Ahogyan Michael Schumacher a bokszutcába gurul új kerekekért, az ember mintha egy mindenre elszánt, erőtől duzzadó lovagot látna, aki a döntő ütközetre készen, határozott léptekkel igyekszik segítőihez, hogy azok felvértezzék, s gondosan megtisztogatott fegyverét a kezébe nyomják. Persze, amikor az a bevetésre váró négy izgatott kerék felkerült a Mercedes W02-re, még semmiképp sem gondolhattunk ilyenre. Annál inkább a felvételt nézve, amely kiérdemelt egy jó helyet az archívumban. Valahol a 2006-os kínai és a 2003-as kanadai futamok társaságában…
Szerencsére volt miért és volt mit visszanézni az idei Kanadai Nagydíjat megörökítő felvételeken. Amióta Michael Schumacher visszatért a Mercedesszel, szurkolói gyakorlatilag erre a versenyre vártak. Na meg arra a pengeéles, könyörtelen magabiztossággal küzdő hétszeres világbajnokra, aki oly intenzív és lüktető versenyt futott Montrealban, hogy öregsége két lábon járó bizonyosságául kikiáltott csapattársának tulajdonképpen a létezését is elfeledte a képernyők előtt ülő lelkes szurkoló…
Félreértés ne essék, a világ nem fordult ki tengelyéből, Nico Rosberg továbbra is kemény dió marad Schumi számára, kettejük párharcának legutóbbi alakulása pedig jórészt a szerencsés véletlenek eredménye – de kit érdekel mindez most, amikor a Schumacher-rajongó négy év óta először szurkolhatott olyan intenzitással és magas pulzusszámmal, mint a kanadai hétvégén átélt izgalmakkor? Végre igazán volt miért!
Az, hogy Schumi jó versenyt futott, önmagában, saját mércéjével mérve nem is lenne igazán nagy szenzáció. Számtalan győzelme, bajnoki csatái mind-mind könnyedén állják a versenyt a mostani teljesítményével. S hogy mégis miért kerül az a mostani felvétel az olyan Schumi-klasszikusok közé, mint a mindmáig utolsó győzelmet jelentő 2006-os sanghaji, vagy a szintén Montrealban futott 2003-as diadal? Főként azért, mert Schumacher a mostani teljesítményét 42 évesen egy meglehetősen sok problémával küzdő Mercedesszel érte el – mégpedig egy az említett futamokétól merőben eltérő korban, mely különbségek amúgy – mint látni fogjuk – magyarázatot adnak arra is, miként lehet egy 4. hely akár egyenrangú egy más korban szerzett győzelemmel.
Amennyiben csupán a külsőségeket nézzük, nyilvánvalóan nem lehet, ha viszont azt vesszük, hogy a két eredmény eléréséhez nagyjából ugyanazon erények (taktikai éleslátás, sajátos tudatállapot, elszánt küzdelem és megalkuvást nem ismerő ritmusú tempódiktálás) kellettek, máris nem tűnik oly nagynak a szakadék. S hogy miért éppen e két verseny mellé kell elhelyeznünk futamokat tároló polcunkon a mostani nagydíjat? Nos, a választás korántsem a véletlen műve!
Pofon a múlttól
Pedig a hétvége egyáltalán nem úgy nézett ki, hogy valami kellemes meglepetést rejteget számunkra. A monacói kudarc után Brackleyben ugyanis erősen alábbvettek az elvárásokból. A csapat tagjain a hercegségben elért gyalázatos eredmények pofonként éreztethették hatásukat – a szezonról illetve konkrétan a Kanadai Nagydíjról tett óvatos, nem túl nagyratörő, több esetben kimondottan pesszimista (vagy inkább reális…) elvárásokból legalábbis mindenképpen ez jött le. Michael Schumacher például arra is utalást tett, hogy ez az év bizony éppen olyan reménytelen az élmezőnyhöz való felzárkózást illetően, mint a tavalyi volt, ráadásul ismét előjöttek a több éves projektekről szóló nyilatkozatok is.
Látva az idei autó számos problémáját, mindez cseppet sem meglepő. Amiről sorozatom korábbi részében már részletesen elmélkedtem, arról Montrealban Ross Brawn végre nyíltan is beszélt. A brit szakember a német SkySport televíziónak elismerte, hogy a hátsó gumik Monacóban tapasztalt gyors kopásához autójuk rövid tengelytávjának is komoly köze van. Mindez pedig visszavezethető a kipufogó-megoldásukra, mely ezen rövid tengelytávot megkövetelte. Ez a fránya tengelytáv ráadásul további tréfát űz a csapattal idén: azáltal ugyanis, hogy a kocsi rövidebb, a súlyelosztásán is nehezebb változtatni, mely annál inkább problémás, minél több benzin van a tankban… És éppen ez teszi olyan lassúvá és körülményessé a Mercedes hátsó gumikopásának orvoslását. A csapat ugyanis saját magát ejtette csapdába: a rövidre szabott kocsi szűk korlátok közé szorította őket, mivel csökkentette a beállítási variálhatóságának mértékét – s ezáltal az esetleges hibák megoldásának lehetőségeit is. (Amikor „bonyolult konstrukcióról” beszélnek, a gárda tagjai a W02 ezen sajátosságaira céloznak.) A teletankolt Mercedes, melynek súlya a kocsi rövidsége miatt kevésbé oszlik szét, elsősorban a hátsó abroncsokat terheli le, s ez változtatásokat követel meg a csapattól. Amihez meg – mint láttuk – nincs valami nagy mozgásterük.
Schumacher nem véletlenül nyilatkozta Kanadában, hogy csapata gyengébb eredményei elsősorban annak köszönhetőek, hogy ők egyszerre több probléma (a gumikopás mellett a hűtés a másik sarkalatos pont) megoldásával vannak elfoglalva, s így csak kevés kapacitásuk marad a valós fejlesztésre – melyet az élcsapatok esetében semmi sem hátráltat ilyen mértékben. A Mercedes sajnos idén is túlságosan mélyre merült a saját maga által kreált problémák tengerében, mely minden erejét elszívja az igazán fontos kérdésektől…
Brawn nyilatkozata és a fent vázolt összefüggések alapján elmondhatjuk, hogy a Mercedes az idei kocsit a tavalyi szűkös lehetőségekre építve, az akkor újra és újra előbukkanó hibák elkerülésére fókuszálva tervezte meg, így szemük előtt nem elsősorban a hatékonyság elérése, hanem a hatástalanság elkerülése lebegett. Márpedig ez sosem lehet győztes taktika…
 |
| Munkára fel! A Mercedes komoly gondot fordított a monacói fiaskót okozó gondok kiküszöbölésére. Vajon sikerrel jártak? |
Célzott munka – nem megerősített végeredménnyel
Ezek ismeretében mit is várhattunk volna attól a hétvégétől, amelyen ugyanezen taktikát alkalmazták? Hogy mennyire is nagy volt a monacói pofon, és mennyire is fontos a hátsó gumik kopásának kordába terelése, azt már a montreali péntek is megmutatta. A két mercedeses eltérő programot futva elsősorban jól megtankolt autóval kísérletezett délelőtt és délután is, de még a szombati edzést is ilyen célokra használva – a versenybeállítások tökéletesítésére törekedve. A csapat igyekezett a lehető „legkönnyebbé” tenni az autó hátsó részét, hogy az a tőle telhető legkíméletesebben bánjon a kerekekkel. E munka egy megbízhatóbban, kiszámíthatóbban teljesítő autót eredményezett, mely ugyan nem volt képes olyan kiugró eredményekre, mint mondjuk az isztambuli időmérős harmadik hely, vagy a sanghaji élen körözés, de legalább hozta a tőle elvárhatót – szemben Monacóval…
Ezen visszafogott hozzáállás eredményeképp a Mercedesnek (és az általában ezért „felelős” Rosbergnek) ezúttal ugyan esélye sem volt meglepetést okozni az időmérőn, ugyanakkor mindkét kocsi könnyedén jutott be a legjobb tízbe, ahol aztán a papírformát érvényesítve megverték mindkét Renault-t. Szolid 6. és 8. hely egy visszafogott elvárásokkal induló hétvégén. Se több, se kevesebb – Monaco után már utóbbinak is örülnünk kell…
Meg például annak is lehetett, hogy ezúttal mindkét Mercedes meg tudott spórolni egy-egy szett lágy garnitúrát, mivel ezúttal nem kellett aggódniuk a középcsapatok támadásai miatt, a végén pedig megelégedhettek az egyetlen mért körrel.
Hogy ez a fajta – se pozitív, se negatív értelemben – semmi rendkívülit nem tartogató szereplés, a korábbinál kiegyensúlyozottabb, következetesebb teljesítmény eredménye volt, az nem kérdés. De vajon ez a fajta kiegyensúlyozottság valóban annak volt köszönhető, hogy a csapat mindhárom szabadedzésen az autó versenytempójának stabilizálásán, vagyis a kocsi teljesítményének konszolidálásán dolgozott, vagy csupán azon véletleneknek, hogy Montrealban viszonylag hűvös volt, a mezőny pedig meglehetősen kettészakadt?
Előbbi tényezőről csupán annyit: a Mercedesnek Ross Brawn által is elismert tulajdonsága, hogy hidegebb körülmények között jobban működik. Egyfelől a hűtési gondok hiánya, másfelől meg a W02 sajátos „ízlése” miatt. (Elég csak végigtekinteni az eredményein: minden kiugró teljesítményéhez az átlagosnál alacsonyabb hőmérséklet asszisztált – ld. Rosberg isztambuli harmadik rajthelyét, mindkét kocsi Kínai tempóját, vagy az utolsó téli teszten elért körrekordot. A három esetben két közös pont van: a Mercedes a megszokottnál nagyobb ereje, valamint a 20 Celsius-fok alatti hőmérséklet. Kanadában 21 fok volt az időmérő idején. Határeset…
A másik tényező, vagyis a mezőny kettéválása ugyancsak nem elhanyagolható. Vajon mekkora szerepe volt az esetlegesen esőre hangolt kocsiknak abban, hogy Schumiék a korábbiaktól eltérően ezúttal nyugodtan szemlélhették Kobajasi Kamui, Paul Di Resta vagy éppen Rubens Barrichello próbálkozásait a tízbe kerülésre? És vajon mekkora a Silverstone-tól életbelépő motorvezérléses-fúvott diffúzoros szabályoknak? A Sauber, a Williams vagy éppen a Force India már hosszú hónapok óta bajlódik saját kipufogórendszerének optimalizálásával, s egyes hírek szerint (Auto Motor und Sport) közülük többen (pl. Sauber) az új szabály ismeretében máris feladták a küzdelmet, nem fektetnek több energiát a mostani rendszerbe… Márpedig ez a fajta hendikep némiképp leértékelné a Mercedes stabil kanadai eredményét.
Hogy hol tart a Mercedes a teljesítményük rendberakása terén, azt ezen körülmények miatt tehát továbbra is homály fedi…
A tiszta lap lehetőségei
És erre a vasárnapi esős verseny csak még inkább rájátszott. Ám ma már nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy az ilyetén tisztánlátás hiánya miatt éppúgy nem szabad keseregnünk, mint ahogy a szombati Rosberg és Schumacher között mért 5 századmásodperc miatt sem keseregtünk már vasárnap. Ezen elenyésző differencia bár Schumi korábbi időmérős lemaradásaihoz képest mindenképpen bíztató volt, ahhoz viszont elég nagynak bizonyult, hogy Jenson Button McLarenjét a két Mercedes közé passzírozza. És még csak rövid tengelytávra sem volt szüksége ehhez… Pofátlanság, na!
Utólag persze könnyű okosnak lenni. Hiszen ma már tudjuk, hogy a vasárnapi eső nem csupán a normál rajtot, de az időmérő eredményeit is elmosta – intelligens mosóporával hófehérré varázsolva a papírformát összesítő lapokat… A verseny első szakaszában azonban úgy tűnt, a Mercedesnek a tiszta lappal indulás sem hozza meg a lehetőséget a kiugró eredményre. Legalábbis az első tiszta lappal indulás…
Schumi a repülő rajt során a Hamilton–Webber incidenst kihasználva máris két helyet nyert. Jutalmul (Monaco után ismét) megkapta a nyakára a (Monaco után ismét) túlzott magabiztossággal hajtó Hamiltont, akinek első támadását olyan higgadtsággal verte vissza, mint amilyennel lecsapott Jenson Button hibájára (5. hely), majd pedig ismét megvédte pozícióját Lewisszal szemben a hajtűben. Érdekes volt a kontraszt a két világbajnok között. Míg Hamilton forrófejű tiniként, túlzott hévvel és önbizalommal igyekezte azonnal győztesen lezárni minden ütközetét, addig a rutinos Michael megfontolt lazasággal verte vissza vetélytársa próbálkozásait, hogy aztán rafináltan, apró-finom mozdulattal tessékelje pálya szélére, mintegy atyai józanító pofonnal lehűtve, oktatva az ezúttal (is) a ló másik oldalára huppanó Hamiltont.
A futam valószínűleg innentől fordult át a rutin versenyévé. A száradó pálya, majd az újbóli esőzés nyilvánvalóvá tette, hogy a taktikának és a Schumacher által mutatott hidegvérnek döntő szava lesz a vasárnapi szereposztásban. Eleinte úgy tűnt, Schuminak ennek ellenére is csak a statisztaszerep jut. A csapattársához viszonyítva hátrányosabb(nak tűnő) taktika, majd a rossz ütemű kerékcserék legalábbis ezt sugallták. Csakhogy ekkor még nem tudhattuk, hogy az a statisztaszerep valójában már maga a főszerep, és csak azért tűnik olyan szürkének, hogy későbbi csillogását annál élesebb kontraszttal lássuk még fényesebbnek…
Hiába, az élet még mindig nagy rendező!
Az elhibázott (vagy inkább peches) kerékcserét követő 11-12. hely csupán annyira volt izgalmas a Mercedes-rajongónak, amennyire Bernd Mayländer overáljának varrása, vagy éppen a Mercedes által a rajtrácsra emelt sátor statikai tulajdonságai… A verseny megszakítását kitöltő két órácska éppen elegendő volt számunkra, hogy ezeket is megfigyeljük, miközben azon bosszankodunk, hogy a Saubernek már megint sikerült a kaotikus helyzetből előnyt kovácsolva a második helyre varázsolnia Kobajasit (de la Rosa is nagyot lépett előre ekkor), míg a svájciaknál többre taksált Mercedes nemhogy kihasználni nem képes az eső kínálta lehetőségeket, taktikai mellényúlásával egyenesen hasba szúrja önmagát.
Talán sokan hittük ekkor, hogy az eső okozta káosz a Mercedes számára csupán egy újabb elszalasztott lehetőség lesz a kiugró eredményre. Schumachernek feltehetően eszébe sem jutott ilyesmi. Ő ugyanis leginkább abban különbözik a szurkolóktól, hogy alvás és kesergés helyett az addig gyűjtött adatok elemzésére használta a váratlan szünetet… Hiába, a vér nem válik vízzé!
 |
| Hiába szürke mindkettő, Schumi és Hamilton ezúttal éles kontrasztot mutatott teljesítményével |
A múlt ritmusára lüktető jelen
A víz viszont válik, mégpedig lehetőséggé! Ki tudja, talán a két órás várakozás során Schumi a pálya egy rejtett sarokában megtalálta régi önmagát, amely korábban már hét alkalommal diadalmaskodott itt, talán az „első verseny” elhibázott taktikáján húzta fel magát, de a változás szembetűnő volt. Schumi mintha az elemzések során rádöbbent volna, mekkora lehetőség is áll előttük az esőnek köszönhetően, s hogy ennek jelentőségét mennyire nem ismerték fel, mennyire nem használták ki az első felvonásban.
Amikor az újraindításnál Schumacher a biztonsági autó kiállását követően új kerekekért hajtott a bokszba, valójában ő maga is megújult. Megrázta magát, eltökélt lett, elkapta a a ritmust, és olyan intenzív versenybe kezdett, amilyeneket még Ferrarisként szokott futni. Hogy mit is jelent ez pontosan, nehéz lenne szavakba önteni, de a szurkoló nyilván érezte ezt. Például a lüktető pulzusszámán, mely hosszú évek óta először szökött ismét az egekbe. Mintha Schumacher mintha másik tudatállapotba került volna ekkor. Persze a különbség tempóban és versenyzésben nem volt olyan hatalmas, az érzés mégis más volt, s ezt a hozzáállás, a motiváltság, a harci szellem mássága idézte elő.
Az egész egy határozott taktikai húzással kezdődött, a kerékcserével. Sem a Mercedestől, sem Schumitól nem szoktuk meg, hogy a merész lépéseik sikeresek legyenek. Most mégis bejött nekik. És ez az előny nem pusztán egy jól ütemezett kiállás erejéig tartott, hanem Schumi tempójával tovább folytatódott. Norbert Haug verseny utáni nyilatkozatában kiemelte, hogy Michael a verseny köztes esőgumis szakaszában a leggyorsabb volt. A Haugtól megszokott médiának szóló túlzás ez – gondolhatnánk. Csakhogy mihelyt alaposabban megvizsgáljuk a futam ezen szakaszát, rá kell döbbennünk, hogy a Mercedes sportigazgatónak igaza van! Az alábbi grafikonon jól látszik, hogy Schumi piros vonala bizony egyedül Vettel görbéje alá nem tudott tartósan menni. Hozzá kell tenni, hogy a „hétszeres” ekkor forgalomban (is) autózott, míg honfitársa az élen haladt.
Az alábbi táblázatban számszerűsítve is láthatjuk, hogy Schumi átlag köridejénél csupán címvédő honfitársa tudott jobbat - tegyük hozzá gyorsan, ő az élen, Schumi meg a mezőnyben haladt, ezen etapja elején Nick Heidfeld is feltartotta, s az így futott gyengébb körei ugye csak rontják átlagát... De akárhogy is, Vettel tempóját tartani idén már önmagában is dicsőség egy Mercedestől! Emberek, Schumacher újra az élmezőnyben! Legalábbis ebben a viszonylatban mindenképp.
A szurkoló időutazás-érzése nem volt véletlen! Az a fajta felzárkózás, az a fajta dimenzió, amelyben Schumi a verseny ezen szakaszában autózott, bizony ugyanarra a taktusra járt, amelyre utolsó győzelme, vagy előző karrierjének utolsó versenye táncolt. Utoljára akkor érezhettük rajta azt, hogy képességeivel a gép korlátai felé emelkedik, hogy erejével, tudásával és tehetségével lényegében bármire képes lehet. A régi Schumachernél mindez természetes volt – a mainál viszont kellemes meglepetésként érhetett minket.
De az utolsó győzelemmel nem csupán ez és az időjárási körülmények mutattak hasonlóságot. Ott van például a kettős előzés Felipe Massával és Kobajasival szemben. Persze, szerencse kellett hozzá, de ezt a szerencsét meg is kellett lovagolni, ő pedig mindenféle hezitálás és bizonytalanság nélkül meg is tette, ahogyan egykor lecsapott Fisichella és Alonso gyengélkedő Renault-jára a kínai első kanyarban.
De említhetném a fantasztikus ki- és bevezető köröket a szervizelésnél, mely a korábbi években valóságos védjegyévé vált. Most, az intermediate gumis szakaszban ezzel került pozícióba, az utolsó kiálláskor pedig ezzel tartotta meg második helyét. Előbbi esetnél csupán a vele azonos körben kiállók szolgálhatnak viszonyítási alapul. A kiállást követő első teljes köröket nézve hatalmas különbség mutatkozik: Schumacher 1:32,649-es, Sutil 1:33,936-os, Buemi 1:35,903-as, Barrichello pedig 1:35,990-es időt autózott ekkor. Az utolsó kiállások összevetése még ennél is többet mond. Az alábbi táblázat az élmezőnyben történt kerékcserék körének idejét összesíti. Bár az egyes szervizelések más-más időpontban történtek, és a bokszban eltöltött idők is különböznek, Schumacher ezekkel együtt is kimagaslott e vonatkozásban. (Más kérdés, hogy az első teljes szárazgumis köröknél már a futam eredményeinek és az erőviszonyoknak megfelelő erősorrend mutatkozott…)
Mindez talán már túl szép is volt ahhoz, hogy igaz legyen. A szurkolói szív persze ugyanolyan intenzitással lüktetett, mint Schumi versenyzése, és azt remélte, végre ismét a dobogóról integetve láthatja viszont kedvencét – a 2006-os Kínai Nagydíj óta először. Csakhogy a valóság ismét bekopogtatott az álomvilág kapuján, az pedig ajtót nyitott neki. A száradó pálya egyértelműen visszahozta a gépek uralmát az ember felett – a „normális” erősorrend helyreállt. Schumacher nyakára odaért Webber és Button, de sokkal inkább két olyan versenygép, amelyek messze gyorsabbak az alatta száguldó Mercedesnél… S hogyha mindez még nem tette volna elég reménytelenné helyzetét, ott volt ráadásként a két DRS-zóna, melyek maximálisan kiszolgáltatott helyzetbe hozták a védekező versenyzőt.
Schumi számára három reménysugár maradt – melyek egymás után aludtak ki. Előbb Nick Heidfeld balesete, mely miatt a biztonsági autó ismét pályára gurult. Aztán a kétórás időlimit, melyet annak távoztával nyilvánvalóan nem érhettek el idő előtt. És végül pedig Button és Webber csatája, mely lényegében az ausztrál hibája miatt elmaradt…
Akárcsak a csodatétel, vagyis a két vetélytárs maga mögött tartása. Hasonlóra már képes volt Michael, Montrealban 2003-ban, amikor fékhibájától szenvedő Ferrarija hátsó szárnyát Ralf Schumacher, Juan-Pablo Montoya és Fernando Alonso találta rendellenesen szélesnek… Csakhogy az egy másik ritmus szerint járó világ volt, más szabályokkal, más értékrenddel. Az a Kanadai Nagydíj bebizonyította, hogy a pozíció megvédése legalább annyira művészetté emelkedhet, mint az előzés tudománya. Akkor győzelme kapcsán Schumi hősies védekezése került a címlapokra, Ross Brawn pedig egyenesen élete egyik legnagyszerűbb teljesítményének nevezte a német tettét.
Fájdalom, hogy ugyanerre még a jóval reménytelenebb helyzet ellenére is megvolt az esély – igaz, a tét most „csak” egy dobogó, egy a Mercedes és Schumi számára győzelemmel felérő dobogó volt. Amíg az állítható hátsó szárny használata tiltva volt, Schumacher hidegvérrel tartotta maga mögött ausztrál vetélytársát. Kihasználva az ideális ív melletti víztócsákat, Schumi roppant taktikus volt: az ijesztgetéseknek sem bedőlve rutinos rendíthetetlenséggel ragaszkodott a száraz vonalhoz. Webber el is hagyta a pályát. Aztán jött az információ: a hátsó szárny aktiválható. Legalábbis azok számára, akik amúgy is erőfölényben vannak… A dolog innentől egyértelmű volt.
Azaz csak lett volna, ha Schumi ezen a napon nem érezte volna meg újra a múlt ízét, a csábító édességével motiváló sikert, s nem változott volna vissza a régi, lehetetlent és feladást nem ismerő, mindenre elszánt, erőn felül teljesítő Schumivá, aki korábbi pályáján mindig is volt. Még Webber DRS-es támadását is képes volt egyszer visszaverni, s csak az utolsó utáni pillanatban kapitulált. Előbb Button előzte (bocsánat, kerülte ki – „hála” a hátsó szárnynak…), majd pedig Webber is túljutott rajta.
A dobogó innentől elveszett. Amikor egy amúgy gyorsabb autó eléd kerül, már nincs esélyed arra, hogy mégis előtte érj célba. Ez a tétel alapvető a Forma–1-ben, de nem úgy a legrutinosabb Schumacher számára, aki nem volt hajlandó tudomást venni a dobogó elvesztéséről. Webber előzését követően ugyanis a német előkapta a legutolsó erőtartalékait is. Például azt a csak kevesek által birtokolt elszántságot, amely egykoron defektig űzte a Goodyear-gumikat Szuzukában, hogy visszahozza a más által már elszálltnak hitt vébéreményeket. Vagy azt a fajta átszellemültséget, mely a már-már őrültnek tűnő, féktelen, mégis teljesen tudatos és kontrollált tempót eredményezte, amellyel a rossz rajthely és egy defekt okozta körhátrányból is volt visszaút a teljes mezőnyön való átszáguldással Interlagosban, a szép búcsú reményében…
Schumi most sem adta fel. Most, amikor eddig nem látott közelségben volt hozzá a hőn áhított, de idén leginkább álomba illő dobogó, nem is tehette. Ismét gépe fölé kerekedett, űzte, hajtotta a „vasat”, kis híján a bajnokok falának is nekigyorsított – de nem adta fel. Az utolsó körökben újra ledolgozta Webberrel szembeni hátrányát, és csupán egyetlen századon múlt, hogy a végén nem használhatta ki hátsó szárnyát. A vége vereség lett, három tizeddel. E három tized azonban csak a számok nyelvén jelentett vereséget – valójában győzelem volt az!
 |
| A pillanat, amire másfél éve vártunk: Schumi a második helyen, harcban Vettellel! |
Új kor, új dallamok
Hiába, ez már egy más világ. Olyan, amelyben többet ér a körökön át tartó hősies védekezésnél, egy utolsó körben történő… kikerülés. A DRS-szabály ellenzői nyilvánvalóan igazolást nyerthettek Montrealban – a gond csak annyi, hogy a támogatók is… Ők ugyanis Button utolsó körös előzésével, valamint a végletekig nyitott versennyel érvelhetnek, amikkel meglehetősen nehéz lenne vitába szállni. De vajon valóban többet ért ez, mint, mondjuk Michael Schumachert a verseny végéig foggal-körömmel védekezni látni két riválisa ellen? 2003-ban még az jelentette a világraszóló eseményt – ma pedig Vettel azon hibája, amibe lényegében nem Button, hanem a DRS-zóna, valamint az állítható hátsó szárny és a KERS kitalálói hajszolták bele… Az angol csupán kihasználta a rajta kívülállók által megteremtett lehetőséget. Az a fajta emberi oldal, melyet ezúttal végre Schumacher is (ismét) képviselt, amely felül képes emelkedni a gép által jelentett korlátokon, a vesztett helyzeteken, ami a 2003-ashoz hasonlatos „csodát” eredményezte, megbukott. Helyettük döntő szerepet kapott a gép, mivel a lassabb esélytelenségét a kimagasló emberi teljesítmény sem tudta ezúttal kompenzálni; a rendszer, mivel a KERS és a DRS hozta az előzéseket (igen, megint elírtam: kikerüléseket), az emberi határozottság és rafináltság helyett; és a szabály, mely immáron nem elsősorban a sport értékei, sokkal inkább annak show-értéke alapján születik…
 |
| Amikor még a DRS nem számított... Schumi keményen állta Mark Webber támadásait |
Félreértés persze ne essék, ez nem egy rosszabb világ, miként ezen véleménnyel szemben nyilvánvalóan legalább ennyi érv által erősítve áll ott a másik vélemény is. A mostani montreali verseny csupán egy alapjaiban megváltozott értékrend és szabályrendszer különbözőségére és annak hatásaira hívja fel a figyelmet.
Michael Schumacher versenyt követő csalódottsága ezek alapján teljességgel érthető volt. Ugyanakkor bíztató is, mivel Schumi végre megcibált bajszú oroszlánnak tűnt, akiben újra felébredt az eddig takaréklángon égő tűz. Magabiztosságában hibázni képtelen, lüktető versenyzésével a régi Schumi újra köztünk volt – s eredménye így is azt igazolta, hogy ő még ebben a megváltozott mai világban is képes érvényesülni.
Mindez alátámasztja e sorok írójának azon elképzelését is, miszerint a németnek leginkább egy a montrealihoz hasonló, áttörést jelentő lökésre van/lenne szüksége ahhoz, hogy újra régi önmagát idézze minden versenyen. A mostani futam azt mutatta, hogy versenyzésének színvonala erősen összefügg a küzdelem tétjének és motiváló erejének mértékével, régi énjének újraéledéséhez pedig a régi ízek jelentette folyamatos „táplálékra”.
Az Isztambulban Petrovval összeakadó, vagy a Hungaroringen Barrichellót falra szorító Schumi a mostanival együtt éles kontrasztot képez. Ahogy már Törökország kapcsán is megírtam sorozatomban, Schumacher bizony hajlamos a tét nélküli helyzetekben könnyelművé válni. Akár a vezetés terén is, mely olyan esetekben nyilvánul meg, mint például a tavalyi törökországi időmérő utolsó körében látott kicsúszás, mely a javítás lehetetlensége, a gép általi lekorlátoltság miatt érzett minden-mindegy-elkeseredés hamvába holt próbálkozása volt.
A mostani kanadai verseny megmutatta, mekkora szüksége is van Schuminak újra az igazi siker közelségére. Mihelyt ezt megérezte, máris a régi ritmus szerint lüktetett, ismét ellenállhatatlannak érezte magát, és egyszerűen képtelen volt hibázni. A kérdés most már csupán az, vajon a megszerzett 4. hely elég volt-e ahhoz, hogy a pislákoló lángot végérvényesen maximumra tekerje. Vajon elég nyomatékos volt-e ez az amúgy győzelemmel felérő siker úgy is, hogy a dobogó végül nem lett meg? Vajon meddig tart ki ennek hatása? És vajon mennyiben tompítja Montreal utóéletét a valóság, melybe Valenciában újra vissza kell térnie a „hétszeresnek”? Ugyanis a Mercedes továbbra sem lett jobb és versenyképesebb autó, azt pedig csak az égiek tudják, mikor kínálkozik idén újra ilyen hatalmas lehetőség Schumacher előtt…
Ima, esőtánc, remény – ki-ki válogasson ízlése szerint. Egy bizonyos: a múlt Montrealban újra érzett lüktetésére nagy szüksége van Michael Schumachernek és s szurkolónak egyaránt.
 |
| A megszakítás a biztonsági autós fázis jelöli, a görbék változó hossza pedig megmutatja, ki mikor tette fel a slickeket, és mennyi kört futott rajtuk. A száraz gumin futott etapból jól látszik, Buttonnal szemben nem lehetett esélye Schuminak. Ugyanakkor az is szembetűnő, hogy a német még Webber előzését követően is visszaküzdötte magát a Red Bull mögé. A végeredmény lényegében ezen utolsó etap végeredménye lett, az itt futott tempó alapján kialakult sorrend azonos a verseny sorrendjével. Sajnos... |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése