Megvalósult vízió – egy szükséges áldozattal

„Nem tudom, Michael mikor fejezi be pályafutását, de egyértelmű, hogy már nem versenyez olyan sokáig, mint Lewis. A csapat számára ez a döntés egy újrakezdés. A Mercedesnek hosszútávon kell gondolkodnia, ezért a jövő, a piacon elérhető legjobb versenyzőjét kell szerződtetnie. Ez pedig Lewis volt.” Ezek Niki Lauda szavai a Hamilton szerződése, s ezáltal Michael Schumacher távozásának bejelentését követően. Ha visszafejtjük e történet szálait, érdekes összefüggésekre bukkanhatunk: a Mercedes körüli események az elmúlt fél évben mindvégig az osztrák elképzelései és gondolkodásmódja szerint alakultak. Véletlen? Lauda a csapatnál korábban és jelenleg betöltött szerepét, valamint felbukkanásának körülményeit figyelembe véve aligha! Sorozatunk előző részében láthattuk, Schumi bizonytalansága tökéletesen indokolt és érthető volt – most bemutatjuk, hogy voltaképpen a Mercedes döntése is. Viszont eközben az is kiderül, hogy nem minden olyan egyszerű, mint aminek látszik, vagy láttatni akarják…

Adott egy bizonytalan versenyző, aki a kérés ellenére is képtelen eldönteni, akarja-e folytatni pályafutását. Adott egy csapat, amely háromévnyi sikertelenség után viszont szeretné új alapokra helyezni a jövőjét, amihez elkötelezett alkalmazottakra van szüksége. És adott egy másik versenyző, aki fiatal, a legjobbak közül való, s nem mellesleg elégedetlen aktuális csapatával, másra, többre vágyik már. A helyzet meglehetősen egyértelmű. Mivel a csapat látja, hogy versenyzője már nem elég elhivatott irányukban, egyre kevésbé bízik meg benne, és tőle egyre inkább eltávolodva tervez tovább. Mivel érzi, tudja, hogy szüksége van a megújulásra, a régi versenyző lecserélése kimondottan jól jön neki – főleg, ha van kire lecserélni.

A történet kerek és logikus: Michael Schumacher nem akarja már folytatni, de még képtelen ezt bevallani magának és kimondani a véglegest; a csapat viszont már tudja, hogy így lesz, ráadásul remek lehetőség nyílik előtte, ezért mást választ – Lewis Hamiltont.

Az események láncolata, valamint az ok és okozat sorrendje viszont ugyanúgy több furcsa és ellentmondásos apróságot rejteget, mint a korábban taglalt bejelentések hogyanjai. Ilyen furcsaság például, hogy míg a hivatalos verzió szerint a Mercedes csak az után voksolt Hamilton mellett, hogy látta, Schumival nem jutnak egyről a kettőre, addig a valóságban már ezt megelőzően tárgyaltak az angollal. A 2008-as bajnok megszerzésének vágya és terve pedig előbb megvolt, mint maga a „Schumacher-probléma”. A másik ellentmondás az, hogy a csapat részéről igyekeznek úgy beállítani a váltást, mintha arra maga Schumacher és a helyzet kényszerítette volna őket, akik pedig minden létezőt elkövettek volna versenyzőjük megtartásáért, holott valójában koránt sem törték össze magukat, sőt, valójában kapóra jött nekik a német bizonytalansága.

„A Mercedes felelősei nemrég intenzíven elkezdtek foglalkozni a kérdésekkel, miként tovább a Forma–1-ben, és egyáltalán hogy működik ez az egész. A Mercedes támadni akar, végül pedig a Red Bullhoz és a Ferrarihoz akarja mérni magát.” – Niki Lauda a nagy bejelentést követően eképpen vázolta a Mercedes jövőképét a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában – akkor már hivatalosan is belső emberként. A csapatnak meg kell újulnia, és hosszútávra berendezkedni a Forma–1-ben, mivel ez jelenti a siker zálogát. Ennek módját pedig egyértelműen Michael Schumacher nélkül képzelte el az osztrák. Hogy mennyire nem gondolkodott a Schumival való közös munkában, ugyanezen interjúja bevezetőben idézett soraiból is kiderül: teljességgel elhatárolódott a némettől.

Ma már tudjuk, Lauda komoly szerepet kapott a Mercedestől: felügyeli, az ötleteivel, meglátásaival segíti, irányítja a csapatot. Ha kell Adrian Newey-t próbálja megszerezni, míg máskor Braclkey-t és Stuttgartot buzdítja összehangoltabb munkára, vagy megmondja Dieter Zetschének, mit kéne másként csinálni. A csapat pedig követi őt: miután Szingapúrban biztossá vált, Hamilton velük folytatja, teljességgel 2013-ra rendezkedett be. Nico Rosberg futamról futamra próbál ki új, a teljesítmény tekintetében sokszor merész vagy kimondottan hátrányos megoldásokat; a két autón pedig rendre a következő évben fontosnak vélt eszközök fejlesztését végzik el vagy készítik elő. Az idei, pályán elért eredménnyel pedig vajmi keveset foglalkoznak: még az sem zavarja őket túlzottan, hogy Szingapúr óta nem kevesebb, mint nulla pont került nevük mellé. Nyugodtságuk hátterében egyszerű ok áll: tudatosan vállalt áldozatról van szó, már csak a tiszta lappal kezdőtő jövő, vagyis az új korszak számít, a jelen pedig már éppúgy nem, ahogy Hamilton aláírását követően már Schumacher sem érdekelte őket. Ő ugyanis a múlt (és még jelen), amitől végleg szabadulni akartak.

Az persze nem helytálló kijelentés, hogy a Hétszeres nem kellett, fölöslegessé, akadállyá vált már a csapat számára. Tudniillik a német jelenléte a csapaton belül csupán egy „irányzatnak”, azaz egy-két embernek jelentett problémát, egy bizonyos felsőbb szinten – mégpedig elképzelései megvalósításában. Mondhatni, ő volt a homokszem a megálmodott gépezetben, a piszok az egyre szebbnek ható jövőképen.

Más kérdés, hogy ezen „irányzat” végül a lehető legkedvezőbb és legbefolyásosabb helyen (Stuttgartban) telepedett meg, hogy aztán szép lassan átragadjon az egész gárdára – az általa helyesnek vélt irányba kormányozva őket. A megújulás alapötlete valójában főként Niki Laudáé volt, aki valahogy mindenhol aktívan közreműködött, mégpedig úgy, hogy az egyes területek a végén tökéletes harmóniában olvadtak eggyé. Immáron Michael Schumacher nélkül…

Mert vajon lehet-e véletlen egybeesés, hogy a csapat egy időben írta alá szerződését Lewis Hamiltonnal, a Concorde Egyezmény tervezetét Bernie Ecclestone-nal, valamint a tanácsadói-összekötői szerepről szóló megállapodást Niki Laudával? Miután e három szálat egy időben varrták el (mégpedig ugyanazon kezek) elég nyilvánvaló, hogy szorosan össze is függenek egymással. Miként az is, hogy ezek együtt egy egységes, alaposan megtervezett és átgondolt jövőkép megvalósulását jelentették.

Ha pedig megnézzük, e szálak hol is kezdődtek, az is egyértelművé válik, hogy e történetben Michael Schumacher szerepe valójában sokkal kisebb, mint azt elsőre gondolnánk: az ő távozása csupán mellékterméke volt a fentről, három irányból (Stuttgart, Ecclestone, Hamilton) jövő hatásoknak. Azon játszmáknak, amelyek teljességgel függetlenek voltak Schumachertől, de bizonyos tekintetben a csapat mindennapjaitól is. S amelyeket jóval nagyobb színtéren játszottak, amelyek tétjeit jóval átfogóbb kérdések jelentették, s amelyeket jóval a németen túlmutató érdekek irányítottak – mégpedig egy Schumacher nélküli jövő felé.

Lauda színre lép

 

A Mercedes a FOTA 2011-es év végi szétesése óta komoly harcot vívott Bernie Ecclestone-nal az új Concorde Egyezmény körül, melyben a márka nem kapta meg a többi nagycsapat által kivívott előjogokat: az extra pénzeket. Ez alaposan keresztbe tett a svábok 2010-es visszatérésük óta tervezgetett céljának: a háromágú csillagot ugyanolyan nagy múltú, patinás márkajelként kívánták bevonni a köztudatba, mint amilyen az ágaskodó lovacska. (És Michael Schumacher személye is éppen emiatt volt számukra annyira fontos: neve, reklámértéke és múltja miatt, amely mind közelebb viheti őket ezen célhoz.)

Ecclestone javaslata, ami szerint nekik éppen rövid múltjuk és sikertelenségük miatt nem jár a kiváltságos státusz, ezen tervek arcul csapása volt, hiszen az éppen a kívánttal ellentétes képet festett a csapatról – és nem mellesleg egy rakás pénzt vont meg a kimondottan anyagias stuttgartiaktól. Előnyös helyzetbe hozva amúgy is előnyben lévő riválisaikat – vagy ha úgy tetszik, még hátrányosabba az Ezüstnyilakat.

A Mercedes szempontjából viszont további akadályt jelentett Bernie Ecclestone vesztegetési botránya, a Gribkowsky-ügy. Gerhard Grobkowsky a Bayern LB társaság egyik vezetője ellen 2010 decemberében indult bírósági eljárás, miután felmerült a gyanú, hogy 2005-ben kenőpénzeket fogadott el Ecclestone-tól, aki ezzel irányította őt a sportág kereskedelmi jogainak eladásakor. Miután a Mercedesen belül egy korábbi, komoly büntetéseket és személyi váltásokat eredményező belső botrányt követően érvényben volt egy olyan szabály, ami szerint a cég nem állhat kapcsolatban egy olyan partnerrel sem, aki ellen bírósági eljárás folyik, illetve aki vétett a törvények ellen, a márka és Ecclestone ellentétének további vonatkozásai is voltak.

Michael Schumachert tehát láthatóan nem csupán a pályán mutatott teljesítmény tehette bizonytalanná, de a csapata F1-es jövőjét övező kérdőjelek is. (Már ha foglalkozott ezekkel.) A hercehurca kapcsán nem véletlenül kaptak tudniillik szárnyra olyan pletykák, amik a gyártó F1-es kivonulásának lehetőségét vizionálták. Ráadásul ha Mr. E. eredeti elképzelése megvalósult volna, a Mercedesnek vajmi kevés esélye lett volna valódi nagycsapattá fejlődni. A kevesebb pénz és az ezzel járó létszám- és erőforráshátrány tudhatjuk, milyen komoly hatással lehetnek az istálló teljesítményére: 2010-ben a nagy spórolások és létszámleépítés kapcsán Schumacher saját bőrén tapasztalhatta ezt meg…

A Mercedesnek nem volt más hátra, ki kellett vívnia a jogokat. Csakhogy miután ez Ross Brawnnak egész télen nem sikerült, komoly gondban voltak. A hírek szerint (forrás: Auto Motor und Sport) az álláspontok olyan távol álltak egymástól, hogy Ecclestone egy idő után már nem is volt hajlandó szóba állni Brawnnal, míg a Daimler elnökének, Dieter Zetschének az F1 jogokat tulajdonló CVC-csoport első emberével, Donald MacKenzie-vel romlott meg a kapcsolata.

Májusban mégis megtörtént az áttörés. A barcelonai hétvégén az említett személyek összeültek, s a hírek szerint annyira közeli álláspontra jutottak, hogy az akár már a következő, monacói versenyhétvégén is megállapodáshoz vezethetett volna. Hogy fordult meg a világ pár hét alatt? A megoldást Niki Laudának hívták. Az osztrák világbajnok volt ugyanis a közvetítő az egymással vitázó felek között. Lauda már jó ideje közeli viszonyt ápolt a Mercedesszel, főként Norbert Hauggal, sapkaszponzora ráadásul az az Aabar, amely a Mercedes csapat 40%-os résztulajdonosa (azóta csak volt). Az osztráknak továbbá az ellenoldallal, azaz Ecclestone-nal is régmúltba visszanyúló a barátsága, így történhetett, hogy Barcelonára sikerült hidakat építeni a Daimler és az F1 első embere(i) között, s hogy Ecclestone végül úgy tűnt, hajlik megadni a Mercedesnek a kívánt jogokat.

De vajon miben engedett ezért cserébe a Mercedes? Mert az egyezséghez mindig két fél kell, a konszenzus lényege pedig a két oldal álláspontjának közelítése. Vajon mivel váltak az egyezségbe foglalt feltételek hirtelen a felek számára egyaránt egyre elfogadhatóbbá, s merre terelték őket a tárgyalásokon felvetett elképzelések? Ha abból indulunk ki, hogy a tényleges és végleges megállapodásra csak szeptember végén, Hamilton leigazolásával egy időben került sor, a tippünket egy minden fél számára előnyös, sikeres jövőképre adnánk…

Bár a jósolt megállapodás végül Monacóban (sőt, később) sem valósult még meg, a tárgyaló felek végre előre haladtak. Niki Laudának hála, aki a részsikerek után ajánlatot kapott Dieter Zetschétől: ha már ennyire jól végzi dolgát, és ilyen komoly eredményeket szállít a Mercedesnek, miért ne tenné ezt a márka alkalmazottjaként?

Miután a Mercedes kezdett sínre kerülni a Concorde-ügyben, immáron jövője építésének egyéb feladataira kezdett összpontosítani. Már csak azért is, mert könnyen lehet, hogy Ecclestone-nal való megállapodásuknak ez volt az alapköve. Tudniillik meglehetősen abszurd lett volna egy olyan csapatnak extra pénzeket ígérni múltja miatt, amely évről évre elbizonytalanodik, folytassa-e egyáltalán az F1-ben, s amely ebből adódóan bármelyik pillanatban váratlanul hátat fordíthat a sportágnak. Miként egy olyan csapatnak is, amely adott esetben egy Nico Rosberg–Paul di Resta párossal kergeti a Force Indiákat és a Saubereket szezonokon keresztül a középmezőny szürkeségében – sikertelenül, s ezáltal az F1 üzleti szempontjából értéktelenül…

Ecclestone feltehetően hosszútávú elkötelezettséget várt el Zetschééktől (az Egyezmény eleve hét évre szól), akik pedig hajlandóak is voltak erre, ám mielőtt belevágtak volna, át kellett gondolniuk egész projektjüket, s mindenekelőtt tisztázniuk a jövőt illető tényezőket, valamint megteremteni végre a biztos sikeresség alapjait, amivel aztán kiérdemelhetik azokat a pluszpénzeket.

Mindehhez pedig egy olyan külső embert választottak segítségül, aki – éppen kívülállósága miatt – másfajta rálátással bírt a csapatra, új, átfogóbb nézőpontot képviselt, és számos ötlete volt a problémák megoldására. Vagyis a közvetítőt, Niki Laudát. Az ő szerepe tehát nem teljesedett ki az Ecclestone-nal folytatott tárgyalásokban, sőt az valójában csak a kezdet volt.  Lauda ugyanis nem csak közelebb hozta a feleket egymáshoz, de – feltehetően mindkét oldal (tehát Ecclestone és Stuttgart) unszolására – aktívan kivette a részét a megvalósításban is. A tárgyalások közös pontja a Mercedes felemelkedése volt, az odáig vezető utat pedig a kapocs, azaz Lauda feladata volt megmutatni.

Mindez pedig felveti annak lehetőségét, hogy a Hamilton szerződtetésével kiteljesedő szemléletváltásnak alapvetően a versenyzőkérdésen túlmutató indítékai lehettek, amik ráadásul már jóval Schumacher döntésképtelensége előtt a változás felé terelték a csapatot.

Tálcán kínálkozó lehetőség

 

A Mercedes előtt mindenesetre volt feladat bőven: a csapat összetétele 2011-ben nagyjából már kialakult, a struktúra letisztult, tavasztól, illetve kora nyártól pedig már gőzerővel dolgozni kezdtek a 2013-as évadon – júniustól immáron Loic Bigois helyett Mike Elliottal az aerodinamikai részlegen. Hátravolt továbbá még az új, 60%-os modellel dolgozó szélcsatorna üzembe helyezése (szeptember 1.), akárcsak a nem régóta alkalmazott szuperszimulátor továbbfejlesztése, valamint az aktuális autóval elkövetett hibák megértése és megoldása.

Na meg a versenyzőkérdés…

Amely téren Schumacher legutóbb (2. rész) taglalt bizonytalansága komoly akadályokat gördített az új lendületre vágyó csapat elé. A késlekedés rosszul érintette a Mercedest: Schumi elképzelése mondhatni, nem illett a csapat által készített tervekbe. Hogy tervezzen a csapat a Concorde Egyezménynek megfelelően hosszú távra, ha versenyzője miatt nem tud tervezni? Miként vágjon bele a dicsőséges jövő építésébe, ha még a következő szezonig sem lát el? Brackley-ben (és Stuttgartban) elkezdtek gondolkodni, ám komoly alternatívájuk ekkor még nemigen volt – s talán még nem is sürgették azt annyira. Ötleteik viszont már akadtak. Ross Brawn utóbb elismerte, Lewis Hamiltont már 2011 karácsonya előtt felkeresték egy későbbi szerződés lehetőségéről tapogatózva, s elültetve az angol fülében egy bogarat, ami – mint látni fogjuk – alig fél év után, Montrealban aztán a csapat felé irányította őt.

Michael Schumacher esetleges utódlásáról aztán először a barcelonai Concorde-egyeztetéseket követően, május 21-én röppentek fel komolyabb hírek, mégpedig a csapat háza tájáról. Nick Fry, csapatmenedzser, aki mint tudjuk, felelős volt a versenyzőkkel való tárgyalásokért, a Daily Mail kérdésére, miszerint visszavonul-e a roppant peches Schumi, a következőket felelte: „Ha elérkezik az év vége, és így mennek a dolgok, ahogy az elmúlt versenyeken, lehetséges, hogy felteszi magának ezt a kérdést. Elég időnk van még, egyelőre még nem döntünk.” Fry szavaiból elég egyértelműnek tűnik, amit korábban már Eddie Jordan kapcsán is említettünk: Schumit valóban bizonytalanságban tartotta csapata év eleji törékeny teljesítménye illetve balszerencséje. Fry azt is elismerte, e helyzet miatt valóban körül kell nézniük a versenyzői piacon – arra az esetre, ha Schumi nemet mond a folytatásra.

Az akkori jelölt Paul di Resta volt – a pletykák legalábbis a márkával jó viszont ápoló skótról szóltak. „Paul rajta van a radarunkon. Kedves fickó, hatalmas csapatjátékos és kétségkívül érdekelne minket, ha Michael úgy döntene, nem folytatja tovább. De ennek még nincs itt az ideje. Ugyanakkor csodáljuk Pault.” – ismerte el a menedzser.

A csapat ekkor még a megszokott módon intézte tehát ügyeit: minden eshetőséggel számolva felmérték lehetőségeiket, a jövőre irányuló tárgyalások pedig még egy az egyben Brackley, azaz a csapat szintjén zajlottak. Aztán viszont Lewis Hamilton is bekopogtatott, ami szép lassan gyökeresen megváltoztatott mindent.

„Természetesen van egy sor versenyző, akik az ülésére pályázhatnak. Ha a Mercedes tényleg váltani akarna, szerintem Lewis Hamilton lenne az egyik favorit. A mostani szezon után ő elérhető lenne.”

Eddie Jordan e szavakat június 24-én mondta – ugyanazon nyilatkozatában, amelyben arra is célzott, hogy szerinte Michael Schumacher döntésének késleltetésével csupán azt akarja kivárni, hogy véget érjen sorozatos balszerencséje. Mivel ez utóbbi állítása egybecseng Nick Fry szavaival, talán joggal feltételezhetjük, hogy belső információi voltak – mégpedig (későbbi értesüléseinek hitelessége alapján) megbízhatóak. (Például a Mercedesről valamint később a Hamilton-ügyről mindent tudó Bernie Ecclestone.)

Jordan így nyilatkozata alapján bizonyára tudott arról, hogy Lewis Hamilton először Kanadában vette fel a kapcsolatot a Mercedesszel – ekkor még csupán az érdeklődés szintjén. Az ok ugyanaz volt, ami végül a csapatváltáshoz is vezette őt: a McLaren ekkoriban tette meg első ajánlatát a szerződéshosszabbításról, ami viszont cseppet sem tetszett neki – kevesebb pénz, szigorú Ron Dennisi korlátozások. Hamilton motivációja egyértelmű volt: a legnagyobbak közé akart emelkedni, meg akart felelni saját elvárásainak, valamint az F1-es debütálásakor róla kialakult „szupertehetség” képnek, amiben egyre inkább úgy érezte, hogy a McLaren magára hagyja. A brit menedzsmentje, a XXI. Century Entertainment különösen támogatta ügyfelét ezen törekvésében, hiszen az ő céljuk az angol nevének olyasfajta márkanévvé bővítése, mint amilyen név Ayrton Sennáé, Michael Schumacheré, vagy éppen a szintén e cég által felfuttatott David Beckhamé. Az angol világbajnok részéről tehát a becsvágy, menedzsmentje részéről pedig a kőkemény üzlet jelentette az elsődleges motivációt a jobb feltételekre – illetve a váltásra. S ennek köszönhetően a konkrét szakmaiság, vagyis az aktuális lehetőségek és sikerek a McLarennel már nem bizonyultak olyan súlyosnak a mérleg másik serpenyőjében. Ismerve az angol személyiségét, az sem kizárt, hogy Kanadában az ajánlat miatti első felindulásból, mintegy dacból kereste fel a brackley-ieket, miként tette azt Spában a telemetriai adatok Twitterre töltésével is.

Hamilton és a Mercedes Montrealban tehát csupán tudatták egymással, milyen törekvéseik vannak a jövőt illetően, a Mercedes ugyanakkor nem tudott biztosat mondani az angolnak, mivel a márka F1-es jövője a Concorde-tárgyalások lezáratlansága miatt kérdéses volt – nem beszélve arról, hogy Michael Schumacher ekkor még szintén nem tudta, folytatná-e karrierjét.

Pedig a Mercedes ekkoriban még Schumacher hosszabbításában gondolkodott. Az év ezen szakaszában a csapat vezető emberei által tett nyilatkozatokból legalábbis ez a törekvés tűnik ki. Ross Brawn például még közvetlenül a Hamilton kopogtatását megelőző napokban, vagyis Montreal előtt is úgy nyilatkozott, bízik Schumi hosszabbításában. Mi több, szinte biztatta őt az aláírásra: „Ha mindannyian úgy érezzük, helyes lenne folytatni, így is lesz. Azt hiszem, a szezon pozitívumai alapvetően túlsúlyban vannak a negatívumokkal szemben. Michael a pole pozíciójával megmutatta, mire képes még. Semmi okunk nincs tehát rá, hogy ne vele folytassuk.”  (június 6.)

Mi ez, ha nem győzködés? Brawn ezenkívül azt is elárulta, valóban nincs alternatívájuk, s nem is igazán gondolkodnak ezen: „Nincs igazi B-tervünk. Persze egyik-másik versenyző érdeklődött nálunk a 2013-as helyzetről.” Hogy itt csupán Paul di Restára, vagy netán már Lewis Hamiltonra is gondolt, nem tudhatjuk. Ettől függetlenül számukra itt még Schumacher volt az első – a döntés pedig az ő kezében volt. Mégpedig azért, mert a csapat – úgy tűnt – a kezébe adta.

Súlypontáthelyezés

 

Hamilton érdeklődésével azonban kezdett megváltozni az alaphelyzet. Több szinten is. Miután Schumi még monacói sikerét követően és autójában lévő potenciálját látva sem írt alá, sőt, egyre jobban elgondolkodott, a felbukkanó Hamilton egyre inkább valós lehetőségnek tűnt. Mondhatni, a csapat ölébe pottyant a B-terv. Adott volt egy olyan versenyző, aki mind népszerűségét, mind pedig tudását tekintve képes volt úgymond kiváltani Schumachert. Ő ugyanúgy nagy figyelmet és komoly reklámértéket hordozott magával, mint a német, vagyis a csapat felfuttatásának tervét vele is meg lehet valósítani. Már ő is bizonyított, ráadásul fiatal és sikerre éhes versenyzőként a jövőt sokkal inkább föl lehetett építeni rá, mint a maximum egy-két évet vállaló Schumacherre, vagy a még mindig csupán ígéret, s ezáltal kevésbé fajsúlyos versenyzőnek számító Nico Rosbergre. Niki Laudáék pedig igen hamar felismerték ezt.

Ha Eddie Jordan fent idézett szavaiból indulunk ki, biztosra vehetjük, hogy Montreal után további tapogatózások is történtek a két fél között. A csapat, amely addig Schumira várt és benne bízott, hirtelen egy másik irányba kezdett kacsingatni, hiszen Hamilton jóval erősebb alternatívát kínált, mint a Fry által májusban említett „ha-nagyon-muszáj-és-tényleg-nincs-más” di Resta. De már-már Schumachernél is.

És nem mellesleg az új helyzet előállta a Mercedest is jóval erősebb helyzetbe hozta, magabiztosabbá tette: már nem függtek Schumachertől, mint a megelőző két évben, kezükben pedig ott volt a lehetőség, hogy ösztökéljék a német döntését. Elvégre azzal, hogy az angol maga kopogtatott be hozzájuk, egy régi álmuk (a velük már évtizedek óta kapcsolatban lévő, már megalakulásuk óta leigazolni tervezett Hamilton megszerzésének lehetősége) látszott egyre inkább megvalósíthatónak. Éppen ezért egyre sürgetőbbé vált cselekedni.

Az új helyzetre viszont Brackley és Stuttgart, vagyis a csapat és az anyavállalat eltérően reagált. Miközben Ross Brawnék a megváltozott lehetőségek miatt elsőként Schumacherrel próbáltak dűlőre jutni, addig Dieter Zetschéék – a Concorde-tárgyalások miatt, valamint Niki Lauda tanácsaira hallgatva – egyre türelmetlenebből nézték az ő eredménytelenségüket, s egy helyben toporgásukat, így igyekeztek egyre inkább kezükbe venni az irányítást.

Talán több puszta véletlennél, hogy éppen Jordan nyilatkozatát, vagyis az annak forrásul szolgáló feltételezett tárgyalásokat követően egy héttel, július elején érkezett az addig csak Schumival számoló, B-terv nélkül tervező Ross Brawn kijelentése a hathetes döntési határidőről – amely Schumacher másnapi válaszával aztán a korábban már taglalt kommunikációs gubancot eredményezte… Az ezt megelőzően nyugodtnak tűnő csapat számára hirtelen sürgőssé vált a jövő kérdéseinek tisztázása, s hirtelen határidőt is szabtak Schumachernek.

Hogy mi állt e hirtelen változás hátterében? Talán a Stuttgartból érkező nyomás? Tény, Niki Lauda későbbi nyilatkozataiból egyértelműen kiderül, ő mindvégig úgy látta, a Mercedesnek hosszú távra kellene terveznie, amihez pedig egy fiatalabb versenyzőre van szükségük Schumacher helyett. Miután ez a fiatal versenyző színre lépett, Stuttgart talán nem véletlenül kezdett egyre jobban odafigyelni Lauda ötletére. Már csak azért sem, mert mindaz jóval összeegyeztethetőbbnek tűnt a Concorde-tárgyalások fejleményeivel is, s kedvezőbb, biztosabb jövőképet jelentett, mint a bizonytalankodó 43 éves Schumacherre való várakozás.

Michael Schumacher azonban július elején – a korábban már ismertetettokok miatt – a Mercedes kérése ellenére sem engedett, s tartotta magát októberi menetrendjéhez, valamint ahhoz, hogy a Mercedes előzőleg már úgy tűnt, a kezébe adta a döntés lehetőségét. Ám ezzel minden bizonnyal alaposan felbőszítette az addig megértőnek tűnő vezetőséget – mégpedig elsősorban nem Ross Brawnékat, sokkal inkább Stuttgartot és Dieter Zetschét. Egy Hamilton kaliberű versenyző érdeklődik náluk, és ők éppen a bizonytalanság miatt eresszék útnak – őt, a hatalmas lehetőséget, akire ráadásul már régóta fáj a foguk, s akit korábban maguk is felkerestek?! Miközben Michael Schumacher önkényesen, a csapat kérésével mit sem törődve választja meg saját határidejét, bolondot csinálva belőlük?!

Nem lenne meglepő, ha Stuttgartban éppen ekkortájt, július elején szakadt volna el a cérna, ami után lépésre szánták el magukat: engedve Niki Lauda tervének Schumachertől függetlenül megkezdik a jövő tervezését, s amennyiben van esélyük megszerezni Lewis Hamiltont – akárhogy is dönt a német –, megszerzik.

A július elején keletkezett ellentmondás elsimítása Norbert Haug feladata volt, aki tulajdonképpen a kapocs Brackley és Stuttgart között. Talán nem véletlen, hogy ekkortól figyelhető meg egyfajta szemléletváltás a csapat (azaz Brackley) hozzáállásában is. Haug és Brawn ezt követően mindvégig ragaszkodtak a határidőhöz, sőt, látva Schumi hajthatatlanságát, később még egy-két héttel ki is tolták azt. Ám a végén ez is kevés volt: lassan ők is belátták, valóban a Stuttgart és Lauda által mutatott úton kell tovább haladniuk. S e belátás során odáig jutottak, hogy augusztusra már azt is eldöntötték, a tőlük makacsságával látszólag elhatárolódó Schumachert körön kívülre zárják, és nem számolnak vele többé az új korszak felépítésében.

A csapat és Schumacher szakításáról szóló történet tehát valóban igaz: bizonyos tekintetben tényleg a német lökte a gárdát Hamilton felé. Ám mindez nem a gyökeres szemléletváltás kiinduló oka volt – csupán a végső lökés az új irány felé. Az út viszont, amire ezzel a Mercedes rálépett, ekkor valójában már javában épült. Niki Lauda egyre inkább érvényre juttathatta és juttatta elképzelését, s növekvő hatalmával, szerepével egyre inkább azon dolgozott, hogy az egész csapat vele tartson – Lewis Hamiltont beleértve, Michael Schumachert viszont már nem…