„Legbelül, tudat alatt már hónapok óta tudtam, hogy felkészültem a nyugdíjra.” (Interjú Michael Schumacherrel)

Michael Schumacher először beszél hosszabb interjú keretein belül visszavonulásának hátteréről, a döntését megelőző érzéseiről, gondolatairól és nehézségeiről. Ebből kiderül, a német valóban belefáradt az elmúlt három év sikertelenségébe és a sportággal járó nehézségekbe. Az alábbi beszélgetés a Frankfurter Allgemeine Zeitung szombati  (október 13.) számában jelent meg, a kérdező Michael Wittershagen volt.

Milyen sofőr az utakon?

Szívesen vezetek gyorsan, de betartom a közlekedési szabályokat, és megpróbálok kicsit vigyázni a többi emberre. Egyik-másik gyakran akar Michael Schumachert játszani az utakon.

Örül, hogy hamarosan már nem csak Mercedest kell vezetnie?

Miért? El kell ismerni, hogy nincs sok autó, amit jobb lenne vezetni. A Mercedes kiváló autókat kínál a közlekedéshez, amiket élvezek vezetni.

És a versenypályán?

Örülök a nyugállománynak – ahogy én ezt szívesen nevezem. Azt gondolom, a körülményeket figyelembe véve helyes döntést hoztam.

Kicsit úgy érezhettük, inkább kényszerítették a visszavonulásra. Így van ez?

Nem. A Mercedes illetékesei mindig hangsúlyozták, hogy a szezon után is szívesen dolgoznának velem tovább. Ez viszont nem egy, hanem két évről szólt. Ez számomra igen nehéz volt, mert már egyetlen további év is nehéznek tűnt. Legbelül, tudat alatt már hónapok óta tudtam, hogy felkészültem a nyugdíjra. A feraris időkben úgy távoztam, hogy saját magam hoztam döntést, a Mercedes mostani döntése viszont nem kedvezett nekem. De őszintén szólva, ha Lewis Hamilton nyerni tud a Mercedesszel, akkor le kell őt szerződtetni. Én magam is pont ezt tettem volna, mivel ő volt a legjobb választás.

Említette, hogy az akkumulátorai már ismét a vörös sávba kerültek. Miben mutatkozik ez meg?

Ez sok apróságból áll össze: az utazás, családtól való távollét, egy akárhol lévő hotelben való gubbasztás, ahol nem is feltétlenül szeretnék lenni… Természetesen szép hotelekben lakunk, igazán kivételes helyzetben vagyunk és jól is érezzük magunkat, de számomra nem létezik jobb, mint otthon lenni. Ez ugyanis szabadságot jelent nekem, és ezt újra élvezni akarom. Az utóbbi időkben újra és újra előjöttek olyan pillanatok, amelyekben be kellett osztanom az energiámat, és amelyek során alaposan át kellett gondolnom a helyzetet és önmagamat is, hogy aztán a pályán meglegyen bennem a szükséges erő. Félreértés ne essék, megvolt! Még most is pontosan tudom, mi kell ahhoz, hogy száz százalékot nyújtsak, de az utóbbi hónapokban voltak idők, amikor nem foglalkoztam a Forma–1-gyel, és nem akartam előkészülni a következő nagydíjra.

A teljesítménygörbéje ugyanakkor felfelé mutat: idén először vezet csapaton belül az edzéseket tekintve Nico Rosberggel szemben. Nem sajnálja, hogy ez a tendencia nem folytatódhat tovább?

Ellenkezőleg. Azt sajnálnám, ha úgy éreztem volna, mennem kell. Az jó dolog, ha az emberek azt gondolják, kár, hogy visszavonulok. Ez mégiscsak klassz, hogy elhagyom a Forma–1-et, és az emberek többsége, de mindenekelőtt én magam is azon a véleményen vagyunk, hogy még mindig az élvonalba tartozom. Nico biztosan nem egy kontár, ő az egyik legerősebb csapattársam volt. Szóval emelt fővel távozhatok.

91 versenyt nyert a Forma–-ben, mit jelentett volna Önnek a 92.?

A csapat számára fontos volt, hogy egyáltalán nyerjen valamelyikünk – és ez Nicónak sikerült is Sanghajban. Én kezdettől fogva azt mondtam, hogy mindegy, melyikünk nyer először a Mercedesnek. Természetesen szép lett volna győzni, de végül is semmi sem változott, ez sem elégített volna ki igazán. Ezt csak a bajnokság adta volna meg. Ez volt a célom a visszatérésemkor – egy győzelem csupán egy apró csepp lett volna a tengerben.

És az már számított volna, hét vagy nyolc bajnoki címe van?

Mindenképpen. Akkor ugyanis nem 91 vagy 92 győzelemről beszélgetnénk, hanem még hozzájött volna pár. De ebben a sportban nem csak egy dologtól függünk. Ismerem a saját adataimat, tudom, mit csináltam rosszul vagy helyesen, és ebből látható, hogy még mindig tudom tartani a lépést a többi gyors fiúval.

Az egykori bajnokcsapat Brawn GP, a rekordbajnok Schumacher, az elitmárka Mercedes – a projekt 2010-ben sokat ígérően indult. Miért maradtak mégis igazi siker nélkül eddig?

Na igen, ha tudnánk erre a választ… Három év alatt a bajnoki címre esélyessé akartuk tenni a Mercedest, de én legbelül úgy éreztem, akár hamarabb is sikerülhet. Tény, hogy ez nem sikerült. Időnként győzelemre esélyesek voltunk, de aztán a többiek gyorsabban fejlesztettek, és újra visszaestünk. Ennek okait még meg kell találnunk.

Megbánta a visszatérését?

Semmiképp sem. Az életem azelőtt is rendben volt, és most is rendben van. Ez a három év sokat adott számomra. Más szemszögből éltem meg a Forma–1-et, és személyesen is továbbfejlődtem. Másként viszonyultam az emberekhez, közelebb engedtem őket és intenzívebben éltem meg mindent. A későbbi életemhez ez hihetetlenül fontos lesz. Korábban más voltam, de állandóan nagyító alatt álltam, állandóan nyomás alatt voltam, amiket én helyeztem magamra. Ezért akkoriban nem tudtam kiengedni. Ma már nyitottabb és pihentebb vagyok, képes vagyok már elengedni és sokkal szabadabbnak érzem magam.

Azt mondja, megtanult veszíteni.

Előtte is tudtam már, de ma egy egészen másfajta nyugalmat érzek magamban, mivel sok élettapasztalatom van, és ezzel természetesen függetlenebb is vagyok. Emiatt jöttem ki olyan jól az elmúlt három év vereségeivel, ha egyáltalán ezt annak akarjuk hívni. Számomra ez egy fontos tapasztalat. Győzni és mindenkit két vállra fektetni egyszerű helyzet. Veszíteni és sokaktól kritikát kapni, ez igazán belevésődik az emberbe. Talán sokan ezáltal újra felfedeztek, vagy csak most ismertek meg és fel igazán.

Sokan azt is kritizálták, hogy túl öreg, rosszak már a szemei. Ezek közömbösen hagyják?

Természetesen komolyan veszem őket, és egyáltalán nem hagynak hidegen. De felnőtt vagyok és kellően tapasztalt ahhoz, hogy tudjam, mikor vegyem ezeket magamra és mikor ne. És mindenekelőtt azt is tudom, ki mikor és mennyire nyilatkozik megalapozottan. Ha valaki kritikusan értékel, és tudok ebből valamit tanulni, akkor szívesen elfogadom. Mások viszont a nevemmel akarnak a címlapokra kerülni, amivel nem azonosulok. Tény, hogy rendszeresen járok szemvizsgálatra, mert természetesen az én koromban már fontos az ellenőrzés. Valamikor el kezd romlani az ember látása, ez természetes, de nálam hál’ istennek még nem ez a helyzet. Még nagyon is felismerem a számokat a mobilomon, és a távolságot is fel tudom mérni. Nincsenek korlátaim a fittségemmel.

Miként tekint vissza az 1991-ben kezdett Forma–1-es karrierjére?

Azt hiszem, hogy büszke lehetek. Természetesen volt, amit másként is csinálhattam volna, és nyilván szívesen lettem volna sikeres a Mercdesszel. De szomorkodjak és elégedetlenkedjek emiatt? Nem, én mindig száz százalékban odatettem magam, és mindent beleadtam abba, amit csináltam.

Emlékszik még minden győzelmére?

Ezt gyakran kérdezik tőlem. A monzai időmérő előtt a versenymérnököm, Jock Clear azt mondta nekem: „Emlékszel egyáltalán mind a háromszáz versenyedre?” Én erre azt feleltem: „Te Jocky, még a győzelmeimre sem tudok emlékezni!” Ő ekkor rám nézett, majd azt mondta: „Igazad van, abból is volt pár!” A csúcsot viszont mindig is Szuzuka jelenti 2000-ből, az első bajnokságom a Ferrarival. A vébé viszont csak az egyik, mivel a verseny még intenzívebb volt. Ott egyfajta áramlást éreztem, minden klappolt, egy pillanatra sem akadtam meg. Ha elmész a határokig és a lehetőségeid végéig mész, az maga a megélt tökéletesség. Ez az érzés leírhatatlan, és egész idő alatt ezért dolgozol a mérnökökkel és szerelőkkel. A Mercedesnél viszont sajnos csak ritkán éltem ezt át, a Ferrarinál lényegesen gyakrabban. Egy versenyzőnek ez jelenti a teljes boldogságot.

Karrierje első felében hétszer volt világbajnok, de csak kétszer választották meg „Az Év Sportolójának” Nem érezte úgy, hogy nem kedvelik?

A sajnálatot nagyon könnyű megkapni, az irigységért viszont nagyon keményen meg kell dolgozni. Elég sok példa van a sportban arra, hogy a sorozatban nyerők kevésbé élvezik az emberek szimpátiáját, azok viszont sokkal inkább, akik elbuknak, de harcolnak. Nálam is ez a helyzet: én is azoknak szurkolok, akik nem egészen sikeresek, akik egy kicsit mindig alulmaradnak, mivel nekik az ember mindig azt kívánja, legyenek szerencsésebbek.

Ez azt jelenti, hogy az első visszavonulásáig Ön inkább az FC Bayern München volt, míg most inkább az 1. FC Köln?

Mondhatnánk – de a Köln most már sajnos nem az első osztályban játszik.

Tudja, mennyi pénzt keresett eddig?

Természetesen igen.

És?

Eleget.

Feltehetően Ön Németország legjobban fizetett sportolója. Mit jelent Önnek a pénz?

Függetlenséget – számomra és a családnak, valamint a következő generációk számára. Meg tudom becsülni ezt a kiváltságot, és egyáltalán nem tartom ezt természetesnek. Egyszerű körülmények között nőttem fel, mégsem szenvedtem hiányt semmiben. Ezalatt persze nem az anyagi dolgokat értem, hanem hogy családként elégedettek voltunk. Pontosan tudom, milyen nehéz volt ez a szüleimnek, és éppen ezért a legszebb dolgok egyike az, hogy amikor hazatérek, visszaadhatok ebből valamennyit. Számomra mindig is fontos lesz ez a fajta szabadság.

Ön adrenalinfüggő?

Nem, nem az adrenalin hajt. Az adrenalin csak az olyan éles pillanatokban áramlik végig a testemen, mint amikor csak kevés választ el attól, hogy elszálljak, egy nehéz előzésnél, ami még a jobbik eset – de ezek kivételek. A pályán a többit a gyakorlat adja, amit még mindig nagyon élvezek. Ha egy kocsit elviszek a határaiig, akkor nem egy szikla szélén állok, nem kötéltáncolok egy mély szakadék fölött. A versenyzést én uralom és irányítom, abban nincs semmiféle veszély.

Nem tart attól a felesége, hogy a jövőben ismét motorversenyezik majd? Az valószínűleg még veszélyesebb lenne, mint pár további év a Forma–1-ben.

Ez így igaz. De levontam a tanulságot, és ez annyit jelent, hogy nem versenyzem többé motorral, ahogy korábban tettem. Természetesen nagyon élveztem, és abból is sokat tanultam. Többek között felismertem, hogy őrültség volt olyan későn elkezdeni versenyezni. Erre többé nincs szükségem.

De vitorlázni sem fog a Genfi-tavon, nemde?

Nem, az inkább az édesapámra jellemző. Nekem szükségem van bizonyos mozgalmasságra az életemben.

Van már terve a Forma–1 utáni időkre?

Nincs, de ez is az újfajta szabadsághoz tartozik. A tervem az, hogy nincs tervem.