A riválisok Schumiról

Ma háromszázadik alkalommal húz sisakot a fejére Michael Schumacher Forma–1-es fellépéshez készülődve. Bár a bajnoki küzdelemben sajnos nem játszik szerepet, a spái hétvége éppen ezért mégis a hely új díszpolgára körül forog. A sportág e három napban kicsit visszatekint a páratlan pályafutásra, emlékezik és tiszteleg. Nem tett másként a német Sport Bild sem: ünneplés gyanánt felkérték Schumi egykori és jelenlegi riválisait, írjanak pár sort e jeles alkalomból. Az alábbiakban a végeredmény olvasható.

Elsőként a legnagyobb ellenfél mondta el gondolatait – mégpedig a tőle megszokott közvetlen, őszinte és emberi hangon. Mégpedig egy olyan rivalizálásról, amelynél színvonalasabbat nemigen látott még a Forma–1. Ifjú suhancként kezdték, felnőttként folytatták, s közben a sportág állócsillagaivá űzték egymást. Azóta mindketten érett férfiak lettek, és múltjukról ehhez méltó módon is beszélnek.

Mika Häkkinen:

Talán Michael Schumacher is hozzájárult ahhoz, hogy már 2001-ben visszavonultam a Forma–1-ből. Ne értsenek félre, de nem volt már több motivációm, mert a nyomás, különösen a Schumacherrel való párharcunkban, annyira nagy volt. Spában, a legendás előzésemnél első alkalommal kellett túllépnem egy határt, amin sosem akartam átlépni. Ha 300 km/óránál a főre kell hajtanod, átlépted ezt a határt. A kettőnk közti küzdelem hatalmas kihívás volt. Ezek igazi harcok voltak a pályán, nagyon kemények. De sosem vezettek balesethez. Nem mondanám, hogy egy úriember volt, de kölcsönösen tiszteltük egymást, ha a kocsik a határon voltak. Piszkos trükkök sosem voltak. Sok szép emlékem van, Michael és én már korán ellenfelekké váltunk. Első alkalommal az 1990-es Német Nagydíj betétfutamán versenyeztünk egymás ellen. Michael a német Forma–3 sztárja volt, én az angol bajnokság vendégpilótájaként indultam. Nyertem, és éreztem, Michael mennyire dühös volt emiatt. Hogy Michael manapság is versenyez, csodálatra méltó. A kérdésekre, amire én nemmel válaszoltam, ő igent mondott. Tudom még? Akarom még? Még mindig remek munkát végez. Annak ellenére is, hogy fárasztó számára a csapattárs Nico Rosberggel egy szinten maradni. Ez is azt mutatja, hogy a fiatal versenyzők hihetetlenül erősek. De számára a motorsport hatalmas szenvedély. Ezért egyszerűen csak hagynunk kell versenyezni őt.

Tipikus angol–német kapcsolat volt az övék. Két teljesen különböző személyiség, két eltérő gondolkodásmód. Sok vita és veszekedés kísérte közös útjukat, olyanok voltak egymásnak, mint a tűz és víz. Az egykori rivális most mégis a tiszteltről beszél

Damon Hill:

Nem nevezném ezt harcnak, inkább versengésnek. Úgy mondanám, intenzíven versengtünk egymással Michaellel. A csúcspont Adelaide volt, 1994-ben. Még ma sem tudom objektíven megítélni ezt a megmozdulást. Ezért aztán rá is hagynám másokra. Egy olyan emberrel szemben buktam el a bajnokságot, aki hét címet nyert, és 300 nagydíjat teljesített. Ez nem szégyen. Michael varázsló volt a volán mögött. Ez legkésőbb 1995-re vált világossá számomra. Mindig a kocsi határain autózott, és ennek ellenére a pályán maradt. Ez letaglózó volt számomra, és odáig vezetett, hogy részben túlmotiváltan mentem bele a párharcainkba. A tiszteletem irányába egyre nagyobb lett. Ezért tapsoltam meg őt, amikor a nürburgringi versenyen egészen hátulról indulva nyert. Akkoriban elvitt engem a saját határaimig, amiket nélküle sosem értem volna el. Emiatt hálás is vagyok neki. Amikor azt hittem, megvan, mindig annál erősebben vágott vissza. A lelkesedése és becsvágya töretlen. Az egyetlen, ami feltűnt számomra, hogy ez már nem az a Michael, aki régen volt. Keményen kell dolgoznia azért, hogy jól teljesítsen. Korábban természetesebb volt a vezetése.

A kakukktojás, aki szeret feltűnősködni. Visszaemlékezésében elsősorban nem az ünnepeltről, hanem önmagáról beszél. A múlt kevéssé ismert részletei mégis új nézőpontot adnak e rég elmúlt ellentétnek. Elgondolkodtató, és elsősorban a beszélőről sokat eláruló mondatok következnek…

Jacques Villeneuve:

Jerez, 1997. Egy egészen különleges előzés volt. Ez hozta meg a bajnoki címet számomra, mert az ütközési kísérletével kiesett a versenyből. Még emlékszem: egyáltalán nem volt hely mellette. És én mégis megpróbáltam. Ma már elárulhatom: az elejétől fogva tudtam, hogy megpróbál kilökni. Miért? Láttam az 1990-es Forma–3-as finálét Makaóban. Ott ugyanezt csinálta Häikkinennel. Ebben a pillanatban ez jutott eszembe. Természetesen a lökése nélkül sosem vettem volna be a kanyart. De egyszerűen arra gondoltam: „Most meglepem őt! Újra megteszi majd, újra ütközik.” Őszintén szólva már a verseny előtt beszéltem erről a csapattal. És aztán tényleg megtette! Nekem jött, és állva maradt a kavicságyban. Tovább tudtam menni. A következő körben láttam őt a fal mellett állni. Akkor arra gondoltam, igen, ez az! Számomra ez vitte a pálmát. Beugrott a vasárnap esti bajnoki partimra. Ez rendben is volt. De aztán fotókat adott a sajtónak kettőnkről, hogy ezzel demonstrálja, barátok vagyunk. Ezt szarnak találtam. Amit ma nyújt, lenyűgöző. Michael most futja a legjobb szezonját visszatérése óta. Jobban vezet, mióta a korábbi mérnökömmel, Jock Clearrel dolgozik együtt.

Egykor példaképe volt, ma már jóbarátja. A jelenlegi csillag mindkét oldalról ismeri Schumachert, s hogy ennyire jó viszonyt ápolnak, önmagáért beszél. A Hétszeres példát mutatott neki, és kitaposta előtte az utat, amelyet ő most már saját elgondolása szerint jár – sikerrel. Számtalan dolgot köszönhet neki, részben erről is elmélkedik.

Sebastian Vettel:

Gratulálok Michael Schumachernek a 300. nagydíjához. Ez egy hihetetlen szám, és hihetetlen akaratról és törekvésről árulkodik. A sikereiről nincs mit mondani, azok magukért beszélnek. Hét bajnoki cím, ez olyan mérce, amit aligha fog elérni bárki. Ezért aztán nem csoda, hogy fiatal gokart versenyzőként Michael Schumacher poszter lógott a szobám falán. Gyerekként Michaelen nőttem föl. Nem csupán az én hősöm volt, hanem szinte minden fiatal német gokartosé. Még jól emlékszem első találkozásunkra: kisfiúként – azt hiszem, tíz éves lehettem, vagy akörül – vettem részt egy versenyen Kerpenben, amit meg is nyertem. Michael adta át nekem a díjat. Később megtanultam őt kollégaként tisztelni. Már Forma–1-es karrierem kezdete óta jókat beszélgetünk egymással. Az ember mindig a saját útját járja, de nyilván figyeltem rá, ha bizonyos témákról beszélgetve egyszerűen elmondta a véleményét. Időközben pedig nagyon jókat szórakoztunk. Michael a visszatérése után sem felejtett el semmit. De a győzelemhez arra képes autóra van szükség. Esetében viszont a visszatérés első éveiben összességében nem volt győztes autója. Voltak helyzetek, az utóbbi időben is, amikor a vele való párharcokban megfigyeltem, hogy egy igen kemény róka ő, aki egyetlen centimétert sem ajándékoz neked, és aki a pályán minden trükköt ismer.