Háromszáz

Háromszáz. Ilyen tempónál fodros tetejű zöld függönnyé mosódnak a fák, a kocsi alatt nyílként suhannak át a szürke aszfalt egybefüggő csíkjai. A horizonton az egyenes sáv összeszűkül, majd elfordul: a kanyar vészesen és egyre nagyobb tempóban közelít – ahogy a fékezés pillanata is.

Háromszáz. Ennyi kilométer megtétele után a már majdnem teljesen kiüresedett tankból az utolsó benzincseppek is a motortérbe kerülnek, pár végső robbanással adva erőt a kerekeknek a hajrához. A fáradt autó szinte súlytalanul rója hátralévő métereit a rázókövek és nagy csaták által megviselt gumikon – magán hordozva az elmúlt másfél óra megpróbáltatásainak égett-poros jelvényeit. E szignál félreérthetetlen a kockás zászló számára, amely a célegyenesben már izgatottan várja, hogy látványos lecsapással véglegesíthesse az előtte elszáguldó kocsik sorrendjét az örökkévalóság számára.

Háromszáz. Ennyi nappal első tesztjét követően már utolsó bevetésén is túlvan a Forma–1-es konstrukció. Az első bizonytalan lépéseket követően egyre kiforrottabbá vált, egyre érettebbé ahhoz, hogy megvívja nagy csatáit. Megszületett, kigördült, fejlődött, és egészen a bajnoki hajrá mindent eldöntő összecsapásáig meg sem állt a száguldásban. Most viszont utolsó köreit is maga mögött hagyta, az őt vezető versenyzővel pedig egyéves pályafutása végére az utolsó pályán megszerzett pontot is kitették. Karrierje bevégeztetett, őt egy múzeumba tolják, a mögötte hagyott kilométerek száguldó izgalmai és megpróbáltatásai pedig a történelemkönyvek lapjain, mozdulatlanul élnek tovább.

Háromszáz. Ennyi nagydíjjal a háta mögött a versenyző hatalmas mérföldkőhöz érkezik. Szép, kerek feliratával ott díszeleg az út szélén, pillanatnyi megállására intve a mindig csak száguldó sofőrt. Az autó fékez, motorja elcsendesülve bocsátja a levegőbe vibráló hevességét. Kattan az öv, ugrik a kormány, a versenyző kiszáll, a sisakrostély felpattan. A mögüle elővillanó szemek az ellenkező irányba tekintenek. A hosszú, nagyon hosszú útra, melyet a gőzölgő kocsiból felszálló forró levegő és a távoli horizont együtt homályosítanak végtelenné. Rögös út volt ez, mely rendkívül változatos tájakon, magas csúcsokon és sötét völgyeken vezetett idáig. Kezdetét a távolba révedő tekintet már csupán emlékeiben látja. Ott viszont olyan élesen, mintha még most is két méterre állna annak startvonalától. Ez az emlékkép állandó útitársként kísérte a versenyzőt végig az úton, folyton emlékeztetve őt arra, hogy a száguldása során elért újabb és újabb mérföldkövek nem csak úgy maguktól suhantak el kocsija mellett: ahhoz, hogy ilyen gyors mozgásba lendüljön, egykor el is kellett indulnia. Mégpedig a célt mindig élesen látó szemmel, a megvalósítást alapos racionalizmussal átgondoló tiszta elmével, és a kezeket magabiztosan irányító lelkes szívvel.

0

Mindez már a nulladik mérföldkőnél jellemezte őt. Pedig az ifjú Michael Schumacher 1991. augusztus 23-án, Spában, élete első F1-es bevetésén még tele volt kételyekkel és bizonytalansággal. Abban ugyan nagyon is biztos volt, mire képes, abban viszont már cseppet sem, vajon mindez mire lesz elég ezen a szinten – az autósportok csúcsán. Ez a kétely tette céljait visszafogottá, őt pedig óvatossá. Az óvatosság pedig végtelen alaposságra és odafigyelésre sarkallta, koncentrációra, mely során a pályán mutatott teljesítmény szempontjából irreleváns dolgokat teljességgel kizárta életéből. Az induló karrierje, tehetsége és a benne rejlő lehetőségek körül kialakult vitákról és veszekedésekről mit sem tudott ekkor.

Csupán beült zöld autójába, beindította a motort, és addig űzte-hajtotta, míg ki nem préselte belőle az utolsó lehetséges ezredmásodperceket.

Mert ez a fiú bizonyítási vággyal is tele volt. Hatalmas szíve már ekkor sem ismert lehetetlent, vágyta a tökéletest, és elérése reményében folyton a határokat kóstolgatta. S bár mindeközben ifjonti lendülete olykor túl is vitte rajta, elkövetett hibáiból rendre képes volt tanulni. Így csiszolódott folyamatosan egyre fényesebbé és kerekebbé.

Tehetsége hihetetlen gyorsasággal tört utat magának, amely tempót gyakran irányítani is nehéz volt. Vad és heves száguldás volt ez, mely során mit sem törődött, sőt dacolt az elé kerülő akadályokkal. Senna? Mansell? Prost? Berger? Patrese? Egy pillanatig sem érdekelte mit takarnak e nevek, ő csupán a megelőzendő autót és a legyőzendő ellenfelet látta. És pontosan ezért volt képes felvenni velük a versenyt. Előbb csak egy gyors körrel, aztán egy pimasz előzéssel, majd egy dobogóval, egy futamgyőzelemmel, végül pedig már a bajnoki címért való küzdelemmel. E hatalmas lendülettel szinte szempillantás alatt felért a csúcsra – anélkül, hogy egy másodpercig is elgondolkodott volna azon, miként jutott oda és mit is jelent ez valójában.

Nem volt megállás. Jöttek az újabb, még magasabb csúcsok, a még gyorsabb körök, a még szebb előzések, a még nagyobb győzelmek, és az újabb bajnokság. Majd az új utak felfedezésének vágya…

100

A következő mérföldkövet, a századikat 1997. szeptember 28-án érte el, a Nürburgringen megrendezett Luxemburgi Nagydíjon. A kék overál pirossá változott, az egyre simább út pedig egyre göröngyösebbé. Ehhez viszont egy felismerés vezetett: a hegycsúcsokat már jól ismerte, de mivel oly gyorsan száguldott föl rájuk, a meredek emelkedőket szinte alig. Így aztán önként vállalta, hogy visszaereszkedik, s egy új, minden addiginál magasabb hegy meghódítását tűzte célul – mégpedig lentről indulva.

Ez a hétvége nehézkesen lépdelt előre. Az ötödik rajtkocka küzdelmes versenyt ígért, a rossz rajt pedig rövidet. Az első kanyar túl szűk volt három autó számára, a vöröset ráadásul éppen az öcs Jordanje találta telibe. Egy kör a középmezőnyben, aztán egy kicsúszás a sikánban, s egy kiesés a sérült felfüggesztés hibája miatt. Bár a bajnokság még nem volt veszve, a hátrány kilenc pontra duzzadt az addig vezetett tabellán. Hiába minden erőfeszítés, az újabb és újabb fölzárkózás, a sors ismét visszalökte őt, hogy két futammal később belehajszolja karrierje legnagyobb hibájába – ezzel mutatva meg neki, hogy nem csupán magas és fényes hegycsúcsok léteznek, de sötét és legalább olyan mély szakadékok is, amik mindig is ott tátongtak a felfelé vezető út mellett.

Az eddig sebesen száguldó versenyző a magasból a mélybe került. Egy világ fordult ellene, a balszerencse is gúnyt űzött vele, hátba támadta, belérúgott, a hamar jött sikerek után így meg kellett tanulnia tűrni a kudarcot és a küzdelem ellenére is elbukni. Majd újra küzdeni és újra elbukni. Legyőznie már nem csupán a vetélytársakat kellett, de egyre több rosszakaróját, az őt üldöző balszerencsét, sőt, sok esetben önmagát is.

Az egyenes útról hatalmas kerülőn találta magát – kiszámíthatatlan kanyarokkal, olykor kitaposatlanul. S a barangolás közben nem volt térkép, azt neki kellett összeraknia, a helyes irányt magának kellett megtalálnia. Olykor saját kárán tanult, olykor az újabb és újabb határok fölfedezésével jutott előre, de ahogy haladt, úgy egyre tisztult a kép. Az út lassan körvonalazódott, s bár néha újra kellett építeni egy-egy leomló szakaszt, a cél egyre világosabban ragyogott fel a végén.

Hogy végül ismét feljusson a csúcsra, ezúttal az egyenesen felfelé vivő aszfalt helyett a meredek és sziklás hegyormon kellett utat találnia. S miután megismerte ezen másik oldalát, már pontosan tudta milyen maga a hegy, aminek csúcsára igyekezett. Képes lett értékelni a magasságot, megtanulta tisztelni – de mindenek előtt azt, mely helyzetek mit kívánnak meg tőle a mászás során.

A kemény küzdelem, a mélység és magasság fölfedezése felvértezte, megerősítette őt. Olyan eszközök, erények és tudás birtokába jutott, amelyek segítségével komplex, kiforrott versenyzővé vált. Az addig nyers tehetséget kézen fogta a tudás, felkarolta és irányítani kezdte. Egy minden korábbinál félelmetesebb páros állt össze ekkor…

200

Ez a páros feltartóztathatatlanul tört előre az újabb mérföldkőhöz, a kétszázadikhoz. 2004. május 9-e, Barcelona. A vörös autó az élről indulva nyer. Övé a leggyorsabb kör, és csupán egyszer, a rajtnál inog meg egy pillanatra. Mindez persze bőven elég a hátulról valósággal kilövő Jarno Trullinak, hogy megelőzze őt, ám a győzelem így sem lehet kérdéses. A legjobb autó, a legjobb csapat és a legjobb taktika mellett nem. A Ferrari és versenyzője elérte a tetőpontot. A szezon ötödik versenyén ötödik győzelmüket aratták, a bajnokságot toronymagasan vezették, megvalósították a tökéletes dominanciát. Érinthetetlenné váltak. Ennél már nincs feljebb.

A csúcsra való visszatérésig összegyűjtött számtalan tanulság kamatozni kezdett. A kőkemény munka meghozta legszebb gyümölcsét, s a szüret igencsak hosszúvá nyúlt. Az évek alatt világossá vált, milyen apróságok és miként hatnak az eredményekre, a felhalmozott ismereteket pedig a folyamatos javításra igyekeztek felhasználni – csapatként. Hátradőlés helyett a hibák kiküszöbölésén dolgoztak tovább. S ha a nagyobb hibák már elkerülték őket, megkeresték a kisebbeket és a még kisebbeket, hogy mindent a lehető legjobbá varázsoljanak. A tökély hajszolása vált fő céljukká. Övék lett a legjobb autó, a leggyorsabb csapat, a legötletesebb taktika és az összes létező rekord. Miután ellenfeleiket már mind faképnél hagyták, saját maguk elvárása vált ellenféllé. És azt is rendre legyőzték. Nem néztek hátra, nem lassítottak, csak mentek előre az úton, újabb és újabb célok felé haladva. Folyamatosan csiszolódtak egyre simábbá, egyre fényesebbé.

A bajnok ideális versenyzővé vált. A leggyorsabbá, a legtaktikusabbá és legrafináltabbá. Tehetsége és tudása eggyé forrva egy magasabb szintre emelkedett, ahol egy-egy akadály átugrásához mindig akkora lendületet vett, amekkorára pontosan szüksége volt, ahol mindig annyira volt gyors, amennyire kellett, és annyira agresszív, amennyit a helyzet megkövetelt. Az első mérföldkőnél, az indulásnál még fékezhetetlen sebesség tökéletesen kezelhetővé és jól irányíthatóvá szelídült – úgy, hogy közben mit sem veszített tempójából és vadságából. A második mérföldkőnél, az újrakezdésnél elsajátított tudás pedig zsigeri rutinná lett – anélkül, hogy könnyelmű megszokássá lustult volna.

Birtokosa pedig új dimenzióba emelkedett – minden csúcsnál magasabbra.

300

Az út hosszú volt, és most elérkezett eddigi legkerekebb és legnagyobb mérföldkövéhez, a háromszázadikhoz. 2012. szeptember 2-án, Spában, ott, ahol az egész kezdődött, most bezárul egy kör. Akkor egy zöldruhás és –fülű, bizonytalan, de bizonyításvágytól fűtött ifjú indult el – s most egy ezüstfehérruhás bölcs, de továbbra is bizonyítani akaró érett ember jutott el olyan messzeségekbe, amely távlatait korábban elképzelni sem tudta, s amit felfogni még most is nehéz.

Ahogyan olvassuk gondolatait a jeles alkalomból vele készített interjúkban, mi is megállunk egy pillanatra. Magunk is visszatekintünk végtelenül hosszú útjára, és megdöbbenünk. Mégpedig hatalmas tudásán, harmonikus nyugalmán és bölcsességén, amellyel saját pályáját, az elmúlt háromszáz nagydíjhétvégéjét szemléli. Amikor jelenlegi fiatal ellenfeleiről kérdezik, szemrebbenés nélkül, őszintén mondja el véleményét, ki miért jó, kinek mit kell még megtanulnia. Szavaiból a mögötte álló út hosszának méreteivel vetekedő tapasztalat érződik. A tudás, amit saját karrierje taníttatott meg vele, s amit ma, érett férfiként oly természetesnek vesz, mint hajdan azokat a zöldfülűként kipréselt másodperctöredékeket, amikkel rutinos társai sem tudtak mit kezdeni.

Ahogyan saját karrierjéről beszél, az ember úgy érzi, pontosan tisztában van azzal, mi miért történt úgy, ahogy. Nincs benne tüske, nem rágódik hibáin, egyszerűen elfogadja magát olyannak, amilyen.

Most, 43 évesen is. Nem tűz ki irreális célokat, nem esik kétségbe a siker elmaradásától, sem a balszerencse-sorozattól. Ő ugyanis a bizonyosságot keresi, s azt az eredményektől függetlenül is érzi – odabent. Mert rátalált egy-egy kívülről nem látható apróságban. Egy ifjú csillag ellen bemutatott előzésben, egy jól összerakott időmérőkörben, egy a titánokat őrületbe kergető sikeres védekezésben, vagy váratlan taktikai furfangban.

Megváltozott. Már nem hajszolja a sikert, számára elég a tudat, hogy képes rá. Lazább lett, és másként tekint az életre. Megismerte a szabadságot, és rájött, versenyezni így is lehet. Élvezetből, az apró örömök megélésével, amiket korábban tán észre sem vett. Vetélytársaival barátkozva, a tét súlyától mentesen. Ahogy egykor önként lelépett a csúcsról, hogy új utakat fedezzen fel magának, és elölről kezdjen mindent, úgy a teljesség megismeréséért most is egy új utat vállalt: kilépett a legyőzhetetlen tökéletes szerepéből és visszaállt a középmezőny átlagosságába. Abba az átlagosságba, amit különleges pályája során folyton hiányolt. Hogy érinthetetlen zseni helyett egyszerű átlagemberként kezeljék, ami mindig is volt.

Persze még vágyik a győzelemre – de koránt sem mindenáron. Hároméves szünete alatt rádöbbent, hogy a versenyző és az ember között nem feltétlenül kell határt húzni – ahogy a pálya és az élet között sem. E két, eddig teljesen elkülönített világ összeengedésével ugyanis olyan szintjét is megtapasztalhatja a versenyzésnek, amelyet eddig nem volt alkalma kiélvezni – de ami mindig is a leginkább vonzotta benne.

Személyisége most vált igazán teljessé, pályafutása pedig kerekké. Bár sokan még ma is fintorognak visszatérésén, mondván, erre semmi szüksége sem volt, mint mondja, ő egyetlen másodpercig sem bánta meg döntését. Mert szüksége volt erre.

Hiszen pont ő hangoztatja mindig: „Ahhoz, hogy jó győztes légy, előbb meg kell tanulnod veszíteni.” Márpedig ez a teljesség tökéletes receptje. Ha valaki, ő biztosan tudja, hiszen ennek igazságát saját bőrén tapasztalta meg és sajátította el karrierje során. A teljességé, aminek vágya visszahozta őt a versenypályákra. És valóban, most talán nem olyan sikeres, mint egykor, de a boldogság szempontjából a siker már nem számít. Ilyen pályafutással a háta mögött már nem.

Háromszáz. Ilyen tempónál talán valóban közeleg a fékezés ideje, ennyi kilométer után talán valóban csak pillanatok választanak el a leintéstől, ennyi eltelt napot követően pedig talán valóban a bajnokság fináléja következik… Mi viszont bízunk abban, hogy van még egy pár méterünk a kanyar előtt, jut még némi idő pár tiszteletkörre, s talán összejöhet még pár szép eredmény a bajnoki trófea kiosztása előtt. Ha másért nem, a hátrahagyott távolságért!

Háromszáz. A mérföldkő, mely ott magaslik, az út szélén e kerek, páros számmal hirdeti egy kerek, de páratlan karrier nagy ünnepét.

Az autó motorja ismét felmordul, a kihűlt kasztnit újra melegség árasztja el. Kattan az öv, pattan a kormány, a versenyző beszáll, a sisakrostély lecsapódik. A mögötte eltűnő szemek előre tekintenek. A hosszú, útra, melyet a sötét plexi és a távoli horizont sem képes elhomályosítani. Rögös út ez, melynek végét a távolba révedő tekintet még csupán elképzeléseiben látja. Ott viszont nagyon is élesen. Ez az elképzelés állandó útitársként kísérte a versenyzőt, folyton emlékeztetve őt arra, hogy a száguldása során hátrahagyott mérföldkövek csupán útjelzők – mégpedig a cél felé vezető hosszú úton. Ami még koránt sem ért véget!

A kocsi füstös gumiszagot hagy maga után, és elviharzik. Magára hagyva egy újabb emlékművet, egy újabb útjelzőt. Mintegy bizonyítékként az utókornak. Hogy mire ismét lesz valaki, aki ilyen távolságokba jut, emlékezzen arra az emberre, aki egykor leállította itt motorját egy pillanatra, s maga is tekintsen vissza az ő általa bejárt útra. Hogy lebegjen előtte példaként annak minden kanyarvétele, kigyorsítása, huppanója, sikere és kudarca.

Michael Schumacher, száguldj tovább szélsebesen utadon, új mérföldköveid, de régi céljaid felé! És ahogy eddig, kísérjen a háromszázon túl is az éles szem, a tiszta elme, és a lelkes szív hármasa – a keresett bizonyosság felé!