év így is ajándék volt. Hogy miért?

Michael Schumacher mindig is megosztotta az embereket: intenzív érzelmeket váltott ki belőlük – sikereivel és kudarcaival egyaránt –, mégpedig minden elképzelhető irányút.

Megmozgatja az embereket. Talán már verhetőnek és emberinek tűnik, talán sikertelensége kiöregedettnek láttatja őt egyesek szemében – ám ez az egy semmit sem változott az elmúlt húsz év során.

Talán nem éppen Norbert Haugot idézni a legillőbb Michael Schumacher utolsó nagydíjhétvégéje előtt, ám a német ezúttal frappánsan összefoglalta Schumacher elmúlt három évben tapasztalt megítélésének ingadozását: „Három éve sokan azt kérdezték, képes-e még rá. Most viszont már azt kérdezik, miért távozik.”

Mindez nem véletlen. Azzal, hogy Michael Schumacher előtt nincsen már jövő, visszavonulása pedig kimondott tény, a teher mellett a tét is elillant válláról – s mindez magával rántotta az elvárásokat is. A versenyző neve mellől pedig hirtelen eltűntek a statisztikák, a táblázatok, a figyelem pedig az emberre és annak tetteire irányult. Ott pedig van mit becsülni.

Ennek eredménye, hogy Mario Andretti olyan tiszteletteljesen nyilatkozott a német kitartásáról, s hogy a csütörtöki sajtótájékoztatón a két bajnoki éllovas is csak dicsérni tudta a Hétszerest, kalapot emelve pályafutása előtt.

Mindez jól mutatja, a Schumacher névnek még ma is súlya van. Ezt korábban – tévesen – talán a sikerességéből eredeztethették, valójában viszont teljesen máshonnét ered. Michael Schumacher nem amiatt mozgat meg mindenkit ilyen intenzíven, mert sikeres vagy – mint utóbb – sikertelen, s nem amiatt számít a sporttörténet nagyságának, mert rendkívüli eredményeket ért el. Éppen ellenkezőleg: azért vált sikeressé és rendkívülivé, mert benne van a nagyság, s azért számít érdekesnek sikertelensége, mert az e nagysága ellenére esendőnek és átlagosnak mutatja őt előttünk.

A kulcsot tehát az ember jelenti – mindkét oldal és mindkét pályafutás esetében. Azokat ugyanis az ebben az emberben rejlő erő köti össze, egységgé. Ez az erő adja Michael Schumacher érdekességét is, amire aztán minden esetben rárakódik a külsőségek felszínes, ám igen olvadékony és képlékeny máza, amit mindig a körülményekhez igazodva színeznek és formálnak – hol ilyen, hol olyan irányba.

Hazája sportsajtója nemrégiben Sportlegendává választotta őt. „Eddig is az volt!” – vágja rá magától értetődően a szurkoló, anélkül, hogy egy pillanatig is elmerülne e jelző jelentésének mélységeiben. S ezzel egyúttal – tudat alatt ­– a kitüntetés jelentőségét is alaposan „hétköznaposítja”. Nem az ő hibája ez. Sokkal inkább a Haug által idézett kérdések megalkotóié és hangoztatóié.

Abu-dzabi győzelmét követően egy hazai hírportál meglehetősen meredek, mégis szinte fel sem tűnő jelzővel illette a győztes Kimi Räikkönen túlbuzgó versenymérnökének szánt üzenetét: „a legendás rádióüzenet.” És mindezt alig egy-két nappal annak elhangzása után! Legendás?! No de mégis, mire fel? Mert hogy emlékezetes, vicces, érdekes… na de legendás? Mintha egy frissen kinyitó egyetlen boltot máris üzletláncnak nyilvánítanának, egy újszülöttnek pedig megelőlegeznék a diplomát – mondván okosnak tűnik…

Abban a világban, ahol a kereskedelmi tévék már egy alig két évet megélt műsorukat legendaként reklámozzák, vagy ahol már eleve legendákat keresnek és gyártanak futószalagon, rájuk sütve e jelzőt még azelőtt, hogy bármit is letettek volna az asztalra, persze mindez legkevésbé sem számít kirívónak. A média, a reklámok és egyáltalán a mindennapi nyelvhasználat ugyanis valósággal belénk sulykolja, hogy a „jó” és az „érdekes” jelző már túlságosan hétköznapiak, s ezáltal nem elég kirívóak, figyelemfelkeltők.

Minél nagyobb ugyanis a hangzavar, annál hangosabb kiáltással lehet csak kitűnni belőle.

Hogy ez a fajta sulykolás mennyire is eredményes, s az ordibálás mennyire hangos már, a minap egy hasonlóan elgondolkodtató szurkolói hozzászólás ébresztett rá, egy fiatal versenyzőről szóló cikk alatt: „ha valóban legendává akar válni…”

Legendává AKAR válni? Ez manapság már életcél egy sportoló, s elvárás annak szurkolói részéről?

Egy Lewis Hamiltonhoz hasonló ifjú tehetségnél talán igen. Ő azzal a céllal érkezett a Mercedeshez, hogy ugyanúgy „felépítse önmagát” csapatával, mint egykor Michael Schumacher tette azt a Ferrarival. Ám valahányszor kiemeli ezen jövőbeli tervét, szemében azzal a becsvágyó, tettre kész csillogással, valójában nem csupán eltökéltségéről tesz tanúbizonyságot – de egyúttal azt is előrevetíti, hogy sosem fog a hétszeres rekordbajnok nyomába érni. Mégpedig azért, mert neki fogalma sincs arról, hogy Schumacher valójában teljesen mást csinált akkor. S mert belőle hiányzik valami, ami elődjében megvan.

És amíg meg nem tanulja, hogy a lényeget sosem a felszín cukormáza, hanem az alatta megbúvó mélység hordozza magában – szóljanak bár mellette majd a számok, miként szóltak az elmúlt három évben Nico Rosberg mellett –, ugyanúgy nem fog rájönni arra, mi is az valójában, ahogy a „legendás” jelzőt ide-odadobálók sincsenek tisztában vele, mivel is dobálóznak pontosan.

Pedig a válasz pofonegyszerű: Michael Schumacher a világ zajából nem annak túlordításával, hanem éppen csendességével tűnt ki. Ő ugyanis soha sem akart legendává válni, egyszerűen csak azzá vált. De nem a szó mai semmitmondó és közhelyes, hanem a legnemesebb értelmében!

És nem azért, mert bármit is tett ezért – hanem mert semmit sem ezért tett! Hanem puszta meggyőződésből, kötelességből. No meg saját céljának elérése érdekében – ami teljesen más jelleget öltött, mint holmi hírnév és sikerhajszolás.

Ő csupán saját határainak feszegetéséért, azok egyre kijjebb tolásáért, valamint a tökéletes munka elvégzéséért küzdött mind a húsz év alatt. A sok siker, számos bajnoki cím és rekord mind csupán hozzácsapódott ehhez az útja során: ha úgy tetszik a munka mellékterméke, vonzata volt.

A legenda szó tudniillik minden esetben tetteket, s nem pedig eredményeket jelöl. Erejét pedig abból az erőből meríti, amely kivívta magának e megjelölést, nem pedig a küzdelem során elért eredményekből.

No meg a hatásból, amelyet ez az erő gyakorol a jelenre – de legfőképpen az utókorra.

Márpedig Michael Schumacher – függetlenül sikerességétől – mai napig megkerülhetetlenül hat ránk!

A legendává válás emiatt sem lehet soha jelen idejű, sem pedig rövidtávú – a jelzőt pedig emiatt nem lehet odaítélni, sem megszerezni. Tudniillik az csak úgy jön magától – ahogy a sikerek is, a megfelelő hozzáállás és alázat hozadékaként.

A nagyság hozza és hordozza magával.

És bár a megnevezést rá lehet aggatni bármire, miként a valós tulajdonostól is meg lehet azt vonni, a mögötte megbúvó nagyságon, különlegességen és hatáson mindez semennyit sem változtat. Az ott van ugyanis egy rossz eredmény, egy elkövetett hiba, egy szívig hatoló kritika, de még az elmúlt három év után és ellenére is – nevezzük bárhogyan.

Mi leginkább embernek hívnánk.

Talán borzasztóan peches volt, talán olykor kínszenvedős, talán csak kevés sikert hozott, s szinte semennyi nagy sikert – de mivel ez az ember itt volt, ez a három év valóban ajándék volt. Mégpedig különlegesen nagy ajándék. Ami hatott ránk, nyomot hagyott bennünk – örök időkre.

És minél közelebb kerülünk ezen a három év végéhez, ez a hatás annál nagyobb és erőteljesebbnek tűnik. Valójában viszont mindig is ekkora volt, legfeljebb nem vettük észre.

Nem véletlenül. Michael Schumacher visszavonulása csendként hívja fel a világ figyelmét saját ordító hangerejére, lehalkítva, majd elnémítva azt. És az így előállt csendben hirtelen szépnek és fontosnak hat az a mindvégig ott lévő, de eddig zajtól elnyomott csendes-lágy dallam.

Amely vasárnap délután aztán örökre véget ér.