Féktáv. A versenyzőnek a lehető legpontosabban kell bemérnie. Ha lekésik kezdőpontjáról, azonnal pályán kívül találhatja magát, ha viszont nem várja ki, rengeteg időt veszít. Mindkét eset kerülendő, tudniillik a siker felé egyetlen út vezet csupán: a pontosságé. Ezen a szinten, az F1-esen, legalábbis mindenképpen. Persze a benne szereplők számára ez már egyértelmű, a lassítás pillanatának pontos időzítése náluk csupán az alapkövetelmény. Ha úgy tetszik, rutin munka.
Éppen ezért annál nagyobb a meglepetés, amikor a pálya széle a pontos, megszokott időben történő fékezés ellenére is vészesen közelít. A hiba ilyenkor nyilvánvalóan nem a versenyzőben, hanem a „szokásostól” való eltérésekben keresendő: csúszós a pálya, defektes a gumi, elkoptak a fékek… vagy éppen megszökik a leszorító erő a nyitva maradt hátsó szárny arasznyi résén…
A fékezés rutinját és a hatékonysága csökkenése miatti meglepettséget egyaránt az ismeret és a gyakorlat adja: a versenyző betéve ismeri a pályát, pontosan érzi kocsija teljesítményének korlátait, az azt befolyásoló körülményeket, valamint saját képességeit és tudását. Hogy az utolsó pillanatig várjon a lassítással, az másként nem is lehetséges, csakis akkor, ha bízik ezen tudásában – és egyáltalán, önmagában. Csakis így juthat előre, feszegetheti a határt és válhat sikeressé. És pontosan azért van szükség a sok-sok gyakorlásra, és a minél alaposabban elvégzett beállítási munkálatokra is, hogy az éles helyzetben ez a tudás a lehető legszélesebb és legbiztosabb legyen. Hogy a meglepetések felbukkanása minél valószínűtlenebbé váljon.
De vajon mi történik abban az esetben, ha az alattad lévő gépezet olyannyira megbízhatatlan és kiszámíthatatlan, hogy bármelyik pillanatban előállhat egy a felkészüléskor nem tapasztalt, így tudástáradból is kimaradó változó, egy meghibásodás? Ez esetben minden bizalom hiábavaló: hiába fékezel úgy, ahogy kell, úgyis a füvön kötsz ki.
„A DRS-t egy kábelen keresztül vezéreljük. Úgy gondolom, hogy ez a kábel csípődhetett be. Azt hiszem, valami hasonló történt, mint Bahreinben az időmérőn.” – mondja a tanácstalan áldozat, Michael Schumacher, közvetlenül kiesése után. „Szeretnék bocsánatot kérni Michaeltől ezért az újabb technikai hibáért.” – sajnálkozik Ross Brawn. „A csapatban mindenki számára világos, hogy az ő autójának megbízhatóságát arra a szintre kell hoznunk, mint Nicóét, aki eddig mind a hét verseny összes körét teljesítette.” – ismétli monacói mondatait Norbert Haug.
Korábban nem tapasztalt, furcsa hiba, magyarázkodás, bocsánatkérés és szép ígéretek a jövőre nézve – deja vu. Bizony, Schuminak nem ez volt az első ilyen esete a szezonban, mi több, már tulajdonképpen az a kivétel, ha nem történik vele hasonló… Idei öt kiesésével máris elérte a tavalyi mutatót, amiről akkor még úgy vélekedtünk, jóval nagyobb szám az átlagosnál és a megengedhetőnél egyaránt. Vajon most mit mondjunk?!
És éppen ez, a hibák sorozata teszi üressé, hiteltelenné a Haug-féle ígéreteket. Csak emlékeztetőül: két hete – s már korábban – is nagyobb odafigyelést vetítettek előre, melynek eredményét Kanadában aztán láthattuk…
Mindez pedig felvet egy nagyon súlyos kérdést: a bizalom kérdését. A montreali jelenet Schumi kicsúszásáról tökéletesen szimbolizálja ezt: a helyzet olyannyira aggasztó, hogy a Mercedes immáron az olyan legalapvetőbb dolgokat sem képes biztosítani Michael számára, mint a fékezés. Mert vajon az idei események tükrében mi ad garanciát arra, hogy Schumacher be tudja majd venni a következő kanyart? Rosberg kocsijának megbízhatósága? Az eddig sem jelentett semmit. A csapat ígérete? Az teljesen súlytalanná vált már. Netán a megfeszített munka, a még nagyobb odafigyelés? Nos, ha ez azt takarja, amit Schumi – a monacói ígéret szerint – Montrealban megkapott, akkor komolyak az aggályaink…
Fejjel a falnak
A Mercedes visszatér a bokszba. Türelmesen vár, vár és vár. Abban bízik, hogy a csapat talál valami megoldást. A fékszárny megfeszül, elhajlik az ideges kezek alatt, amik képtelenek meggyőzni őt. Szürke egyenruhába öltözött a káosz, a kapkodás és a tanácstalanság. A szerelők együttes leszorító ereje is kevésnek bizonyul. Még pár másodpercnyi hiábavaló küzdelem, aztán feladják. Schumi kiszáll, garázsba tolt kocsija fékhűtésében pedig pimasz lángok kárörvendenek: „Megvan az ötödik is!”
Schumacher helyzete már ezt megelőző, 44. körben történt kiállását követően reménytelenné vált: a pontszerzésre ekkor már úgy sem lett volna semmi esélye, ha az a bizonyos fékszárny valami véletlen folytán visszacsukódik. Ám a legszomorúbb az egészben, hogy előtte is csak igen kevés volt. Hála csapata, a verseny elején elkövetett hibájának, amely bár kevésbé volt látványos, mégis, sokkal súlyosabb következményekkel járt, mint a DRS tönkremenetele.
Ennek a baklövésnek egész pontosan a 13. körben lehettünk szemtanúi, amikor is a német rekordbajnok a nyolcadik helyről kihajtott első kerékcseréjére – mégpedig túl korán, harmadikként a mezőnyből. Ez utóbbit nem árt kiemelni, tudniillik az első az a Massa volt, akinek megpördülése miatt tönkrement a gumija (illetve versenye), a második pedig az a di Resta, akinek ugyancsak igen komoly problémái voltak a gumikkal. Schumacher gondja ezzel szemben nem a gumi, hanem csupán a forgalom volt. Ám a Mercedesnek már ez is bőven elég volt a változtatásra: „Michaelt az első tíz második felében feltartotta egy autó. Ezen okból megpróbáltunk vele egy másik stratégiát, és korábban behoztuk őt a bokszba, hogy szabad utat kapjon. Ez a terv nem működött.” – nyilatkozta az esetről Ross Brawn.
Az elképzelés talán jó volt, mégis, Michael jó helyezésre való esélyei ekkor szálltak el. Előtte tudniillik egy kisebb vonat alakult ki, melynek mozdonyát a küszködő Paul di Resta jelentette. A Rosberg–Grosjean–Schumacher hármas gyorsabb volt ugyan nála, ám mivel nem tudták saját tempójukat autózni, folyamatosan leszakadtak az élmezőnytől – ezáltal pedig a dobogós reményektől is egyre távolabb kerültek. A helyzet kényelmetlen volt, di Resta tempója drasztikusan hanyatlott, az idő pedig sürgetett, a feltartott hármasnak nyilvánvalóan lépni kellett. Rosberg és Grosjean csapata úgy döntött, megvárják vetélytársuk egyre közelebbinek tűnő kiállását, Schumiék viszont – tán a két héttel korábbi Räikkönen-esettel a tudatukban – előrébb hozták a kiállásukat.
Hatalmas hibába szaladva bele ezzel! Tulajdonképpen érthetetlenül. A 12. kör végéig ugyanis teljesen természetesnek tűnt, hogy Schumi is besorolt a bolyba, s ha már a nála lassabbak visszafogták őt, ezt kihasználva spórolásba kezd a gumikkal, hogy a tervezettnél pár körrel későbbre tolja kiállását. Éppen olyan stílusban, mint tavaly számtalan versenyen tette ezt – sikerrel. Lényegében minden e mellett szólt (kivéve persze a startégákat…): szuperlágy gumin volt, jó tempóra volt képes, ráadásul di Resta kiállására valóban nem kellett sokat várni – és mindez gumikopásából előre is látható volt. Így is lett: di Resta a 13. körét kerékcserével fejezte be, megnyitva ezzel a pályát a többiek előtt. Akik közé Schumi ekkor már nem tartozott, mivel önként és dalolva követte addigi feltartóját a bokszba is…
Mit is mondott Brawn? Michaelt feltartotta valaki, és ezért hozták előrébb a kiállását? Romain Grosjeant nem tartották föl? És mi a helyzet Rosberggel? Az ő kiállásukat miért nem hozták korábbra? Netán túl nagy volt a kockázat, vagy csak szimpla őrültség volt ez a stratégia? És mi a helyzet a Mercedesnél? Az egyik autójuknál úgy vélik, kint kell maradni, míg a másiknál elkerülhetetlennek tartották a tömegből való kimaradást? Netán kettejük közül csak Schumi versenye érte meg a kockázatot, míg Nicóéra hímes tojásként vigyáztak ezúttal is? Az eset azt sugallja, Brackley-ben erős kettős mérce van érvényben, melyben Michael Schumacheré csupán a kísérleti nyúl szerepe, akinek ha félremennek dolgai, az nem jelent nagy kárt a csapat számára.
Tegyük mindezt Schumi csapatérdeket mindenek fölé emelő kijelentése mellé, s a kettő együtt talán a kelleténél is többet elárul a csapaton belüli szemléletről és a kiosztott (?) szerepekről: „Talán azt is mondhatjuk, szerencsére az én autóm volt az. Így Nico a lehető legtöbb pontot tudta elhozni, a csapat számára a legtöbbet kihozva ezzel a helyzetből.”
Nos ezek alapján már nem is annyira furcsa, miért mindig csak Schumacher Mercedese áll meg…
De van itt még egy fontos ellentmondás Brawn nyilatkozata és a gyakorlat között, ami szintén azt sugallja, a csapatot kevésbé izgatja Michael versenye, mint Nicóé: „korábban behoztuk őt a bokszba, hogy szabad utat kapjon.” Már a korábbi behozatalt sem értettük (miért és miért éppen őt?), az viszont még ennél is nagyobb talány, vajon a csapat miért úgy próbált szabad utat biztosítani Michael számára, hogy a lehető legnagyobb forgalomba hozta vissza őt…
Mert bizony ez történt: a(z amúgy kimondottan lassú) kerékcserét követően a Mercedes közvetlenül Heikki Kovalainen mögé és Felipe Massa elé tért vissza, előbbit hideg gumival kellett volna azonnal megelőzni (nem ment), utóbbit viszont a meleg gumija ellenére kellett volna tartani (ugyancsak sikertelen volt). Ez lenne a szabad pálya? Vajon rosszul számoltak a stratégák, vagy annyira belemerültek Nico versenyébe, hogy egyszerűen nem is számoltak előre? Mindkettő amatőr hiba, de utóbbi esetben az is kérdésessé válik, egyáltalán minek vágtak bele az új stratégiába.
Míg mindeközben Rosberg és Grosjean a szabaddá vált pályán azonnal rákapcsolt (előbbi sorra futotta a gyorsabbnál gyorsabb köröket), és megkezdte a fölzárkózást, Schumi rengeteg időt veszített a rossz kiállás, a forgalom és a nehezen melegedő gumik miatt (ld. az alábbi táblázatot). Csak a korábbi kiállással több, mint hat másodpercet!
Később pedig a forgalom (di Resta, Kobajasi) miatt jóval többet és négy pozíciót is: Massa mellet Räikkönen, Perez és Kobajasi is elé került. Schumit kiállását követően tehát Kovalainen, Massa, majd di Resta, végül pedig Kobajasi tartotta fel – gyakorlatilag a teljes hátralévő versenyen. Így fordulhatott tehát elő, hogy a verseny elején kimondottan gyorsnak tűnő Schumacher, kiállása után tempót vesztett, fokozatosan belesüppedt a mezőnybe, s a bíztatóan induló futamon már egy-két pontocska megszerzéséért is vért kellett izzadnia.
Szenvedését jól jellemzi, hogy Kobajasit hosszú körökön keresztül képtelen volt megelőzni. Nem is csoda: míg a Sauber 327 km/h-ra volt képes az egyenesben nyitott szárnnyal, Schuminak 10 km/h hátránya volt ott. A Mercedes végsebessége (ezúttal is) kimondottan gyatra volt (igen, a Mercedesé!), így a német tulajdonképpen elveszve érezhette magát.
Pedig próbálkozott becsülettel: a hajtűben bemutatott merész és kissé tán elkeseredett előzése igazán mutatós volt – egyúttal jele is annak, milyen nehéz helyzetbe sodorta őt a stratégia –, ám a DRS-zóna miatt ez mit sem ért. A lágy szetten futott etapja ennek eredményeként immáron meg sem közelítette a szuperlágyas szintet: Schumi a versenyt további részében olykor másodperceket kapott Rosbergtől.
Hogy is indult az egész? A 13. körben egy apró szépséghiba kiküszöbölése céljából eldobták az eredeti stratégiát, majd hogy elkerüljenek egy további egy-két körös időveszteséget, belementek egy olyan stratégiába, amelynek köszönhetően végül nem egy-két körre, de a teljes futamra (!) bebiztosították maguknak az időveszteséget. Taktikai dilettantizmus felsőfokon.
Persze a szárnyfeszegetés képeit elnézve ez már egyáltalán nem meglepő: mintha ennek a csapatnak valóban túl kevés lenne az ereje ahhoz, hogy működőképesé tegyék Schumacher versenyeit és autóját. Mintha az a hiába feszegetett hátsó szárny maga Schumi csapata lenne, mely javíthatatlanul elromlott, s amely képtelen kellő mértékű leszorító erőt generálni a német versenyben tartásához…
Alvó időmérők
A megkeseredett, csalódott arc optimizmust erőltet magára. Pontosan tudja, hogy ő semmit sem csinált rosszul, így nincs értelme holmi újabb kudarc után összeroskadnia sem. Persze ez nem könnyű, de végül mégis sikerül: „100%-ban hiszem, hogy a fiúk a legjobbjukat próbálják nyújtani. Itt nem kell senkinek sem szemrehányást tenni. Ezek a kocsik prototípusok, amiket nagyon rövid idő alatt gyártanak le. Ilyenkor történhetnek bizonyos hibák.”
A csapat még di Resta kiállása idején is korrigálhatta volna döntését, és kint tarthatta volna Michaelt, elvégre a Force India két kocsival előttük haladt. Ehhez viszont stratégiai rugalmasságra, extragyors döntéshozatalra és kiváló kommunikációra lett volna szükség. Az meg, mint már szombaton is láttuk, koránt sem a Mercedes sajátja. Pláne nem Schumi oldalán…
A montreali hétvégén ugyanis a rossz taktika is csupán a második volt a Schumacher körüli bakiparádék sorában. Az elsőre már az időmérőn sor került – természetesen annak is a legkiélezettebb, mindent eldöntő harmadik szakaszában… Ráadásul ez az eset legalább annyira volt bagatell, mint az azt követő kettő. A csapat azzal az utasítással küldte ki Schumachert, hogy két mért kört kell futnia, és a másodikkal kell igazán nagyot alkotnia. Az előzmények ismeretében ezzel semmi probléma nem volt: Schumi egész hétvégén remek tempót diktált, az első két szakaszban egyaránt megverte Rosberget, a szuperlágy sajátos, hosszan tartó felmelegítése pedig már Monacóban is gyakorlat volt. A kerpeni egyvalamivel viszont biztosan nem számolt: esélye sem lesz már gyors kört teljesíteni.
Az alábbi táblázat segítségével, mely a versenyzők közötti távolság másodpercben mért alakulását az utolsó két kör szektoraira lebontva ábrázolja, azt is megtudhatjuk, miért.
Az ábrán látható, hogy a Q3-ra Grosjean, Rosberg, Schumacher, Massa sorrendben érkeztek ki a versenyzők. A viszonyítási alapot így a Lotus adja. A Mercedesnél tehát Rosberg hagyta el előbb a pályát. Neki figyelnie kellett, hogy kellő távolságot tartson a Lotustól, ami nem volt nehéz: Grosjean 11 másodperccel korábban ment ki. Schumi ellenben igen közel volt csapattársához, a különbséget a két mért kör miatt ráadásul még inkább növelnie kellett. Ezt meg is tette: lassú tempójával az első szektorban négyről 6-ra, a másodikban 7-re, a harmadikban pedig 10 másodpercre növelte lemaradását. Csakhogy időközben a mögötte haladó Massa (aki a mögötte jövő Alonso miatt nem lassíthatott) folyamatosan utolérte Michaelt, aki így a kör elején jobbnak látta őt is elengedni.
De vajon a csapat miért engedte, hogy kivezető körének utolsó szektora ennyire lassú legyen, s miért nem figyelmeztette őt, hogy erre már nincs elég ideje? Tán akkor is Nico körét nézték csupán…?
Schumi jóhiszeműsége és ex-csapattársával szembeni nagyvonalúsága érthető: nem a következő volt a valódi gyorsköre, hanem csak az azt követő harmadik, így tehát volt ideje újrakezdeni a távolság-kialakítósdit A valóságban viszont mégsem volt, és ezt csapatának érzékelnie kellett volna. Ezzel szemben a Hétszeres a kör első szektorában két, a másodikban már négy másodperces teret nyert Felipéhez képest. Aztán a távolság csak a harmadik szektorban csökkent ismét két másodpercre, ami azt mutatja, a csapat az utolsó pillanatban szólt csak, hogy ideje gyorsítani, mert a Q3 másodpercei vészesen fogynak. Ez már túl késő volt. Schumacher 0,04 másodperccel később szelte át a célvonalat, s már nem futhatott valós repülőkört.
Végül a kilencedik hely jutott neki, ahonnan másnap nagy forgalomba, majd pedig egy ésszerűtlen stratégiai húzásra kényszerült – vagyis gyakorlatilag az egész futama elúszott. A helyzetet ráadásul még gyászosabbá teszi, hogy csapata ebben a hibában is nyakig benne volt.
S ezzel, ha úgy tetszik, gyakorlatilag (Melborune, Sanghaj és Monaco után) ismét egy sokat ígérő helyszínen, egy jó eredménnyel kecsegtető hétvégén vette el az esélyt Schumachertől. Akinek fejét egyre inkább úgy tűnik, hogy éppen saját csapata szorítja újra és újra a víz alá, valahányszor közel jár az onnan való kiemelkedéshez.
Nos igen, a Mercedes leszorító ereje ezen a téren bezzeg igencsak magas…
***
„Mindent megteszünk azért, hogy ne forduljon elő több technikai hiba Michaelnél.” – hangzott az ígéret a verseny után. Mármint a monacói verseny után – is. Nos, afelől nincs kétség, hogy a fiúk Montreal előtt valóban odatették magukat, és mindent elkövettek, amit csak lehetett – a kérdés csupán az, mi volt a cél… Amennyiben minél nagyobb hátrányba hozni Schumachert, minél jobban ellehetetleníteni egész hétvégéjét, akkor jelentjük, hatalmas sikerrel jártak! Ha viszont ennek ellenkezője…nos, akkor egy kicsit kevesebb törődést kérnénk, ha lehet…!
Szeretnénk hinni abban, amit Ross Brawn Montreal után ígért (alapos kivizsgálást és nulla százalékos türelmi határt a hibákkal szemben), de a dolgok eddigi alakulása után sajnos már nem tudunk: itt már csakis a tettek számítanának. Szeretnénk bízni abban, hogy a szezon hátralévő részében Schumi alatt is egy hibátlanul működő Mercedes dübörög majd, de sajnos a bizalom már rég elveszett, és azt ugyancsak tettekkel lehet visszanyerni.
A történtek után valóban jogos a kétkedés, azok alapján ugyanis a Mercedes valóban nem érdemel bizalmat.
És mégis, mint az nyilatkozataiból is kiderül, Schumacher tovább bízik. Nincs is más választása. Rutinos versenyzőként pontosan tudja: mihelyt kétkedni kezdene magában, csapatában vagy kocsijában, az máris rossz hatással lenne teljesítményére.
Márpedig ha a versenyzőben minden kanyar előtt ott motoszkál, hogy a leszorító erő bármikor elveszhet, s ezáltal képtelen lesz elfordulni, előbb elkezd egyre korábban fékezni, amivel egyre lassabb versenyzővé válik. Így pedig elérhetetlen a cél.
És bár Schumi számára eddig így is öt alkalommal az volt, az emiatt jogosan erősödő bizalmatlanság ugyanúgy nem nyerhet teret, ahogy a leszorító erő elvesztésétől való félelem sem csaphat át túl korai fékezésbe.
Mert mint tudjuk, a féktáv nem ismer kompromisszumot.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése