Igazság! alszol? vagy meg is halál?
E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról
Aranylánc függjön; s íme a helyett
Ő függ, ő függ... a hóhér kötelén.
S ennek nyakában aranylánc van, pedig
Hóhérkötélen kéne függnie. –
Igazság! Alszol? vagy meg is halál?
(Petőfi Sándor)
E férfi méltó volt rá, hogy nyakáról
Aranylánc függjön; s íme a helyett
Ő függ, ő függ... a hóhér kötelén.
S ennek nyakában aranylánc van, pedig
Hóhérkötélen kéne függnie. –
Igazság! Alszol? vagy meg is halál?
(Petőfi Sándor)
Monte Carlo minden hibát kegyetlenül büntet. Ez teszi oly különlegessé az ottani versenyt és győzelmet. Így ha az előzések száma nem is csalogató, a hercegség mégis rendre nagy figyelmet kap. Így egy váratlan párharc meg csak hab a tortán! Egészen addig, míg e különlegességnek éppen a lényegét nem cáfolják meg: idén Monacóban sokan vétettek hibát, bűnhődni mégis csak az volt kénytelen, aki hibátlanul végezte el saját munkáját. Furcsa, nemde? Ja, és mindez az igazságszolgáltatás nevében történt…
Kissé ironikus, hogy Fernando Alonsót éppen akkor dicsérik leginkább, amikor idei legrosszabb teljesítményét nyújtja egy versenyhétvégén. Szombat délelőtt kétszeres bajnokhoz nem méltó hibát elkövetve csapta falhoz kocsiját, maga elől elvéve ezzel a Monacóban oly fontos kvalifikáción való részvétel lehetőségét, és ezzel a vasárnapi győzelmi esélyeit is. Aztán a szerencse többször is mellé állt: a verseny első körében beküldött biztonsági autó egy csapásra lenullázta az utolsó helyezés miatti plusz elsőkörös kiállása során összegyűlt hátrányát. Aztán a verseny végén ismét hibázott. Elaludt a Rasscasse-ban, és a hatodik helyről a hetedikre esett vissza. A híradásokba már mégis az került: Alonso az utolsó helyről lett hatodik…
S hogy mindez miért fontos? Mert jól szemlélteti, hogy olykor milyen kevésen múlhat, hogy valaki furcsa hibákkal is „zsenivé” váljon. Vagy éppen leleményes zseniből mindig kétes ügyekbe keveredő csalóvá… Itt persze Alonso csak „áldozat” (már ha egy szerencsés nyertest illetheti ilyen jelző). Miként Michael Schumacher is, akiről az eset kapcsán most ismét előkerülnek a korábbi sérelmek és „ügyek”. Pedig miként Alonso hibái miatt (most) nem érdemli meg azt a sok dicséretet, úgy az ezúttal valóban makulátlan Schumacher sem az újabb szidalmakat. A legfájóbb viszont mégis az, hogy a pályán látott „harcosok” helyett főszereplővé a pályától elszigetelt szobában ücsörgő urak váltak: Paul Gutjahr, Jose Abed, Christian Calmes és Damon Hill.
Ők talán nincsenek tisztában azzal, hogy a jó bíró az, akit észre sem vesznek. Nagy kár ezért a helyzetért, mivel a hercegségben lezajló száguldó hétvége sok más érdekességet is rejtett magában.
Ami háttérbe szorult...
Minden rosszban van valami jó. A Mercedes GP Barcelonát követően úgy döntött, hogy a Monte Carlo kanyargós aszfaltja kínálta lehetőséggel élve kihasználják korábban problémát jelentő rövidebb tengelytávjuk előnyös oldalát is. Így a csütörtöki edzésnapon már két új aerodinamikájú, de régi tengelytávú kocsi rótta a köröket. Hogy erre a lépésre miért is volt szükség, azt a többiek teljesítménye alapján érhetjük meg leginkább. A Barcelonában csak szenvedő Robert Kubica elképesztő formában volt a miniállamban: egész hétvégén az élmezőnyben. És mint mindennek a Forma–1-ben, ennek is van ésszerű magyarázata. A lengyel képességein és Renault-ja egyéb erényein túl ugyanis a francia kocsi a rövidebb tengelytávú járgányok közé tartozik, és ez jelentős mértékben közrejátszhatott a sikereikben. Akárcsak a hosszabb tengelytáv a McLaren időleges visszaesésében.
És így már az is érthető, miért szavazott Schumi is a régi megoldás mellet, annak ellenére is, hogy az korábban sokkal jobban korlátozta őt: „A hosszabb tengelytáv nagyobb mozgásteret enged számomra a beállítások terén. Ha azonban a hosszabb tengelytáv a sok beállítási lehetőséggel együtt is lassabb, mint a rövidebb a kevéssel, akkor inkább a rövidet választom.”
E változással azonban úgy tűnt, a régi lemez került vissza a lejátszóba: Rosberg egész hétvégén gyorsabbnak tűnt tapasztaltabb csapattársánál. Csakhogy küzdelmük ezúttal jóval kiélezettebb volt, mint korábban bármikor. Monacóban kirajzolódott az a kép, mely úgy tűnik, idén igazi tendenciává vált: egy körön Nico a jobb egy hajszálnyival, hosszabb távon viszont a kiegyensúlyozottabb Michael. Ezúttal viszont a hétvége további alakulása is egybevágott e felvetéssel! Nico Rosberg hatodk, Schumi hetedik lett az időmérőn, majd helyet cseréltek a versenyen.
Persze a szombati eredménynek egyikük sem örült. Rosberg hibázott a gyorskörében, ráadásul Schumacherrel együtt küszködött a forgalommal is. Az autóban jóval több volt. Olyannyira, hogy Nico a pole pozíciót vette célba vele (bár erre Webber formáját látva tán nem lett volna esélye), míg Schumacher az első két sorba felfestett rajtrács bármelyikével megelégedett volna. Ez jól mutatja a csapaton belüli monacói erősorrendet is: hiába a régi tengelytáv előnyei, azért Schumi számára a hátrányok nem tűntek el.
Apropó forgalom! A Q3-ban Rosberg Barrichello Williams-étől próbált leszakadni, amivel éppen mögötte haladó csapattársát tartotta föl. Nem ezen múlt a jobb helyezés, tudniillik az csupán egy „biztonsági kör” akart lenni a kerpenitől, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. És bár a gyorsabb kör nyilván nem ezen múlt, Schumi kissé dühös volt az eset miatt. Ross Brawnnal aztán tisztázták a dolgot: Rosberg fél perccel később ment ki utolsó körére a tervezettnél, Schumacher így került közvetlenül mögé. És mivel már csütörtökön is gyakran akadozott a rádióösszeköttetés, mi több a GPS-rendszer sem volt a helyzet magaslatán (a rendszer szerint volt, hogy a Mercedesek a vasútállomáson jártak…), a csapaton belüli káosz tulajdonképpen érthetőbbé vált.
Amit a sors elvesz, azt előbb-utóbb visszaadja!
Azzal, hogy Schumacher 46 ezreddel alulmaradt az őt kissé váratlan helyzetbe hozó csapattárssal szemben, ugyanis a rajtrács belső ívére, a tisztább oldalra került. És mint azt már a kvalifikáció után megígérte, ezt kihasználva aztán javított is a rajtál. A már megszokott idei trendet követően jól reagált a lámpák elalvására, elhúzott Rosberg mellett, sőt Hamilton mellé ért. Csakhogy kiszorított helyzetbe került: az angol óvatosan lassítva fűzte át magát az első kanyar belső ívén, és lassúságával gyakorlatilag Schumachert is gázelvételre késztette. A Mercedes kis híján súrolta a külső ívet határoló gumifal sarkát, miközben Barrichello a normál íven haladva „legyorsulta” őt. A jó rajttal nyert hely így vált semmissé.
Amit a sors elvesz, azt visszaadja, majd újból elveszi?
A javítás lehetősége elúszni látszott. A Williams hosszú körökön keresztül fogta vissza a két Mercedest, tekintélyes előny birtokába juttatva ezzel az élen haladó négyest. Aztán jöttek a kerékcserék, és a csapat ismét nagyot alkotott! Miként az előző versenyen, most is övék volt a leggyorsabb szerviz, melynek eredménye ezúttal is pozíciónyerés lett: Schumacher végre volt csapattársa elé került.
Ám a visszanyert hely ezúttal is semmissé vált. Barrichello lassúsága ugyanis még egy embert helyzetbe hozott: Alonsót. Mi több, sokáig úgy tűnt, Rosberg is elé kerül. Az övé volt ugyanis a kedvezőbb stratégia csapaton belül. Nico kihasználva a szabad utat, prezentálta a nagyvilágnak, mire is lett volna képes a Mercedes ezen a hétvégén. Sorra futotta a gyors köröket a lágyabb keveréken, egyre növelve előnyét. S ha Kobajasi nem esik ki az élmezőny elől, ő pedig nem ragad be a bokszból kijövő Webber mögé, talán még Massát is elcsíphette volna. De Schumit már akkor is, ha nála csak egy körrel marad tovább a pályán. A Mercedes azonban többet akart, és a végén semmit sem kapott. De legalább megpróbálták!
Minden rosszban van valami jó. A Mercedes GP Barcelonát követően úgy döntött, hogy a Monte Carlo kanyargós aszfaltja kínálta lehetőséggel élve kihasználják korábban problémát jelentő rövidebb tengelytávjuk előnyös oldalát is. Így a csütörtöki edzésnapon már két új aerodinamikájú, de régi tengelytávú kocsi rótta a köröket. Hogy erre a lépésre miért is volt szükség, azt a többiek teljesítménye alapján érhetjük meg leginkább. A Barcelonában csak szenvedő Robert Kubica elképesztő formában volt a miniállamban: egész hétvégén az élmezőnyben. És mint mindennek a Forma–1-ben, ennek is van ésszerű magyarázata. A lengyel képességein és Renault-ja egyéb erényein túl ugyanis a francia kocsi a rövidebb tengelytávú járgányok közé tartozik, és ez jelentős mértékben közrejátszhatott a sikereikben. Akárcsak a hosszabb tengelytáv a McLaren időleges visszaesésében.
És így már az is érthető, miért szavazott Schumi is a régi megoldás mellet, annak ellenére is, hogy az korábban sokkal jobban korlátozta őt: „A hosszabb tengelytáv nagyobb mozgásteret enged számomra a beállítások terén. Ha azonban a hosszabb tengelytáv a sok beállítási lehetőséggel együtt is lassabb, mint a rövidebb a kevéssel, akkor inkább a rövidet választom.”
E változással azonban úgy tűnt, a régi lemez került vissza a lejátszóba: Rosberg egész hétvégén gyorsabbnak tűnt tapasztaltabb csapattársánál. Csakhogy küzdelmük ezúttal jóval kiélezettebb volt, mint korábban bármikor. Monacóban kirajzolódott az a kép, mely úgy tűnik, idén igazi tendenciává vált: egy körön Nico a jobb egy hajszálnyival, hosszabb távon viszont a kiegyensúlyozottabb Michael. Ezúttal viszont a hétvége további alakulása is egybevágott e felvetéssel! Nico Rosberg hatodk, Schumi hetedik lett az időmérőn, majd helyet cseréltek a versenyen.
Persze a szombati eredménynek egyikük sem örült. Rosberg hibázott a gyorskörében, ráadásul Schumacherrel együtt küszködött a forgalommal is. Az autóban jóval több volt. Olyannyira, hogy Nico a pole pozíciót vette célba vele (bár erre Webber formáját látva tán nem lett volna esélye), míg Schumacher az első két sorba felfestett rajtrács bármelyikével megelégedett volna. Ez jól mutatja a csapaton belüli monacói erősorrendet is: hiába a régi tengelytáv előnyei, azért Schumi számára a hátrányok nem tűntek el.
Apropó forgalom! A Q3-ban Rosberg Barrichello Williams-étől próbált leszakadni, amivel éppen mögötte haladó csapattársát tartotta föl. Nem ezen múlt a jobb helyezés, tudniillik az csupán egy „biztonsági kör” akart lenni a kerpenitől, ami nem úgy sikerült, ahogy kellett volna. És bár a gyorsabb kör nyilván nem ezen múlt, Schumi kissé dühös volt az eset miatt. Ross Brawnnal aztán tisztázták a dolgot: Rosberg fél perccel később ment ki utolsó körére a tervezettnél, Schumacher így került közvetlenül mögé. És mivel már csütörtökön is gyakran akadozott a rádióösszeköttetés, mi több a GPS-rendszer sem volt a helyzet magaslatán (a rendszer szerint volt, hogy a Mercedesek a vasútállomáson jártak…), a csapaton belüli káosz tulajdonképpen érthetőbbé vált.
Amit a sors elvesz, azt előbb-utóbb visszaadja!
Azzal, hogy Schumacher 46 ezreddel alulmaradt az őt kissé váratlan helyzetbe hozó csapattárssal szemben, ugyanis a rajtrács belső ívére, a tisztább oldalra került. És mint azt már a kvalifikáció után megígérte, ezt kihasználva aztán javított is a rajtál. A már megszokott idei trendet követően jól reagált a lámpák elalvására, elhúzott Rosberg mellett, sőt Hamilton mellé ért. Csakhogy kiszorított helyzetbe került: az angol óvatosan lassítva fűzte át magát az első kanyar belső ívén, és lassúságával gyakorlatilag Schumachert is gázelvételre késztette. A Mercedes kis híján súrolta a külső ívet határoló gumifal sarkát, miközben Barrichello a normál íven haladva „legyorsulta” őt. A jó rajttal nyert hely így vált semmissé.
Amit a sors elvesz, azt visszaadja, majd újból elveszi?
A javítás lehetősége elúszni látszott. A Williams hosszú körökön keresztül fogta vissza a két Mercedest, tekintélyes előny birtokába juttatva ezzel az élen haladó négyest. Aztán jöttek a kerékcserék, és a csapat ismét nagyot alkotott! Miként az előző versenyen, most is övék volt a leggyorsabb szerviz, melynek eredménye ezúttal is pozíciónyerés lett: Schumacher végre volt csapattársa elé került.
Ám a visszanyert hely ezúttal is semmissé vált. Barrichello lassúsága ugyanis még egy embert helyzetbe hozott: Alonsót. Mi több, sokáig úgy tűnt, Rosberg is elé kerül. Az övé volt ugyanis a kedvezőbb stratégia csapaton belül. Nico kihasználva a szabad utat, prezentálta a nagyvilágnak, mire is lett volna képes a Mercedes ezen a hétvégén. Sorra futotta a gyors köröket a lágyabb keveréken, egyre növelve előnyét. S ha Kobajasi nem esik ki az élmezőny elől, ő pedig nem ragad be a bokszból kijövő Webber mögé, talán még Massát is elcsíphette volna. De Schumit már akkor is, ha nála csak egy körrel marad tovább a pályán. A Mercedes azonban többet akart, és a végén semmit sem kapott. De legalább megpróbálták!
 |
| Csapatmunka - nekik köszönhetően Schumi zsinórban második versenyén előzött a bokszban |
Persze utólag mindenki okosabb, mindenesetre elgondolkodtató, ha a jobb helyzetben lévő Schumi marad kint tovább, Rosberggel szembeni korábbi 1-2 másodperces előnye miatt bizonyára éppen elhúzott volna a pályára visszatérő Webber előtt, így a jó köridők sorát további 4-5 körrel gyarapítva, egy még későbbi kiállással tán előrébb tudott volna kerülni (éppen egy bokszkiállásnyi előnyt kovácsolva magának)…
Ám úgy tűnik, ez az elszalasztott lehetőségek hétvégéje volt a Mercedes számára. Mert a tiszta köreiken jól látszott, hogy sokkal több van autójukban ezen a pályán, mint amit pozíciójuk mutat. Miként a szombati 6-7. helynél is több volt bennük. És éppen ez jelentette minden gondok okozóját: a rosszabb rajthely.
Így viszont a taktika és előzési pontok híján maradt a hosszú vonatozás. Schumacher láthatóan gyorsabb tudott volna lenni Alonsónál. Hol közelebb került hozzá, hol gumi-, és Monaco esetében motor- illetve fékkímélő távolságban maradt tőle. A szurkoló pedig abban reménykedett, hogy talán majd a végén megpróbálja a lehetetlent, és kihasználva, gumijai a Ferrariéhoz képesti jóval frissebb állapotát, egy utolsó támadást indít a spanyol ellen…
A verseny fénypontja – ami hivatalosan nem is létezik…
És Michael Schumacher a Monacói Nagydíj utolsó körének utolsó előtti kanyarjában leleményesen le is csapott a lehetőségre! Előre megtervezett, bátor lendülettel, de nagy precízséggel kivitelezett manőverrel ment el a kétszeres bajnok Ferrarija mellett. Már kanyarokkal előbb elkezdődött. A biztonsági autó mögött Schumacher lelkesen melegítette gumijait és fékjeit, hogy a nagy pillanatban minden fegyver adott legyen a támadásra. Az élen haladó Mercedes SLS kigurult a bokszba, átadva a főszerepet egy másik Mercedesnek. Schumacher széles ívet választott a Rasscasse-ban a jobb kigyorsítás kedvéért. Majd éles fordulással taposott bele a gázba. Egy pillanat alatt a vörös gép mellett termett, s mire első kerekei átgurultak az első „Safety Car vonalon”, tapasztalt vetélytársa már verve volt. A visszapillantóba nézett, és onnan a Mercedes orra, na meg a kétségbeesés bámult vissza rá. A hirtelen jött ijedség kapkodásba csapott át. Mintha álmából riasztotta volna föl egy üvöltő oroszlán. Menekülni próbált, ám kis híján a szalagkorlátban végezte. Nem készült hasonlóra. Gumijai hidegen keresték a tapadást, miközben az őket kormányzó kéz vad idegességben rángatózott. Győzelem! A szürke autó váratlan támadása kellő agresszivitással semmisítette meg ellenfelét az utolsó kanyarba fordulva.
„Szerintem ez egy igazán klassz manőver volt, nagyon szupernek találtam!” Persze, a Mercedes érdeke ezt kívánta, ám Rosberg Schumi előzését méltató szavai ennek ellenére is igazán őszintének tűntek. Hiába, a bajnoktól még ma is lehet tanulni! Ezzel az előzéssel Schumi ugyanis nem csupán megvillantott valamit hatalmas tapasztalatából és versenyzés iránti kifinomult, rafinált érzékéből! Amikor a futam elején Jarno Trulli szinte vörös szőnyeget gurított Alonso Ferrarija elé, az ellenállásnak még csak a lehetőségére sem gondolva, a sportágat napi szinten követők előtt okkal villanhattak be Trulli pár héttel korábbi panaszkodó szavai: „Tisztában voltam azzal, hogy nem lesz könnyű dolgom, de bíztam benne, hogy legalább arra lesz lehetőségem, hogy versenyezzek.” Most olyan lehetőséget, sőt ajándékot kapott a sorstól, aminél nagyobbat idén valószínűleg nem fog: egy előzhetetlen pályán húzhatta volna keresztül egy Ferrariban ülő bajnok számításait. Versenyezhetett volna. És még csak meg sem próbálta! Schumacher utolsó körös, határokat feszegető manővere éles kontrasztot ad a Lotus versenyzőjének hozzáállásával. Amellett, hogy megmutatja, mitől bajnok a bajnok, és mitől csak örök ígéret a korosodó tehetség, például is szolgálhat minden versenyző számára: még a legapróbb lehetőségekre is mindig figyelni kell, és mindent elkövetni azok kihasználásáért!
Persze a német mozdulata csupán egy hatodik helyet és két pluszpontot ért...volna. Ám ennél sokkal többet kaptunk e manővertől: egy észnél lévő zseni villanását, egy parázs csatát a pályán – és egy kijózanítóan ható pofont pályán kívül…
Ám úgy tűnik, ez az elszalasztott lehetőségek hétvégéje volt a Mercedes számára. Mert a tiszta köreiken jól látszott, hogy sokkal több van autójukban ezen a pályán, mint amit pozíciójuk mutat. Miként a szombati 6-7. helynél is több volt bennük. És éppen ez jelentette minden gondok okozóját: a rosszabb rajthely.
Így viszont a taktika és előzési pontok híján maradt a hosszú vonatozás. Schumacher láthatóan gyorsabb tudott volna lenni Alonsónál. Hol közelebb került hozzá, hol gumi-, és Monaco esetében motor- illetve fékkímélő távolságban maradt tőle. A szurkoló pedig abban reménykedett, hogy talán majd a végén megpróbálja a lehetetlent, és kihasználva, gumijai a Ferrariéhoz képesti jóval frissebb állapotát, egy utolsó támadást indít a spanyol ellen…
A verseny fénypontja – ami hivatalosan nem is létezik…
És Michael Schumacher a Monacói Nagydíj utolsó körének utolsó előtti kanyarjában leleményesen le is csapott a lehetőségre! Előre megtervezett, bátor lendülettel, de nagy precízséggel kivitelezett manőverrel ment el a kétszeres bajnok Ferrarija mellett. Már kanyarokkal előbb elkezdődött. A biztonsági autó mögött Schumacher lelkesen melegítette gumijait és fékjeit, hogy a nagy pillanatban minden fegyver adott legyen a támadásra. Az élen haladó Mercedes SLS kigurult a bokszba, átadva a főszerepet egy másik Mercedesnek. Schumacher széles ívet választott a Rasscasse-ban a jobb kigyorsítás kedvéért. Majd éles fordulással taposott bele a gázba. Egy pillanat alatt a vörös gép mellett termett, s mire első kerekei átgurultak az első „Safety Car vonalon”, tapasztalt vetélytársa már verve volt. A visszapillantóba nézett, és onnan a Mercedes orra, na meg a kétségbeesés bámult vissza rá. A hirtelen jött ijedség kapkodásba csapott át. Mintha álmából riasztotta volna föl egy üvöltő oroszlán. Menekülni próbált, ám kis híján a szalagkorlátban végezte. Nem készült hasonlóra. Gumijai hidegen keresték a tapadást, miközben az őket kormányzó kéz vad idegességben rángatózott. Győzelem! A szürke autó váratlan támadása kellő agresszivitással semmisítette meg ellenfelét az utolsó kanyarba fordulva.
„Szerintem ez egy igazán klassz manőver volt, nagyon szupernek találtam!” Persze, a Mercedes érdeke ezt kívánta, ám Rosberg Schumi előzését méltató szavai ennek ellenére is igazán őszintének tűntek. Hiába, a bajnoktól még ma is lehet tanulni! Ezzel az előzéssel Schumi ugyanis nem csupán megvillantott valamit hatalmas tapasztalatából és versenyzés iránti kifinomult, rafinált érzékéből! Amikor a futam elején Jarno Trulli szinte vörös szőnyeget gurított Alonso Ferrarija elé, az ellenállásnak még csak a lehetőségére sem gondolva, a sportágat napi szinten követők előtt okkal villanhattak be Trulli pár héttel korábbi panaszkodó szavai: „Tisztában voltam azzal, hogy nem lesz könnyű dolgom, de bíztam benne, hogy legalább arra lesz lehetőségem, hogy versenyezzek.” Most olyan lehetőséget, sőt ajándékot kapott a sorstól, aminél nagyobbat idén valószínűleg nem fog: egy előzhetetlen pályán húzhatta volna keresztül egy Ferrariban ülő bajnok számításait. Versenyezhetett volna. És még csak meg sem próbálta! Schumacher utolsó körös, határokat feszegető manővere éles kontrasztot ad a Lotus versenyzőjének hozzáállásával. Amellett, hogy megmutatja, mitől bajnok a bajnok, és mitől csak örök ígéret a korosodó tehetség, például is szolgálhat minden versenyző számára: még a legapróbb lehetőségekre is mindig figyelni kell, és mindent elkövetni azok kihasználásáért!
Persze a német mozdulata csupán egy hatodik helyet és két pluszpontot ért...volna. Ám ennél sokkal többet kaptunk e manővertől: egy észnél lévő zseni villanását, egy parázs csatát a pályán – és egy kijózanítóan ható pofont pályán kívül…
 | ||
| Alonso - Rasscasse - Schumacher: főszereplők voltak, de egy botrány hőseivé degradálták őket... |
A versenybíróság eltolódott értékrendje
Mely olyan hirtelenséggel ébresztette föl a naiv szurkolót álmából, mint Schumi támadása Alonsót: hiába az versenyzőbíró jelenléte, hiába az öndicsőítően hirdetett szemléletváltás, a sportág jogi oldalán semmi változás. Ésszerűtlenség, kétarcú képmutatás és mindenekelőtt következetlenség jellemzi a bírói testületet éppúgy, mint a szabályalkotókat és a reguláikat betartató versenyirányítást is (vagyis a jog hagyományos hármas pillérét – szabályalkotás, bíráskodás, végrehajtás – egyaránt).
Az idén bevezetett négy tagból álló versenybíráskodás a korábbi futamok során sok dicséretet kapott. Általános vélemény, hogy az ex-versenyzők alkalmazása jót tesz a sportnak, és a szövetség részéről sem tudták elégszer hangsúlyozni, idéntől új, versenyző- és versenybarát személet költözött a bíráskodásba. Szóbeli figyelmeztetések és a későbbiek során alkalmazott szigorúbb bánásmódról szóló ígéretek sora tornyosult az első öt verseny után – büntetés valóban sehol. Aztán eljött Monaco, és egy olyan eset kapcsán született meg az idei első verseny után kirótt büntetés, mely a fenti gyakorlat elveivel tán leginkább ártalmatlannak tűnhetett volna.
Miről is van szó? Lewis Hamilton sepangi cikázása során egy Sportszabályzatban nem szereplő szabály ellen vétett. Büntetlenségét elsősorban éppen ezzel indokolták. Az esetnél vétkesnek a versenyző számított. Nem szabályt szegett, csupán sportszerűtlen volt. Büntetést nem kapott. Kínában Fernando Alonso, Sebastian Vettel és Hamilton a bokszutcában elkövetett fegyelmezetlenségek miatt került a figyelem középpontjába. A spanyol ügyét mégcsak nem is tárgyalták, pedig előzését csakis annak köszönhette, hogy figyelmen kívül hagyva a bokszbejáratnál felfestett záróvonalat fékezte ki a belső ív védelmére éppen a felfestés miatt nem is gondoló csapattársát. Hamilton ugyanezt tette, csak éppen még le is szorította a pályáról Vettelt, aki kifelé menet visszaadta a kölcsönt. Ismét három, a szabályokat feszegető sportszerűtlen megmozdulás, mely során ismét a versenyzők voltak a vétkesek – az eredmény két figyelmeztetés. Monacóban Michael Schumacher zöld jelzésnél előzött. Betartotta a Safety Car vonalara vonatkozó előírásokat, és előzött. Esetében szó sincs sportszerűtlenségről, csupán szabályszegésről, mely azonban csapata hibájának eredménye. Őt megbüntették!
És ezzel szép lassan kirajzolódik a megújított versenybíróság új szemlélete: sportszerűtlenkedni még lehet, a pálya jelzéseit és a versenyzés alapszabályait (ha úgy tetszik etikettjét) semmibe venni szintén, a versenyzői hibát egyszer-egyszer még elnézik, ám ha valaki mindezt nem követi el, mi több pontosan betartja a jelzések által előírtakat, DE megszeg egy olyan szabályt, amit még maga a versenyirányítás sem ismer, azt büntetni kell! Ezek után nyilván nem kérdés, miben is hibázott a stewardok testülete: nem volt sem megértő, sem elnéző. Pedig másnak még sportszerűtlenségek esetén is járt egy esély…
„Nem volt precedensértékű az eset.” – hallani az érvelést. És valóban, a tavalyi Ausztrál Nagydíj is így ért véget, egy apró különbséggel: sárga zászlónál!
Mely olyan hirtelenséggel ébresztette föl a naiv szurkolót álmából, mint Schumi támadása Alonsót: hiába az versenyzőbíró jelenléte, hiába az öndicsőítően hirdetett szemléletváltás, a sportág jogi oldalán semmi változás. Ésszerűtlenség, kétarcú képmutatás és mindenekelőtt következetlenség jellemzi a bírói testületet éppúgy, mint a szabályalkotókat és a reguláikat betartató versenyirányítást is (vagyis a jog hagyományos hármas pillérét – szabályalkotás, bíráskodás, végrehajtás – egyaránt).
Az idén bevezetett négy tagból álló versenybíráskodás a korábbi futamok során sok dicséretet kapott. Általános vélemény, hogy az ex-versenyzők alkalmazása jót tesz a sportnak, és a szövetség részéről sem tudták elégszer hangsúlyozni, idéntől új, versenyző- és versenybarát személet költözött a bíráskodásba. Szóbeli figyelmeztetések és a későbbiek során alkalmazott szigorúbb bánásmódról szóló ígéretek sora tornyosult az első öt verseny után – büntetés valóban sehol. Aztán eljött Monaco, és egy olyan eset kapcsán született meg az idei első verseny után kirótt büntetés, mely a fenti gyakorlat elveivel tán leginkább ártalmatlannak tűnhetett volna.
Miről is van szó? Lewis Hamilton sepangi cikázása során egy Sportszabályzatban nem szereplő szabály ellen vétett. Büntetlenségét elsősorban éppen ezzel indokolták. Az esetnél vétkesnek a versenyző számított. Nem szabályt szegett, csupán sportszerűtlen volt. Büntetést nem kapott. Kínában Fernando Alonso, Sebastian Vettel és Hamilton a bokszutcában elkövetett fegyelmezetlenségek miatt került a figyelem középpontjába. A spanyol ügyét mégcsak nem is tárgyalták, pedig előzését csakis annak köszönhette, hogy figyelmen kívül hagyva a bokszbejáratnál felfestett záróvonalat fékezte ki a belső ív védelmére éppen a felfestés miatt nem is gondoló csapattársát. Hamilton ugyanezt tette, csak éppen még le is szorította a pályáról Vettelt, aki kifelé menet visszaadta a kölcsönt. Ismét három, a szabályokat feszegető sportszerűtlen megmozdulás, mely során ismét a versenyzők voltak a vétkesek – az eredmény két figyelmeztetés. Monacóban Michael Schumacher zöld jelzésnél előzött. Betartotta a Safety Car vonalara vonatkozó előírásokat, és előzött. Esetében szó sincs sportszerűtlenségről, csupán szabályszegésről, mely azonban csapata hibájának eredménye. Őt megbüntették!
És ezzel szép lassan kirajzolódik a megújított versenybíróság új szemlélete: sportszerűtlenkedni még lehet, a pálya jelzéseit és a versenyzés alapszabályait (ha úgy tetszik etikettjét) semmibe venni szintén, a versenyzői hibát egyszer-egyszer még elnézik, ám ha valaki mindezt nem követi el, mi több pontosan betartja a jelzések által előírtakat, DE megszeg egy olyan szabályt, amit még maga a versenyirányítás sem ismer, azt büntetni kell! Ezek után nyilván nem kérdés, miben is hibázott a stewardok testülete: nem volt sem megértő, sem elnéző. Pedig másnak még sportszerűtlenségek esetén is járt egy esély…
„Nem volt precedensértékű az eset.” – hallani az érvelést. És valóban, a tavalyi Ausztrál Nagydíj is így ért véget, egy apró különbséggel: sárga zászlónál!
 |
| Az apa legendát, a fiú - kollégáival együtt - bohócot csinált magából Monacóban ... |
Versenyirányítás: Amikor a sárga zöld…
Monte Carlóban viszont éppen az okozta a bonyodalmat, hogy a pályán látott minden jelzés ellentmondott a szabálykönyv betűinek. Másként fogalmazva: a pályán semmi jele nem volt annak, hogy a szabálykönyv által előírtaknak megfelelően kell történnie a dolgoknak, sőt! Ez egy kérdést vetett föl, melyet azonban még a jogászok is hosszas viták közepette tudnának megválaszolni: a pályán adott jelzések írják-e felül a szabálykönyvet, vagy a szabálykönyv betűi e jelzésektől függetlenül érvényesek? Ha e kavalkádban szabályszegés történik az legkevésbé a versenyző hibája!
A választ a húsz másodperces büntetés megadta. Pontosabban csak a bíróság véleményét ismertük meg általa. Ugyanis ebből az következik, hogy szerintük minden versenyzőnek inkább kívülről kell fújnia a paragrafusokat, mintsem holmi zászlójelzéseket figyeljenek…
Persze, a versenyző mögött egy egész csapat áll, így a szabályok ismerete az ő feladatkörük. Ám ez még nem magyarázat a zöld zászlók félrevezető felvillanására! Mert mi történik akkor, ha egy versenyző rádiója éppen elhallgat a hercegség házainak árnyékában, mint az már csütörtökön is nem egyszer megtörtént? A zászlójelzések éppen azért vannak, hogy tájékoztassanak, hogy kívülről is bebiztosítsák az informálódást, arra az esetre, ha a technika ördöge megjelenne – és itt nem csak rádióösszeköttetésről van szó, hanem olyan eshetőségekről is, mint Button barcelonai elsötétülő kormánykijelzője. Vagyis a versenyzőket félrevezették, akárcsak csapataikat. A Mercedes lehet, hogy hibázott, ám nem a szabályok ismeretével volt gondjuk, csupán a helyzet értelmezésével. Ilyen szempontból az eset igenis precedens értékű, ugyanis különbözik a tavalyi Melbourne-i helyzettől, ahol nem volt félrevezetés. Legalábbis ezt hitték Ross Brawnék. És két csapat kivételével mindenki – igaz az a két csapat is csak hitte, nem pedig tudta! Sokat lehet vitatkozni persze azon, hibázott-e a Mercedes, érdemel-e ezért büntetsét Schumacher, az viszont nem vita tárgya, hogy a pályabírók, pontosabban a versenyirányítás hatalmas bakot lőtt! És ez minden bonyodalom eredője, a többi csak ráadás!
Monte Carlóban viszont éppen az okozta a bonyodalmat, hogy a pályán látott minden jelzés ellentmondott a szabálykönyv betűinek. Másként fogalmazva: a pályán semmi jele nem volt annak, hogy a szabálykönyv által előírtaknak megfelelően kell történnie a dolgoknak, sőt! Ez egy kérdést vetett föl, melyet azonban még a jogászok is hosszas viták közepette tudnának megválaszolni: a pályán adott jelzések írják-e felül a szabálykönyvet, vagy a szabálykönyv betűi e jelzésektől függetlenül érvényesek? Ha e kavalkádban szabályszegés történik az legkevésbé a versenyző hibája!
A választ a húsz másodperces büntetés megadta. Pontosabban csak a bíróság véleményét ismertük meg általa. Ugyanis ebből az következik, hogy szerintük minden versenyzőnek inkább kívülről kell fújnia a paragrafusokat, mintsem holmi zászlójelzéseket figyeljenek…
Persze, a versenyző mögött egy egész csapat áll, így a szabályok ismerete az ő feladatkörük. Ám ez még nem magyarázat a zöld zászlók félrevezető felvillanására! Mert mi történik akkor, ha egy versenyző rádiója éppen elhallgat a hercegség házainak árnyékában, mint az már csütörtökön is nem egyszer megtörtént? A zászlójelzések éppen azért vannak, hogy tájékoztassanak, hogy kívülről is bebiztosítsák az informálódást, arra az esetre, ha a technika ördöge megjelenne – és itt nem csak rádióösszeköttetésről van szó, hanem olyan eshetőségekről is, mint Button barcelonai elsötétülő kormánykijelzője. Vagyis a versenyzőket félrevezették, akárcsak csapataikat. A Mercedes lehet, hogy hibázott, ám nem a szabályok ismeretével volt gondjuk, csupán a helyzet értelmezésével. Ilyen szempontból az eset igenis precedens értékű, ugyanis különbözik a tavalyi Melbourne-i helyzettől, ahol nem volt félrevezetés. Legalábbis ezt hitték Ross Brawnék. És két csapat kivételével mindenki – igaz az a két csapat is csak hitte, nem pedig tudta! Sokat lehet vitatkozni persze azon, hibázott-e a Mercedes, érdemel-e ezért büntetsét Schumacher, az viszont nem vita tárgya, hogy a pályabírók, pontosabban a versenyirányítás hatalmas bakot lőtt! És ez minden bonyodalom eredője, a többi csak ráadás!
 |
| SC, azaz Safety Car. Bár vasárnap óta már az sem biztos... |
Szabályalkotók: a felszínesség alatt elfeledett lényeg
Persze ezt a kiinduló okot még tovább is vissza lehet vezetni: egészen a szabályalkotásig, és a Sportszabályzat 40.13-as pontjáig. „Ha a verseny úgy ér véget, hogy közben a biztonsági autó a pályán van, az utolsó kör végén a biztonsági autó a bokszutcába hajt, hogy a versenyautók a szokásoknak megfelelő módon haladjanak a kockás zászló felé, de előzés nélkül.” A regula egyértelmű. Hogy mi haszna van, az viszont koránt sem! Azt sugallja ugyanis, hogy bár a sportág egyik legmagasabb szintjén tevékenykednek, nemcsak a versenyirányítás és a döntőbírák, de a szabályalkotók is hajlamosak olyan bagatell hibákra, mint amire Fernando Alonso a Massenet-ben… Mi több, olykor azt az érzést keltik az emberben, mintha éppen az alapokat felejtették volna el. Hát kezdjük azoknál!
Az autósport veszélyes. Ez mindig így volt és mindig így lesz, emberi kéz nem változtathat rajta. Csupán enyhíthet a kockázaton. Amikor az 1973-as Kanadai Nagydíjon először vetették be a biztonsági autót, éppen e célok vezérelték a rendezőket. A Safety Car azért van a pályán, hogy veszély esetén visszafogja a mezőnyt: csökkenti a tempót és tiltja az előzést. Vagyis csupa olyan dolgot tesz, ami szöges ellentétben áll a versenyzés lényegével. Jelenléte tehát a szükséges rossz, melyet vállalni kell, mivel az emberi élet védelme a versenyzésen felül áll. A gond csupán az, hogy az elkorcsosult szabályoknak hála már nemcsak a biztonság, de maguk a regulák is a versenyzés elé kerülhettek. És ez nyilván az átgondolatlan szabályalkotási elvek eredménye. Az előírásokat ugyanis évről évre toldozzák, miközben az állandó változások miatt gyakran elkerüli figyelmüket, hogy bizonyos változások fölöslegessé tesznek bizonyos szabályokat.
Tudniillik, ha a Safety Carra szükség van az utolsó körben, az a veszély fennállását jelzi. Ha veszély van, maradjon is bent (vagy ha a formaságok miatt visszahívják, legalább a veszélyt jelezzék továbbra is – sárga zászlókkal)! Ha viszont nincs veszély, és bejön, tovább ne hátráltassa fölöslegesen a versenyt! Még akkor se, ha abból csupán egyetlen kanyar van hátra!
Azok, akik a fent említett 40.13-as szabálypontot kitalálták, megfogalmazták, és egyáltalán komolyan gondolták, viszont elfelejtették a fenti alaptételt: a biztonsági autó szükséges rossz, mely csakis veszély esetén, és csakis a biztonság érdekében avatkozik bele a versenybe, nem pedig azért, hogy porcelánboltba szabadított elefántként zavarja meg, tegye tönkre mások munkáját.
Vagy ha már ezt teszi, az FIA-hoz tartozó illetékesek tehetnének az okozott károk minimalizálásáért! És ezzel vissza is értünk a döntéshozás szintjére. Ugyanis nekik kellett dönteni arról, hogy kinek a hibáját tekintik nagyobbnak: a csapatét, ami miatt Schumacher „szabályszegővé” vált, vagy a versenyirányításét, akik miatt a Mercedes hibázott. És ők állást foglaltak, bizonyítva ezzel, hogy képtelenek az önkritikára. Éppen ők, akiktől a leginkább önkritikát várna az ember… De határozatukkal egyben választottak is: önmaguk renoméját védik a sport érdekei és a versenyzés helyett, a rossz szabályok mellett szavaznak az elvek és sportértékek helyett. Ha úgy tetszik, a Trulli-féle „inkább nem versenyzek, mert úgysincs értelme küzdeni” elvet, a Schumacher-féle „minden apró lehetőséget meg kell ragadni” elv helyett. Akkor most valóban a verseny mindenek előtt?
Így döntöttek, el kell fogadnunk. De ha ezek után is képmutatóan reklámozzák önmagukat az igazságosság elkötelezettjeikén, csak egyre nevetségesebbé válnak. És ha továbbra is azt állítják magukról, hogy a sportszerűség és versenyzés szellemiségét elsőnek tartva, még a szabályokat is képesek át-/másként értelmezni, csak hiteltelenségüket erősítik. Ha pedig a versenyzőbíró hasznosságával bizonygatják megújulásuk erényeit, elég lesz csupán eszükbe juttatni, hogy Damon Hill ahelyett, hogy Schumacher szemszögének bemutatásával megpróbálta volna meggyőzni kollégáit arról, hogy az ügyben egyedüliként ártatlan felet megbüntetni igazságtalan, sőt botrányos hiba, inkább maga is igazi bíróvá vált, s a szabálykönyvbe bújt. Ez bizony fontosabb volt még annál is, hogy foglalkozzanak Barrichello flegma kormánydobálásával, mely ha Chandhock csak pár másodperccel is korábban ér oda, akár komoly következményekkel is járhatott volna. A brazil így megúszta a pénzbüntetést. Felipe Massa tavalyi balesetére már nyilván nem emlékeznek odafent… A másik ügy fontosabb volt, elvégre ott magukat is védeniük kellett.
A döntésről viszont mindent elárul, hogy a minap az FIA hivatalosan nyilatkozott a szabály pontosításának szükségességéről, hogy „a jövőben a Monacóban fellépő problémákat a jövőben elkerülhessék”.
Késő bánat. A Monacói Nagydíj utolsó köre ugyanis nem egy nagyszerű sportoló zseniális megmozdulásaként vonul be az F1-es történelemkönyvbe, hanem újabb strigula lesz a „hétszeres” kétes ügyeinek listáján. A vasárnapi futam hőse így egy másik, többször is hibázó bajnok lett, miközben a Mercedes háziversenyében Rosberg „növelte” előnyét Schumival szemben… Mindezt a bajnok hibátlan teljesítménye és emlékezetes villanása ellenére – amiért úgy tűnik, büntetés a jutalom…
A hercegség szalagkorlátja igazságosabb bíró, mert a hibázókat bünteti, a jól dolgozókat pedig mennybe emeli. Mindig is ez volt a rend, és ez tette oly különlegessé és értékessé a monacói versenyt és az ott aratott győzelmet.
De az ítészek ezúttal megfordították a rendet, kiemelve az átlagost, jónak téve a rosszat, és eltiporva a különlegest. Az igazság nevében!
Schumi manővere túl sok figyelmet kapott, ám a bírák kilökték őt a reflektorfényből, az árnyékos oldalra. És ezzel magukat is minősítették.
Hiszen a jó bíró az, akit észre sem veszünk…
Persze ezt a kiinduló okot még tovább is vissza lehet vezetni: egészen a szabályalkotásig, és a Sportszabályzat 40.13-as pontjáig. „Ha a verseny úgy ér véget, hogy közben a biztonsági autó a pályán van, az utolsó kör végén a biztonsági autó a bokszutcába hajt, hogy a versenyautók a szokásoknak megfelelő módon haladjanak a kockás zászló felé, de előzés nélkül.” A regula egyértelmű. Hogy mi haszna van, az viszont koránt sem! Azt sugallja ugyanis, hogy bár a sportág egyik legmagasabb szintjén tevékenykednek, nemcsak a versenyirányítás és a döntőbírák, de a szabályalkotók is hajlamosak olyan bagatell hibákra, mint amire Fernando Alonso a Massenet-ben… Mi több, olykor azt az érzést keltik az emberben, mintha éppen az alapokat felejtették volna el. Hát kezdjük azoknál!
Az autósport veszélyes. Ez mindig így volt és mindig így lesz, emberi kéz nem változtathat rajta. Csupán enyhíthet a kockázaton. Amikor az 1973-as Kanadai Nagydíjon először vetették be a biztonsági autót, éppen e célok vezérelték a rendezőket. A Safety Car azért van a pályán, hogy veszély esetén visszafogja a mezőnyt: csökkenti a tempót és tiltja az előzést. Vagyis csupa olyan dolgot tesz, ami szöges ellentétben áll a versenyzés lényegével. Jelenléte tehát a szükséges rossz, melyet vállalni kell, mivel az emberi élet védelme a versenyzésen felül áll. A gond csupán az, hogy az elkorcsosult szabályoknak hála már nemcsak a biztonság, de maguk a regulák is a versenyzés elé kerülhettek. És ez nyilván az átgondolatlan szabályalkotási elvek eredménye. Az előírásokat ugyanis évről évre toldozzák, miközben az állandó változások miatt gyakran elkerüli figyelmüket, hogy bizonyos változások fölöslegessé tesznek bizonyos szabályokat.
Tudniillik, ha a Safety Carra szükség van az utolsó körben, az a veszély fennállását jelzi. Ha veszély van, maradjon is bent (vagy ha a formaságok miatt visszahívják, legalább a veszélyt jelezzék továbbra is – sárga zászlókkal)! Ha viszont nincs veszély, és bejön, tovább ne hátráltassa fölöslegesen a versenyt! Még akkor se, ha abból csupán egyetlen kanyar van hátra!
Azok, akik a fent említett 40.13-as szabálypontot kitalálták, megfogalmazták, és egyáltalán komolyan gondolták, viszont elfelejtették a fenti alaptételt: a biztonsági autó szükséges rossz, mely csakis veszély esetén, és csakis a biztonság érdekében avatkozik bele a versenybe, nem pedig azért, hogy porcelánboltba szabadított elefántként zavarja meg, tegye tönkre mások munkáját.
Vagy ha már ezt teszi, az FIA-hoz tartozó illetékesek tehetnének az okozott károk minimalizálásáért! És ezzel vissza is értünk a döntéshozás szintjére. Ugyanis nekik kellett dönteni arról, hogy kinek a hibáját tekintik nagyobbnak: a csapatét, ami miatt Schumacher „szabályszegővé” vált, vagy a versenyirányításét, akik miatt a Mercedes hibázott. És ők állást foglaltak, bizonyítva ezzel, hogy képtelenek az önkritikára. Éppen ők, akiktől a leginkább önkritikát várna az ember… De határozatukkal egyben választottak is: önmaguk renoméját védik a sport érdekei és a versenyzés helyett, a rossz szabályok mellett szavaznak az elvek és sportértékek helyett. Ha úgy tetszik, a Trulli-féle „inkább nem versenyzek, mert úgysincs értelme küzdeni” elvet, a Schumacher-féle „minden apró lehetőséget meg kell ragadni” elv helyett. Akkor most valóban a verseny mindenek előtt?
Így döntöttek, el kell fogadnunk. De ha ezek után is képmutatóan reklámozzák önmagukat az igazságosság elkötelezettjeikén, csak egyre nevetségesebbé válnak. És ha továbbra is azt állítják magukról, hogy a sportszerűség és versenyzés szellemiségét elsőnek tartva, még a szabályokat is képesek át-/másként értelmezni, csak hiteltelenségüket erősítik. Ha pedig a versenyzőbíró hasznosságával bizonygatják megújulásuk erényeit, elég lesz csupán eszükbe juttatni, hogy Damon Hill ahelyett, hogy Schumacher szemszögének bemutatásával megpróbálta volna meggyőzni kollégáit arról, hogy az ügyben egyedüliként ártatlan felet megbüntetni igazságtalan, sőt botrányos hiba, inkább maga is igazi bíróvá vált, s a szabálykönyvbe bújt. Ez bizony fontosabb volt még annál is, hogy foglalkozzanak Barrichello flegma kormánydobálásával, mely ha Chandhock csak pár másodperccel is korábban ér oda, akár komoly következményekkel is járhatott volna. A brazil így megúszta a pénzbüntetést. Felipe Massa tavalyi balesetére már nyilván nem emlékeznek odafent… A másik ügy fontosabb volt, elvégre ott magukat is védeniük kellett.
A döntésről viszont mindent elárul, hogy a minap az FIA hivatalosan nyilatkozott a szabály pontosításának szükségességéről, hogy „a jövőben a Monacóban fellépő problémákat a jövőben elkerülhessék”.
Késő bánat. A Monacói Nagydíj utolsó köre ugyanis nem egy nagyszerű sportoló zseniális megmozdulásaként vonul be az F1-es történelemkönyvbe, hanem újabb strigula lesz a „hétszeres” kétes ügyeinek listáján. A vasárnapi futam hőse így egy másik, többször is hibázó bajnok lett, miközben a Mercedes háziversenyében Rosberg „növelte” előnyét Schumival szemben… Mindezt a bajnok hibátlan teljesítménye és emlékezetes villanása ellenére – amiért úgy tűnik, büntetés a jutalom…
A hercegség szalagkorlátja igazságosabb bíró, mert a hibázókat bünteti, a jól dolgozókat pedig mennybe emeli. Mindig is ez volt a rend, és ez tette oly különlegessé és értékessé a monacói versenyt és az ott aratott győzelmet.
De az ítészek ezúttal megfordították a rendet, kiemelve az átlagost, jónak téve a rosszat, és eltiporva a különlegest. Az igazság nevében!
Schumi manővere túl sok figyelmet kapott, ám a bírák kilökték őt a reflektorfényből, az árnyékos oldalra. És ezzel magukat is minősítették.
Hiszen a jó bíró az, akit észre sem veszünk…
 |
| Schumacher hős helyett bűnbakká vált - de amit a sors elvesz, azt... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése