Amennyire hangos és érzelmes volt az utolsó fellépés, olyannyira csendesre és átlagosra sikeredett a visszatérés. Akkor a bajnoki küzdelembe jött vissza, most csak egykori sikerei helyszínére. A pár éve még véglegesnek gondolt, mára átmenetivé vált, a vörösből szürke lett: Schumi újra az F1-ben van, s négy év után ismét Monzában versenyzett. Ám a régmúlt dicső hangulata ezúttal csak a pálya korlátain csüngő hálás tifosi által köszönt vissza – némi (vörös) színt lopva az amúgy egyhangúan szürke hétvégébe…
Amikor valaki az „A Ferrari egy nagy család” mondatot hangoztatja, az ember sokszor hajlamos egyszerű reklámközhelynek tartani e kijelentést. Amikor pedig a csapat azon tagjai emlegetik, akik holmi bankóriások dollárkötegeiért cserében mindenféle lelkiismeret-furdalás nélkül teszik ki bajnokuk szűrét; és akik a Scuderia szárnyai alatt felnövő és élversenyzővé fejlődő, csapatához még egy elherdált bajnoki cím ellenére is mindig lojális srácnak mondatják negyedszer is fülére a varázsigét – „Fernando is faster than you!” –, pedig nemhogy hiteltelenné, de egyenesen abszurddá degradálódik…
Ilyenkor teljesen jogosnak, természetesnek tűnik a nevetés, a szkeptikus megjegyzés, gúnyos élcelődés. Ám mihelyst Monzába érkezik a Cirkusz, a kritikusok arcára fagyhat a mosoly, elhalkulnak az érvek, és félbeszakadnak a szarkasztikus poénok. Ilyenkor ugyanis minden kétkedő szembesülni kénytelen az ottani légkörrel, mely azt sugallja: az állítás valóban igaz. Mert bármennyire is igyekszenek a márka eladhatóvá tételéért felelősök holmi „marketingespíárreklámkatyvass zá” lealacsonyítani e mondatot, hiteltelenné tenni jelentését, a mögötte rejlő életérzések nagyon is léteznek, működnek!
S ezt most Michael Schumacher is (újra) megtapasztalhatta: „Hittük és vágytuk, hogy nem ez volt az utolsó Monzai versenyed! Köszönjük, hogy visszatértél, Michael! Végre úgy érezzük, újra élünk!” – köszön rá a bajnokra a 2006-os monzai győzelmekor és visszavonulásának bejelentésekor készült fotókkal illusztrált hatalmas szurkolói transzparens az egyik lelátó kerítésére kötözve. Hiába, az igazi szurkoló sosem felejti, ha valaki annyi jót tett vele! A rengeteg élmény – siker és kudarc –, a megannyi érzelem emlékáradata ugyanis elapaszthatatlan. Még az olyan gyenge év ellenére is, mint az idei. Mi több, olykor újra meg újra kiönt, szeretettel árasztva el az emlékek főhősét.
Ilyenkor teljesen jogosnak, természetesnek tűnik a nevetés, a szkeptikus megjegyzés, gúnyos élcelődés. Ám mihelyst Monzába érkezik a Cirkusz, a kritikusok arcára fagyhat a mosoly, elhalkulnak az érvek, és félbeszakadnak a szarkasztikus poénok. Ilyenkor ugyanis minden kétkedő szembesülni kénytelen az ottani légkörrel, mely azt sugallja: az állítás valóban igaz. Mert bármennyire is igyekszenek a márka eladhatóvá tételéért felelősök holmi „marketingespíárreklámkatyvass zá” lealacsonyítani e mondatot, hiteltelenné tenni jelentését, a mögötte rejlő életérzések nagyon is léteznek, működnek!
S ezt most Michael Schumacher is (újra) megtapasztalhatta: „Hittük és vágytuk, hogy nem ez volt az utolsó Monzai versenyed! Köszönjük, hogy visszatértél, Michael! Végre úgy érezzük, újra élünk!” – köszön rá a bajnokra a 2006-os monzai győzelmekor és visszavonulásának bejelentésekor készült fotókkal illusztrált hatalmas szurkolói transzparens az egyik lelátó kerítésére kötözve. Hiába, az igazi szurkoló sosem felejti, ha valaki annyi jót tett vele! A rengeteg élmény – siker és kudarc –, a megannyi érzelem emlékáradata ugyanis elapaszthatatlan. Még az olyan gyenge év ellenére is, mint az idei. Mi több, olykor újra meg újra kiönt, szeretettel árasztva el az emlékek főhősét.
Például az olyan ünnepi alkalmakkor, mint a 2010-es Olasz Nagydíj, mely egyben a nagy bajnok visszatérését is jelentette a Királyi Parkba. A múlt ellátogat a jelenbe. Kissé furcsa történet – mintha egy szent sétálgatna a katedrálisban, melynek freskóin önmagát is viszontláthatja… S ezt az abszurditást tovább erősíti, hogy az imádott versenyző, a Ferrari történetének valaha volt legnagyobbja és leghűségesebbje, éppen a legősibb rivális, a Mercedes színeiben teszi tiszteletét náluk.
Luis Figónak ezért pár öngyújtó, üdítős flakon, no meg a disznófej járt…
Schumachernek viszont hatalmas tisztelet: „Ezt a helyet nagyon sok érzelem és szép pillanat teszi színessé, amiket a ferraris időszak alatt éltünk át együtt. Ez akkor is észrevehető, mikor kimegyek a pályára, és ott találkozom a tifosival. Nem felejtették el az ő Micheléjüket! Természetesen ez nagyon boldoggá tesz.”
Na igen. A „családfőknek” azért lenne mit tanulniuk a család szó valódi lényegéről…
Csak rajt és más semmi…
Persze a „fő családfő” sem felejt. Luca di Montezemolo, az egykori munkaadó jókedvűen üdvözli korábbi versenyzőjét, bajnokát. Ma már „csupán” barátok, akik a várható fejlesztések, a bajnokság szempontjából sorsdöntő versenyek és a visszavonulás bejelentésének időzítése helyett már inkább magánügyekről beszélgetnek. Mert „Mikéle” immár piros helyett szürke overált visel, s az első rajtrács helyett a mezőny közepéig kell visszasétálnia, hogy autójába pattanjon.
Be is ül a 12. helyen álló Mercedesbe. A motor felzúg, a lámpák szabad jelzést adnak a felvezető körre – és a W01 heves cikázásba kezd. Ám az emberek figyelme az első rajtkockából induló Ferrarira irányul. Akárcsak négy éve… Most viszont „Mikéle” helyett Fernando a főszereplő, ő küzd a bajnokságért, ő teszi boldoggá az őrült tifosit.
A pályán a 2006-os győztes „Mikélére” pedig csak az a vörös sisak emlékeztet már – háromágú ezüstcsillaggal a tetején… A benne koncentráló arc a piros lámpák kialvását várja. Start! Az „öreg” Schumacher „megkopott reflexeivel” hamarabb reagál, mint az előtte álló ifjoncok, Sutil és Hülkenberg. A Mercedes azonnal legyorsulja az előle induló Force Indiát. Sofőrje előbb jobbra húz, majd a szintén arra tartó Hülkenberg szélárnyékába beleszippantva – bölcsen – úgy dönt, mégis a pálya közepén, a két Williams között tartja gépét. A számítása bejön – kétsávossá válik a monzai „autóút”. Schumi a belsőt választja, mivel pontosan tudja, a másik sornak vissza kell vennie a tömörülés miatt. Így is lesz: az ott haladó Barrichello, Webber, Vettel hármas az ütközést elkerülendő lassít. Schumi pedig melléjük érve mintegy átkacsint, majd szépen „elsétál” mellettük. A kigyorsítása olyannyira jól sikerül, hogy az újfent nehézkesen induló Webber sikánlevágása után a Curva Grande külső ívén a Red Bull mellé ér. Türelmesen használja ki tempófölényét, majd kellően óvatos fékezéssel fordul rá a Roggia–sikánra. Már ekkor látja, amint előtte a lelkes Hülkenberg a kavicsba kényszeríti Sebastian Vettelt. Schumi szűk íven kigyorsítva csap le barátjára, s máris a 7. helyen halad.
De nem sokáig. Elöl Lewis Hamilton McLarenje az első Lesmo kavicságyába rongyol. Schumacher e kanyarhoz érve pedig – tán valami törmelék miatt – lecsúszik az ívről: az imént szerzett pozíció ismét Vettelé. Megkezdődik a körözgetés – a két Red Bull között. Elérkezik a hatodik kör, melynek végén a Mercedes kissé bizonytalanabbul gyorsít ki a Parabolicából, mint az azt megelőző alkalmakkor. Márpedig Webber kocsija remekül tapad a gyors kanyarokban! A célegyenes végén kidugja sárga orrát a Mercedes szélárnyékából, és kifékezi a bajnokot. Ám Schumacher még nem adja föl. Akárcsak a rajt után, ezúttal is jobban gyorsít ki az első sikánból. Ismét tempófölénybe kerül a Curva Grandéban – ám ezúttal az ausztrál védi a külső ívet. Schumacher belül marad, majd a Roggiához érve megadja magát.
A 9. helyre kerül, melyet aztán a teljes verseny során megőriz.
A részletes leírás nem véletlen. Schumacher versenyéről ugyanis ezen kívül nemigen lenne mit írni: a futam érdemi része ez a hat kör volt, a többi 47 pedig csupán magányos és egyhangú körözgetés – egy kerékcserével félbevágva. Tét és a javítás esélye nélkül.
Hogy mennyire így van, a Webberrel történt ütközet illusztrálja legszemléletesebben. Abban a Roggia–sikánban, melyben „Mikéle” egykor leleményes testcsellel Mika Häkkinent ültette be a hintába, s ahol máskor könyörtelen határozottsággal a keményfiú Montoyát is engedelmességre bírta, Schumi most komolyabb ellenállás nélkül volt kénytelen útjára engedni jóval gyorsabb ellenfelét. Csakhogy a jelen már merőben más, mint a dicső múlt! Ez sokak számára megkopott gyorsaságának bizonyítéka, míg mások nyilván egyértelműen autója gyengeségének számlájára írják.
Valójában kicsit mindkettő igaz lehet. Egy nemrég megjelent interjúból kiderül, hogy Schumi maga is úgy gondolja, hogy egy 41 éves versenyző nem érheti el a huszonévesek szintjét. Ugyanakkor hozzáteszi – s erre már nem egy példát láttunk az F1, de a sport történetében is –, hogy tapasztalattal, némi leleményességgel és ésszel kompenzálni lehet e hátrányt. Már csupán alkalom kéne ennek bizonyítására. Tudniillik Schumacher számára az idei Mercedes nem adja meg erre a lehetőséget. Webber előzésekor tán elővehette volna a Hungaroringről ismert könyörtelenségét is (alapot adva a „Schumacher kétségbeesett” című elméletekhez), de ebben a helyzetben tulajdonképpen a lassítás volt az egyetlen lehetősége. Hisz még ha meg is próbál a Red Bull mellett maradni, ráadásul nem is lesz ütközés az esetből, a jóval gyorsabb ausztrál akkor egy vagy két körrel később előzi meg őt…
Látható, hogy Schuminak jelen állás szerint egyszerűen nem sok köze van az élmezőnyhöz. A Mercedes pedig nem csak a bajnokságot tekintve, de az egyes versenyeken is rendre esélytelen a Red Bullok ellen. Monzában is az volt.
Persze a „fő családfő” sem felejt. Luca di Montezemolo, az egykori munkaadó jókedvűen üdvözli korábbi versenyzőjét, bajnokát. Ma már „csupán” barátok, akik a várható fejlesztések, a bajnokság szempontjából sorsdöntő versenyek és a visszavonulás bejelentésének időzítése helyett már inkább magánügyekről beszélgetnek. Mert „Mikéle” immár piros helyett szürke overált visel, s az első rajtrács helyett a mezőny közepéig kell visszasétálnia, hogy autójába pattanjon.
Be is ül a 12. helyen álló Mercedesbe. A motor felzúg, a lámpák szabad jelzést adnak a felvezető körre – és a W01 heves cikázásba kezd. Ám az emberek figyelme az első rajtkockából induló Ferrarira irányul. Akárcsak négy éve… Most viszont „Mikéle” helyett Fernando a főszereplő, ő küzd a bajnokságért, ő teszi boldoggá az őrült tifosit.
A pályán a 2006-os győztes „Mikélére” pedig csak az a vörös sisak emlékeztet már – háromágú ezüstcsillaggal a tetején… A benne koncentráló arc a piros lámpák kialvását várja. Start! Az „öreg” Schumacher „megkopott reflexeivel” hamarabb reagál, mint az előtte álló ifjoncok, Sutil és Hülkenberg. A Mercedes azonnal legyorsulja az előle induló Force Indiát. Sofőrje előbb jobbra húz, majd a szintén arra tartó Hülkenberg szélárnyékába beleszippantva – bölcsen – úgy dönt, mégis a pálya közepén, a két Williams között tartja gépét. A számítása bejön – kétsávossá válik a monzai „autóút”. Schumi a belsőt választja, mivel pontosan tudja, a másik sornak vissza kell vennie a tömörülés miatt. Így is lesz: az ott haladó Barrichello, Webber, Vettel hármas az ütközést elkerülendő lassít. Schumi pedig melléjük érve mintegy átkacsint, majd szépen „elsétál” mellettük. A kigyorsítása olyannyira jól sikerül, hogy az újfent nehézkesen induló Webber sikánlevágása után a Curva Grande külső ívén a Red Bull mellé ér. Türelmesen használja ki tempófölényét, majd kellően óvatos fékezéssel fordul rá a Roggia–sikánra. Már ekkor látja, amint előtte a lelkes Hülkenberg a kavicsba kényszeríti Sebastian Vettelt. Schumi szűk íven kigyorsítva csap le barátjára, s máris a 7. helyen halad.
De nem sokáig. Elöl Lewis Hamilton McLarenje az első Lesmo kavicságyába rongyol. Schumacher e kanyarhoz érve pedig – tán valami törmelék miatt – lecsúszik az ívről: az imént szerzett pozíció ismét Vettelé. Megkezdődik a körözgetés – a két Red Bull között. Elérkezik a hatodik kör, melynek végén a Mercedes kissé bizonytalanabbul gyorsít ki a Parabolicából, mint az azt megelőző alkalmakkor. Márpedig Webber kocsija remekül tapad a gyors kanyarokban! A célegyenes végén kidugja sárga orrát a Mercedes szélárnyékából, és kifékezi a bajnokot. Ám Schumacher még nem adja föl. Akárcsak a rajt után, ezúttal is jobban gyorsít ki az első sikánból. Ismét tempófölénybe kerül a Curva Grandéban – ám ezúttal az ausztrál védi a külső ívet. Schumacher belül marad, majd a Roggiához érve megadja magát.
A 9. helyre kerül, melyet aztán a teljes verseny során megőriz.
A részletes leírás nem véletlen. Schumacher versenyéről ugyanis ezen kívül nemigen lenne mit írni: a futam érdemi része ez a hat kör volt, a többi 47 pedig csupán magányos és egyhangú körözgetés – egy kerékcserével félbevágva. Tét és a javítás esélye nélkül.
Hogy mennyire így van, a Webberrel történt ütközet illusztrálja legszemléletesebben. Abban a Roggia–sikánban, melyben „Mikéle” egykor leleményes testcsellel Mika Häkkinent ültette be a hintába, s ahol máskor könyörtelen határozottsággal a keményfiú Montoyát is engedelmességre bírta, Schumi most komolyabb ellenállás nélkül volt kénytelen útjára engedni jóval gyorsabb ellenfelét. Csakhogy a jelen már merőben más, mint a dicső múlt! Ez sokak számára megkopott gyorsaságának bizonyítéka, míg mások nyilván egyértelműen autója gyengeségének számlájára írják.
Valójában kicsit mindkettő igaz lehet. Egy nemrég megjelent interjúból kiderül, hogy Schumi maga is úgy gondolja, hogy egy 41 éves versenyző nem érheti el a huszonévesek szintjét. Ugyanakkor hozzáteszi – s erre már nem egy példát láttunk az F1, de a sport történetében is –, hogy tapasztalattal, némi leleményességgel és ésszel kompenzálni lehet e hátrányt. Már csupán alkalom kéne ennek bizonyítására. Tudniillik Schumacher számára az idei Mercedes nem adja meg erre a lehetőséget. Webber előzésekor tán elővehette volna a Hungaroringről ismert könyörtelenségét is (alapot adva a „Schumacher kétségbeesett” című elméletekhez), de ebben a helyzetben tulajdonképpen a lassítás volt az egyetlen lehetősége. Hisz még ha meg is próbál a Red Bull mellett maradni, ráadásul nem is lesz ütközés az esetből, a jóval gyorsabb ausztrál akkor egy vagy két körrel később előzi meg őt…
Látható, hogy Schuminak jelen állás szerint egyszerűen nem sok köze van az élmezőnyhöz. A Mercedes pedig nem csak a bajnokságot tekintve, de az egyes versenyeken is rendre esélytelen a Red Bullok ellen. Monzában is az volt.
Gene-rációk
Még akkor is, ha Nico Rosberg megvert egyet, s a másikkal szemben is éppen csak alulmaradt. S itt újra csak elkerülnek a fenti ellentétes nézőpontok: kor és képességek, kontra technika és háttér. De vajon amikor Schumi a huszonévesek szintjéről beszél, a Rosberghez hasonló „kölykökre”, vagy az annyi idősen már bajnokságot nyerő önmagára gondol? Cseppet sem mindegy! No nem mintha a Rosberg-féle ifjoncok szemernyit is tehetségtelenebbek lennének, csupán a már elért eredmények és a diadal utáni éhség miatt. Michael Schumacher ugyanis nem csupán 41 éves, de mellette hétszeres bajnok is. És amikor a fiatalokról „szintjéről” beszél, nem biztos, hogy csupán a gyorsaságra és frissességre gondol, hanem az őket hajtó motiváció „másságára” is. Hogy ezt pontosan mit is jelent, ahhoz elég összevetni a két Mercedes-versenyző monzai hozzáállását!
Már a nagydíjhétvége előtt szembetűnő különbségek voltak megfigyelhetők. A Belgiumból elégedetten távozó Nico Rosberg Monza „újszerűségét” optimistán várta: „A nehéz kezdés után Spában egész jó eredményt értünk el, jó volt szerezni pár pontot. A monzai pálya teljesen más karakterű, de bízom egy újabb pozitív hétvégében.” Vele szemben csapattársa visszafogottabban tekintett előre, s diplomatikus szavai inkább azt sugallják, nem várt sokat az Olasz Nagydíjtól: „A spái hétvége egészen szórakoztató volt, szívesen emlékszem rá, hisz a körülményekhez képest egész jó eredményt értünk ott el. A következő monzai verseny már teljesen más miatt lesz izgalmas számunkra, komoly kihívás lesz ez a csapatnak. Az idén már többször is láttuk, hogy a Monzához hasonló típusú pályák nem fekszenek nekünk. De minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a technikai csomagunkból a lehető legjobbat hozzuk ki.”
Folytatva a monzai nyilatkozatok boncolgatását, érdekesség, hogy míg pénteken mindkét versenyző elégedettnek tűnt (a fenti előzetes nyilatkozatok ismeretében ez nyilván más-más szintet jelent), szombaton már egy csalódott és egy elégedett német állt a mikrofonerdő mögött. Schumacher: „Az nem igazán – idézőjelben – meglepő, hogy most ott vagyunk, ahol. Eleve nem érkeztem eget rengető elvárásokkal Monzába. Nincs is semmi alapunk arra, hogy ezt tegyük. Ennek a kocsinak a fejlesztésében erősen visszavettünk, ezért már nem is fogunk nagy előrelépéseket tenni.” Schumihoz hasonlóan a lelkesen hajtó Rosberg is tisztában volt lehetőségeik határával, mégis mindent beleadott. Az eredmény a hetedik rajthely és egy bizakodó arc volt: „Óvatosnak kell lenni, nehogy megszokjuk, hogy már egy hetedik helynek is őrülten örülünk. Nyilván nyerni akarunk, nem hetediknek lenni. Mégis, a legjobbat nyújtottuk ma, ennél több nem ment. (…) A köröm jó volt. A versenytempóm még talán ennél is kicsit gyorsabb. A hetedik–hatodik hely lesz a cél, többre nem vagyunk képesek.”
Még akkor is, ha Nico Rosberg megvert egyet, s a másikkal szemben is éppen csak alulmaradt. S itt újra csak elkerülnek a fenti ellentétes nézőpontok: kor és képességek, kontra technika és háttér. De vajon amikor Schumi a huszonévesek szintjéről beszél, a Rosberghez hasonló „kölykökre”, vagy az annyi idősen már bajnokságot nyerő önmagára gondol? Cseppet sem mindegy! No nem mintha a Rosberg-féle ifjoncok szemernyit is tehetségtelenebbek lennének, csupán a már elért eredmények és a diadal utáni éhség miatt. Michael Schumacher ugyanis nem csupán 41 éves, de mellette hétszeres bajnok is. És amikor a fiatalokról „szintjéről” beszél, nem biztos, hogy csupán a gyorsaságra és frissességre gondol, hanem az őket hajtó motiváció „másságára” is. Hogy ezt pontosan mit is jelent, ahhoz elég összevetni a két Mercedes-versenyző monzai hozzáállását!
Már a nagydíjhétvége előtt szembetűnő különbségek voltak megfigyelhetők. A Belgiumból elégedetten távozó Nico Rosberg Monza „újszerűségét” optimistán várta: „A nehéz kezdés után Spában egész jó eredményt értünk el, jó volt szerezni pár pontot. A monzai pálya teljesen más karakterű, de bízom egy újabb pozitív hétvégében.” Vele szemben csapattársa visszafogottabban tekintett előre, s diplomatikus szavai inkább azt sugallják, nem várt sokat az Olasz Nagydíjtól: „A spái hétvége egészen szórakoztató volt, szívesen emlékszem rá, hisz a körülményekhez képest egész jó eredményt értünk ott el. A következő monzai verseny már teljesen más miatt lesz izgalmas számunkra, komoly kihívás lesz ez a csapatnak. Az idén már többször is láttuk, hogy a Monzához hasonló típusú pályák nem fekszenek nekünk. De minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy a technikai csomagunkból a lehető legjobbat hozzuk ki.”
Folytatva a monzai nyilatkozatok boncolgatását, érdekesség, hogy míg pénteken mindkét versenyző elégedettnek tűnt (a fenti előzetes nyilatkozatok ismeretében ez nyilván más-más szintet jelent), szombaton már egy csalódott és egy elégedett német állt a mikrofonerdő mögött. Schumacher: „Az nem igazán – idézőjelben – meglepő, hogy most ott vagyunk, ahol. Eleve nem érkeztem eget rengető elvárásokkal Monzába. Nincs is semmi alapunk arra, hogy ezt tegyük. Ennek a kocsinak a fejlesztésében erősen visszavettünk, ezért már nem is fogunk nagy előrelépéseket tenni.” Schumihoz hasonlóan a lelkesen hajtó Rosberg is tisztában volt lehetőségeik határával, mégis mindent beleadott. Az eredmény a hetedik rajthely és egy bizakodó arc volt: „Óvatosnak kell lenni, nehogy megszokjuk, hogy már egy hetedik helynek is őrülten örülünk. Nyilván nyerni akarunk, nem hetediknek lenni. Mégis, a legjobbat nyújtottuk ma, ennél több nem ment. (…) A köröm jó volt. A versenytempóm még talán ennél is kicsit gyorsabb. A hetedik–hatodik hely lesz a cél, többre nem vagyunk képesek.”
Láthatóan Schumi elfogadta a szombati 12. helyezését, míg Nico kimondottan örült a 7. rajthelynek – de azért háromszorosan kiemelte, hogy mégsem éri be ennyivel. A versenyen Schumi a 9., Rosberg pedig a saját várakozásait is felülmúló 5. helyen ért célba…
Vajon a versenyt megelőzően a nehéz helyzetben is minél jobb eredményekre törő illetve a már kevésbé rosszal is megelégedő hozzáállások közti különbség abból adódik, hogy Nico jobbnak érzi autóját, mint Michael, és egyszerűen többet képes kihozni belőle bajnok társánál? Vagy netán Rosberg szimplán nem akar beletörődni abba, hogy csapata idén esélytelen, és ezt a szezont sem kívánja föladni – továbbra is várva a nagy lehetőségre –; míg Michael már valóban csupán azért körözget, mert – erősen sarkítva! – a jövő év még nem kezdődött el, az ideit viszont el kell tölteni valamivel?
Vajon az időmérőn és a versenyen mutatott teljesítmények ezen hozzáállások eredményei, vagy e hozzáállások adódnak a eredményekből? Talán Rosberg azért érkezett optimistán, mert jobban érzi magát a W01-ben, míg Schumi azért volt pesszimista, mert autójával reménytelen a viszonya? Netán Schumi azért teljesített csak átlagosan, mert így állt a dolgokhoz, míg Rosberg azért ért el a vártnál jobb eredményeket, mert eleve mindig a csúcsra tör?
Valószínűleg mindkettő egyszerre igaz is, nem is.
Rosberg nulla futamgyőzelmet számlál. Tavaly annak reményében igazolt a középszerű Williamstől a Mercedeshez, hogy végre képességeinek megfelelő autóval mutassa meg a nagyvilágnak, hogy képes nyerni – akár bajnokságot is. Ehhez képest egy olyan középszerű autót kapott 2010-re, amely volt csapatának autóival viaskodik a nagyok által hátrahagyott pontocskákért… Nicónak bőven van már tapasztalata abban, miként kell és lehet egy ilyen autóval versenyezni, s miként lehet annak lehetőségeiből a legtöbbet kihozni – még csak ilyen kocsi adatott meg neki. Mindehhez társul még az a fajta ifjonti dacosság, mellyel mindenáron meg akarja mutatni a világnak képességeit. A gyárivá alakuló címvédő csapattól joggal várta, hogy ehhez végre meglesz a szükséges technikája is, és most joggal csalódott. Föladni viszont nyilván nem fogja, s ha már tét nélküli az év, s – mint most Monzában is – belead apait, anyait. (Nyilván inkább apait…)
Schumacher 91 győzelmet és hét bajnoki címet számlál. Tavaly azért igazolt a Mercedeshez, hogy újra hódolhasson szenvedélyének, s hogy megmutassa, hogy még 41 évesen is képes nyerni – akár bajnokságot is. Ehhez képest egy olyan középszerű autót kapott 2010-re, amely a legkevésbé sem illik vezetési stílusához, méretes akadályokat görgetve ezzel a visszaszokni igyekvő bajnok útjába. Schuminak bőven van már tapasztalata abban, miként kell és lehet egy ilyen autóból győztes gépet faragni – akár évek munkájával –, s mikor érdemes ezzel egyáltalán próbálkozni. Idén hamar rá kellett döbbennie, hogy nem érdemes, ahhoz ugyanis, hogy három év kihagyást követően felvegye a kesztyűt az ellenfelekkel, még több időre van szüksége, valamint a most rendelkezésre állótól merőben eltérő alapokra. Mindehhez pedig társul az a tény, hogy Schumi már nem becsvágyó 21 éves, és semmilyen eredménykényszer nem nyomja a vállát. Minden rekorddal a zsebében már bőven megteheti, hogy egy ennyire gyenge év, mint a mostani ne érdekelje őt túlságosan.
E két versenyző tehát két, egymástól teljesen eltérő szemléletmódot, korosztályt, pályaszakaszt képvisel. Rosberg az a fajta ifjú teniszező, akinek minden kis tornán részt kell vennie, mivel csak így kerülhet az igazán nagy versenyek megnyeréséhez szükséges előkelő világranglistás helyezések birtokába. Schumacher, a sokszoros bajnok viszont már főként csak a grand slamekre hajt. S ez hozzáállásukban is megmutatkozik. A Rosberg-féle teniszjátékos még akkor is minden labdáért megküzd, ha éppen dupla brékelőnyben van, és az ellenfele adogat – nem ismer elveszett labdát, pontot. Schumacher viszont szemrebbenés nélkül semmire odaadja ellenfelének annak adogatójátékát, s kivárja, míg saját maga szerválhat a meccsért.
A két versenyző tehát teljesen más dimenziókban gondolkodik, hisz karrierjük különböző állomásain tartanak: Schuminak egy győzelem csupán egy a bajnoki cím felé vezető lépés, míg Rosbergnek egy áttörés lenne azon a falon, melyről eleddig rendre nagyot koppanva pattant le. Amikor tehát a Schumi által is említett ’A fiatalság a rutin ellen’ típusú összecsapásról beszélünk, a „csata” ezen vetületét sem feledhetjük el! Míg egy fiatal rendületlen lelkesedéssel fut neki a falnak újra meg újra, addig a tapasztalt róka inkább egy ajtót tervez, amin bejuthat… S ez máris megmagyarázza Schumacher Eddie Jordan által a visszavonulás jeleként értelmezett látszólagos kiábrándultságát, motiválatlanságát, érdektelenségét…
Vajon a versenyt megelőzően a nehéz helyzetben is minél jobb eredményekre törő illetve a már kevésbé rosszal is megelégedő hozzáállások közti különbség abból adódik, hogy Nico jobbnak érzi autóját, mint Michael, és egyszerűen többet képes kihozni belőle bajnok társánál? Vagy netán Rosberg szimplán nem akar beletörődni abba, hogy csapata idén esélytelen, és ezt a szezont sem kívánja föladni – továbbra is várva a nagy lehetőségre –; míg Michael már valóban csupán azért körözget, mert – erősen sarkítva! – a jövő év még nem kezdődött el, az ideit viszont el kell tölteni valamivel?
Vajon az időmérőn és a versenyen mutatott teljesítmények ezen hozzáállások eredményei, vagy e hozzáállások adódnak a eredményekből? Talán Rosberg azért érkezett optimistán, mert jobban érzi magát a W01-ben, míg Schumi azért volt pesszimista, mert autójával reménytelen a viszonya? Netán Schumi azért teljesített csak átlagosan, mert így állt a dolgokhoz, míg Rosberg azért ért el a vártnál jobb eredményeket, mert eleve mindig a csúcsra tör?
Valószínűleg mindkettő egyszerre igaz is, nem is.
Rosberg nulla futamgyőzelmet számlál. Tavaly annak reményében igazolt a középszerű Williamstől a Mercedeshez, hogy végre képességeinek megfelelő autóval mutassa meg a nagyvilágnak, hogy képes nyerni – akár bajnokságot is. Ehhez képest egy olyan középszerű autót kapott 2010-re, amely volt csapatának autóival viaskodik a nagyok által hátrahagyott pontocskákért… Nicónak bőven van már tapasztalata abban, miként kell és lehet egy ilyen autóval versenyezni, s miként lehet annak lehetőségeiből a legtöbbet kihozni – még csak ilyen kocsi adatott meg neki. Mindehhez társul még az a fajta ifjonti dacosság, mellyel mindenáron meg akarja mutatni a világnak képességeit. A gyárivá alakuló címvédő csapattól joggal várta, hogy ehhez végre meglesz a szükséges technikája is, és most joggal csalódott. Föladni viszont nyilván nem fogja, s ha már tét nélküli az év, s – mint most Monzában is – belead apait, anyait. (Nyilván inkább apait…)
Schumacher 91 győzelmet és hét bajnoki címet számlál. Tavaly azért igazolt a Mercedeshez, hogy újra hódolhasson szenvedélyének, s hogy megmutassa, hogy még 41 évesen is képes nyerni – akár bajnokságot is. Ehhez képest egy olyan középszerű autót kapott 2010-re, amely a legkevésbé sem illik vezetési stílusához, méretes akadályokat görgetve ezzel a visszaszokni igyekvő bajnok útjába. Schuminak bőven van már tapasztalata abban, miként kell és lehet egy ilyen autóból győztes gépet faragni – akár évek munkájával –, s mikor érdemes ezzel egyáltalán próbálkozni. Idén hamar rá kellett döbbennie, hogy nem érdemes, ahhoz ugyanis, hogy három év kihagyást követően felvegye a kesztyűt az ellenfelekkel, még több időre van szüksége, valamint a most rendelkezésre állótól merőben eltérő alapokra. Mindehhez pedig társul az a tény, hogy Schumi már nem becsvágyó 21 éves, és semmilyen eredménykényszer nem nyomja a vállát. Minden rekorddal a zsebében már bőven megteheti, hogy egy ennyire gyenge év, mint a mostani ne érdekelje őt túlságosan.
E két versenyző tehát két, egymástól teljesen eltérő szemléletmódot, korosztályt, pályaszakaszt képvisel. Rosberg az a fajta ifjú teniszező, akinek minden kis tornán részt kell vennie, mivel csak így kerülhet az igazán nagy versenyek megnyeréséhez szükséges előkelő világranglistás helyezések birtokába. Schumacher, a sokszoros bajnok viszont már főként csak a grand slamekre hajt. S ez hozzáállásukban is megmutatkozik. A Rosberg-féle teniszjátékos még akkor is minden labdáért megküzd, ha éppen dupla brékelőnyben van, és az ellenfele adogat – nem ismer elveszett labdát, pontot. Schumacher viszont szemrebbenés nélkül semmire odaadja ellenfelének annak adogatójátékát, s kivárja, míg saját maga szerválhat a meccsért.
A két versenyző tehát teljesen más dimenziókban gondolkodik, hisz karrierjük különböző állomásain tartanak: Schuminak egy győzelem csupán egy a bajnoki cím felé vezető lépés, míg Rosbergnek egy áttörés lenne azon a falon, melyről eleddig rendre nagyot koppanva pattant le. Amikor tehát a Schumi által is említett ’A fiatalság a rutin ellen’ típusú összecsapásról beszélünk, a „csata” ezen vetületét sem feledhetjük el! Míg egy fiatal rendületlen lelkesedéssel fut neki a falnak újra meg újra, addig a tapasztalt róka inkább egy ajtót tervez, amin bejuthat… S ez máris megmagyarázza Schumacher Eddie Jordan által a visszavonulás jeleként értelmezett látszólagos kiábrándultságát, motiválatlanságát, érdektelenségét…
Gondok, rejtélyek – Megoldás helyett újrakezdés?
Nem ad viszont magyarázatot arra a 333 ezredmásodpercre, mellyel Nico Rosberg megverte őt a monzai időmérő edzés második szakaszában. Az ifjabbik német egész hétvégén gyorsabbnak tűnt csapattársánál, s az említett különbség a szabadedzéseken még nagyobb is volt – a verseny eredménye pedig önmagáért beszél… Márpedig ez nem csupán a hozzáálláson múlik!
Schumacher szombaton részletesebben is beszélt problémáiról, melyek – idén már magától értetődően – főként a gumikérdésre vezethetők vissza. „Tegnap javítottunk a kocsi viselkedésén. De nem értük el, hogy igazán kezes legyen. Meglehetősen nyugtalan és ideges.” – mindez egész hétvégén tisztán látszott a rekordbajnok fedélzeti kameráján is. Hogy ilyen nyugtalan volt a kocsi az, azt bizonyítja, hogy Schumiék ismét mellélőttek a beállítások terén. „Ismét feltűnő volt az egyes gumik közötti különbség. Leginkább az első kvalifikációs részben, ahol a különbség fél másodperc volt, holott a kocsin semmit sem változtattunk. Ez egyszerűen csak a gumikból adódott. Mindig vannak különböző variációk, amik buktatót eredményeznek. Megpróbálsz finomhangolásokat végezni, aztán erre hirtelen jön fél másodperc csak a gumikból… És ilyenkor már persze maga a finombeállítás sem stimmel 100%-osan.”
Schumacher idén már sokadjára panaszkodik a Bridgestone–abroncsok kiszámíthatatlansága miatt. Ez egyrészről kritika is a japánok felé, másrészről viszont azt mutatja, a „hétszeres” egyszerűen még az szezonhajrára sem tudta igazán kiismerni a gumikat. (És a Pirelli érkezésével idén talán már nem is feltétlenül érdemes próbálkoznia ezzel.) A történet arról szól, hogy két szett Bridgestone között olykor akár azonos típus esetén is jelentős eltérések lehetnek. S ez különösen problémát okoz az olyan alapvetően „félretervezett”, a gumikkal a változtatások óta is nehezen bánó autók esetén, mint a Mercedes. Ehhez adódik aztán hozzá Schumacher tapasztalatlansága, a korábbi gumi-generáció ismeretlensége.
Az eset azt bizonyítja, hogy Schumacher még ennyi, a Mercedesszel lefutott kilométer után is újra meg újra bizonytalanságba, ismeretlenségekbe ütközik a beállítások, a technika terén. Márpedig minél kevesebbet tud egy versenyző a technikai összefüggésekről, annál könnyebben téved el.
Olyannyira, hogy Schuminak a szombat délelőtti szabadedzésen egy másik „rejtélyes” jelenséggel is szembesülnie kellett: autójának végsebessége (mellyel pénteken még oly elégedett volt) több kilométer/órával lassabb volt, mint csapattársáé. „Tény, hogy a két kocsi között semmilyen különbség nem volt, ami azt eredményezné, hogy ő [Rosberg] tíz km/órával gyorsabb legyen. De ha összevetjük a csúcssebességeket az egyes csapatokon belül, és azt látjuk, hogy az egyik versenyző minden egyenesben sokkal gyorsabb a társánál, természetes, hogy az ember arra gondol: Akkor hogy is van ez?!” A dologhoz tán csupán annyit érdemes hozzáfűzni, hogy nem Schumi volt az egyetlen, aki szombaton ilyen „parajelenségre” panaszkodott: Sebastian Vettel a célegyenesben csapattársához képest összeszedett „háromtizedes hátrányának” okait nem értette az időmérő után…
Olyannyira, hogy Schuminak a szombat délelőtti szabadedzésen egy másik „rejtélyes” jelenséggel is szembesülnie kellett: autójának végsebessége (mellyel pénteken még oly elégedett volt) több kilométer/órával lassabb volt, mint csapattársáé. „Tény, hogy a két kocsi között semmilyen különbség nem volt, ami azt eredményezné, hogy ő [Rosberg] tíz km/órával gyorsabb legyen. De ha összevetjük a csúcssebességeket az egyes csapatokon belül, és azt látjuk, hogy az egyik versenyző minden egyenesben sokkal gyorsabb a társánál, természetes, hogy az ember arra gondol: Akkor hogy is van ez?!” A dologhoz tán csupán annyit érdemes hozzáfűzni, hogy nem Schumi volt az egyetlen, aki szombaton ilyen „parajelenségre” panaszkodott: Sebastian Vettel a célegyenesben csapattársához képest összeszedett „háromtizedes hátrányának” okait nem értette az időmérő után…
Nem ad viszont magyarázatot arra a 333 ezredmásodpercre, mellyel Nico Rosberg megverte őt a monzai időmérő edzés második szakaszában. Az ifjabbik német egész hétvégén gyorsabbnak tűnt csapattársánál, s az említett különbség a szabadedzéseken még nagyobb is volt – a verseny eredménye pedig önmagáért beszél… Márpedig ez nem csupán a hozzáálláson múlik!
Schumacher szombaton részletesebben is beszélt problémáiról, melyek – idén már magától értetődően – főként a gumikérdésre vezethetők vissza. „Tegnap javítottunk a kocsi viselkedésén. De nem értük el, hogy igazán kezes legyen. Meglehetősen nyugtalan és ideges.” – mindez egész hétvégén tisztán látszott a rekordbajnok fedélzeti kameráján is. Hogy ilyen nyugtalan volt a kocsi az, azt bizonyítja, hogy Schumiék ismét mellélőttek a beállítások terén. „Ismét feltűnő volt az egyes gumik közötti különbség. Leginkább az első kvalifikációs részben, ahol a különbség fél másodperc volt, holott a kocsin semmit sem változtattunk. Ez egyszerűen csak a gumikból adódott. Mindig vannak különböző variációk, amik buktatót eredményeznek. Megpróbálsz finomhangolásokat végezni, aztán erre hirtelen jön fél másodperc csak a gumikból… És ilyenkor már persze maga a finombeállítás sem stimmel 100%-osan.”
Schumacher idén már sokadjára panaszkodik a Bridgestone–abroncsok kiszámíthatatlansága miatt. Ez egyrészről kritika is a japánok felé, másrészről viszont azt mutatja, a „hétszeres” egyszerűen még az szezonhajrára sem tudta igazán kiismerni a gumikat. (És a Pirelli érkezésével idén talán már nem is feltétlenül érdemes próbálkoznia ezzel.) A történet arról szól, hogy két szett Bridgestone között olykor akár azonos típus esetén is jelentős eltérések lehetnek. S ez különösen problémát okoz az olyan alapvetően „félretervezett”, a gumikkal a változtatások óta is nehezen bánó autók esetén, mint a Mercedes. Ehhez adódik aztán hozzá Schumacher tapasztalatlansága, a korábbi gumi-generáció ismeretlensége.
Az eset azt bizonyítja, hogy Schumacher még ennyi, a Mercedesszel lefutott kilométer után is újra meg újra bizonytalanságba, ismeretlenségekbe ütközik a beállítások, a technika terén. Márpedig minél kevesebbet tud egy versenyző a technikai összefüggésekről, annál könnyebben téved el.
Olyannyira, hogy Schuminak a szombat délelőtti szabadedzésen egy másik „rejtélyes” jelenséggel is szembesülnie kellett: autójának végsebessége (mellyel pénteken még oly elégedett volt) több kilométer/órával lassabb volt, mint csapattársáé. „Tény, hogy a két kocsi között semmilyen különbség nem volt, ami azt eredményezné, hogy ő [Rosberg] tíz km/órával gyorsabb legyen. De ha összevetjük a csúcssebességeket az egyes csapatokon belül, és azt látjuk, hogy az egyik versenyző minden egyenesben sokkal gyorsabb a társánál, természetes, hogy az ember arra gondol: Akkor hogy is van ez?!” A dologhoz tán csupán annyit érdemes hozzáfűzni, hogy nem Schumi volt az egyetlen, aki szombaton ilyen „parajelenségre” panaszkodott: Sebastian Vettel a célegyenesben csapattársához képest összeszedett „háromtizedes hátrányának” okait nem értette az időmérő után…
Olyannyira, hogy Schuminak a szombat délelőtti szabadedzésen egy másik „rejtélyes” jelenséggel is szembesülnie kellett: autójának végsebessége (mellyel pénteken még oly elégedett volt) több kilométer/órával lassabb volt, mint csapattársáé. „Tény, hogy a két kocsi között semmilyen különbség nem volt, ami azt eredményezné, hogy ő [Rosberg] tíz km/órával gyorsabb legyen. De ha összevetjük a csúcssebességeket az egyes csapatokon belül, és azt látjuk, hogy az egyik versenyző minden egyenesben sokkal gyorsabb a társánál, természetes, hogy az ember arra gondol: Akkor hogy is van ez?!” A dologhoz tán csupán annyit érdemes hozzáfűzni, hogy nem Schumi volt az egyetlen, aki szombaton ilyen „parajelenségre” panaszkodott: Sebastian Vettel a célegyenesben csapattársához képest összeszedett „háromtizedes hátrányának” okait nem értette az időmérő után…
De vajon hol siklott félre Schumacher monzai hétvégéje? Pénteken mindkét szabadedzésen szokatlan kép fogadta az embert: ahelyett, hogy az újoncok és a Toro Rossók, Sauberek takarították volna már a gyakorlás elején a legendás aszfaltot, Michael Schumacher rótta a köröket rendületlenül. Folyamatosan lejjebb srófolva az idejét, magányosan…
Igazi teszthangulata lett így a pénteknek, mely akaratlanul is eszünkbe juttathatta, a Mercedes már-már 2010-es szlogenként hirdetett mondatát: „Már a jövő évre fejlesztünk”. Persze, az elsődleges feladat nyilván a speciálisan Monzára készített lapos hátsószárny tesztelése volt, no meg a csapat számára idén különleges fejtörést okozó végsebesség minél magasabbá tétele. Vajon valóban csak a gumik kiszámíthatatlansága okozta a későbbi félresiklást? Vajon valóban Monza miatt volt annyira fontos oly nagy szorgalommal a végsebességen dolgozni? De akkor mi volt a probléma szombat délelőtt a végsebességgel? S vajon miért nyilatkozta Schumacher a gyengére sikerült időmérőt követően, hogy „a tegnap nem sikerült jól számunkra, ma megint mindent a nulláról kellett kezdenünk”? Tán éppen e megválaszolatlan kérdések és nehezen magyarázható jelenségek reménytelensége miatt érdemes inkább már teljes erőbedobással 2011-re fókuszálni… Akár már a monzai péntek során is?
A kérdés nyitott marad. A következményeket meg láthatjuk.
S hogy vajon az idén elvégzett munkának, vagy például konkrétan a monzai gyakorlásoknak látjuk-e még más következményeit is – mondjuk a 2011-es évadban, a W02-es teljesítményében –, viszont még a jövő kérdése. Michael Schumacher és Ross Brawn múltját ismerve nem lenne meglepő. Schumi 2005-ben már élt át hasonló „föladós-jövőre-koncentrálós” szezont, mint a mostani; és Ross Brawn is fordította már előnyére egy reménytelen szezon összes hátrányát 2008-ban. Előbbi egy éppen csak elveszített bajnoki címet, utóbbi egy kiscsapattal a látszólag semmiből besöpört díjesőt eredményezett…
Hogy jövőre a lelkes tifosi vajon melyik Schumachert – az akkorit vagy az ideit – fogadja majd az ideihez hasonló szeretettel, talán a mostani monzai fellépéstől is függ kicsit. 2011 ugyanis a háttérben már rég elkezdődött! Hogy milyen lesz, persze még nem tudhatjuk, hiszen még csak a jelent, és a felszínt ismerjük.
Az viszont mást biztosan megmutat: bárhogy is alakul, „Mikéle” nem csupán a múltat jelenti, ő még ezüstszínekben is létezik, sikereit, múltját, eredményeit, de főként az iránta érzett lelkes rajongást nem írhatja fölül semmilyen helyezés, vereség és kritika.
Mert a múlt, a jelen és a jövő – olykor bármennyire ellentétesek, ellentmondásosak is – csak egymáshoz viszonyítva létezhetnek. A monzai hétvége pedig az idők, korok és generációk találkozása volt, melyben a múltbéli sikerek, a jelen szürkesége, a mai nehézségek és a jövőbeni remények furcsa keveredése mellett egyvalami állandóságot jelentett: a szurkolók szeretete az ő „Micheléjük” iránt.
S hogy vajon az idén elvégzett munkának, vagy például konkrétan a monzai gyakorlásoknak látjuk-e még más következményeit is – mondjuk a 2011-es évadban, a W02-es teljesítményében –, viszont még a jövő kérdése. Michael Schumacher és Ross Brawn múltját ismerve nem lenne meglepő. Schumi 2005-ben már élt át hasonló „föladós-jövőre-koncentrálós” szezont, mint a mostani; és Ross Brawn is fordította már előnyére egy reménytelen szezon összes hátrányát 2008-ban. Előbbi egy éppen csak elveszített bajnoki címet, utóbbi egy kiscsapattal a látszólag semmiből besöpört díjesőt eredményezett…
Hogy jövőre a lelkes tifosi vajon melyik Schumachert – az akkorit vagy az ideit – fogadja majd az ideihez hasonló szeretettel, talán a mostani monzai fellépéstől is függ kicsit. 2011 ugyanis a háttérben már rég elkezdődött! Hogy milyen lesz, persze még nem tudhatjuk, hiszen még csak a jelent, és a felszínt ismerjük.
Az viszont mást biztosan megmutat: bárhogy is alakul, „Mikéle” nem csupán a múltat jelenti, ő még ezüstszínekben is létezik, sikereit, múltját, eredményeit, de főként az iránta érzett lelkes rajongást nem írhatja fölül semmilyen helyezés, vereség és kritika.
Mert a múlt, a jelen és a jövő – olykor bármennyire ellentétesek, ellentmondásosak is – csak egymáshoz viszonyítva létezhetnek. A monzai hétvége pedig az idők, korok és generációk találkozása volt, melyben a múltbéli sikerek, a jelen szürkesége, a mai nehézségek és a jövőbeni remények furcsa keveredése mellett egyvalami állandóságot jelentett: a szurkolók szeretete az ő „Micheléjük” iránt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése